Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


159. ÍRÁS – A DEKAPOLISZI VÁNDORÚT

 

Amikor Jézus és a tizenkettek megérkeztek Magadánligetbe, a rájuk várakozó vándor hitszónokok és tanítványok egy csaknem százfős csoportját találták ott, köztük a női testülettel, és készen álltak, hogy nyomban megkezdjék a tanító és tanhirdető vándorutat a Dekapolisz városaiban.

E csütörtök reggelen, augusztus 18-án, a Mester összehívta a követőit és úgy rendelkezett, hogy minden egyes apostol vegye maga mellé a tizenkét vándor hitszónok valamelyikét, és hogy a többi vándor hitszónokkal együtt tizenkét csoportban induljanak a Dekapolisz városaiban és falvaiban végzendő munkára.

1. A MEGBOCSÁTÁSRÓL SZÓLÓ TAN HIRDETÉSE

Az egyik este Hipposzban, egy tanítvány kérdésére válaszolva, Jézus elmondta a megbocsátásról szóló tanítását. A Mester azt mondta:

„Ha egy jó embernek száz juha van és egy eltéved közülük, vajon nem hagyja ott a kilencvenkilencet, és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? És ha jó pásztor, vajon nem folytatja-e mindaddig a keresést, amíg rá nem lel? Ha aztán a pásztornak sikerül megtalálnia az elveszett bárányát, vállára emeli és, örvendezve hazaindul, azt mondja a barátainak és szomszédainak, ‚Örvendjetek velem, mert megtaláltam az elveszett bárányomat.’ Kijelentem, hogy nagyobb öröm van a mennyben egy bűnbánó bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz személy miatt, akiknél nincs szükség megbánásra. Éppen így mennyei Atyám sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsik közül, még kevésbé, hogy ti elvesszetek. A ti vallásotokban Isten elfogadhatja a bűnbánó bűnösöket; az országról szóló evangéliumban az Atya eljön, hogy megkeresse őket, még azelőtt, hogy ők komolyabban elgondolkodtak volna a bűnbánaton.

„A mennyei Atya szereti a gyermekeit, és ezért nektek meg kell tanulnotok szeretni egymást; a mennyei Atya megbocsátja nektek a bűneiteket; ezért meg kell tanulnotok megbocsátani egymásnak. Ha a testvéred bűnt követ el ellened, menj oda hozzá és tapintattal és türelemmel mutass rá az ő vétkére. És mindezt csakis vele négyszemközt tedd. Ha hallgat rád, akkor megnyerted a testvéredet. Ám ha a testvéred nem hallgat meg, ha kitart a téves viselkedése mellett, akkor menj el hozzá újra, vidd magaddal egy vagy két közös barátotokat, hogy így két, vagy három tanú is legyen, mely megerősíti tanúságodat és alátámasztja azt a tényt, hogy te igazul és irgalmasan jártál el a téged bántó testvéreddel. Ha most ő nem hajlandó meghallgatni a testvéreidet, előadhatod az egész esetet a gyülekezetnek, és az után, ha nem hajlandó meghallgatni a testvériséget, hadd tegyék azt, amit bölcsnek tartanak; legyen az ilyen engedetlen társ száműzve az országból. Bár nem tetszeleghettek abban a szerepben, hogy ítéletet mondtok társaitok lelke felett, és bár nem bocsáthatjátok meg a bűnöket, illetőleg más módon sem vetemedhettek arra, hogy elbitoroljátok a mennyei seregek felügyelőinek előjogait, ugyanakkor, megadatott nektek, hogy ideigvaló rendet tartsatok fenn az országban a földön. Bár nem árthatjátok bele magatokat az örökkévaló élettel kapcsolatos isteni rendeletekbe, döntenetek kell azokban a viselkedési kérdésekben, melyek a földi testvériség időleges jólétével kapcsolatosak. És így, amit a testvériség fegyelmezésével kapcsolatosan mindeme dolgokban rendelkeztek a földön, el fogják ismerni azt a mennyben. Bár nem szabhatjátok meg az egyén örök végzetét, rendelkezhettek a csoport viselkedéséről, mert, ha közületek ketten vagy hárman e dolgok közül valamiben egyetértenek, és úgy kéritek azt tőlem, megkapjátok, amennyiben a kérelmetek nem összeegyeztethetetlen a mennyei Atyám akaratával. És mindez örökkön igaz, ahol ugyanis két vagy három hívő összegyűlik, ott vagyok én közöttük.”

