Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

III. RÉSZ

AZ URANTIA TÖRTÉNETE

Ezen írások összeállítását egy, a salvingtoni Gábriel felhatalmazása alapján működő,
Helyi Világegyetemi Személyiségekből álló Testület
hitelesítette.

 

Az Urantia keletkezésének előzményeiről és legkorábbi történelméről szóló jerusemi feljegyzések egyes részeinek bemutatásakor az utasítás szerint az éppen használatban lévő időléptéket alkalmazzuk – a mostani 365¼ napos éves naptárat. A pontos évszámokat általában nem közöljük, noha mind a rendelkezésünkre áll. E történelmi tények bemutatásakor az egész számokra kerekítést mint legmegfelelőbb módszert alkalmazzuk.

Az egy-két millió évvel ezelőtti eseményeket a kereszténykor huszadik századának első évtizedeitől visszafelé számítjuk. Így e távoli eseményeket évek ezredeit, millióit és milliárdjait jelentő, egyenlő időszakokban mérve mutatjuk be.

Az Urantia a napotokból származik, e nap pedig a Nebadon helyi világegyetem fizikai erőterének és anyagi anyagának egykor szervezett részét képező Andronover csillagköd számos utódának egyike. Maga e nagy csillagköd pedig az Orvonton felsőbb-világegyetem egyetemes térerő-töltéséből keletkezett nagyon régen.

Jelen elbeszélés kezdetekor a Paradicsom Elsőrendű Fő-erőszervezői már régóta teljes ellenőrzésük alá vonták azokat a térenergiákat, melyeket később az Andronover-köddé alakítottak.

987.000.000.000 évvel ezelőtt az a társ-erőszervező, aki később az orvontoni rend 811.307-es számú főfelügyelője lett, az Uverszáról kiinduló utazása során jelentette a Nappalok Elődeinek, hogy a térviszonyok kedvezőek az anyagteremtési jelenségek beindításához az Orvonton akkori keleti szelvényének egy bizonyos övezetében.

900.000.000.000 évvel ezelőtt az uverszai feljegyzések bizonysága szerint az Uversza Egyensúlyi Tanácsa a felsőbb-világegyetemi kormánynak megadta az engedélyt az erőszervező és csapata bevetésére azon a vidéken, melyet a 811.307-es számú felügyelő előzetesen megjelölt. Az orvontoni hatóságok megbízták a kialakítandó világegyetem eredeti felfedezőjét, hogy a Nappalok Elődeinek felhatalmazásával élve kezdje el egy új anyagi teremtés megszervezését.

Az engedély kiadásáról szóló feljegyzésben rögzítik, hogy az erőszervező és csapata elindult az Uverszáról hosszú útjára a tér keleti övezetébe, ahol hamarosan hozzákezdtek hosszadalmas tevékenységükhöz, mely az orvontonbeli új fizikai teremtésrész térbe való kilépésével fejeződik be.

875.000.000.000 évvel ezelőtt rendben megkezdődött a 876.926-os számú, hatalmas Andronover csillagköd kialakulása. Kizárólag az erőszervezőnek és az összekötői feladatot ellátó csapatának jelenlétére volt szükség ennek az energiaforgatagnak a beindításához, mely később a tér hatalmas forgatagává növekedett.

A csillagköd-forgás elindítását követően az élő erőszervezők a forgási síktól mért megfelelő szögekben egyszerűen visszahúzódnak, és attól kezdve az energia eredendő sajátosságai biztosítják ezen új fizikai rendszer fokozatos és rendezett fejlődését.

Innen az elbeszélés tárgya a felsőbb-világegyetem személyiségeinek működésére tevődik át. A valóságban itt kezdődik a történet igazán – ekkorra a Paradicsom erőszervezői már a visszavonulásra készülnek, miután az Orvonton felsőbb-világegyetem erőtér-irányítóinak és fizikai szabályozóinak a tevékenységéhez szükséges térenergia feltételeket megteremtették.

800.000.000.000 évvel ezelőtt az Orvonton egyik legcsodálatosabb elsődleges csillagködeként az Andronover teremtésrész már igen előrehaladott állapotban volt. A közeli világegyetemek csillagászai vajmi keveset láttak ebből az égi jelenségből, ha a világűrbe kitekintettek. A szomszédos teremtésrészekre vonatkozó gravitációs becslések kimutatták, hogy az andronoveri vidékeken tér-anyagiasulások zajlanak, de ez volt minden.

600.000.000.000 évvel ezelőtt az Andronover energia-serkentő időszaka elérte a csúcspontját; a csillagköd tömege ekkor lett a legnagyobb. Ekkorra a hatalmas forgási gázfelhő ellapult gömbszerű alakot öltött. Ez volt az anyagtömeg elkülönülésének és a változó forgási sebesség kialakulásának kezdeti szakasza. A gravitációs és egyéb hatások elkezdték anyaggá szervezni a tér gázait.

E régmúlt kor közelben tartózkodó csillagvizsgálói az Andronover csillagköd átalakulását figyelve éppen azt láthatták, amit a huszadik századi csillagászok láthatnak, amikor távcsöveiket az ég felé fordítják és a szomszédos külső tér jelenkori csavarvonalú csillagködeit szemlélik.

Alig egymillió évvel ezen időszak után választotta a nebadoni Mihály, a Paradicsom egyik Teremtő Fia, világegyetem-építő vállalkozásának helyszínéül éppen ezt a széteső csillagködöt. Rögtön ez után keletkeztek a Szalvington épített világai és a száz konstellációs központ bolygói. A különleges teremtésű világok halmazának befejezése majdnem egymillió évet vett igénybe. A helyi csillagrendszerek központi bolygóinak építése ettől számítva mintegy ötmilliárd évvel ezelőttig tartott.

300.000.000.000 évvel ezelőtt az Andronover napjainak pályarendszere nagyjából már készen volt, és a csillagköd-rendszer éppen a viszonylagos fizikai egyensúlyi állapot átmeneti időszakát élte. Körülbelül ekkor érkezett meg Mihály kísérete a Szalvingtonra, és az Orvonton uverszai kormánya hivatalosan bejegyezte a Nebadon helyi világegyetem fizikai létrejöttét.

200.000.000.000 évvel ezelőtt az összehúzódás és a sűrűsödés óriási mennyiségű hőtermelődéssel járt az Andronover központi halmazában, vagy központi magjában. Még a központi anya-napkerék közelében is viszonylagos tér keletkezett. A külső területek egyre állandósultabbá és szervezettebbé váltak; az újszülött napok körül keringő bolygók némelyike elegendő mértékben kihűlt ahhoz, hogy életet lehessen rajtuk létesíteni. A Nebadon legidősebb lakott bolygói ezektől az időktől fogva léteznek.

Ez után lép először életbe a Nebadon végleges világegyetemi működési rendje, és Mihály teremtésrészét mint lakható és fokozatos halandói felemelkedést szolgáló világegyetemet az Uverszán bejegyezték.

50.000.000.000 évvel ezelőtt a napszóródás első időszaka befejeződött; a csillagköd gyorsan közeledett a harmadik életpálya-szakaszának végéhez, melynek során 876.926 naprendszernek adott életet.

8.000.000.000 évvel ezelőtt vette kezdetét a hatalmas kitörés. Ilyen mindenségrendi események bekövetkezésekor csak a külső rendszerek vannak biztonságban. És ez volt a csillagköd végének kezdete. Ez az utolsó napszóródási szakasz csaknem kétmilliárd évig tartott.

6.000.000.000 évvel ezelőtt került sor a végső felbomlásra és a napotok születésére is, mely nap lett az Andronover második csillagcsaládjának utolsó sorozatából az ötvenhatodik csillag. A csillagköd magjának ezen utolsó kitöréséből 136.702 nap született, melyek többsége önmagában álló égitestté vált. Az Andronover csillagködből összesen 1.013.628 nap és naprendszer keletkezett. A naprendszereket alkotó napok száma 1.013.572.

