Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Anyák napjára

  

Az egyik legszebb ünnepünk

Amire ma ébredtünk

Most megköszönhetem, amit

Eddig tett Ő énnekem

 

Felnevelt s gondozott

Erején felül dolgozott

Azért, hogy nekem jobb legyen

Szeret, ahogy szeretni lehet

Félt, ahogy félteni lehet

És én megtanultam, hogy

Mi az igazi szeretet

 

Most kérek, ha kérhetek

Bocsájtsd meg énnekem

Amit eddig vétkeztem

Hidd el nem akarattal tettem

Megköszönöm, amit meglehet

Bár ezt szavakkal kifejezni

Nem lehet

Ezt csak érezni lehet

És ez az igazi szeretet

 

1989.  Prenoszil Sándor

 

 

 

A FORRÁS, AHOL VAGY.

 

Mindenhol Istent keressük, de nem találjuk,

mert mindenhol Ő van, ezért nem látjuk.

Az egyben is magunkat látjuk,

és ha az egyből kitekintünk, semmit sem látunk.

 

Ott vagyunk, hol semmi sem kezdődik,

és ott vagyunk, hol semmi sem végződik.

Ott vagyunk, hol minden csak van.

Mert minden, amit látunk, a Forrásban van,

de szemünk nem látja, ami a Forrásban van.

 

Mert ami van, az bennünk van,

és ami rajtunk kívül van, az is csak bennünk van.

Amit látunk, csak káprázat,

és amit nem látunk, csak az van.

 

Ha a Forrást meglátod, Te már nem itt vagy,

de, ha a Forrásból nézed, még itt vagy.

 

Gondolkozz el, ki is vagy!

 

 2007.  Prenoszil Sándor 

 

 

 

Hej rege rejtem…

 

Őseink írása, írások írása,

írások alapja, hol van a tudatban?

Mágusok mágusa, táltosok táltosa,

mindennek alapja, hol van a tudatban?

Fejedelmek fejedelme, királyok királya,

mágikus ereje, hol van a tudatban?

Papoknak papja, pálosok perjele,

isteni szikrája, hol van a tudatban?

Lelkek lelke, szentek szentje,

isteni tudatunk, hol van a tudatban?

 

Ősi írásunkat elvették!

Aki művelte, megölték!

Mágusok és táltosok szenvedték,

királyok és papok tehették,

ősi tudásunkat majdnem elvették!

De „kis” emberek rejtették,

soha el nem felejtették.

Hej rege rejtem, rege rege rejtem,

a szemed elé rejtem.

Kerek erdő közepébe,

gyerek mese velejébe.

Hej rege rejtem…

                                                        

2007.  Prenoszil Sándor

 

 

 

 

 

Nyílik már a tudás fája

 

Őseink ezredéves termőfáján

újra rügy fakadt.

Csodás mosollyal hívogatja

a napsugarakat.

Több száz éves szenvedést,

Bút, bajt felejt.

Boldogan köszönti a jelent.

 

Sok apró lélek méhecske

porozta be, s adott jelet.

Figyelj! Jön már a kikelet.

S a rügyekben a sok tudás

bontogatja szirmait,

lassan kitárva a világnak

titkait.

 

Apró lélekszirmok köszöntik

a lelki tavaszt.

S ruhájuk tele róva

adnak vigaszt.

Apró tűzlelkek, a lelki sivatag

már nem tikkaszt,

hisz itt van a rügyekben

a malaszt.

 

És ha őseid útján

ügyesen haladsz.

A titkokat lassan megfejtve

a MAGOS-ságban maradsz,

és nem érhet fel hozzád

a lelki haraszt.

 

De őseid tudása kötelez

is Téged,

hogy a tudás magjait

termékeny talajba hintsed.

Mert termékeny talajból

termékeny fa sarjad.

 

S ha mindig öntözöd

a lelked sugarával,

a kis patakból lesz majd a

nagy folyam árja.

S nagy folyam partján

a lelkedet,

az égig érő fa és

a Teremtő várja.

 

                                        2006.  Prenoszil Sándor

 

 

Isten megtanít

 

Hol múlnak a századok és népünk harcol az életért

Hol küzd az elnyomással és bomlasztó erőkkel

Hol emberek halnak meg hitükért

Hol az igazat mindig elhazudták

Isten megtanít

 

Hol apáink vére folyt

Hol hőseink sírja domborul

Hol ezrek kiáltanak jobb sorsért

Hol gyermekek hisznek a jövőben

Isten megtanít

 

Hol véres háborúk szaggatták a hont

Hol nagyhatalmak szabták a határt

Hol családok szakadtak el

Hol a hit még mindig él

Isten megtanít

 

Hol Szűz Mária véd minket

Hol csodák történnek szent helyeken

Hol emberek gyógyulnak a gyógyíthatatlanból

Hol ezrek látják a csodát

Isten megtanít, hogy szeresd e hazát

 

 

2004.  Prenoszil Sándor

 

   

 

Vietnám

 

Csend van, néma csend.