Simon Péter a Hipposzban dolgozók felügyeletével volt megbízva, és amikor meghallotta Jézus e szavait, megkérdezte: „Uram, ha a testvérem vét ellenem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” És Jézus így válaszolt Péternek: „Nem csak hétszer, hanem akár hetvenhétszer is. Ezért a mennyek országa hasonlít egy bizonyos királyhoz, aki el akarta számoltatni intézőit. Amikor elkezdték e számadást, eléje állították az egyik főintézőjét, aki megvallotta, hogy tízezer talentummal tartozik a királyának. A király udvar eme tisztviselője arra hivatkozott, hogy nehéz időket élt át, és hogy nincs miből megfizetnie ezen adósságát. És így a király megparancsolta, hogy a vagyonát kobozzák el, és hogy a gyermekeit adják el, hogy a tartozását megfizethesse. Amikor e főintéző meghallotta ezt a szigorú ítéletet, arcra borult a király előtt és úgy esdekelt, hogy könyörüljön rajta és adjon neki több időt, azt mondta, ‚Uram, légy egy kicsit több türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked!’ És ahogy a király rátekintett e hanyag szolgálóra és családjára, megkönyörült rajta. Elrendelte, hogy eresszék el, és hogy minden adósságát engedjék el.

„És e főintéző, miután a királytól így irgalomban és megbocsátásban részesült, elment a dolgára, és találkozott az egyik alárendeltjével, aki mindössze száz dénárral tartozott neki, megragadta, elkezdte fojtogatni és követelte, ‚Add meg mind, amivel tartozol!’ És akkor e másik intéző leborult a főintéző előtt, és kérte őt, mondván: ‚Csak légy türelemmel irántam, és rövidesen tudok majd fizetni.’ De a főintéző nem volt hajlandó irgalmat mutatni az intézőtársa iránt, hanem fogta és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Amikor a többi szolgatársa látta a történteket, olyannyira aggódni kezdtek, hogy elmentek és jelentették azt uruknak és parancsolójuknak, a királynak. Amikor a király értesült a főintézőjének dolgairól, maga elé hívatta e hálátlan és megbocsátani nem tudó férfit és így szólt: ‚Te gonosz és hitvány intéző! Amikor könyörületet vártál, én kész voltam elengedni minden adósságodat. Miért nem mutattál irgalmat intézőtársadon, éppen úgy, ahogy én megkönyörültem rajtad?’ És a király oly nagy haragra gerjedt, hogy e hálátlan főintézőt átadta a börtönőröknek, hogy mindaddig tartsák fogva, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott. És éppen így kell a mennyei Atyámnak bőséges irgalmat mutatnia azokkal szemben, akik önként mutatnak irgalmat a társaik iránt. Hogy vagytok képesek az Isten elébe jönni és méltánylást kérni a hibáitok miatt, amikor szokás szerint megbüntetitek testvéreiteket, mert ugyanilyen emberi gyarlóságokban bűnösök?” Azt mondom mindannyiotoknak: Önként kaptátok az ország jó dolgait; ennélfogva önként adjatok földi társaitoknak.”

Jézus így tanított annak veszélyeiről és így mutatta be annak tisztességtelen voltát, ha valaki személyesen ítélkezik a társai felett. A fegyelmet fenn kell tartani, az igazságosságot szolgálni kell, azonban mindeme dolgokban a testvériség bölcsességének kell érvényesülnie. Jézus a csoportot ruházta fel törvényalkotó és ítélkező hatáskörrel, nem az egyént. Azonban a csoportnak eme hatáskörrel való felruházottságát sem szabad személyes hatáskörként gyakorolni. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy valamely egyén ítéletét megrontja az előítélet vagy eltorzítja a szenvedély. A csoportítélet esetében inkább elháríthatók a személyes elfogultság veszélyei és kiküszöbölhető annak tisztességtelen volta. Jézus mindig törekedett arra, hogy a lehető legkisebbre csökkentse a tisztességtelenség, a megtorlás, és a bosszú befolyásoló tényezőit.

[A hetvenhét fogalmának az irgalom és a türelem szemléltetésére való alkalmazása az írásokból származik, ahol is arra utalnak, ahogy Lámech örvendezik fia, Tubal-Káin fémfegyverei miatt, s aki, összehasonlítva e kiválóbb fegyvereket az ellenségeikéivel, így kiált: „Ha Káint, akinek kezében nem volt fegyver, hétszer bosszultak meg, akkor engem most hetvenhétszer fognak.”]