Az Andronover csillagköd már nincs többé, mégis tovább él a tér e központi felhőjéből származó számos csillagban és azok bolygói családjaiban. A csodálatos csillagköd magjának utolsó maradványai vöröses színben izzanak tovább és gyenge fényt és hőt sugároznak a százhatvanöt bolygóból álló megmaradt bolygói családjára, melyek jelenleg a fény urai két nagy nemzedékének e tiszteletreméltó anyja körül keringenek.

 

5. A MONMATIÁNAK – AZ URANTIA NAPRENDSZERÉNEK – EREDETE

5.000.000.000 évvel ezelőtt a napotok viszonylag elszigetelten ragyogó égitest volt, mely magába gyűjtötte a közeli térben keringő anyag nagy részét, annak a nem is olyan régen végbement kitörésnek a maradványait, mely a saját születését is kísérte.

Napotok mára viszonylag állandósult állapotba jutott, de a tizenegy és fél éves napfolttevékenységi időszaka arról árulkodik, hogy fiatalabb korában igen szeszélyes természetű csillag volt. A napotok első napjaiban a folytonos sűrűsödés és az ennek következtében fellépő fokozatos hőmérsékletnövekedés hatalmas rázkódásokat okozott a napfelszínen. E három és fél nap időtartamú óriási hullámzások során a csillag különböző fényességgel ragyogott. E változékony állapot, ezen ismétlődő időközű lüktetés következtében napotok igen fogékonnyá vált olyan külső hatásokra, melyekkel rövid időn belül szembesült is.

Ez volt a Monmatia különleges kialakulásának helyi térképződési szakasza, mely nevet a napotok bolygói családja, az a naprendszer kapott, amelyhez a világotok is tartozik. Az orvontoni naprendszereknek kevesebb, mint egy százaléka jött létre hasonlóan.

4.500.000.000 évvel ezelőtt az óriási Angona csillagrendszer elindult e magányos nap szomszédságába. A nagy csillagrendszer középpontjában egy szilárd, nagytöltésű, és hatalmas gravitációs vonzással bíró sötét óriás helyezkedett el.

Az Angona rendszer közeledtével a kitörések egyre nagyobb méreteket öltöttek; egyre több anyag szabadult ki a napból és vált önállóan keringő égitestté a közeli térben. E folyamat mintegy ötszázezer évig tartott, amikor is az Angona a legjobban megközelítette a napot; ekkor az egyik, ismétlődő időközben visszatérő rezgéssel egyidőben a nap részben összeomlott; az égitest két átellenes oldalán egyidejűleg hatalmas mennyiségű anyagmennyiségeket vetett ki magából. Az Angona felöli oldalon az óriási gázoszlop végein elvékonyodó, a közepén jellegzetesen kidudorodó alakot vett fel, mely egy időre kikerült a nap közvetlen gravitációs vonzása alól.

A naptól így különvált csillaganyagú hatalmas gázoszlopból jött létre később a naprendszer tizenkét bolygója. E hatalmas naprendszer-ős kitörésének árapály visszahatásaként a nap ellenkező oldalából ütemesen kilövellő gáz a naprendszer meteorjaivá és csillagporává állt össze, bár a nap gravitációja az Angona eltávolodását követően ennek az anyagnak igen nagy részét újra befogta.

Az Angonának ugyan sikerült elragadnia a naprendszert alkotó bolygók ősanyagát és a nap körül keringő kisbolygók és meteorok hatalmas tömegét, mégsem tarthatott meg e csillaganyagból semmit. A látogató csillagrendszer nem jött elég közel ahhoz, hogy ténylegesen lophasson a napanyagból, ahhoz azonban elég közel került, hogy szétszórja a térben a mai naprendszert alkotó anyagot.

Először a naphoz legközelebb keringő bolygók forgása lassult le az árapály-súrlódás miatt. Ez a gravitációs hatás a keringési pályák állandósulásához is hozzájárul, s közben a tengelyirányú forgás szögsebességét fékezi, ezzel egyre lassabb forgásra kényszeríti a bolygót, míg a tengelyirányú forgás teljesen le nem áll, és így a bolygó egyik féltekéjét mindig a nap vagy egy nagyobb égitest felé fordítja, miként ezt példázza a Merkúr bolygó és a hold is, mely mindig ugyanazon arcát fordítja az Urantia felé.

Amikor a holdnak és a földnek az árapály-súrlódásai egyensúlyba jutnak, a föld mindig ugyanazt a féltekéjét fordítja a hold felé, és a nap és a hónap egyenlő hosszúságú – kb. negyvenhét napnak megfelelő időtartamú – lesz. Amint kialakul ez a pályaegyensúly, az árapály-súrlódási erők ellentétes hatást okoznak, vagyis többé már nem eltávolítani akarják a holdat a földtől, hanem egyre közelebb viszik a holdat a bolygóhoz. És az után, abban a távoli jövőben, amikor a hold kb. tizenegyezer mérföldnél jobban megközelíti a földet, ez utóbbi gravitációs erőinek hatása a holdat összeroppantja, és ez az árapály-gravitációs robbanás a holdat kicsiny részekre szaggatja, melyek anyagi gyűrűvé állnak össze a világ körül, hasonlóan a Szaturnuszéhoz vagy meteorokként fokozatosan a bolygóba zuhannak.

Az igen távoli múltban a naprendszer ötödik bolygója szabálytalan pályán haladt, rendszeres időközönként egyre jobban megközelítve a Jupitert, mígnem beért a gravitációs-árapály összeroppanás határterületére, gyorsan darabokra hullott, és ebből alakult ki a mai kisbolygó-halmaz.

3.000.000.000 évvel ezelőtt a naprendszer alapjában véve már a mai állapotához hasonlóan működött. Tagjainak mérete a bolygókra és kísérőikre szakadatlanul záporozó térmeteorok miatt folyamatosan nőtt.

Naprendszereteket ekkoriban vették a Nebadon fizikai nyilvántartásába és ekkor kapta a Monmatia nevet.

2.000.000.000 évvel ezelőtt a föld határozottan a hold fölé kerekedett. A bolygó mindig is nagyobb volt kísérőjénél, de mindeddig nem volt ekkora különbség közöttük, amikor is a föld hatalmas égitesteket fogott be. Ekkorra az Urantia a jelenlegi méretének kb. ötödét már elérte és elég naggyá lett a kezdetleges légkör megtartásához, ami a forró mag és a kihűlő köpeny belső erői versengésének eredményeként képződött.

1.500.000.000 évvel ezelőtt a föld a jelenlegi méretének kétharmadát is elérte, míg a hold már majdnem a jelenlegi tömegével rendelkezett. A föld gyorsabb méretnövekedése folytán lassan elkezdte elvonni holdjának saját, kismennyiségű légkörét.

A tűzhányó-tevékenység hevessége ekkor van a tetőpontján. Az egész földgolyó valóságos tüzes pokol képét mutatja, a felszín azon korábbi olvadt állapotára hasonlít, mielőtt a nehezebb elemek a mag felé igyekeztek. Ez a tűzhányók kora. Ugyanakkor a viszonylag könnyebb, leginkább gránitból álló kéreg fokozatos kialakulása is folyamatban van. Közeledik az a korszak, amikor a bolygó egykor majd az életet hordozza.

1.000.000.000 évvel ezelőtt kezdődött el ténylegesen az Urantia története. A bolygó nagyjából elérte a mai méreteit. Ekkoriban vették a Nebadon fizikai nyilvántartásaiba és kapta az Urantia nevet.

