Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

64. ÍRÁS – A SZÍNES EVOLÚCIÓS FAJOK

 

Ez az urantiai evolúciós fajok története Andon és Fonta korától kezdve csaknem egymillió évvel ezelőttig, a Bolygóherceg korán át a jégkorszak végéig.

Az emberi faj csaknem egymillió éves, és a történelmének első fele durván megfelel az urantiai Bolygóherceg előtti korszaknak. Az emberiség történelmének második fele a Bolygóherceg megérkezésének, valamint a hat színes faj megjelenésének idején kezdődik és nagyjából megfelel annak az időszaknak, melyet a korai kőkorszaknak neveznek.

950.000 évvel ezelőtt Andon és Fonta leszármazottai messzire elvándoroltak keleten és nyugaton is. Nyugaton áthaladtak Európán, egészen Franciaországig és Angliáig. Később keleten eljutottak egészen Jáváig, ahol a csontjaikat a közelmúltban megtalálták – ez az úgynevezett jávai ember – majd továbbutaztak Tasmaniába.

900.000 évvel ezelőtt Andon és Fonta eszközhasználó műveltsége és Onagar műveltsége a föld színéről eltűnőben volt; a műveltség, a vallás, sőt még a kőszerszám-készítés is mélyponton volt.

A műveltségi hanyatlás e hosszú időszaka alatt az angliai foxhalli népek és az északnyugat-indiai Badonan-törzsek megőrizték az andoni hagyományok egy részét és az onagari műveltség bizonyos maradványait.

A foxhalli népek jutottak el a legnyugatabbra és sok mindent sikeresen őriztek meg az andoni műveltségből; a kőszerszám-készítési ismereteiket is jól megtartották, melyet továbbadtak a leszármazottaiknak, az eszkimók ősi elődeinek.

A foxhalli népek értelmesebb és szellemibb népeinek többsége megőrizte a faji felsőbbrendűségét és megtartotta a kezdetleges vallási szokásait. És ezek az emberek, ahogy később összekeveredtek a későbbi fajtákkal, Angliából nyugat felé vándoroltak a jég későbbi betörése miatt, és a mai eszkimókként maradtak fenn.

A nyugati foxhalli népek mellett keleten egy másik, a fennmaradásért küzdő műveltségközpont is létezett. E csoport helyileg az északnyugat-indiai hegyek előterében, a Badonan-törzsek között élt, mely nevet Andon ükunokájáról kapták.

850.000 évvel ezelőtt a felsőbbrendű Badonan-törzsek irtóhadjáratot kezdtek az alsóbbrendű és állati szomszédaik ellen. Kevesebb, mint ezer év alatt az e vidékek határterületein élő állati csoportokat megsemmisítették vagy visszaszorították a déli erdőkbe. Az alsóbbrendűek kiirtására indított hadjárat kismértékű fejlődést hozott az akkori korszak hegyi törzsei körében. És e fejlettebbé vált badonita faj kevert leszármazottai egy új népként jelentek meg a színtéren – a neandervölgyi fajként.

A neandervölgyiek kiváló harcosok voltak, és sokat utaztak. India északnyugati hegyi központjaiból nyugaton Franciaországig, keleten Kínáig, és dél felé egészen Észak-Afrikáig is eljutottak. Csaknem félmillió évig uralták a világot, amikor is megkezdődött az evolúciós színes fajok vándorlása.

800.000 évvel ezelőtt vad volt bőven; számos szarvasfaj, továbbá elefántok és vízilovak is előfordultak Európa szerte. Bőséges választék volt a marhafélékből is; lovak és farkasok is éltek mindenfelé. A neandervölgyiek nagy vadászok voltak, és a franciaországi törzsek vezették be elsőként azt a gyakorlatot, hogy először a legsikeresebb vadászok választhattak párt maguknak.

700.000 évvel ezelőtt a negyedik jégár, egész Európában a legnagyobb, visszahúzódóban volt; az emberek és az állatok visszatértek északra. Az éghajlat hűvös és csapadékos volt, és az ősember megint gyarapodni kezdett Európában és Ázsia nyugati részén. Az erdők fokozatosan észak felé terjeszkedtek azon a szárazföldi területen át, melyet nem is olyan régen még jég borított.

650.000 évvel ezelőtt az enyhe éghajlat folytatódott. A jégkorközi időszak közepére pedig olyan meleg lett, hogy az Alpokról csaknem teljesen eltűnt a jég és a hó.

A negyedik és az ötödik eljegesedési időszakok alatt a neandervölgyi fajok kezdetleges műveltségének továbbterjedése ment végbe. Ám a fejlődés olyan kismértékű volt, hogy valóban úgy látszott, hogy az értelmes élet új és módosított fajtájának az Urantián való létrehozására irányuló kísérlet meg fog bukni. Csaknem negyedmillió éven keresztül e fejletlen népek vadászva és halászva vándoroltak arrafelé, amerre a javuló időjárás vezette őket, de egészében véve állandó ütemű leépülés ment végbe a felsőbbrendű andoni őseik szintjéhez képest.

5. A SZÍNES FAJOK EREDETE

500.000 évvel ezelőtt India északnyugati hegyeinek Badonan-törzsei egy újabb nagy faji küzdelembe bonyolódtak. E könyörtelen háborúskodás több mint száz évig tartott, és a hosszú harc végén csak mintegy száz család maradt. De e túlélők Andon és Fonta akkoriban élő leszármazottai közül a legértelmesebbek és evolúciós szempontból a legkívánatosabbak voltak.

És ekkor, e hegyvidéki badoniták között egy szokatlan és különös dolog történt. Az akkoriban lakott hegyvidék északkeleti részen élő egyik férfinak és nőnek hirtelenül szokatlanul értelmes gyermekekből álló családja lett. Ez volt a sangik család, akik az Urantia mind a hat színes fajának őseivé lettek.

E sangik gyermekek, szám szerint tizenkilencen nemcsak hogy értelmesebbek voltak a társaiknál, hanem a bőrük színe a napfényben különféle árnyalatokat mutatott. E tizenkilenc gyermek között öt vörös, két narancsszín, négy sárga, két zöld, négy kék és két indigó volt. E színek egyre erősebbé váltak, ahogy a gyermekek nőttek, és amikor e fiatalok később a törzsbeli társaikkal párosodtak, akkor minden utódjuk bőrszíne a sangik szülő bőrszínéhez hasonlított.

És most megszakítom az időrendi beszámolót azzal, hogy felhívom a figyelmet a Bolygóhercegnek a nagyjából ekkoriban való megérkezésére, s külön foglalkozunk az Urantia hat sangik fajával.

Egy átlagos evolúciós bolygón a hat színes evolúciós faj egymás után jelenik meg; először a vörös ember fejlődik ki, és korszakokon át járja a világot, mielőtt a többi színes faj megjelenne. Mind a hat faj egyidejű megjelenése az Urantián, és egy családban, rendkívül szokatlan dolog volt.

A korai andonfiak megjelenése az Urantián szintén valami új dolog volt a Sataniában. A helyi csillagrendszerben a sajátakaratú teremtmények ilyen faja egyetlen másik világon sem fejlődött ki a színes evolúciós fajok előtt.

1. A vörös ember. E népek az emberi faj figyelemreméltó példányai voltak, sok tekintetben felsőbbrendűeknek tekinthetők Andonnál és Fontánál. Roppant értelmes csoportot alkottak és a sangik gyermekek közül elsőként ők fejlesztettek ki törzsi polgárosodott társadalmat és kormányzást. Mindig egynejűek voltak; még a kevert leszármazottaik is csak ritkán gyakorolták a többnejűséget.