2. A KÜLÖNÖS TANHIRDETŐ

Jézus átment Gamalába, hogy meglátogassa Jánost és azokat, akik vele együtt ott dolgoztak. Azon az estén, a kérdések és válaszok óráját követően János így szólt Jézushoz: „Mester, tegnap átmentem Astarotba, hogy megnézzek egy férfit, aki a nevedben tanít és még azt is állítja, hogy képes ördögöket kiűzni. Ez az ember pedig soha nem járt nálunk, és nem is követ bennünket; ezért megtiltottam neki, hogy ilyesmit műveljen.” Erre Jézus azt mondta: „Ne tiltsátok meg neki! Nem látjátok, hogy az országról szóló ezen evangéliumot rövidesen az egész világon hirdetni fogják? Hogyan várhatjátok el, hogy mindenki, aki csak hisz az evangéliumban, a ti irányításotok alá tartozzon? Örvendezzetek, hogy tanításunk már elkezdett megmutatkozni a személyes befolyásunkon kívül is. Nem veszed észre, János, hogy akik a nevemben nagy tettek véghezvitelét vallják, azoknak végeredményben támogatniuk kell ügyünket? Ők bizonyosan nem fognak rosszat mondani rólam. Fiam, az ilyen dolgokban jobban tennéd, ha elismernéd, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Az eljövendő nemzedékekben a nem teljesen méltók közül sokan fognak különös dolgokat művelni a nevemben, de én nem fogom megtiltani nekik. Elmondom neked, hogy még ha csak egy csésze hűs víz adatik is valamely szomjas léleknek, az Atya hírnökei mindig feljegyzik az ilyen szeretetteljes szolgálatot.”

Ez az intelem nagyon összezavarta Jánost. Hát nem hallotta a Mestertől, hogy „Aki nincs velem, az ellenem van”? És nem fogta fel, hogy ebben az esetben Jézus az embernek az országra vonatkozó szellemi tanításokhoz való személyes viszonyulására utalt, míg a másik esetben az utalás a hívek azon külső és kiterjedt társas viszonyaira vonatkozott, melyek a hívek egy csoportjának igazgatási irányításával és ítélkezésével összefüggő kérdésekkel voltak kapcsolatosak a más csoportok munkája viszonylatában, mely végül elhozhatja a közelgő világméretű testvériséget.

János azonban gyakran idézte fel magában ezt az élményt az ország érdekében végzett későbbi munkája kapcsán. Mindazonáltal az apostolok sokszor támadták azokat, akik merészen a Mester nevében tanítottak. Számukra mindig is helytelen dolognak tűnt, hogy azok, akik sohasem ültek a Mester lábainál, a nevében mernek tanítani.

Ez a férfi, akinek János megtiltotta, hogy Jézus nevében tanítson és munkálkodjon, nemigen vette figyelembe az apostoli parancsot. Folytatta erőfeszítéseit és a hívek egy komoly létszámú társaságát hozta létre Kanatában, mielőtt Mezopotámiában folytatta volna a tevékenységét. E férfi, Áden, annak a tébolyult embernek a bizonyságán keresztül lett Jézus hívévé, akit Jézus Kheresa mellett gyógyított meg, és aki oly határozottan hitte, hogy a feltételezett gonosz szellemek, melyeket a Mester belőle űzött ki, a disznókondába költöztek és az állatok rohanvást egy szikláról egyenest a pusztulásba zuhantak.

3. INTELEM A TANÍTÓKNAK ÉS A HÍVEKNEK

Edreiben, ahol Tamás és társai dolgoztak, Jézus egy napot és egy éjszakát töltött és, az esti vita során adta közre azokat az alapelveket, melyeknek az igazságot hirdetőket kell vezérelniük, és amelyeknek meg kell élénkíteniük mindazokat, akik az országról szóló evangéliumot tanítják. Összegezve és mai kifejezésmódban újrafogalmazva, Jézus azt tanította:

Mindig tiszteljétek az ember személyét. Erővel soha ne támogassatok igaz ügyet; szellemi győzelmeket csakis szellemi hatalommal lehet aratni. Az anyagi befolyás gyakorlása ellen szóló eme parancs a lelkierőre éppúgy vonatkozik, mint a testi erőre. Túlzottan erős érvek és az elmétek fensőbbsége nem alkalmazandó ahhoz, hogy férfiakat és nőket kényszerítsetek az országba. Az emberi elmét nem szabad letaglózni az okszerűség puszta súlyával, illetőleg nem szabad lenyűgözni körmönfont ékesszólással. Bár az érzelmet, mint az emberi döntések egyik tényezőjét nem lehet teljes mértékben kiküszöbölni, nem szabad közvetlenül ahhoz szólni azok tanításában, akik az ország ügyét elő akarják mozdítani. Közvetlenül ahhoz az isteni szellemhez folyamodjatok, mely az emberek elméjében lakozik. Ne folyamodjatok félelemhez, sajnálathoz, vagy puszta érzelemhez. Az emberekhez való forduláskor legyetek tisztességesek; gyakoroljatok önuralmat és mutassatok kellő visszafogottságot; mutassatok kellő tiszteletet a tanítványaitok személye iránt. Emlékezzetek, hogy azt mondtam: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok, és ha valaki ajtót nyit, bejövök.”