Az Urantia igazi földtani történelme akkor kezdődött el, amikor a földkéreg annyira kihűlt, hogy az első világtenger kialakulhatott. A vízgőz lecsapódása a föld hűlő felszínére addig folytatódott, amíg gyakorlatilag teljesen ki nem vált a légkörből. Ezen időszak végére a tenger kiterjedése világméretű lett, átlagosan egy mérföldnél valamivel nagyobb vízmélységgel borította az egész bolygót. Az árapály jelensége a maihoz nagyon hasonló volt, azonban ezen ősi világtenger vize nem volt sós; a világot gyakorlatilag édesvíz borította. Akkoriban a klór legnagyobb része különböző fémekkel alkotott vegyületekben fordult elő, de elegendő mennyiségben hidrogénnel is összekapcsolódott, s ezért a víz enyhén savas volt.

950.000.000 évvel ezelőtt az Urantia egyetlen hatalmas szárazföld és egy összefüggő víztömeg, a Csendes-világtenger képét mutatja. Tűzhányók még sok helyen működnek, és a földrengések is gyakoriak és irtózatos erejűek. A meteorok tovább bombázzák a bolygót, de már csökkenő hevességgel és méretben. A légkör tisztulása megindul, azonban a széndioxid mennyisége továbbra is jelentős. A földkéreg fokozatosan megszilárdul.

  

Ekkoriban sorolták be az Urantiát a Satania csillagrendszer bolygói igazgatási rendjébe és vették fel a Norlatiadek életnyilvántartásába. Ez után kezdődött el e kicsi és jelentéktelen szféra igazgatási rendbe vétele, mely szférának azt a sorsot szánták, hogy Mihály később itt teljesítse a rendkívüli halandói küldetését, itt élje meg azokat az élményeket, melyek miatt az Urantiát a helyi világegyetemben azóta a „kereszt világa” néven emlegetik.

900.000.000 évvel ezelőtt került sor a Satania első jerusemi felderítő csapatának megérkezésére, melynek célja a bolygó vizsgálata és az életkísérleti állomáshoz szükséges feltételek alakulására vonatkozó jelentés készítése volt. E huszonnégy tagú bizottságban helyet kaptak Élethordozók, Lanonandek Fiak, melkizedekek, szeráfok és az égi élet egyéb olyan rendjei, akik szerepet játszanak a bolygói élet megszervezésének és igazgatásának kezdeti szakaszában.

A bolygó tüzetes vizsgálata után a bizottság visszatért a Jerusemre és pozitív tartalmú jelentést tett a Csillagrendszer Fejedelemnek, melyben javasolták az Urantia felvételét az életkísérleti nyilvántartásba. Bolygótok ennek megfelelően tízes jerusemi besorolást kapott, és az Élethordozókat értesítették arról, hogy engedélyt kapnak új gépies, vegyi, és villamos életminták létesítésére, mihelyt megkapták az életátviteli és beültetési felhatalmazásaikat.

A bolygó birtokbavételével kapcsolatos eljárásokat a szokásoknak megfelelően a tizenkét fős jerusemi vegyesbizottság zárta le, és az edentiai hetvenek bolygóügyi bizottsága hagyta jóvá. Az Élethordozók tanácsadói által javasolt eme terveket végül elfogadták a Szalvingtonon. Nem sokkal ez után a nebadoni híradások arról számoltak be, hogy az Urantia lesz az, ahol az Élethordozók végrehajtják hatvanadik kísérletüket, melynek célja a nebadoni életminták sataniai fajtájának felerősítése és továbbfejlesztése lesz.

Nem sokkal azt követően, hogy az egész Nebadonban a világegyetemi híradásokban elismerték az Urantiát, a bolygó a helyi világegyetem teljes jogú tagja lett. Röviddel ez után jegyezték be a felsőbb-világegyetem kis- és nagyövezeti központi bolygóinak nyilvántartásaiba; és még e korszak vége előtt az Urantia bekerült az Uversza bolygófajta-élet nyilvántartásába is.

800.000.000 évvel ezelőtt vette kezdetét az első nagy szárazföldi korszak, a földrészek jelentős mértékű kiemelkedésének kora.

650.000.000 évvel ezelőtt a szárazföldek még jobban elváltak egymástól, és emiatt tovább nőtt a parti tengerek kiterjedése. És e vizekben igen gyorsan kialakult az a sótöménység, amelynek következtében létrejövő vízminőség oly alapvető fontosságú volt az urantiai élet számára.

 

58. ÍRÁS – ÉLET LÉTESÍTÉSE AZ URANTIÁN

 

Az Urantiához hasonló világokból, életmódosítási bolygókból az egész Sataniában mindössze hatvanegy van. A lakott világok többségét a szokásos eljárások szerint népesítik be; az ilyen szférákon az Élethordozók csak kevés mozgásteret kapnak az élet-megtelepítési terveikhez. De nagyjából minden tizedik világot tízes bolygóként jelölnek meg és az bekerül az Élethordozók különleges nyilvántartásába; és az ilyen bolygókon engedélyt kapunk, hogy bizonyos életkísérleteket folytassunk annak érdekében, hogy az élőlények szabványos világegyetemi fajtáit módosítsuk vagy esetleg fejlesszük.

600.000.000 évvel ezelőtt érkezett meg az Élethordozók Jerusemről kiküldött bizottsága az Urantiára és kezdte meg a fizikai körülmények tanulmányozását az életnek a Satania csillagrendszer 606-os számú világán való beindítására való felkészülés részeként. Akkoriban ez volt a nebadoni életminták beindításával kapcsolatos hatszázhatodik tapasztalásunk a Sataniában és a hatvanadik lehetőségünk arra, hogy változtassunk és módosítsunk a helyi világegyetem alapvető és szabványos életformatervein.

Világosan látni kell, hogy az Élethordozók addig nem indíthatnak be életet egy szférán, amíg az nem érett meg az evolúciós kör megkezdésére. És annál gyorsabb életfejlődésről sem gondoskodhatunk, mint amilyet a bolygó fizikai fejlődése elbír és lehetővé tesz.

A sataniai Élethordozók nátriumklorid életmintát terveztek; ennélfogva további lépésekre mindaddig nem kerülhetett sor, amíg a világtenger vizei nem váltak elég sóssá. Az Urantia fajtájú ős-sejtanyag kizárólag kellőn sós közegben képes működni. Minden ősi élet – növényi és állati – sóoldatos környezetben fejlődött ki. És még a fejlettebb szerveződést mutató szárazföldi állatok sem lennének képesek élni, ha ugyanez a sóoldat nem áramlana a testi ereikben, mely „sós mélységben” szabadon fürdik, úgyszólván alámerül a test minden élő sejtje.

. AZ ÉLET KEZDETÉNEK KORSZAKA

Ne tévesszen meg, hogy Élethordozóknak hívnak bennünket. Képesek vagyunk életet vinni a bolygókra, és így is teszünk, azonban az Urantiára nem hoztunk életet. Az urantiai élet egyedi, eredendően e bolygói sajátosság. E szféra életmódosítási világ; minden itt megjelenő életet itt, e bolygón alakítottunk ki; és az egész Sataniában, de még az egész Nebadonban sincs még egy olyan világ, melyen az élet pontosan olyan formában létezne, mint az Urantián.

550.000.000 évvel ezelőtt az élethordozói testület visszatért az Urantiára. A szellemi erőterekkel és a felsőbb-fizikai térerőkkel együttműködve megszerveztük és beindítottuk e világ eredeti életmintáit és beültettük azokat a terület kedvező feltételeket biztosító vizeibe. A teljes bolygói élet (eltekintve a földön kívüli személyiségektől) Kaligasztia, a Bolygóherceg koráig az általunk beültetett három eredeti, azonos és egykorú tengeriélet-mintából származott.

E három beültetett életmintát úgy azonosítottuk, mint: a központi vagy eurázsiai-afrikai, a keleti vagy ausztráliai és a nyugati, mely magába foglalja Grönlandot és az Amerikákat.