Később komoly és hosszan tartó nézeteltérésük támadt a sárga testvéreikkel Ázsiában. Segítette őket, hogy már korán feltalálták az íjat és a nyilat, viszont sajnálatosan sokat örököltek elődeik azon hajlamaiból, hogy egymás ellen is harcoljanak, és ez úgy meggyengítette őket, hogy a sárga törzsek ki tudták őket szorítani az ázsiai földrészről.

Nagyjából nyolcvanötezer évvel ezelőtt a vörös faj viszonylag tisztavérű maradékai együtt átkeltek Észak-Amerikába, és nem sokkal később a Bering földnyelv elsüllyedt, mely így elszigetelte őket. Egyetlen vörös ember sem tért vissza többé Ázsiába.

 Viszont Szibériában, Kínában, Közép-Ázsiában, Indiában és Európában a fajtájukból sokat hagytak hátra más színes fajokkal összekeveredve.

Amikor a vörös ember átkelt Amerikába, a régi származási helyének sok tanítását és hagyományát magával vitte. A közvetlen ősei kapcsolatba kerültek a Bolygóherceg világközpontjának későbbi tevékenységeivel. De az Amerikák elérését követően a vörös emberek rövidesen elkezdték elhagyni e tanokat, és nagyfokú hanyatlás ment végbe az értelmi és szellemi műveltségükben. E népek nagyon hamar újra vadul egymásnak estek, és úgy tűnt, hogy e törzsi háborúk eredményeként a viszonylag tisztavérű vörös faj e maradékai gyorsan kihalnak.

Úgy látszott, hogy e nagymértékű visszafejlődés eredményeként a vörös emberek kipusztulnak, amikor, mintegy hatvanötezer évvel ezelőtt, vezetőjükként és szellemi megszabadítójukként megjelent Onamonalonton. Átmeneti békét teremtett az amerikai vörös emberek között és újjáélesztette a köreikben a „Nagyszellem” imádatát. Onamonalonton kilencvenhat évet élt és főhadiszállását a nagy kaliforniai vörösfák erdejében tartotta fenn. A későbbi leszármazottai közül sokan máig is fennmaradtak a feketelábú indiánok között.

Az idő múlásával Onamonalonton tanításai ködös hagyományokká lettek. A testvérharcok folytatódtak, és e nagy tanító korát követően újabb vezetőnek már nem sikerült békét teremtenie közöttük. Az értelmesebb fajták közül egyre több tűnt el e törzsi küzdelmekben; egyébként ezek az ügyes és értelmes vörös emberek nagy polgárosodott társadalmat építettek volna ki az észak-amerikai földrészen.

Miután Kínából átkelt Amerikába, az északi vörös ember soha többé nem került kapcsolatba más világi hatásokkal (kivéve az eszkimókat) addig, amíg később végül felfedezte őket a fehér ember. Felettébb szerencsétlen dolog, hogy a vörös ember számára szinte egyáltalán nem adatott meg a lehetőség, hogy a későbbi ádámi fajjal való keveredés révén továbbfejlődjön. És mivel ez volt a helyzet, a vörös ember nem tudott a fehér ember fölé kerekedni, és szolgálni sem akarta őt. Ilyen körülmények között, ha két faj nem keveredik, akkor az egyik vagy a másik kipusztul.

2. A narancsszín ember. E faj kiemelkedő sajátossága az volt, hogy különös késztetést érzett az építésre, szívesen építettek bármit, még akár óriási kőkupacokat is emeltek, csak hogy meglássák, hogy melyik törzs képes nagyobb halmot rakni. Bár nem voltak haladó népek, mégis sokat tanultak a Herceg tanodáiban és képviselőket is küldtek oda, hogy további ismereteket szerezzenek.

A narancsszín faj volt az első, mely a déli irányba, Afrika felé haladó partvonal mentén útnak indult, ahogy a Földközi-tenger nyugat felé visszahúzódott. De igazán biztosan sohasem vetették meg a lábukat Afrikában, a később érkező zöld faj pedig kipusztította őket.

 

E nép még eltűnése előtt sokat veszített a műveltségi és szellemi hátteréből. Azonban a felsőbbrendű lét nagy újjáéledésére került sor Porshunta, a bölcs vezetőjük működésének eredményeként, aki e szerencsétlen faj ragyogó elméje volt, s ő segítette őket, amikor a központi településük Armageddonban volt mintegy háromszázezer évvel ezelőtt.

A narancsszín és a zöld ember között az utolsó nagy küzdelem Egyiptomban, a Nílus-völgy alsó szakaszán zajlott. E hosszú csatát majdnem száz évig vívták, és a végén a narancsszín fajból csak kevesen maradtak életben. E népek szétszóródott maradékait a zöld, majd később a megérkező indigó emberek olvasztották magukba. De fajként a narancsszín ember mintegy százezer évvel ezelőtt megszűnt létezni.

3. A sárga ember. Az ősi sárga törzsek voltak az elsők, melyek felhagytak a vadászattal, állandó közösségeket telepítettek, és kialakították a mezőgazdaságra épülő házi életet. Értelmileg némiképp alsóbbrendűek voltak a vörös emberhez képest, viszont társadalmilag és csoportosan az összes sangik nép fölé kerekedtek a faji polgárosodás fejlődésének előmozdítása terén. Lévén, hogy a különböző törzsek kialakították a testvériesség szellemét, megtanultak egymással viszonylagos békességben élni, ezért váltak képessé arra, hogy a fokozatos ázsiai terjeszkedésük során a vörös embert kiszorítsák e területekről.

Ők messzire kerültek a világ szellemi központjának hatásövezetétől, és a Kaligasztia-féle elfordulás idején nagy sötétségbe süllyedtek; ám egy fényes korszak jött el e népnél, amikor Szinglangton, mintegy százezer évvel ezelőtt, átvette e törzsek vezetését és meghirdette az „Egy Igazság” imádatát.

A sárga faj viszonylag nagy egyedszámban való túlélése annak köszönhető, hogy a törzsek között béke honolt. Szinglangton korától az újkori Kína napjaiig a sárga faj mindig is az Urantia legbékésebb nemzetei közé tartozott. E faj a később behozott ádámi faj örökségéből kevés, de meghatározó részt kapott.

4. A zöld ember. A zöld faj az ősemberek legkevésbé rátermett csoportjai közé tartozott, és a különféle irányokba való kiterjedt vándorlásaik eredményeként nagyon meggyengültek. A szétszóródásukat megelőzően e törzsek nagy műveltségi megújulást éltek át Fantad vezetése alatt, mintegy háromszázötvenezer évvel ezelőtt.

A zöld faj három nagyobb részre bomlott: Az északi törzseket a sárga és a kék faj igázta le, vetette rabszolgasorba és olvasztotta be. A keleti csoport a korabeli indiai népekkel olvadt össze, és a maradékaik még ma is közöttük élnek. A déli nemzet Afrika területére lépett, ahol megsemmisítették a velük csaknem ugyanolyan mértékben alsóbbrendű narancsszín unokatestvéreiket.

Sok tekintetben a két csoport egyenrangú volt e küzdelemben, hiszen mindkettőben megvoltak az óriások rendjének sajátosságai, számos vezetőjük nyolc-kilenc láb magasra nőtt. A zöld ember ezen óriás fajtái leginkább e déli vagy egyiptomi nemzetre korlátozódtak.

A győztes zöld emberek maradékait később az indigó faj olvasztotta magába, mely a színes népek közül utolsóként fejlődött ki és vándorolt el a faji szétszóródás eredeti sangik központjából.