Amikor embereket visztek be az országba, ne csorbítsátok vagy romboljátok az önbecsülésüket. Bár a túlzott önérzet lerombolhatja a kellő alázatot és a végén büszkeséghez, önteltséghez, és gőghöz vezethet, az önbecsülés elvesztése gyakorta vezethet a saját akarat megbénulásához. Ezen evangélium rendeltetése, hogy helyreállítsa azok önbecsülését, akik elvesztették azt és visszafogja azokét, akikben megvan. Ne essetek abba a hibába, hogy csak elítélitek a rossz dolgokat a tanítványaitok életében; emlékezzetek arra, hogy bőséges elismeréssel nyugtázzátok a legdicséretesebb dolgokat is az életükben. Ne felejtsétek el, hogy engem semmi sem tart vissza attól, hogy helyreállítsam azok önbecsülését, akik elveszítették azt, és akik valóban vágynak arra, hogy visszakapják.

Ügyeljetek arra, hogy ne sértsétek meg a félénk és félős lelkek önérzetét. Ne engedjétek meg magatoknak a maró gúnyt az egyszerű testvéreim kárára. Ne legyetek érzéketlenek a félelemtől eltelt testvéreimmel szemben. A tétlenség az önérzet elpusztítója; ezért arra intsétek testvéreiteket, hogy mindig serénykedjenek a választott feladataikban, és tegyenek meg minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy munkát szerezzenek azoknak, akik munka nélkül maradtak.

Soha ne kövessétek el olyan érdemtelen eljárás bűnét, mely ráijesztéssel igyekszik a férfiakat és nőket az országba terelni. A szerető atya nem ijesztgeti gyermekeit annak érdekében, hogy az igazságos parancsainak való engedelmességre bírja őket.

Az ország gyermekei egykor majd felismerik, hogy az erős érzelmi érzések nem egyenrangúak az isteni szellem vezetésével. Ha az ember valamely dolog megtételére vagy egy bizonyos helyre való elmenetel iránt erős és különös belső kényszert érez, az még nem szükségképpen jelenti, hogy az ilyen késztetések a benne lakozó szellem vezetéséből fakadnak.

Előre figyelmeztessetek minden hívőt az összeütközés mezsgyéjére, melyen mindenkinek át kell kelnie, aki abból az életből jön, melyet a húsvér testben élnek s azon felsőbb élet felé tart, melyet a szellemben élnek. Azoknak, akik teljesen valamelyik területen élnek, kevés feszültségben vagy zavarban van részük, de mindannyian szükségképpen több-kevesebb bizonytalanságot tapasztalnak meg a két életszint közötti átmenet időszakai során. Az országba belépve nem térhettek ki annak felelősségei elől, illetőleg nem kerülhetitek meg annak kötelességeit, de emlékezzetek: Az evangélium-iga könnyű és az igazság terhe világosság.

A világ tele van olyan éhes lelkekkel, akik az élet kenyerének közvetlen jelenlétében éheznek; az emberek éppen annak az Istennek a keresésében halnak meg, aki közöttük lakozik. Az emberek epekedő szívvel és a fáradtságtól elnehezült lábbal keresik az ország kincseit, amikor mindannyian az élő hittől csak karnyújtásnyira vannak. A hit a vallás számára az, ami a vitorlázat a hajó számára; kiegészítő hajtóerőt jelent, nem pedig az élet további terhét. Csak egyetlen küzdelem áll azok előtt, akik belépnek az országba, és az nem más, mint a hit jó harcának megvívása. A hívő előtt csak egyetlen csata áll, és azt a kétség – a hitetlenség – ellen kell megvívnia.

Az országról szóló evangélium hirdetésekor egyszerűen csak az Istennel való barátságot tanítsátok. És e barátság egyformán szól majd a férfiakhoz és a nőkhöz annyiban, hogy mindkettő megtalálja azt, ami a leginkább igazul kielégíti az ő sajátságos vágyaikat és megfelel az eszményképeiknek. Mondjátok el a gyermekeimnek, hogy én nemcsak hogy gyengéden viseltetek az érzelmeik iránt és türelmes vagyok gyarlóságaikkal, hanem hogy könyörtelen vagyok a bűnnel szemben és nem tűröm a gonoszságot. Én valóban szelíd és szerény vagyok Atyám jelenlétében, de ugyanilyen mértékben és hajlíthatatlanul kérlelhetetlen vagyok ott, ahol szándékos rossztett és bűnös lázadás van jelen a mennyei Atyám akarata ellen.