500.000.000 évvel ezelőtt a kezdetleges tengeri növényi élet már jól megtelepedett az Urantián. A tengeri élet kezdetleges formáját azokban a védett, forró égövi tengeröblökben telepítettük meg, melyek az elszakadó földrésztömeg kelet-nyugati hasadéka központi tengereinek részét képezték.

A földrészek sodródása folytatódott. A föld magja olyan sűrűvé és szilárddá vált, mint az acél, négyzethüvelykenként csaknem 25.000 tonnás nyomásnak volt kitéve, és az iszonyú nagy gravitációs nyomásból kifolyólag mélyen a belsejében még igen forró volt és az ma is. A hőmérséklet a felszíntől lefelé haladva emelkedik, s a közepében valamivel a nap felszíni hőmérséklete feletti értéket ér el.

A földrészek még ma is ezen a ki nem kristályosodott, párnás, olvadt bazalttengeren lebegnek. Ha e védőszerepe nem lenne meg, akkor az erősebb földrengések úgyszólván darabokra szaggatnák a világot. A földrengéseket a szilárd külső kéreg elmozdulásai és elcsúszásai okozzák, nem pedig a tűzhányók.

450.000.000 évvel ezelőtt következett be az átmenet a növényiből az állati életbe.

Bár a növényi élet törzsfejlődése nyomon követhető az állati életben, és bár fellelhetők olyan növény- és állatfajok, melyek a fokozatos fejlettségi szintek alapján sorba állíthatók a legegyszerűbbtől a legösszetettebb és legfejlettebb élő szervezetekig, mégsem fogjátok tudni megtalálni az összekötő kapcsot az állatvilág nagyobb osztályai között, sem pedig az ember előtti legfejlettebb állatfajták és az emberi fajok előemberei között. Az úgynevezett „hiányzó láncszem” mindörökre hiányzó marad azon egyszerű oknál fogva, hogy soha nem is létezett.

Az élő szervezetek új fajainak és különálló rendjeinek hirtelen megjelenése teljesen élőlénytani, szigorúan természetes dolog. Az öröklött anyag e másulataihoz semmilyen természetfeletti dolog nem kapcsolódik.

59. ÍRÁS – A TENGERVÍZI ÉLET AZ URANTIÁN

 

Az Urantia történelmét mi úgy tekintjük, mint amely nagyjából egymilliárd évvel ezelőtt kezdődött és amely öt nagyobb korszakból áll:

1. Az élet előtti kor az első négyszázötvenmillió évet teszi ki, mely nagyjából onnan számítható, hogy a bolygó elérte a mai méretét és addig tartott, amíg sor került az életlétesítésre. A hallgatóitok e kort földtörténeti alsó őskornak hívják.

2. Az élet hajnalának kora a következő százötvenmillió évre terjed ki. E korszak a megelőző, élet előtti kor vagy másként a pusztító természeti események korszaka és a fejlettebb tengervízi élet időszaka közé esik. E korszakot a kutatóitok földtörténeti felső őskornak nevezik.

3. A tengervízi élet kora teszi ki a következő kétszázötvenmillió évet és a számotokra leginkább földtörténeti ókorként ismeretes.

4. A korai szárazföldi élet kora a következő százmillió év és úgy ismeretes, mint a földtörténeti középkor.

5. Az emlősök kora teszi ki az utolsó ötvenmillió évet. A legújabb időket is magába foglaló kort harmad- és negyedidőszaknak nevezik.

400.000.000 évvel ezelőtt a tengervízi növényi és állati élet már jól elterjedt az egész világon.

250.000.000 évvel ezelőtt jelent meg a halak családja, a gerincesek, mely az emberi előtti törzsfejlődés egyik legfontosabb lépése.

60.000.000 évvel ezelőtt, bár a szárazföldi hüllők hanyatlása folyamatban volt, még mindig a dinoszauruszok voltak a szárazföld egyeduralkodói, s a kisebb ugráló kenguru-szerű húsevő dinoszauruszok fürgébb és elevenebb fajtái kezdték átvenni a vezetést. De valamivel korábban megjelentek a növényevő dinoszauruszok új fajtái is, melyek gyors elterjedésének oka a szárazföldi növények fűcsaládjának megjelenése volt.

 

55.000.000 évvel ezelőtt a törzsfejlődés menetét az igazi madarak első fajának, egy kis, galambszerű teremtménynek a hirtelen megjelenése jellemezte, mely madár lett minden madárélet őse.

 

61. ÍRÁS – AZ EMLŐSÖK KORA AZ URANTIÁN

 

Az emlősök kora a méhlepényes emlősök megjelenésének idejétől a jégkorszak végéig tart, s valamivel kevesebb, mint ötvenmillió évet fog át.

50.000.000 évvel ezelőtt a világ szárazföldi területei általában nem, illetőleg csak kismértékben voltak víz alatt. Ezen időszak kezdetén, Észak-Amerikában hirtelenül megjelentek a placentás emlősök, és eddig az időpontig ez jelentette a legfontosabb evolúciós fejlődést. A méhlepényes emlősök atyja egy kis, igen eleven életet élő, húsevő, ugráló dinoszaurusz volt.

 

35.000.000 évvel ezelőtt köszöntött be a placentás-emlősök világuralmának korszaka.

 

30.000.000 évvel ezelőtt kezdtek megjelenni az emlősök mai fajtái. A ló, az evolúció egyik mintapéldánya, ekkoriban Észak-Amerikában és Európában egyaránt élt, bár a fejlődése a késő jégkorszakig nem fejeződött be teljesen.

Nagyjából ekkor egy figyelemreméltó dolog történt Észak-Amerika nyugati részén: Az ősi makik korai elődei először itt jelentek meg. Jóllehet e család még nem tekinthető igazi makiknak, a jövetelük annak az ágnak a megjelenését jelentette, melyről később az igazi makik leváltak.

20.000.000 évvel ezelőtt tényleg az emlősök aranykora zajlott. Az első szarvas is megjelent, és Észak-Amerikát hamarosan ellepték a kérődzők – a szarvasok, tulkok, tevék, bivalyok.

Ahogy az Urantia belép az úgynevezett „ló nélküli korszakba”, érdemes belegondolnotok abba, hogy mit jelentett ez az állat az őseiteknek. A ló hosszú időn keresztül szolgálta az embert és fontos szerepet játszott az emberi polgárosodás fejlődésében.

5.000.000 évvel ezelőtt fejlődtek ki a mai lovak, és Észak-Amerikából elvándoroltak a világ minden részébe. De a ló a kifejlődésének földrészén már jóval a vörös ember megérkezése előtt kihalt.

1.500.000 évvel ezelőtt az első nagy jégár észak felé visszahúzódóban volt. Időközben óriási mennyiségű hó hullott Grönlandon és Észak-Amerika északkeleti részén, és innentől kezdve e keleti jég dél felé kezdett folyni. Ez lett a második jégözön.

E két jégözön nem volt kiterjedt Eurázsiában. A jégkorszak e kezdeti időszakaiban Észak-Amerikát elözönlötték a masztodonok, gyapjas mamutok, lovak, tevék, szarvasok, pézsmatulkok, bölények, földi lajhárok, óriáshódok, kardfogú tigrisek, elefántnagyságú lajhárok, valamint a macskafélék és a kutyafélék családjának számos csoportja. De ettől az időtől kezdve a számuk gyorsan mérséklődött a jégkorszaki hőmérsékletcsökkenésből kifolyólag. A jégkorszak vége felé ezeknek az állatfajoknak a többsége Észak-Amerikában kihalt.