5. A kék ember. A kék emberek egy nagyszerű népet alkottak. Már korán feltalálták a gerelyt és később kifejlesztették az újkori polgárosodott társadalom számos eszközének kezdetleges változatait is. A kék ember a vörös ember agyi teljesítőképességével és a sárga ember lelki és érzelmi adottságaival rendelkezett. Az ádámi leszármazottak a leginkább őket részesítették előnyben a később még létező összes színes faj közül.

A korai kék ember fogékony volt a Kaligasztia herceg kísérete által terjesztett tanok iránt és ezért ezen áruló vezetők későbbi torz tanai nagy zavart okoztak a köreikben. A többi kezdetleges fajhoz hasonlóan sohasem voltak képesek kiemelkedni a Kaligasztia-féle árulás okozta zűrzavarból, és sohasem tudták teljesen legyőzni a bennük lévő késztetést, hogy egymással háborúzzanak.

Kaligasztia bukása után mintegy ötszáz évvel a tanulás és a vallás egy kezdetleges – ám nem kevésbé valódi és jótékony hatású – formájának általános újjáéledésére került sor. A kék faj nagy vezetője Orlandof lett, aki sok törzset visszavezetett az igaz Isten imádatára, akit a „Legnagyobb Főnöknek” nevezett. Ez volt a kék ember legnagyobb mértékű előrelépése a későbbi időkig, amikor is e fajt nagymértékben továbbfejlesztette az ádámi fajjal való keveredés.

A korai kőkorszak európai kutatói és feltárói leginkább ezeknek az ősi kék embereknek a szerszámait, csontjait és tárgyi leleteit ássák ki a földből, mert e faj egészen a legújabb korig élt Európában. Az Urantia úgynevezett fehér fajai ezeknek a kék embereknek a leszármazottai, melyeket először a sárga és a vörös fajjal való kismértékű keveredés módosított, később pedig nagymértékű fejlődést hozott az, hogy az ibolyaszín faj nagyobb hányadát olvasztották magukba.

6. Az indigó faj. Ahogy a vörös ember volt a legfejlettebb az összes sangik nép közül, úgy a fekete ember volt a legkevésbé fejlett. Ők vándoroltak el utolsókként a hegyvidéki otthonaikból. Afrikába mentek, ahol elfoglalták a földrészt és ott is maradtak a mai napig, kivéve, amikor időről időre elhurcolták őket rabszolgákként.

Ezeket az Afrikában elszigetelődött indigó népeket a vörös emberhez hasonlóan kevéssé vagy még inkább semennyire sem érintette az a faji felemelkedés, melyet az ádámi vér megújító hatása biztosíthatott volna. Egyedül lévén Afrikában, az indigó faj kevés előrehaladást mutatott egészen Orvonon idejéig, amikor is nagy szellemi ébredésre került sor. Bár később csaknem teljesen elfelejtették az Orvonon által hirdetett „Istenek Istenét”, azért nem teljesen veszítették el az Ismeretlen imádata iránti vágyukat; legalábbis néhány ezer évvel ezelőttig még fenntartották annak egyfajta imádatát.

 

Ezek voltak a különböző fajok közötti heves küzdelmek korszakai, azonban a Bolygóherceg központja közelében a felvilágosultabb és újabban felkészített csoportok viszonylagos összhangban éltek egymással, bár a világi fajok nagy műveltségi meghódítását nem sikerült elérni e rendszer komoly megroppanásának időpontjáig, melyet a Lucifer-féle lázadás kitörése váltott ki.

A Bolygóherceg és Ádám kora között India vált a föld színén valaha is létezett leginkább világpolgári népesség központjává. Szerencsétlen dolog azonban, hogy e keverékben oly nagy mértékben képviseltette magát a zöld, a narancsszín és az indigó faj. E másodrendű sangik népek könnyű és kellemes létet találtak a déli területeken, és sokuk később elvándorolt Afrikába. Az elsőrendű sangik népek, a felsőbbrendű fajok kerülték a forró égövi területeket, a vörös ember Ázsia felé, északkeletre vándorolt, szorosan a nyomában haladt a sárga ember, míg a kék faj északnyugatra, Európába költözött át.

A vörös emberek már korán megkezdték az északkelet felé való vándorlást a visszahúzódó jég nyomában, elkerülve az indiai hegységet és elfoglalva Ázsia egész északkeleti részét. Szorosan követték őket a sárga törzsek, akik később Ázsiából Észak-Amerikába szorították át őket.

Amikor a vörös faj viszonylag egyenesági maradékai elhagyták Ázsiát, tizenegy törzset alkottak és szám szerint kevéssel több mint hétezer férfiből, nőből és gyermekből álltak. E törzseket elkísérte három kisebb, kevert eredetű csoport, melyek közül a legnagyobb a narancsszín és a kék faj keverékéből állt. E három törzs igazán sohasem barátkozott a vörös emberrel és hamar délebbre is húzódtak, Mexikóba és Közép-Amerikába, ahol később csatlakozott hozzájuk a sárgák és vörösek keverékének egy kisebb csoportja. E népek a vegyes házasságok révén mind egyesültek és egy új, összeolvadt fajt alapítottak, mely a tisztavérű vörös embereknél sokkal kevésbé volt harcias. Ötezer éven belül ez az összeolvadt faj három csoportra szakadt, létrehozva a mexikói, a közép-amerikai és a dél-amerikai polgárosodott társadalmakat. A dél-amerikai ág egy kevés ádámi vérből is részesült.

A korai vörös és sárga emberek bizonyos mértékben keveredtek Ázsiában, és ennek az egyesülésnek az utódai kelet felé és a déli tengerpartok mentén továbbvándoroltak, míg végül a gyorsan gyarapodó sárga faj a félszigetekre és a közeli tengeri szigetekre szorította őket. Ezek a mai barna emberek.

A sárga faj folytatta Kelet-Ázsia központi területeinek megszállását. A hat színes faj közül ők maradtak fenn a legnagyobb számban.

A következő jégkorközi időszakban ez az új neandervölgyi faj Angliától Indiáig elterjedt. A kék faj maradékai, melyek a régi perzsiai félszigeten maradtak, később összeolvadtak más fajokkal, elsősorban a sárgával; és az így létrejött keverék faj, melyet később az ádámi ibolyaszín faj némileg továbbfejlesztett, az újkori arabok barna bőrű vándorló törzseiként maradt fenn.

 

A faji eredetük központjából utolsóként elvándorló sangik népek az indigó emberek voltak. Nagyjából akkor, amikor a zöld ember leöldöste a narancsszín fajt Egyiptomban és mindeközben maga is erősen meggyengült, megindult a nagy fekete népvándorlás Palesztinán keresztül a tengerpart mentén; és később, amikor ezek a fizikailag erős indigó népek lerohanták Egyiptomot, pusztán a számbeli túlerejük révén kipusztították a zöld embert. Ezek az indigó fajok magukba olvasztották a narancsszín ember maradékait és a zöld ember állományának nagy részét is, és e faji összeolvadás révén bizonyos indigó törzsek jelentős fejlődésen estek át.

Tehát Egyiptomot először a narancsszín ember uralta, majd a zöld, akiket az indigó (fekete) ember követett, még később pedig az indigó, a kék és a módosult zöld emberek egy keverék faja. De már jóval Ádám megérkezése előtt az európai kék emberek és az arábiai kevert fajok kiszorították az indigó fajt Egyiptomból és messze délre űzték az afrikai földrészen.