Ne úgy mutassátok be a tanítótokat, mint a szomorúságok emberét. A jövő nemzedékei is meg fogják ismerni sugárzó örömünket, jó szándékunk lendületét, és jókedvünk ösztönző hatását. Jó hírek olyan üzenetét hirdetjük, mely átformáló erejét tekintve ragályos. Vallásunk új élettől és új jelentéstartalmaktól lüktet. Akik e tanítást elfogadják, azokat öröm tölti el és szívükben örök örvendezésre éreznek késztetést. Mindig erősödő boldogságot éreznek mindazok, akiknek bizonysága van Istenben.

Minden hívőnek tanítsátok, hogy ne álljanak a hamis rokonszenv bizonytalan lábain. Nem alakíthattok ki erős jellemet az önsajnálatban való elmerülésben; őszintén törekedjetek arra, hogy elkerüljétek a gyötrelemmel való puszta közösség áltató befolyását. Terjesszétek ki rokonszenveteket a bátor és derék emberekre, közben ne érezzetek túl sok sajnálatot ama gyáva lelkek iránt, akik csak ímmel-ámmal veszik fel az élet megpróbáltatásait. Ne akarjatok vigaszt nyújtani azoknak, akik harc nélkül megadják magukat a nehézségeiknek. Ne rokonszenvezzetek társaitokkal pusztán azért, mert cserébe esetleg ők is rokonszenveznek veletek.

Mihelyt a gyermekeimben végre tudatosul az isteni jelenlét bizonyossága, e hit kiterjeszti az elmét, megnemesíti a lelket, megerősíti a személyiséget, fokozza a boldogságot, elmélyíti a szellemérzékelést, és több erőt ad ahhoz, hogy szeressenek és őket is szeressék.

Minden hívőnek tanítsátok, hogy akik az országba belépnek, azáltal még nem válnak védetté az idő véletlen eseményeivel vagy a mindennapos természeti csapásokkal szemben. Az evangéliumban való hit nem akadályozza meg, hogy valaki bajba kerüljön, azonban biztosítani fogja azt, hogy ne féljetek, amikor a baj elér benneteket. Ha mertek hinni bennem és teljes szívvel vállaljátok, hogy követtek, akkor így cselekedve a bajhoz vezető útra bizonyosan ráléptek. Nem ígérem, hogy megszabadítalak benneteket a szenvedés vizeitől, de azt megígérem, hogy veletek együtt kelek át mindazokon.

És még sok mást is tanított Jézus a hívek e csoportjának, mielőtt éjszakai nyugovóra tértek volna. És akik meghallgatták e tanításokat, megőrizték azokat szívükben és gyakran mondták el azon apostoloknak és tanítványoknak, akik nem voltak jelen, amikor ezek elhangzottak.

 

4. BESZÉLGETÉS NÁTÁNIELLEL

Az után Jézus elment Abilába, ahol Nátániel és társai dolgoztak. Nátánielt meglehetősen zavarta Jézus néhány kijelentése, melyek láthatólag csorbították az elismert héber írások tekintélyét. Ennek megfelelően ezen az éjszakán, miután a kérdések és válaszok szokásos alkalmának már szerét ejtették, Nátániel félrehívta Jézust és megkérdezte: „Mester, bízol-e bennem annyira, hogy megismerteted velem az Írásokkal kapcsolatos igazságot? Úgy látom, hogy a szent írásoknak csak egy részét tanítod nekünk – a legjobb részét, ahogy én látom – és arra következtetek, hogy abban az értelemben utasítod el a rabbik tanításait, hogy a törvény szavai az Isten szavai, melyek Istennél voltak a mennyben még Ábrahám és Mózes kora előtt. Mi az igazság az Írásokkal kapcsolatban?” Amikor Jézus meghallotta az összezavarodott apostol kérdését, így felelt:

„Nátániel, helyesen ítélted meg; én nem úgy tekintek az Írásokra, ahogy a rabbik. Azzal a feltétellel beszélek veled e kérdésről, hogy e dolgokról nem szólsz a testvéreidnek, akik még nem mind készültek fel e tanítás befogadására. Mózes törvényének szavai és az Írások tanításai nem léteztek Ábrahám előtt. Az Írásokat csak a legutóbbi időkben gyűjtötték össze úgy, ahogy most a rendelkezésünkre állnak. Bár a zsidó nép legmagasabb rendű gondolatait és vágyait tartalmazzák, van bennük sok olyasmi is, amely távol van attól, hogy a mennyei Atya jellemét és tanításait kifejezze; emiatt kell kiválasztanom a jobb tanításokból azokat az igazságokat, melyeket össze kell gyűjteni az országról szóló evangéliumhoz.