6. AZ ŐSEMBER A JÉGKORSZAKBAN

E jégkorszak nagy eseménye az ősember kifejlődése volt. India nyugati részétől egy kissé távolabb, egy olyan szárazföldi területen, mely ma már víz alatt van, a régebben kifejlődött észak-amerikai makifajták ázsiai kivándorlóinak utódai között hirtelenül megjelentek a korai emlősök. E kistestű állatok leginkább a hátsó lábaikon jártak, és a testméretükhöz képest és a többi állat agyához viszonyítva nagy aggyal rendelkeztek. Ennek az életrendnek a hetvenedik nemzedékénél egy új és felsőbbrendű állatcsoport hirtelenül különvált. Ezek az új középemlősök – melyek az őseiknél testtömegüket és termetüket tekintve csaknem kétszer akkorák voltak és arányosan jobb agyi teljesítőképességgel rendelkeztek – csak akkorra tudtak jól megtelepedni, amikor a főemlősök, a harmadik alapvető másulat hirtelenül megjelent. (Ugyanekkor egy visszafejlődés is végbement a középemlősök törzsében s ennek eredményeként jelentek meg az emberszabású majmok ősei; és attól a naptól kezdve máig az emberi ág fokozatos fejlődésen megy át, míg az emberszabású majomtörzsek fejlődése megállt, illetőleg megfordult.)

1.000.000 évvel ezelőtt jegyezték be az Urantiát lakott világként. A fejlődő főemlősök törzsében bekövetkező másulás hirtelenül két kezdetleges emberi lényt hozott létre, az emberiség tényleges őseit.

 

 

500.000 évvel ezelőtt, a jég ötödik előrenyomulásának idején, egy új fejlemény gyorsította az emberi törzsfejlődést. Hirtelenül és egyetlen nemzedék alatt a hat színes faj másulás révén kivált az őshonos emberi törzsből. Ez kétszeresen is fontos időpont, hiszen ez egyúttal a Bolygóherceg megérkezését is jelentette.

200.000 évvel ezelőtt az utolsó jégár-előrenyomulás idején egy olyan esemény is történt, melynek sok köze volt az események sorához az Urantián – a Lucifer-féle lázadás.

100.000 évvel ezelőtt, az utolsó jégár visszahúzódása alatt kezdett el kialakulni a vastag sarki jégtakaró, és a felgyülemlő jég központja jelentősen észak felé tolódott. És amíg a sarki térségeket jég fedi, addig aligha jöhet egy újabb jégkorszak, emelkedjenek meg a szárazföldek vagy módosuljanak a világtengeri áramlatok bárhogyan is a jövőben.

35.000 évvel ezelőtt ért véget a nagy jégkorszak a bolygón, kivéve a sarki területeket. Ez az időpont ezen túl annyiban is fontos, hogy közel esik az Anyagi Fiú és Leány érkezéséhez és az ádámi megítéltetési korszak kezdetéhez, mely közelítőleg egybeesik a holocén vagy jégkor utáni időszak kezdetével.

E beszámoló az emlősök világának kezdetétől a jég visszahúzódásáig és az emberi történelem idejéig tartó, majdnem ötvenmillió éves időszakot fogja át. Ez az utolsó – a jelenlegi – földtani időszak és a kutatóitok előtt úgy ismert, mint a földtörténeti harmad- és negyedidőszak vagy a legújabb idők kora.

[Ennek az írásnak az összeállítását egy Állandó Élethordozó hitelesítette.]

Az ember elsőfajú ősei úgyszólván a tengerfenék sara és iszapja voltak azokban a pangó és melegvizű öblökben és lagúnákban, melyek az ősi beltengerek kiterjedt partvonalai mentén helyezkedtek el, éppen azokban a vizekben, amelyekben az Élethordozók elhelyezték a három független életmintát az Urantián.

 

62. ÍRÁS – A KORAI EMBER ŐSI FAJAI

 

Nagyjából egymillió évvel ezelőtt jelentek meg az emberiség közvetlen elődei három olyan, egymást követő és hirtelen másulás révén, melyek a méhlepényes emlősök makifajtájának korai törzséből eredtek. E korai makik meghatározó tényezői a kifejlődő élet-sejtanyag nyugati vagy később amerikai csoportjából eredtek. De még az emberi őshöz vezető közvetlen ág kialakulása előtt e törzs tényezőit az Afrikában kifejlődött központi élet-betelepítésből származó tényezők tovább erősítették. A keleti életcsoport keveset vagy még inkább semennyit sem járult hozzá az emberi faj tényleges létrejöttéhez.

Az emberi faj eredetében szerepet játszó korai makik nem voltak közvetlen kapcsolatban a gibbonok és majmok már korábban is létező és akkoriban Eurázsiában és Észak-Afrikában élő törzseivel, melyek utódai a mai napig fennmaradtak. Ezek nem is a mai makifajta utódai voltak, bár mindkettő olyan közös őstől származott, mely már régen kihalt.

E korai makik ugyan a nyugati féltekén fejlődtek ki, az emberiség közvetlen emlős-ősének létrejöttére Ázsia délnyugati részén került sor, a központi élettelepítés eredeti területén, de a keleti vidékek peremén. Ezeken az Indiától nyugatra eső területeken más és kedvező adottságú törzsekkel egyesültek, s így létrehozták az emberi faj ősét.

Kevéssel több mint egymillió évvel ezelőtt a mezopotámiai korai emlősök, a placentás emlősök észak-amerikai makifajtájának leszármazottai hirtelenül megjelentek. Ezek eleven életet élő kis teremtmények voltak, a testmagasságuk csaknem elérte a három lábat; és bár rendszerint nem a hátsó lábaikon jártak, könnyedén fel tudtak egyenesedni. Szőrösek és elevenek voltak, és majommód érintkeztek egymással, de ellentétben a majomtörzsekkel, húst fogyasztottak. Csökevényes, szembefordítható hüvelykujjuk és a markolásra igen alkalmas lábujjuk volt. E ponttól kezdve ezen előemberi fajok fokozatosan kifejlesztették a szembefordítható hüvelykujjat, míg a nagylábujjuk fogóképességét fokozatosan elveszítették. A későbbi majomtörzsek megőrizték a fogó nagylábujjat, de sohasem fejlesztettek ki emberi jellegű hüvelykujjat.

E korai emlősök három-négy éves korukban érték el a kifejlettséget, s a várható élettartamuk átlagosan mintegy húsz év volt. Egyszerre rendszerint egyetlen utóduk született, bár alkalmanként ikerszülés is előfordult.

Ezen új faj tagjai a testméretükhöz képest a legnagyobb aggyal rendelkeztek bármely állathoz képest, mely előttük a földön valaha is létezett. Rendelkeztek számos olyan érzelemmel és érzékkel, melyek a későbbi ősembert is jellemezték, nagyon kíváncsiak voltak és erős fellelkesülést mutattak, amikor valamely dologban sikert értek el. Az éhségérzet és a heves nemi vágy magasan fejlett volt, és határozott válogatás nyilvánult meg az udvarlás és a párválasztás egy kezdetleges formájában.

A rokonaik védelmében vadul harcoltak és a családi kapcsolataikban meglehetős gyengédséget mutattak, a szégyenérzettel és a bűntudattal határos meghunyászkodási érzékkel rendelkeztek. A párjuk iránt nagyon ragaszkodók és meghatóan hűségesek voltak, de ha a körülmények elválasztották őket, akkor új társat választottak maguknak.

Kistermetűek lévén, valamint annak okán, hogy az erdei lakhelyükön rájuk leselkedő veszélyeket gyors észjárásuk révén képesek voltak érzékelni, rendkívüli félelem fejlődött ki bennük, amely a túlélésükhöz igen nagymértékben hozzájáruló olyan óvintézkedésekhez vezetett, mint a kezdetleges menedékek építése magasan a fák koronájában, ami a földi élet számos veszélyét kiküszöbölte. Az emberiséget jellemző félelmek különösen ezekben az időkben kezdtek kialakulni.