A sangik népvándorlások lezárulásának kezdetével a zöld és a narancsszín faj már eltűnt, a vörös ember Észak-Amerikát, a sárga ember Kelet-Ázsiát, a kék ember Európát birtokolja, az indigó faj pedig Afrikába húzódott vissza. India a másodrendű Sangik fajoknak ad otthont, a barna ember pedig, mely a vörös és a sárga keveréke, az ázsiai partok mentén elhelyezkedő szigeteket uralja. Dél-Amerika hegyvidékeit egy meglehetősen felsőbbrendű potenciállal rendelkező összeolvadt faj foglalja el. A tisztább vérű andonfiak Európa, valamint Izland, Grönland és Észak-Amerika északkeleti, szélsőséges éghajlatú északi vidékein élnek.

Egy kevéssel több mint nyolcvanezer évvel ezelőtt, röviddel azt követően, hogy a vörös ember betette a lábát Észak-Amerika északnyugati részébe, az északi tengerek felől érkező hideg és a grönlandi helyi jégmezők előrenyomulása az urantiai őslakosok eszkimó leszármazottait egy jobb föld, új otthon keresésére kényszerítette; és ez sikerült is nekik, biztonságosan átkeltek az akkoriban Grönlandot Észak-Amerika északkeleti földtömegeitől elválasztó keskeny földnyelveken. Nagyjából kétezer-egyszáz évvel a vörös ember Alaszkába érkezése után érték el a földrészt.

E régi idők küzdelmeit a bátorság, a merészség, sőt a hősiesség jellemezte. És mi mindannyian sajnáljuk, hogy a korai őseitek e kiváló és kemény jellemvonásai közül oly sok kiveszett a későbbi fajokból. Bár értékeljük a fejlődő polgárosodott társadalmaitok számos szempontból való tökéletesedését, azért hiányoljuk a korai őseitek nagyszerű állhatatosságát és nemes odaadását, mely gyakran a nagyság és a fenségesség határait súrolta. [Közreadta egy, az Urantián állandó beosztásban lévő Élethordozó.]

  

66. ÍRÁS – AZ URANTIA BOLYGÓHERCEGE

 

A Lanonandek Fiú eljövetele egy átlagos világra azt jelzi, hogy a sajátakarat, az ember ama képessége, hogy az örök továbbélés útját válassza, az ősemberi elmében kifejlődött. De az Urantiára a Bolygóherceg csaknem félmillió évvel az emberi sajátakarat megjelenése után érkezett meg.

Mintegy ötszázezer évvel ezelőtt és a hat színes faj vagy másként a sangik fajok megjelenésével egyidejűleg Kaligasztia, a Bolygóherceg megérkezett az Urantiára. A herceg megérkezésekor csaknem félmilliárd fejletlen emberi lény volt a földön, és meglehetősen szórt eloszlásban népesítették be Európát, Ázsiát és Afrikát. A herceg székhelye, melyet Mezopotámiában létesítettek, nagyjából a világnépesség középpontjában helyezkedett el.

1. KALIGASZTIA HERCEG

Kaligasztia egy Lanonandek Fiú volt, a másodrendűek közül a 9.344. Voltak általános tapasztalatai a helyi világegyetem ügyeinek igazgatása terén, később pedig közelebbi tapasztalatokat szerzett a Satania helyi csillagrendszer irányításában is.

Mielőtt Lucifer Satania vezetőjévé lett volna, Kaligasztiát az Élethordozók tanácsa mellé osztották be tanácsadóként a Jerusemen. Lucifer felvette őt a személyes törzskarába, és Kaligasztia elfogadhatóan látta el az öt egymást követő tiszteletreméltó, bizalmi feladatát.

Kaligasztia már nagyon korán szeretett volna bolygóhercegi megbízatást kapni, azonban amikor a kérelme a konstellációs tanácsok elé került, több alkalommal is elutasításra talált, nem kapta meg a Konstellációs Atyák beleegyezését. Kaligasztia különösen arra vágyott, hogy egy tizedik vagy életmódosítási világ bolygói urává jelöljék. Kérelmét többszöris visszautasították, míg végül kinevezték az Urantiára.

Ott voltam a Jerusemen, amikor a ragyogó Kaligasztia elhagyta a csillagrendszeri székhelyet. A bolygók egyetlen hercege sem vágott neki a világ vezetésének gazdagabb felkészülési tapasztalatokkal vagy jobb kilátásokkal, mint Kaligasztia azon a jelentős napon félmillió évvel ezelőtt. Egy biztos: Amikor erről az eseményről a megbízatásom szerint beszámolót készítettem a helyi világegyetemi híradásokban, a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy e nemes Lanonandek oly hamar elárulja a bolygói felügyelettel kapcsolatos szent kötelességét és oly szörnyen bemocskolja a magas fiúi besorolású rendjének tisztes hírnevét. Én valóban úgy tekintettem az Urantiára, mint amely az egész Satania öt-hat legszerencsésebb bolygója közé tartozik annyiban, hogy ilyen tapasztalt, ragyogó és eredeti elme kormányozhatja a világ ügyeit. Akkoriban még nem tudtam, hogy Kaligasztia alattomban magába szeretett; akkoriban még nem ismertem olyan jól a személyes büszkeség körmönfontságát.

 

2. A HERCEG TÖRZSKARA

Az Urantia Bolygóhercegét nem egyedül küldték a küldetésére, hanem a segédek és igazgatási segítők szokásos testülete tartott vele.

E csoport élén Daligasztia állt, a Bolygóherceg segítőtársa. Daligasztia szintén másodrendű Lanondek Fiú volt, e rend 319.407-es Fia. Kaligasztia mellé rendelése idején segédi besorolásban volt.

A bolygói törzskarba számos angyali szervező, valamint egy sereg más mennyei lény is tartozott, akiknek feladata az emberi fajok érdeklődésének felkeltése és a jólétük elősegítése volt. A ti szempontotokból mind közül a legérdekesebb csoportot a herceg törzskarának testtel bíró tagjai alkották – őket néha úgy nevezik, mint a kaligasztiai százak.

A hercegi törzskar e száz újra anyagivá lényegített tagját Kaligasztia azon 785.000 felemelkedő besorolású jerusemi létpolgár közül választotta ki, akik önként jelentkeztek az urantiai kalandra. A kiválasztott száz személy mindegyike más bolygóról származott, de egyik sem volt urantiai.

E jerusemi önkéntesek szeráfi szállítmánnyal érkeztek az Urantiára közvetlenül a csillagrendszeri központról, és a megérkezésüket követően szeráf-társítva maradtak mindaddig, amíg a különleges bolygói szolgálat kettős jellegének megfelelő személyiségformát meg nem kapták, olyan valódi, húsvér testet, amely a csillagrendszeri életkörökre is rá volt hangolva.

Valamivel azelőtt, hogy e száz jerusemi létpolgár megérkezett volna, az Urantián állandó beosztásban lévő, két felügyelő Élethordozó, lévén, hogy előzőleg már végrehajtották a terveiket, kérelmet nyújtottak be a Jerusemre és az Edentiára, hogy engedélyezzék Andon és Fonta száz kiválasztott túlélője élet-sejtanyagának átültetését azokba az anyagi testekbe, melyeket a hercegi törzskar testtel bíró tagjai számára terveztek. A kérelem támogatást kapott a Jerusemen és az Edentián jóvá is hagyták azt.