A laktanya békés álmát alussza.

De hirtelen kiáltás harsan,

Riadó, riadó, riadó!

És akkor megbolydul a laktanya,

Nehéz lábak dobognak,

S hangos parancsok pattognak.

Felbőgnek a motorok is,

És a katona bevetésre indul.

 

Most még nem tudják, hova mennek,

Csak sejtik, hogy Vietnámba mennek,

Hol parancsot kapnak, s ölnek, s ölnek.

 

Merre mennek romba dől minden,

És csak hull a sok ártatlan ember.

Nekik mindegy, hogy nő vagy férfi,

Csak életben ne maradjon senki.

 

S egyszer elcsitulnak a fegyverek,

És kivonulnak a vesztesek.

Kik pár éve győzni mentek,

Most rongyosan, vesztve jönnek.

S hol eddig hazája volt,

Most hazára nem lel,

És mást sem lát, csak gyűlöletet,

Mert más is tudja, hogy ők,

Akkor, Vietnámba mentek.

 

1989.  Prenoszil Sándor

 

 

Mondd, miért…?

 

 

Mondd, miért van az,

Hogy milliónyi ember

Öli egymást e világon

Holmi magasabb eszmékért,

Vagy talpalatnyi földért?

 

Mondd, miért van az,

Hogy milliók éheznek,

Midőn mások otthon dőzsölnek

És szórják a pénzt?

 

Mondd, miért van az,

Hogy milliókat ölnek fegyverekbe,

Mikor másra sokkal jobban kellene?  

 

Mondd, miért van ez?

 

Mondd, miért nincs béke mindenütt,

És miért nem szeretik egymást az emberek?

 

Hiszen szeretni jó dolog,

S nem kerül semmibe.

Hát akkor miért költenek

Ennyit fegyverre?

 

A békéért harcolni kell?

Mondd, nem elég a szeretet?

Hisz az nem kerül semmibe…

 

 

1989.  Prenoszil Sándor

 

  

Emlékezés

 

Gyerekek játszanak az udvaron,

S gyerekzsivajtól hangos a ház.

Egy háromemeletes ház.

Amott fák és egy templom áll.

 

S akkor lassan felnézel az égre,

És két csíkot látsz,

Amin elgondolkozol.

Vajon lehet, hogy egy perc múlva

Már nem áll ez a ház?

 

Egy perc múlva mit látsz?

Füstölgő romokat s halált?

Amott a romos ház falán

Egy ott állt ember árnyékát?

 

’45 nyarán voltak, akik ezt látták.

De lehet, hogy azóta

Ők sem élnek már.

 

Ez egy új, huszadik századi halál.

Lehet, hogy ránk is ez vár?

 

Emlékezz hát,

Mi történt ’45 nyarán!

 

1989.  Prenoszil Sándor

   

 

 

A tavasz

 

Hajnalodik, lassan felkel a nap,

Hogy kinyújtóztasson

Sok – sok fénysugarat.

Felébrednek a madarak is,

És hangos csicsergéssel

Köszöntik a tavaszt.

 

Lassan felkelnek az emberek is,

És elcsodálkoznak,

Milyen gyönyörű is a tavasz.

 

Lassan virág nyílik a réteken,

És ezzel örömöt szereznek énnekem.

 

De sok ember észre sem veszi ezt,

Pedig mily csodás is a természet!

 

Halljátok, emberek?!!

Nézzétek!

Mily csodás a természet!

 

1989.  Prenoszil Sándor

  

Töprengés

 

Ülök az őrtoronyban magányosan, egyedül.

Köröttem sötét a táj,

Ma szilveszter éjszakán.

Lám, eljött ez a nap,

S mit hoz majd a holnap?

Egy békésebb jobb esztendőt,

Melyben elcsitulnak a fegyverek?

Vagy egy újabb háborút,

Hol ezrek halnak meg értelmetlenül?

 

Köröttem csend és sötétség honol.

Békés, nyugodt most a határ.

De vajon milyen lesz holnap e táj?

 

1988.  Prenoszil Sándor

 

 

 

Alföld

 

 

Az Alföld sokak nagy szerelme,

Nekem csupán sík pusztaság,

Ahol izzít a forróság

Midőn a nap delelőre hág.

 

Szél nem lebben,

Levél nem rezzen,

Egyhangú, sivár a táj,

Ilyen az alföldi nyár.

De eljön majd egy jobb világ

Nyolcvankilenc nyarán,

Mikor virág nyílik a réteken,

És én leszerelek az egyik pénteken.

 

 

1988. Kalocsa    Prenoszil Sándor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

10-12000 éves énekek mondókák Urálás eredeti szöveggel a név alatt

(Uz Kovács Gyula, 2017.04.01 00:57)

kovacszoltan811012@gmail.com

(Kovács Zoltán, 2011.01.06 20:57)

Tetszik az oldal