A korai emlősök létpályájának kezdetén, ezen eleven teremtmények közül való egyik felsőbbrendű párnak a fák tetején lévő otthonában egy ikerpár született, egy hímnemű és egy nőnemű egyed. Az elődeikkel összevetve valóban helyes kis teremtmények voltak. A testükön kevés szőrt viseltek, de ez nem jelentett hátrányt, mert meleg és kiegyenlített éghajlat alatt éltek.

 

A korábbi fajhoz képest a középemlősök minden szempontból előrelépést jelentettek. Még a várható élettartamuk is hosszabb volt, mintegy huszonöt év. Számos csökevényes emberi vonás is megjelent ebben az új fajban. Az őseik által mutatott bensőséges hajlamokon túl e középemlősök képesek voltak undort mutatni bizonyos visszataszító helyzetekben. Jól fejlett tartalékolási ösztönnel is rendelkeztek; élelmet tettek félre későbbi felhasználás céljából és előszeretettel gyűjtögettek sima és kerek kavicsokat, valamint bizonyos kerek köveket hadianyag készlet gyanánt a védekezéshez és a támadáshoz.

E középemlősök voltak az elsők, melyek határozott építkezési hajlamot mutattak, amint az megnyilvánult a fák tetejére tervezett otthonaik és a sokjáratos földalatti menedékeik építése közbeni versengéskor; ők voltak az első emlősfaj, mely a fákon és a föld alatt egyaránt gondoskodott menedékről. Nagyobbrészt nem a fákon tartózkodtak, nappal a földön éltek és az éjszakát a fákon aludták át.

Az idő múlásával a csoportlétszám növekedése komoly versengést eredményezett az élelemért és a társakért, melyek csaknem az egész fajt kiirtó testvérharcok sorozatához vezettek. E küzdelmek folytatódtak egészen addig, amíg csak egyetlen, kevesebb, mint száz egyedből álló csoport maradt életben. De újból béke lett, és ez az egyetlen túlélő törzs újjáépítette a hálószobáit a fák tetején és visszatért a megszokott és félig békés életmódjához.

Aligha tudjátok elképzelni, hogy az ember előtti őseitek időről időre milyen kevéssel úszták meg a kipusztulást. Ha az egész emberiség békaőse csak két hüvelykkel kisebbet ugrik egy bizonyos alkalommal, akkor a törzsfejlődés teljes menete határozottan más irányt vett volna. A korai emlős faj közvetlen makiszerű anyjának ötször múlott az élete egy hajszálon, mielőtt életet adott volna az új és felsőbbrendű emlősrend apjának.

Az otthonuk felépítése után nem sokkal e pár, ezek az oly sok küzdelmet megélt érdemes személyiségek, az ikrek büszke szüleivé lettek, azoknak a legérdekesebb és legfontosabb állatoknak a szüleivé, melyekhez fogható addig még nem született a világra, mert ezek voltak ama főemlősök új fajának első egyedei, mely az ember előtti evolúció következő alapvető lépését jelentették.

E főemlős-ikrek születésével egy időben egy másik pár – egy különösképpen visszamaradott hím és nőstény a középemlős törzsből, egy pár, mely elméjében és fizikailag is alacsonyabb rendű volt – szintén ikreknek adott életet. Ezt az ikerpárt, egy hímet és egy nőstényt, nem érdekelte a környezetük meghódítása; kizárólag az élelemszerzéssel foglalkoztak és mivel húst nem fogyasztottak, hamarosan minden érdeklődésüket elveszítették a zsákmányszerzés iránt. E fogyatékos ikerpár lett a mai majomtörzsek megalapítója. Leszármazottaik a melegebb, déli vidékeket keresték, ahol az éghajlat enyhe volt és bőségesen találtak forró égövi gyümölcsöket, és ahol nagyjából úgy éltek, ahogy azon a napon is, kivéve azokat az ágaikat, melyek a gibbonok és a farkatlan majmok korábbi fajtáival párosodtak, aminek következtében nagymértékben leépültek.

 

És ebből már látható, hogy az embernek és a majomnak csak annyi köze van egymáshoz, hogy mindkettő a középemlősöktől származik, egy olyan törzsből, melyben egyidejűleg született meg és lépett később a maga útjára két ikerpár: az alsóbbrendű pár sorsa az volt, hogy létrehozza a majom, a babuin, a csimpánz és a gorilla mai fajtáit; a felsőbbrendű pár sorsa pedig az lett, hogy továbbvigye a felemelkedési vonalat, melynek továbbfejlődése magához az emberhez vezetett el.

A mai ember és a majomfélék ugyanazon törzsből és fajból származnak, de nem ugyanazoktól a szülőktől. Az ember ősei e középemlős törzs kiválasztódott maradványainak felsőbbrendű fajtáiból származtak le, míg a mai majomfélék (kivéve a makik, gibbonok, farkatlan majmok és egyéb majomszerű teremtmények bizonyos, már korábban is létező, fajtáit) e középemlős csoport legalsóbb rendű párjának a leszármazottai, egy olyan páré, mely csak úgy tudott életben maradni, hogy elbújt a földalatti éléstár-menedékben több mint két hétnyi időtartamra a törzsük utolsó kegyetlen csatája alatt, és csak akkor bújtak elő, amikor az ellenségeik már messze jártak.

És most, csaknem kilencszáz nemzedéknyi fejlődés után, mely mintegy huszonegyezer évet jelent a korai emlősök eredetétől számítva, a főemlősök hirtelenül két figyelemreméltó teremtménynek adtak életet, az első igazi emberi lényeknek.

Ha visszaszámolunk, akkor az időszámításunk szerint 1934. év és az első két emberi lény születésének időpontja között éppen 993.419 év van.

E két figyelemreméltó teremtmény igazi emberi lény volt. Tökéletes emberi hüvelykujjaik voltak, mint az elődeik közül soknak is, de olyan tökéletes lábfejjel rendelkeztek, mint a mai emberi fajok. Jártak és futottak, nem másztak; a nagylábujj fogószerepe már nem volt meg, teljesen eltűnt. Ha valamilyen veszély miatt a fákra kényszerültek, akkor úgy másztak, mint ahogy a mai emberek tennék. Úgy másztak a fa törzsén, mint a medve és nem úgy, ahogy a csimpánz vagy a gorilla, melyek ágról-ágra lendülnek egyre feljebb.

Ezek az első emberi lények (és a leszármazottaik) a kifejlett kort tizenkét évesen érték el és a várható élettartamuk nagyjából hetvenöt év volt.

Ezen emberi ikerpár hamar számos új érzelmet mutatott ki. Kifejezték a tárgyak és a más lények iránti csodálatukat és komoly mértékű hiúságot is mutattak. De az érzelmi fejlődés terén a legfigyelemreméltóbb előrelépés a valódi emberi érzelmek egy új csoportjának a hirtelen megjelenése volt, az imádat csoportjáé, a befogadó áhítat, a hódolat, az alázat és még a háládatosság egy kezdetleges formája is megjelent. A félelem, párosulva a természeti jelenségekkel kapcsolatos tudatlansággal, ekkoriban ad életet a kezdetleges vallásnak.

E kér ember – az ikerpár – nagy próbatételt jelentett a főemlős szülők számára. Olyan kíváncsiak és kalandvágyók voltak, hogy számos alkalommal majdnem életüket vesztették még nyolcéves koruk előtt. A szülők mondhatni félholtak voltak a rémülettől, mire a gyermekek elérték a tizenkét éves kort.

Nagyon korán elsajátították a szóbeli érintkezést; tízéves korukra egy fejlett jelrendszert és egy olyan nyelvet fejlesztettek ki, mely csaknem félszáz ideát foglalt magába, és amely nagymértékben továbbfejlesztette és kiterjesztette az őseik által használt kezdetleges közléscsere-eljárásokat. De bárhogy próbálkoztak is, az új jelek és jelképek közül csak néhányat tudtak a szüleiknek megtanítani.