Ennek megfelelően az Élethordozók Andon és Fonta utódai közül kiválasztottak ötven férfit és ötven nőt, akik e különleges faj legjobb fajtáinak túlélését képviselték. Egy-két kivétellel a faj fejlődésének ezen andonfi hozzájárulói nem ismerték egymást. Egymástól messze eső helyekről gyűjtötték össze őket a herceg bolygói székhelye peremén, összehangolt gondolatigazítói irányítás és szeráfi útmutatás révén. Itt a száz emberi alanyt átadták a nagy felkészültségű avaloni önkéntes bizottságnak, akik az andoni leszármazottak élet-sejtanyaga egy részének anyagi kivonását irányították. Ezt az élő anyagot azután átvitték azokba az anyagi testekbe, melyeket abból a célból hoztak létre, hogy a hercegi törzskar száz jerusemi tagja használhassa. Ezalatt a csillagrendszeri központról újonnan érkezett létpolgárokat a szeráfi szállítmányon alvó állapotban tartották.

 

E folyamatok, a kaligasztiai százaknak szánt különleges testek szigorúan valóságos megalkotásával együtt, számos mondának váltak alapjává, melyek közül sok később összekeveredett azokkal a későbbi hagyományokkal, melyek Ádám és Éva bolygói beiktatásával függtek össze.

Az újraszemélyesülés teljes folyamata, a száz jerusemi önkéntest hozó szeráfi szállítmány megérkezésétől addig, amíg a teremtésrész tudatos, hármas lényeivé váltak, pontosan tíz napot vett igénybe.

3. DALAMATIA – A HERCEG VÁROSA

A Bolygóherceg székhelye az akkori idők perzsa-öbölbeli vidékén volt, abban a térségben, amely a későbbi Mezopotámiának felelt meg.

A Bolygóherceg székhelye az Urantián hasonló volt a fiatal és fejlődő szférákon szokásosan létesített állomásokhoz. A hercegi település magját egy igen egyszerű, de szép város képezte, melyet egy negyven láb magas fal vett körül. A világ e műveltségi központja Daligasztia tiszteletére a Dalamatia nevet kapta.

A herceg testtel bíró törzskara folyamatosan maga köré gyűjtötte a környező törzsek felsőbbrendű egyedeit, és miután e tanítványokat felkészítették és fellelkesítették, tanítókként és vezetőkként visszaküldték őket a népükhöz.

A herceg törzskarának megérkezése mély benyomást tett az urantiaiakra. Bár csaknem ezer évbe telt, amíg a híre széles körben elterjedt, a mezopotámiai központ közelében élő törzsekre óriási hatást gyakoroltak az Urantiára újonnan érkezett száz kísérő tanításai és viselkedése. És a későbbi hitregetanotok nagy része ama régi időknek az eltorzított mondáiból táplálkozik, amikor a herceg törzskarának tagjai emberfeletti emberként újraszemélyesültek az Urantián.

Az ilyen földönkívüli tanítók jótékony hatásának útjában álló komoly akadály az, hogy a halandók hajlamosak isteneknek tekinteni őket, ám a kaligasztiai százak – az ötven férfi és ötven nő – a földön való megjelenésük eljárásán kívül nem folyamodott természetfeletti módszerekhez, sem emberfeletti befolyásoláshoz.

Bőrszínüket és nyelvüket tekintve Kaligasztia törzskarának ezen anyagivá lényegült tagjai az andoni fajra hasonlítottak. Ugyanazt az élelmet fogyasztották, mint a teremtésrész halandói egy különbséggel: E csoport újrateremtett testjeinek teljesen elég volt a húsmentes étrend is.

A törzskar a kapott utasításoknak megfelelően nem kezdett nemi úton való szaporodásba, azonban alapos megfigyelésnek vetették alá a személyi alkatukat, és gondosan feltérképezték az értelmi (elmei) és morontia (lelki) kapcsolat minden elképzelhető szakaszát. És a dalamatiai ottlétük harmincharmadik éve folyamán, még jóval azelőtt, hogy a fal elkészült volna, esett meg, hogy Dán csoportjának kettes és hetes számú egyede véletlenül felfedezett egy jelenséget, mely a morontia sajátlényegük közötti (feltehetőleg nem nemi és nem anyagi) kapcsolatot kísérte; és e kaland eredménye az első elsőfajú köztes teremtmény lett.

Ezen új lény teljesen látható volt a bolygói törzskar és az ő mennyei segítőik számára, azonban a különféle emberi törzsek férfijai és asszonyai nem látták őket. A Bolygóherceg utasítására a teljes testtel bíró törzskar hozzáfogott a hasonló lények létrehozásához, és az első dáni pár útmutatásait követve mindegyikük sikerrel is járt. A herceg törzskara így hozta létre a végül 50.000-es létszámú elsőfajú közteslények eredeti testületét.

A sataniai életáramok ellenanyag-pótlékait az életfa, az edentiai cserje gyümölcséből nyerték, melyet a Norlatiadek Fenségesei küldtek az Urantiára Kaligasztia megérkezése idején. Dalamatia korában e fa a nem látható Atya templomának központi udvarában állt, és az életfa gyümölcse tette képessé a herceg törzskarának anyagi és egyébként halandó lényeit arra, hogy meghatározatlan ideig éljenek, míg a gyümölcsöt fogyasztják.

E vonatkozásban ki kell térnünk arra, hogy amikor a száz andonfi az emberi csíra-sejtanyagát átadta a hercegi törzskar tagjainak, az Élethordozók az ő halandó testükbe is bevezették a csillagrendszeri körök pótlékát; és így képessé tették őket arra, hogy a törzskarral együtt éljenek, évszázadokon át, dacolva a fizikai halállal.

Ezekben az időkben használtak először üzenettovábbító galambokat, melyeket tájékoztatás vagy segítségkérés céljából vittek magukkal a hosszú utakra. Bon csoportjának sikerült betanítania a nagy fandorokat szállítómadárként, azonban a fandor több mint harmincezer évvel ezelőtt kihalt.

4. A tudás terjesztésének és megőrzésének tagozata. E csoport szervezte és irányította az akkor idők tisztán oktatási erőfeszítéseit. A csoport vezetője Fad volt. Fad oktatási módszereinek lényege a foglalkoztatás felügyeletében állt, mely kiegészült a fejlettebb munkamódszerekre való oktatással. Fad alkotta meg az első ábécét és vezetett be egyfajta írásrendszert. Ezt az ábécét huszonöt betű alkotta. Írószerként e korai népek fakérget, agyagtáblákat, kőlapokat, vékonyított állati bőrből készített íróhártyaszerű anyagokat, és a papírszerű anyagok egy durva formáját alkalmazták, melyet darázsfészekből készítettek. A dalamatiai könyvtár, mely röviddel a Kaligasztia-féle elfordulást követően megsemmisült, kétmilliónál is több különböző feljegyzést tartalmazott és „Fad házának” nevezték.

A kék ember különösen az ábécén alapuló írást kedvelte és e téren ő jutott a legmesszebbre. A vörös ember a képírást részesítette előnyben, míg a sárga fajok a szavak és ideák jelképekkel való leírása felé fordult, sok tekintetben hasonlóan ahhoz, amilyet ma is használnak. Azonban az ábécé és annál több minden is a világ számára később elveszett a lázadást követő felfordulás alatt. A Kaligasztia-féle cserbenhagyás megfosztotta a világot az egyetemes nyelv reményétől, legalábbis egy meghatározatlan időre.

Ezek az ősemberek csaknem egyeztek bele a gőz erejével való kísérletezésbe, bár a tanítók többször is megpróbálták rábírni őket erre; sohasem tudták legyőzni a zárt térben fejlődő gőz robbanóerejétől való óriási félelmüket. Végül azért rávették őket, hogy a fémekkel és a tűzzel dolgozzanak, bár a vörösen izzó fém látványa rettegést váltott ki a korai emberből.