„Ezek az írások emberek munkáját képezik, némelyik írás szent emberé, más írások pedig nem annyira szenteké. E könyvek tanításai azon idők megvilágosodottsága szerinti nézeteket és mértéket képviselik, amely időkben keletkeztek. Az igazság kinyilatkoztatásaként az utolsó megbízhatóbb, mint az első. Az Írások pontatlanok és teljes mértékben emberi eredetűek, de ne értsd félre, ezek alkotják a vallási bölcselet és a szellemi igazság legjobb gyűjteményét, mely e korban az egész világon található.

„E könyvek közül sokat nem azok írtak, akiknek a nevét viselik, de ez semmit sem von le azoknak az igazságoknak az értékéből, melyeket tartalmaznak. Ha Jónás története nem volna tény, még ha Jónás soha nem is élt volna, e beszámoló mély igazsága, Istennek Ninive és az úgynevezett pogányok iránti szeretete, akkor sem volna kevésbé becses mindazok szemében, akik szeretik embertársaikat. Az Írások szentek, mert olyan emberek gondolatait és tetteit mutatják be, akik keresték Istent, és akik ezen írásokban feljegyezve megőrizték az igazságosságról, az igazságról, és a szentségről alkotott legmagasabb rendű fogalmaikat. Az Írások sok olyasmit tartalmaznak, ami igaz, nagyon sok ilyet tartalmaznak, ám a mostani tanításod tükrében te már tudod, hogy ezek az írások sok olyasmit is tartalmaznak, melyek félreértelmezik a mennyei Atyát, azt a szerető Istent, akinek a minden világ számára való kinyilatkoztatása érdekében eljöttem.

„Nátániel, soha ne engedd meg magadnak egy pillanatra se, hogy elhidd azokat az Írásbeli feljegyzéseket, melyek azt állítják, hogy a szeretet Istene vezette ősatyáidat a csatában az összes ellenségük – férfiak, nők, és gyermekek – lemészárlására. E feljegyzések az emberek szavai, akik nemigen voltak szent emberek, és e feljegyzések nem az Isten szava. Az Írások mindig tükrözték, és mindig is tükrözni fogják az alkotóik értelmi, erkölcsi, és szellemi állapotát. Nem vetted észre, hogy a Jahvéről alkotott fogalmak egyre szebbek és dicsőbbek, ahogy a látnokok Sámueltől Ésaiásig a feljegyzéseiket készítik? És emlékezned kell, hogy az Írások rendeltetése a vallási oktatás és a szellemi iránymutatás. Azok nem történészek vagy bölcselők munkái.

„A leginkább sajnálatos dolog nem pusztán az a téves eszme, hogy az Írásbeli feljegyzés abszolút tökéletes és annak tanításai tévedhetetlenek, hanem inkább e szent írások zavaros félreértelmezése a hagyományok rabjává lett jeruzsálemi írástudók és farizeusok részéről. És most az Írásbeli ihletettség tantételét és az azzal kapcsolatos félreértelmezésüket egyaránt fel fogják használni azon elszánt törekvésükben, hogy ellenálljanak az országról szóló evangélium ezen újabb tanításainak. Nátániel, soha ne felejtsd el, hogy az Atya nem korlátozza az igazság kinyilatkoztatását sem valamely nemzedék, sem valamely nép előtt. Az igazság sok őszinte kutatóját zavarták össze és bátortalanították el az Írások tökéletességére vonatkozó eme tantételek, és ez így lesz a jövőben is.

„Az igazság tekintélye éppen az a szellem, mely annak élő megnyilvánulásaiban lakozik, nem pedig azok a halott szavak, melyek egy másik nemzedék kevésbé megvilágosodott és állítólagos ihletett embereitől származnak. És még ha a régi idők e szent emberei ihletett és szellemmel eltöltött életet éltek is, az még nem jelenti, hogy a szavaik hasonlóképpen szellemi ihletettségűek volnának. Ma nem készítünk jegyzeteket az országról szóló ezen evangélium tanításairól, nehogy, amikor én már eltávoztam, gyorsan az igazságról vitázó különféle csoportokra szakadjatok annak eredményeként, hogy a tanításaimat eltérőn értelmezitek. E nemzedéknek az a legjobb, ha megéljük ezeket az igazságokat, s közben kerüljük a feljegyzések készítését.

„Figyelj jól a szavaimra, Nátániel, semmi sem tekinthető tévedhetetlennek, amihez az emberi természetnek köze van. Az igazság valóban felragyoghat az emberi elmén keresztül, de mindig csak viszonylagos tisztasággal és részleges isteniséggel. A teremtmény törekedhet tévedhetetlenségre, ám csakis a Teremtők rendelkeznek azzal.