Nagyjából kilencévesek lehettek, amikor egy fényes napon a folyó mentén lefelé elvonultak egy igen fontos megbeszélést tartani. Az Urantián állomásozó minden mennyei értelem, jómagamat is beleértve, megfigyelőként jelen volt e déli találkozó lebonyolításán. Ezen a jelentős napon közösen arra jutottak, hogy egymással és egymásért akarnak élni, és ez volt az első megállapodás azok sorában, melyek végül odáig vezettek, hogy eldöntötték, hogy megszöknek az alsóbbrendű állati társaiktól és észak felé veszik az útjukat, s ekkor még nemigen tudták, hogy ezzel megalapítják majd az emberi fajt.

6. AZ EMBERI ELME EVOLÚCIÓJA

Mi, az urantiai Élethordozók, éber várakozással virrasztottunk sokáig attól a naptól fogva, hogy először telepítettük meg az élet-sejtanyagot a bolygó vizeibe, és az első valóban értelmes és sajátakaratú lények megjelenése természetesen nagy örömünkre és megelégedésünkre szolgált.

Figyeltük, hogy az ikrek miként fejlődnek elméjükben, úgy, hogy nyomon követtük az urantiai hét elmeszellem-segéd működését, melyeket a bolygóra való érkezésünkkor jelöltek ki. Végig a bolygói élet hosszú evolúciós fejlődése során e fáradhatatlan elme-segédkezők egyre több felsőbbrendű képességüket léptették működésbe annak érdekében, hogy az egyre felsőbbrendű állati teremtmények fokozatosan kiteljesedő agyi képességeivel kapcsolatba lépjenek.

Képzeljétek el az örömünket, amikor egy napon – az ikrek ekkor körülbelül tízévesek voltak – az istenimádat szelleme először teremtett kapcsolatot az ikerpár nőnemű tagjának elméjével, majd röviddel ezt követően a másikéval. Tudtuk, hogy valami olyasminek a megjelenése közeleg, amely rokon az emberi elmével; és amikor nagyjából egy évvel később végül elmélyült gondolkodás és megfontolt döntés eredményeként elhatározták, hogy elmenekülnek otthonról és északra mennek, akkor kezdett működni a bölcsesség szelleme az Urantián és ebben a két, immár emberiként elismert elmében.

A hét elmeszellem-segéd megelevenedésének közvetlen és új rendje volt ez. Telve voltunk várakozással; felismertük, hogy a régóta várt óra közeleg; tudtuk, hogy ama hosszas erőfeszítéseink beteljesedésének küszöbén állunk, hogy sajátakaratú teremtmények kifejlődését érjük el az Urantián.

 

7. A LAKOTT VILÁGKÉNT VALÓ ELISMERÉS

Nem kellett sokáig várnunk. Délben, az ikerpár elmenekülésének másnapján haladt át a világegyetemi kör jelzései között az első próbavillanás az Urantia bolygói fogadóközpontján. Mi mind természetesen izgatottan vártuk a nagy esemény bekövetkezését; de lévén, hogy e világ életkísérleti állomás, a leghalványabb fogalmunk sem volt arról, hogy miként fogunk értesülni a bolygón megjelent értelmes élet hivatalos elismeréséről. De nem kellett sokáig várakoznunk. Az ikrek szökését követő harmadik napon, még az Élethordozók elindulása előtt, megérkezett a nebadoni főangyal az első bolygókör létrehozására.

Mozgalmas nap volt az Urantián, amikor kis csoportunk összegyűlt a bolygó tér-közléscserét biztosító sarkánál és megkapta az első szalvingtoni üzenetet a bolygó újonnan létesített elmekörén át. És ez az első üzenet, melyet a főangyali testület vezetője intézett hozzánk, így szólt:

„Az urantiai Élethordozóknak – Üdvözlünk benneteket! Nagy örömmel közvetítjük számotokra a Szalvington, az Edentia és a Jerusem megerősítését azon alkalom tiszteletéből, hogy a sajátakaratú elme urantiai létezésének jele a nebadoni központon bejegyeztetett. Tudomásul vettük az ikerpár azon megfontolt döntését, hogy észak felé meneküljenek és elválasszák az utódaikat az alsóbbrendű elődeiktől. Ez az elme – az emberi fajtájú elme – első döntése az Urantián és ez önmagától létrehozza azt a tájékoztatási kört, melyen keresztül a hivatalos elismerést tartalmazó ezen első üzenetet küldjük.”

E körön ez után az edentiai Fenségesek üdvözlése jött át, mely utasításokat tartalmazott az állandó Élethordozók számára, s megtiltották nekünk, hogy az általunk létrehozott életmintába beavatkozzunk. Azt az utasítást kaptuk, hogy ne avatkozzunk be az emberi fejlődéssel összefüggő ügyekbe. Nem szabad arra következtetni, hogy az Élethordozók valaha is önkényesen vagy gépiesen beavatkoztak volna a bolygói fejlődési tervek természetes alakulásába, mert mi nem teszünk ilyet. De egészen idáig engedélyünk volt arra, hogy befolyásoljuk a környezetet és az élet-sejtanyagot sajátos módon védelmezzük, és e különleges, ám teljesen természetes felügyeletnek lett vége most.

És amint a Fenségesek beszéde véget ért, Lucifer, a Satania csillagrendszer akkori fejedelmének csodálatos üzenetét továbbították a bolygóra. Most az Élethordozók a saját vezetőjük üdvözlő szavait hallgatták meg és megkapták a visszatérési engedélyt a Jerusemre. Lucifer ezen üzenete az Élethordozók urantiai munkájának hivatalos elismerését jelentette és felmentett bennünket minden jövőbeni bírálat alól, ami a Satania csillagrendszerben létesített nebadoni életminták továbbfejlesztésére irányuló erőfeszítéseinket érhetné.

 

A Szalvingtonról, az Edentiáról és a Jerusemről érkezett üzenetek hivatalosan is azt jelentették, hogy a bolygó Élethordozók általi korszakos felügyelete véget ért. Korszakokon át voltunk szolgálatban, és csak a hét elmeszellem-segéd, valamint a Fizikai Főszabályozók voltak a segítségünkre. És most, hogy a sajátakarat, vagyis az istenimádat és a felemelkedés melletti döntés képessége megjelent a bolygó evolúciós teremtményeiben, megértettük, hogy a mi munkánk itt véget ért, és a csoportunk távozni készült. Lévén, hogy az Urantia életmódosítási világ, engedélyt kaptunk arra, hogy két rangidős Élethordozót tizenkét segéddel együtt a bolygón hátrahagyjunk, és e csoport egyik tagjaként engem választottak és én azóta is az Urantián tartózkodom.

Éppen 993.408 évvel ezelőtt (isz. 1934-hez képest) történt, hogy az Urantiát hivatalosan is elismerték, mint emberi életnek otthont adó bolygót a Nebadon világegyetemben. Az élőlénytani evolúció újra elérte a sajátakarat emberi szintjeit; ember érkezett a sataniai 606-os bolygóra.

[Ennek az írásnak az összeállítását egy, az Urantián állandó besorolású nebadoni Élethordozó hitelesítette.]

63. ÍRÁS – AZ ELSŐ EMBERCSALÁD

 

Az Urantiát akkor jegyezték be lakott világként, amikor az első két emberi lény – az ikerpár – tizenegy éves volt, és mielőtt a tényleges emberi lények második nemzedékének szülőivé váltak volna. És a Szalvingtonról érkezett főangyali üzenet, mely a bolygó hivatalos elismerésének alkalmával érkezett, e szavakkal zárult:

„Az emberelme megjelent a Satania 606-os világán, és az új faj e szülőit úgy fogják hívni, hogy Andon és Fonta. És minden főangyal imádkozik azért, hogy e teremtmények mihamarabb felruháztassanak az Egyetemes Atya szelleme ajándékának személyes megérkezésével.”