 

A várost körülvevő ország egy százmérföldes körön belül épült ki aránylag jól. A város közvetlen környezetében a hercegi tanodákból kikerültek százai foglalkoztak állattenyésztéssel és egyéb módon is alkalmazták azokat az ismereteket, amelyeket a herceg törzskarától és azok számos emberi segítőjétől kaptak. Néhányan mezőgazdasággal és kertészkedéssel foglalkoztak.

Az emberiséget nem kényszerítették a földművelésre büntetésül valamilyen feltételezett bűn elkövetése miatt. Az „orcád verítékével egyed a mezők gyümölcsét” nem valamiféle kiszabott büntetés volt, melyet azért róttak ki az emberre, mert részt vett a Lucifer-féle lázadás dőreségében a hitehagyott Kaligasztia vezetése alatt. A talajművelés az evolúciós világokon létesülő fejlett polgárosodott társadalmak eredendő velejárója, és e parancs állt a középpontjában a Bolygóherceg és törzskara tanításainak ama háromszázezer év alatt, mely idő az Urantiára való megérkezésük és azon megrendítően szomorú napok között eltelt, amikor Kaligasztia sorsközösséget vállalt a lázadó Luciferrel. A földdel dolgozni nem átok; ez inkább a legnagyobb áldás mindazok számára, akiknek így megadatik a minden emberi tevékenység legemberibbjének élvezete.

A lázadás kitörésekor Dalamatia állandó lakosainak a száma csaknem elérte a hatezret. Ebben a számban benne vannak az állandó tanulók, de nincsenek benne a látogatók és a megfigyelők, akik ezernél mindig többen voltak. De kevés vagy egyáltalán semennyi fogalmatok sem lehet ama régi idők csodálatos fejlődéséről; a nagyszerű emberi eredményeknek gyakorlatilag az egészét elpusztította az a szörnyű zűrzavar és nyomorúságos szellemi sötétség, mely a Kaligasztia-féle megtévesztés és lázadás végromlását követte.

Kaligasztia herceg megérkezésétől fogva a bolygói polgárosodás meglehetősen szokványosan haladt csaknem háromszázezer éven át. Eltekintve attól, hogy a bolygó életmódosítási szféra és ennélfogva az evolúciós változások számos nem szokványos jelenségének és szokatlan mozzanatának vált színterévé, az Urantia a bolygói létpályáján igen kielégítően haladt előre egészen a Lucifer-féle lázadásig és az ezzel párhuzamosan végbement Kaligasztia-féle árulásig. Az egész későbbi történelmet határozottan megváltoztatta e rettenetes melléfogás, valamint Ádám és Éva későbbi bolygói küldetésének sikertelensége is.

Az Urantia hercege a Lucifer-féle lázadás idején zuhant a sötétségbe, siettetve ezzel a bolygón kialakuló hosszantartó felfordulást. Később a konstellációs urak és az egyéb világegyetemi hatóságok összehangolt közbelépése megfosztotta őt önálló hatáskörétől. Ő is osztozott az elszigetelt Urantia minden elkerülhetetlen hányattatásában Ádámnak a bolygón való ittlétéig, és ő is hozzájárult valamelyest ahhoz, hogy a halandó fajok nemesítésére, vagyis az új ibolyaszín faj – Ádám és Éva leszármazottai – éltetővérének átadására irányuló terv megbukjon.

A bukott herceg azon hatalmát, hogy beleavatkozzon az emberi ügyekbe, nagymértékben csökkentette Makiventa Melkizedek halandói megtestesülése Ábrahám idején; később pedig, Mihály húsvér testben eltöltött élete alatt, e hitszegő herceg minden urantiai hatalmától megfosztatott.

Az Urantián személyesen is jelenlévő ördög hitelve, jóllehet némi alappal bírt a hitehagyott és gonosz Kaligasztia bolygói jelenléte vonatkozásában, azért mégis csak teljes egészében kitalált volt azokban a tanításokban, hogy ilyen „ördög” befolyásolhatja az egészséges emberi elmét annak szabad és természetes döntéseiben. Már azelőtt, hogy Mihály megtestesült az Urantián, sem Kaligasztia, sem pedig Daligasztia nem volt képes a halandókat sanyargatni vagy bármely egészséges egyént az emberi akarat ellenében bárminek a megtételére kényszeríteni. Az erkölcsi ügyeket illetően a szabad emberi akarat a legfelsőbb; még az emberben lakozó Gondolatigazító is elutasítja, hogy az embert akár egyetlen gondolatra is rávegye vagy hogy az embert annak saját akarata ellenében valamilyen tettre rábírja.

És ma a teremtésrész eme lázadója, megfosztva minden hatalmától, mellyel a korábbi alárendeltjeinek árthatna, az uverszai Nappalok Elődei által való végső megítéltetésre vár, mely a Lucifer-féle lázadás minden résztvevőjére kiterjed majd.

[Közreadta egy nebadoni Melkizedek.

 

67. ÍRÁS – A LÁZADÁS A BOLYGÓN

 

Az ember urantiai létével járó problémákat nem lehet megérteni anélkül, hogy ne ismernénk a múlt bizonyos nagy időszakait, jelesül a bolygói lázadás kialakulását és következményeit. Bár e felfordulás nem változtatta meg komolyabban a szerves evolúciós fejlődést, azért felismerhető változásokat hozott a társadalmi evolúció és a szellemi fejlődés menetében. E pusztító csapás a bolygónak a fizikai szint feletti teljes történelmére alapvető hatással volt.

1. A KALIGASZTIA-FÉLE ÁRULÁS

Kaligasztia már háromszázezer év óta volt az Urantia feje, amikor sor került Sátánnak, Lucifer segédjének az egyik időszakos ellenőrző útjára. És amikor Sátán megérkezett a bolygóra, megjelenésében egyáltalán nem hasonlított a gonosz méltóságát ábrázoló jellegrajzaitokra. Ő akkor is, és ma is, igen ragyogó Lanonandek Fiú. „És nem is csoda, hisz Sátán maga is a fény ragyogó teremtménye”.

Ezen ellenőrzés folyamán Sátán tájékoztatta Kaligasztiát a Lucifer által később kihirdetett Szabadság-nyilatkozatról, és a jelenlegi ismereteink szerint a herceg beleegyezett abba, hogy a lázadás bejelentésekor elárulja a bolygót. A hűséges világegyetemi személyiségek különös megvetéssel tekintettek Kaligasztia hercegre amiatt, hogy a rábízottakat ilyen előre megfontolt módon árulta el. A Teremtő Fiú e megvetésének adott hangot, amikor azt mondta: „Olyan vagy, mint a vezetőd, Lucifer, és bűnösen megtartottad az ő gonoszságát. Hamis volt ő már attól fogva, hogy önmaga felmagasztalásához fogott, mert nem maradt meg az igazságban.”

 

A teljes helyi világegyetemi igazgatási tevékenységekben egyetlen más magas megbízatást sem tekintenek olyan szentnek, mint amelyet egy Bolygóherceg kap, aki egy újonnan lakottá vált világ fejlődő halandóinak jólétéért és irányításáért vállal felelősséget. E szándékos bűn elkövetésével Kaligasztia olyan mélyrehatóan eltorzította a saját személyiségét, hogy elméje azóta sem volt képes az egyensúlyt teljesen megtalálni.