„Az Írásokkal kapcsolatos tanítás legnagyobb hibája azonban az a tantétel, hogy azok a rejtelmek és a bölcsesség olyan zárt könyvei, melyeknek értelmezéséhez csak a nemzet bölcs elméi vehetik a bátorságot. Az isteni igazság kinyilatkoztatásait csak az emberi tudatlanság, vakbuzgóság, és szűklátókörű türelmetlenség zárja le. Az Írások világosságát csak előítélet tompítja és babona árnyékolja. A szentséggel kapcsolatos hamis félelem akadályozta meg a vallást abban, hogy a józanész oltalmába kerüljön. A múlt szent írásainak tekintélyéhez kötődő félelem eredményesen hátráltatja a mai kor őszinte lelkeit abban, hogy elfogadják az evangélium új fényét, azt a fényt, melyet a másik nemzedék épp ezen Istent ismerő emberei oly hőn óhajtottak megpillantani.

„Ám mindennek a legszomorúbb vonása az a tény, hogy e hagyománytisztelet szentségének tanítói közül némelyek ismerik ezt az igazságot. Többé-kevésbé teljesen ismerik az Írás e korlátait, azonban erkölcsileg gyávák, értelmileg becstelenek. Ismerik a szent írásokkal kapcsolatban az igazságot, de inkább eltitkolják e zavaró tényeket az emberek elől. És ezzel lealjasítják és eltorzítják az Írásokat, a hétköznapi élet szolgai részleteihez való útmutatóvá, valamint a nemszellemi dolgokkal kapcsolatos tekintély alapjává teszik, ahelyett, hogy úgy fordulnának a szent írásokhoz, mint a más nemzedékek Istent ismerő emberei erkölcsi bölcsességének, vallási ihletettségének, és szellemi tanításának tárához.”

A Mester kijelentése Nátániel számára megvilágosító hatású és megrázó volt. E beszélgetésről a lelke mélyén sokat gondolkozott, de senkinek sem szólt e tanácskozásról Jézus felemelkedése utánig; és még akkor is félt, hogy elmondja a Mester tanításával kapcsolatos teljes történetet.

5. JÉZUS VALLÁSÁNAK POZITÍV JELLEGE

Filadelfiában, ahol Jakab tevékenykedett, Jézus az országról szóló evangélium pozitív természetéről tanított az apostoloknak. Amikor a megjegyzéseinek közreadása során közölte, hogy az írás némely része több igazságot tartalmaz, mint más részei és arra intette a hallgatóit, hogy lelküket a legjobb szellemi élelemmel táplálják, Jakab félbeszakította a Mestert, és megkérdezte: „Lennél olyan jó, Mester, hogy tanácsot adj nekünk abban, hogy miként válasszuk ki a jobb részeket az Írásokból a személyes épülésünk céljára?” És Jézus azt felelte: „Igen, Jakab, amikor az Írásokat olvassátok, azokat az örökké igaz és istenmód szép tanításokat keressétek, mint:

„Teremts tiszta szívet belém, ó Uram.

„Az Úr az én pásztorom; nem szenvedek hiányt.

„Úgy kell szeretned a szomszédodat, mint magadat.

„Mert én, az Úr Istened, fogom a jobbodat, azt mondom, ne félj; segítek neked.

„Hadviselést sem tanulnak többé a nemzetek.”

És ez azt példázza, hogy Jézus miként alkalmazta nap mint nap a héber írások színe-javát a követői tanítására és miként illesztette be azt az országról szóló új evangélium tanításaiba. Más vallások az Istennek az emberhez való közelségének gondolatát ajánlották, Jézus azonban az Istennek az emberrel való törődését olyanná tette, mint annak a szerető atyának a gondoskodását, aki a rá utalt gyermekeinek jólétével törődik és az után e tanítást a vallásának alapkövévé tette. És ezzel az Isten atyaságának tantétele megkövetelte az emberek közötti testvériség gyakorlatát. Az Isten imádata és az ember szolgálata lett a vallásának lényege. Jézus vette a zsidó vallás legjobbját és átalakította azt méltó környezetté az országról szóló evangélium új tanításaiban.

Jézus a pozitív cselekedet szellemét belehelyezte a zsidó vallás közömbös tantételeibe. A szertartási követelményeknek való negatív megfelelés helyett Jézus annak pozitív megtételét parancsolta, melyet az ő új vallása követelt azoktól, akik elfogadták azt. Jézus vallása nem pusztán hitben állt fenn, hanem az evangélium által megkövetelt dolgok tényleges megcselekedésében. Nem azt tanította, hogy a vallásának lényege az embertársak szolgálata, hanem inkább azt, hogy a társas szolgálat az egyik biztos folyománya az igaz vallás szelleme birtoklásának.