Az Andon a nebadoni megjelölése annak, hogy „az első Atyaszerű teremtmény, mely emberi vágyat mutat a tökéletesség iránt”. Fonta pedig azt jelenti, hogy „az első Fiúszerű teremtmény, mely emberi vágyat mutat a tökéletesség iránt”. Andon és Fonta e neveket mindaddig nem ismerte meg, míg a Gondolatigazítójukkal való eggyé kapcsolódás idején meg nem kapták azokat.

Sok szempontból Andon és Fonta volt a legfigyelemreméltóbb emberilény-pár, mely a föld színen valaha is élt. E csodálatos pár, az egész emberiség tényleges szülői, minden tekintetben felsőbbrendűek voltak sok közvetlen leszármazottjuknál, és alapvetően különböztek minden ősüktől, a közeliektől és a távoliaktól egyaránt.

Bár még mindig a szüleikkel laktak, amikor Andon egy éles kovadarabot kötözött egy botra, melyhez állati ínakat használt, és nem kevesebbszer, mint tizenkét alkalommal vette jó hasznát e fegyvernek, amikor a saját vagy a vele egyenlő mértékben kalandvágyó és roppant kíváncsi testvérének az életét kellett megmentenie, aki egyébként mindig elkísérte őt a felfedezőútjaira.

Az északi utazásuk során felfedeztek egy felszíni kvarckavics üledéket és mivel sok, különféle célra alkalmas követ találtak, össze is gyűjtöttek valamennyit tartalékba. E kvarckavicsok elhasítására irányuló próbálkozásai során Andon felfedezte a szikraképző tulajdonságukat és felmerült benne a tűzrakás ötlete. De e képzete nem erősödött fel, mert az éghajlat itt még mindig kellemes volt és nemigen volt szükségük tűzre.

Ám az őszi nap egyre alacsonyabban járt az égen, és ahogy egyre északabbra jutottak, az éjszakák egyre hűvösebbre és hűvösebbre fordultak. Már arra kényszerültek, hogy állatbőröket tekerjenek magukra a testük melegen tartása érdekében. Mielőtt otthonról elindultak volna, egy holdfényes éjszakán Andon jelezte a párjának, hogy szerinte képes lenne a kovával tüzet gyújtani. Két hónapon át kísérleteztek a tűzgyújtással a kvarckavics segítségével, de minden próbálkozásuk kudarcot vallott. A pár minden nap összeütögette a kavicsokat és megpróbálta meggyújtani a fát. Végül egy este, nagyjából napnyugtakor, értették meg az eljárás lényegét, amikor is Fonta felmászott egy fára, hogy egy üres madárfészket leszedjen. A fészek száraz és igen gyúlékony volt, és rögtön lángra is lobbant, amint szikra hullott rá. Az ikrek olyannyira meglepődtek és meghökkentek a sikerükön, hogy a tűz majdnem kialudt, de végül megfelelő tüzelő hozzáadásával megmentették, és az egész emberiség szülői ekkor láttak neki először tűzifa gyűjtésének.

Ez volt az egyik legörömtelibb pillanat a rövid, ám mozgalmas életükben. Egész éjjel ott ültek a tűz mellett és nézték, ahogy ég, és homályosan megértették, hogy olyan felfedezést tettek, amely lehetővé teszi, hogy dacoljanak az éghajlattal és örökre függetlenné váljanak a déli területeken élő állati rokonaiktól. Három nap pihenés és a tűzzel való játszadozás után folytatták útjukat.

Andonnak és Fontának összesen tizenkilenc gyermeke lett, és csaknem ötven unoka és hat dédunoka társaságát is élvezhették. A család négy szomszédos sziklaüregben vagy félbarlangban lakott, melyek közül hármat előcsarnokok kötöttek össze, melyeket az Andon gyermekei által készített kvarckavics eszközökkel vájtak a puha mészkőbe.

E korai andonfiak igen jellegzetes nemzetségszellemet mutattak; csoportokban vadásztak és sohasem kószáltak el messzire az otthonuktól. Andon és Fonta szüntelenül a nemzetség nevelésén és felemelésén munkálkodott. Negyvenkét éves korukig éltek, amikor is mindkettőjüket halálra zúzta egy, a földrengés miatt lezuhanó, kiugró szikla. Velük pusztult öt gyermekük és tizenegy unokájuk is, és a leszármazottaik közül csaknem húszan súlyos sérüléseket szenvedtek.

4. AZ ANDONI NEMZETSÉGEK

Az ősember – Andon népe – feketeszemű és barna bőrű volt, mely bőrszín valamelyest hasonlított a sárga és a vörös ember keverékének bőrszínéhez. A melanin egy színezőanyag, mely minden emberi lény bőrében megtalálható. Ez a bőr eredeti andoni festékanyaga. Általános megjelenésüket és bőrszínüket tekintve e korai andonfiak leginkább a mai eszkimókhoz hasonlítottak, mintsem bármely más élő emberi lényhez. Ők voltak az elsők, akik állatbőröket használtak a hideg ellen; alig valamivel több szőr borította a testüket, mint a mai emberekét.

Még az andoni nemzetség szétszóródása előtt fejlett nyelv alakult ki a nemzetség tagjai közötti érintkezésre irányuló korai erőfeszítésekből. E nyelv gyarapodása folytatódott, és csaknem naponta bővült a szókészlet azon új találmányok és a környezethez való alkalmazkodás miatt, melyeket ezen eleven életet élő, nyughatatlan és kíváncsi népek dolgoztak ki. És e nyelv vált az Urantia nyelvévé, a korai emberi család nyelvévé, mígnem később a színes fajok nyelvei meg nem jelentek.

Andon és Fonta, az emberi faj nagyszerű megalapítói, az Urantia megítéltetésekor, a Bolygóherceg megérkezésekor kapták meg az elismerést, és a megfelelő időben a lakóvilágok rendszeréből a jerusemi létpolgári rendre emelték őket. Bár sohasem kaptak engedélyt az Urantiára való visszatérésre, azért ismerik az általuk alapított faj történetét. Elszomorította őket Kaligasztia árulása, sajnálkoztak az ádámi bukás miatt, de nagyon örültek, amikor hírét vették, hogy Mihály az ő világukat választotta az utolsó alászállása színteréül.

Andon és Fonta röviddel a Jerusemre való megérkezést követően engedélyt kapott a Csillagrendszer Fejedelemtől, hogy visszatérjen az első lakóvilágra annak érdekében, hogy azokkal a morontia személyiségekkel szolgáljon együtt, akik az Urantiáról jövő idő-zarándokokat a mennyei szférákon üdvözlik. És e feladatra határozatlan időre rendelték őket. Szerettek volna üdvözletet küldeni az Urantiára e kinyilatkoztatásokon keresztül, de e kérés teljesítését bölcsen megtagadták tőlük.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

2143 Kistarcsa Árpád vezér utca 26

(Budai József, 2011.02.14 11:00)

A véletlen, de bizonyára nem a "véletlen" hozott erre az oldalra, mint ahogyan néhány évvel ezelőtt, a Gábriel kinyilatkozásait közvetítő amerikai oldalra is. Csodálatos és nagyszarű élményt nyujt számomra mindezek olvasása.

nebadon@citromail.hu

(Timea, 2009.09.20 17:21)

Felmerult bennem egy kerdes,mert ezt nem igazan ertem!A fentebb emlitett ikerpar,Andon es Fonta kikkel szaporodtak?Egymassal?????? de annak hogyhogy nem lett kovetkezmenye?-marmint biologiailag? vagy akkor ez most hogy van??