A bűnt sokféleképpen lehet vizsgálni, de világegyetemi bölcseleti szempontból a bűn egy olyan személyiség hozzáállása, aki tudatosan ellenáll a mindenségrendi valóságnak. A vétek tekinthető úgy, mint a valóság félreértelmezése vagy elferdítése. A rossz a világegyetemi valóságok részleges felismerése, illetőleg az azokhoz való helytelen igazodás. A bűn azonban eltökélt ellenállás az isteni valóságnak – tudatos döntés a szellemi fejlődéssel való szembehelyezkedés mellett – míg a gonoszság nyílt és következetes dacolás a felismert valósággal, és ez a személyiség megbomlásának olyan fokát jelenti, mely már a mindenségrendi őrülettel határos.

A vétek az értelmi élénkség hiányára utal; a rossz a bölcsesség hiányára; a bűn a szánalmas szellemi szegénységre; a gonoszság azonban a személyiség megszűnő önuralmát jelzi.

2. A LÁZADÁS KITÖRÉSE

Röviddel Sátán ellenőrző látogatása után, amikor a bolygói igazgatás nagy dolgok küszöbén állt az Urantián, egy napon, az északi földrészek télidejének közepén, Kaligasztia hosszasan egyeztetett társával, Daligasztiával, amelyet követően az utóbbi összehívta a tíz urantiai tanács rendkívüli ülését. E tanácskozást azzal a bejelentéssel nyitotta meg, hogy Kaligasztia herceg arra készül, hogy magát az Urantia abszolút urának kiáltsa ki és azt követeli, hogy minden igazgatási csoport mondjon le minden feladatköréről és hatalmáról Daligasztia, mint meghatalmazott javára, mely feladatkört addig töltene be, amíg a bolygói kormányzást át nem szervezik és az igazgatási hatáskörök e hivatalait újra szét nem osztják.

Ezen elképesztő követelésre Van, a legfelsőbb egyeztető tanács elnöke ügyes védekezést adott elő. E kitűnő intéző és ügyes jogász a javasolt kaligasztiai fordulatot úgy bélyegezte meg, mint amely cselekedet a bolygói lázadással határos és azzal fordult a tanácskozás résztvevőihez, hogy tartózkodjanak bármiféle részvételtől, amíg a panaszt el nem juttatják Luciferhez, a Satania Csillagrendszer Fejedelméhez; és meg is kapta az egész testület támogatását. Ennek megfelelően panaszt küldtek a Jerusemre, ahonnan nyomban meg is érkeztek az utasítások, melyek Kaligasztiát az Urantia legfelsőbb urává tették és az ő parancsainak való abszolút és megkérdőjelezhetetlen engedelmességet rendelték el. És e meglepő üzenetre válaszul mondta el a nemes Van az ő emlékezetes hétórás beszédét, amelyben szabályszerűen vádakat fogalmazott meg Daligasztia és Kaligasztia ellen, és Lucifer ellen is, mint akik semmibe veszik a Nebadon világegyetem fennhatóságát; és az edentiai Fenségesekhez fordult támogatásért és megerősítésért.

Időközben a csillagrendszeri köröket elvágták; az Urantiát elszigetelték. A mennyei élet minden csoportja a bolygón hirtelenül és figyelmeztetés nélkül elszigetelődött, teljesen el lettek vágva minden külső tanácstól és javaslattól.

Daligasztia hivatalosan is kikiáltotta Kaligasztiát „az Urantia Istenének és mindenek fölött állónak” . Az Urantia elszigetelésének idején éppen a bolygón tartózkodó emberfeletti lények csoportjai közül sok itt ragadt, és a szeráfokhoz és társaikhoz hasonlóan rákényszerültek arra, hogy válasszanak a bűn és az igazság között – a luciferi út és a nem látható Atya akarata között.

A küzdelem több mint hét éven át tartott. Az edentiai hatóságok mindaddig nem folytak bele az ügybe és nem avatkoztak közbe, illetőleg nem akartak így tenni, amíg az összes érintett személyiség nem hozta meg a maga végleges döntését. Addig Van és a hozzá hű társak nem kaptak védelmet és nem szabadulhattak meg a hosszas aggodalmaiktól és az elviselhetetlen bizonytalanságtól.

3. A HÉT NEHÉZ ÉV

A Satania központján, a Jerusemen kitört lázadás hírét a Melkizedek tanács továbbította. A veszélyhelyzeti feladatokat ellátó melkizedekeket azonnal kirendelték a Jerusemre, és Gábriel vállalta annak a Teremtő Fiúnak a képviseletét, akinek a fennhatóságát a lázadók megkérdőjelezték. A Sataniában kitört lázadás tényének hírére a csillagrendszert vesztegzár alá helyezték, elszigetelték a testvérrendszerektől. „Háborúskodás lett a mennyben”, a Satania központján, és az a helyi csillagrendszer minden bolygójára átterjedt.

Az Urantián a testtel bíró száztagú törzskar negyven tagja (beleértve Vant is) elutasította a felkeléshez való csatlakozást. A törzskar számos emberi segédje (a módosítottak és mások) is Mihály és az ő világegyetemi kormányának bátor és nemes védelmezője lett. A szeráfok és a kerubok köreiben szörnyű nagy veszteségek keletkeztek. A bolygóra kijelölt intéző és átmeneti szeráfoknak csaknem a fele állt a vezetőjük és Daligasztia mellé Lucifer ügyének támogatására. Negyvenezer-száztizenkilenc elsőfajú köztes teremtmény is csatlakozott Kaligasztiához, azonban e lények többi része hű maradt a rábízott felelősséghez.

A lázadás kitörésekor a hű kerubok és szeráfok három hűséges közteslény segítségével a felügyeletük alá vonták az életfát és kizárólag a törzskar negyven hű tagjának és a velük társult módosított halandóknak engedték meg, hogy ezen energianövény gyümölcsét és leveleit fogyasszák. A törzskar mellett ötvenhat ilyen módosított andonfi volt, a hűtlen törzskarhoz tartozók közül pedig tizenhatan utasították vissza a lázadásban való részvételt az uruk oldalán.

Roppant hosszan lehetne sorolni azon megrázóan szomorú napok mozgalmas eseményeit. De végül az utolsó személyiség végső döntése is megszületett, és ekkor, de csakis ekkor az egyik edentiai Fenséges megérkezett a veszélyhelyzeti melkizedekekkel, hogy átvegye a hatalmat az Urantián. A kaligasztiai uralkodásra vonatkozó átfogó feljegyzéseket törölték, és a bolygói jóvá igazolás próbaidejét megkezdettnek nyilvánították.

A bolygói törzskarnak a lázadásban részt vett hatvan tagja Nodot választotta vezetőjének. Őszintén munkálkodtak a lázadó herceg érdekében, ám hamarosan felfedezték, hogy a csillagrendszeri életkörök élelmétől meg vannak fosztva.

Ráébredtek, hogy a halandó emberek szintjére süllyedtek. Valóban emberfelettiek voltak, ugyanakkor anyagiak és halandók is. A létszámuk növelése érdekében Dalagastia elrendelte az azonnali nemi úton való szaporodást, mert jól tudta, hogy az eredeti hatvanak és az ő negyvennégy módosított andonfi társuk előbb vagy utóbb kihalt volna. Dalamatia elestét követően a hűtlen törzskar északra és keletre vándorolt. A leszármazottaikat sokáig nodfiaknak nevezték, a lakóhelyüket pedig „Nod földjének” hívták.

E rendkívüli, emberfeletti férfiak és nők jelenléte, akik a lázadásból kifolyólag ittragadtak és akkoriban a föld fiaival és leányaival párosodtak, könnyen adott tápot azoknak a mondai történeteknek, melyek arról szóltak, hogy az istenek lejöttek a földre a halandókkal párosodni. És innen ezer és egy mesei természetű monda eredt, de amelyek alapját a lázadás utáni idők ama tényei képezik, amelyek később helyet kaptak azoknak a különféle népeknek a meséiben és hagyományaiban, akiknek az ősei kapcsolatba kerültek a nodfiakkal és az ő leszármazottaikkal.

Az emberi és emberfeletti lények döntő többsége, akik a Lucifer-féle lázadás áldozatai lettek a Jerusemen és a különböző félrevezetett bolygókon, már régen őszintén megbánták a dőreségüket; és mi igazán hiszünk abban, hogy minden ilyen őszinte bűnbánó személyt valamilyen módon jóvá igazolnak és ezek visszakerülhetnek a világegyetemi szolgálat valamely szakaszába, amikor a Nappalok Elődei végeznek a sataniai lázadás ügyeinek megítélésével, melyhez csak nemrégen fogtak hozzá.

5. A LÁZADÁS KÖZVETLEN KÖVETKEZMÉNYEI

Nagy felfordulás uralkodott Dalamatiában és környékén a lázadásra való felbujtást követően csaknem ötven évig. Kaligasztiának az a rendszere, hogy az emberi társadalmat késlekedés nélkül újjászervezi az egyéni és a közösségi szabadságról általa alkotott eszmék szerint, gyors és többé-kevésbé teljes kudarcnak bizonyult. A társadalom hamar visszasüllyedt a régi élőlénytani szintjére és a haladásért való küzdelem megint kezdődött elölről, nem sokkal azelőttről, ahol a Kaligasztia-féle rendszer a működését megkezdte, mert e felfordulás a világot mély zűrzavarba taszította.

Százhatvankét évvel a lázadás után egy árhullám söpört végig Dalamatián, és a bolygói központ a tengerbe süllyedt, és e föld addig nem is emelkedett ki a vízből, amíg ama fényes kor nemes műveltségének csaknem minden emléke el nem pusztult.

Amikor a világ első fővárosát elnyelte a víz, a település az urantiai sangik fajok közül csak a legalsóbbrendű fajtáknak adott otthont, azoknak a hitehagyottaknak, akik az Atya templomát átalakították a fény és a tűz hamis istenének, Nognak a szentélyévé.

Van követői korán visszahúzódtak a nyugat-indiai hegyek közé, ahol nem fenyegették őket a síkvidéken élő, összezavart fajok támadásai, és amely elzárt helyről tervezgették a világ rendjének helyreállítását, miként az ő korai badonita elődeik egykor akaratlanul is mind az emberiség jóléte érdekében munkálkodtak, nem sokkal a sangik törzsek megszületése előtt.

Vannak az Urantián kellett maradnia Ádám koráig, s a bolygón működő összes emberfeletti személyiség címzetes feje maradt. Ő és Amadon az életfa-eljárás révén tartotta fenn magát, melyet kiegészített a melkizedekek különleges életsegédkezése több mint százötvenezer éven keresztül.

A lázadást követő ezer éven belül Vannak több mint háromszázötven fejlett csoportja működött szerte a világon. A polgárosultság ezen előretolt állásai nagymértékben a hűséges andonfiak leszármazottaiból álltak, melyekhez sangik fajok is, különösen a kék ember, valamint nodfiak keveredtek.

A lázadás szörnyű csapásától eltekintve élőlénytanilag sok ígéretes fajta volt a földön. Van és Amadon a Melkizedek-fogadók felügyelete alatt tovább támogatta az emberi faj természetes evolúcióját, egészen addig vitték az ember fizikai törzsfejlődését, amíg el nem érte azt a tetőpontot, mely megalapozta az Anyagi Fiúnak és Leánynak az Urantiára való eljövetelét.

7. A BŰN KÖZVETETT KÖVETKEZMÉNYEI

Ötvenezer évvel a bolygói igazgatási rendszer összeomlása után a földi ügyek úgy összekuszálódtak és olyan késedelmeket szenvedtek, hogy az emberi faj igen keveset javított azon az általános evolúciós helyzetén, mely Kaligasztia megérkezésekor állt fenn háromszázötvenezer évvel azt megelőzően. Bizonyos területeken azért előrelépés következett be; más téren viszont sok volt a visszalépés.

Kaligasztia fellázadt, Ádám és Éva vétkezett, de az Urantián utánuk megszületett egyetlen halandó sem szenvedett e hibák személyes szellemi következményeitől. A Kaligasztia-féle lázadás óta az Urantián megszületett minden halandó valamiképpen időbeli hátrányt szenvedett, de az ilyen lelkek jövőbeli jóléte a legkevésbé sem forgott örök veszélyben.

8. A LÁZADÁS EMBERI HŐSE

A Lucifer-féle lázadással számos bátor lény szegült szembe a Satania különböző világain; de a szalvingtoni feljegyzések Amadont ábrázolják úgy, mint az egész csillagrendszer ama kiemelkedő jellemét, aki dicsőségesen visszautasította a mindent elborító zendülést és aki rendíthetetlenül kitartott Van mellett – kettejük hűsége a láthatatlan Atyának és az ő Mihály Fiának a felsősége iránt megingathatatlan volt.

Az Edentiától a Szalvingtonon át egészen fel az Uverszáig, hét hosszú éven át minden alárendelt mennyei élet első kérdése a sataniai lázadás kapcsán mindig az volt: „És mi a helyzet az urantiai Amadonnal, még mindig kitart?”

Ha a Lucifer-féle lázadás hátrányt jelentett is a helyi csillagrendszer és annak bukott világai számára, ha e Fiú és az ő félrevezetett társainak elveszése átmenetileg gátolta is a Norlatiadek konstelláció fejlődését, akkor mérjétek fel a hatását ama lelkesítő teljesítmény kiterjedt megmutatkozásának is, melyet a természet e gyermeke és az ő 143 társából álló elszánt csoport nyújtott, amikor állhatatosan kitartottak a világegyetemi irányítás és igazgatás felsőbb elvei mellett a hűtlen feljebbvalóik által kifejtett ilyen óriási ellenállással szemben.

És hadd nyugtassalak meg benneteket, hogy ez több jóval szolgált a Nebadon világegyetemben és az Orvonton felsőbb-világegyetemben, semhogy azt a Lucifer-féle lázadás minden rossz dolgának és csapásának összessége valaha is ellensúlyozni tudná.

És mindez az Atya azon egyetemes tervében megmutatkozó csodálatosan megindító és fenségesen nemes bölcsesség, mely terv célja a Halandói Végleges Testület összegyűjtése a Paradicsomon, valamint az, hogy a felemelkedési fejlődésre hivatott, nagyobbrészt közönséges porhüvelyű halandókból a jövő rejtélyes szolgálóinak e hatalmas csoportját kiképezze – pont olyan halandókból, mint amilyen a legyőzhetetlen Amadon is volt.

[Közreadta egy nebadoni Melkizedek.]

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

nebadon@citromail.hu

(Timea, 2009.09.20 22:25)

A gondolatom eleje lemaradt,megpedig:Az edenfa torteneterol mar nyilvan mindenki hallott,ezt megelozoen is es ezert gondolom,hogy honnan mashonnan eredhetnenek ezek a 'mondak',ha nem a korabbi kinyilatkoztatasok alapjan??...

nebadon@citromail.hu

(Timea, 2009.09.20 22:22)

Ezek alapjan azt hiszem,hogy az Urantia konyv ezt megelozo kinyilatkoztatasaiban mar nyilvan ezek meglettek emlitve,de valahogy kisse elferditve,es/vagy felreertelmezve lett ugymond tolmacsolva!de persze lehet,hogy ez csak az en meglatasom