Jézus nem habozott felhasználni valamely írás jobb részét, miközben elvetette a silányabb részt. Nagy intelmét, „Szeresd a szomszédodat, mint magadat”, az írásból vette, ahol az így szól: „Ne állj bosszút a néped gyermekein, hanem szeresd őket, mint magadat.” Jézus felhasználta az írás pozitív részét és elvetette a negatív részt. Még a negatív vagy tisztán tétlen ellen nem állással is szembehelyezkedett. Azt mondta: „Amikor ellenséged arcul üt, ne állj ott dermedten és tétlenül, hanem határozott hozzáállással oda a másik arcodat; azaz, tevékenyen tedd meg a lehető legjobb dolgot, hogy a tévelygő testvéredet áttereld a rossz útról az igaz élet jobb útjaira.” Jézus megkívánta a követőitől, hogy határozottan és tetterősen válaszoljanak minden élethelyzetre. A másik orca odatartása, vagy bármely jellegzetes cselekedet, kezdeményezést igényel, nyomatékos, tevékeny, és bátor megnyilvánulást tesz szükségessé a hívő személyisége részéről.

Jézus nem azon gyakorlat mellett kardoskodott, hogy az ember negatív módon vesse alá magát megaláztatásoknak azok részéről, akik céltudatosan ki akarják használni a rosszal szembeni nem ellenállást gyakorlókat, hanem inkább amellett, hogy a követői legyenek bölcsek és éberek, hogy gyorsan és határozottan válaszoljanak jóval a rosszra annak érdekében, hogy eredményesen legyőzhessék a rosszat a jóval. Ne felejtsétek el, hogy az igazán jó mindig erősebb, mint a legrosszindulatúbb rossz. A Mester az igazságosság pozitív irányelvét tanította: „Aki az én tanítványom akar lenni, az alázza meg magát és vállalja minden nap ama felelősségeinek teljes súlyát, hogy követ.” És ő maga is így élt annyiban, hogy „ahol csak járt, jót tett”. És az evangélium e jellegzetességét jól mutatta az a számos példabeszéd, melyet később a követőinek elmondott. Sohasem szólította fel a híveit, hogy türelmesen viseljék a kötelezettségeiket, hanem inkább hogy erélyesen és lelkesülten éljék meg az emberi felelősségeik és az isteni kiváltságaik teljes súlyát az Isten országában.

Amikor Jézus arra utasította az apostolait, hogy ha valaki elveszi a kabátjukat, ajánlják fel a másik ruhájukat is, akkor nem is annyira egy valóságos második kabátra utalt, hanem arra az ideára, hogy valami pozitívat tegyenek a rosszat tevő megmentése érdekében a megtorlás régi tanácsa – a „szemet szemért” és így tovább – helyett. Jézus egyaránt irtózott a megtorlás gondolatától és attól, hogy tétlen elszenvedőjévé vagy áldozatává váljon az igazságtalanságnak. Ez alkalommal a rosszal való megküzdés és a rossznak való ellenállás három útját tanította nekik:

1. Rosszal viszonozni a rosszat – a pozitív, de helytelen módszer.

2. Elszenvedni a rosszat panasz nélkül és ellenállás nélkül – a tisztán negatív módszer.

3. Jóval viszonozni a rosszat, az ember akaratának elfogadtatása abból a célból, hogy az ember uralja a helyzetet, hogy jóval győzze le a rosszat – a pozitív és helyes módszer.

Az egyik apostol egyszer megkérdezte: „Mester, mit tegyek, ha egy idegen arra kényszerített, hogy egy mérföldön át cipeljem a csomagját?” Jézus azt felelte: „Ne ülj le zihálva, s közben halkan morgolódva az idegen miatt. Igazságosság nem ered az ilyen közömbös hozzáállásokból. Ha nem jut eszedbe semmilyen eredményesebb pozitív cselekedet, akkor legalább még egy mérföldön át viheted a csomagot. Az biztosan gondolkodóba ejti a becstelen és istentelen idegent.”

A zsidók már hallottak olyan Istenről, aki a bűnét megvalló bűnösöknek megbocsát és megpróbál elfeledkezni a vétségeikről, de Jézus színre lépéséig az emberek nem hallottak olyan Istenről, aki keresni megy az elveszett bárányt, aki maga indul el a bűnösök felkutatására, és aki örvendezik, amikor úgy talál azokra, hogy hajlandók visszatérni az Atya házába. A vallásban meglévő eme pozitív vonást Jézus még az imáira is kiterjesztette. És a negatív aranyszabályt átalakította az emberi pártatlanság pozitív intelmévé.

Jézus minden tanításában folyamatosan kerülte a zavaró részleteket. Tartózkodott a virágnyelvtől és kerülte a szavakkal játszó, pusztán költőien képletes beszédet. Szokás szerint nagy jelentéstartalmakat öntött kis kifejezésformákba. A szemléltetés kedvéért Jézus sok fogalom az idő szerint érvényes jelentését megfordította, olyankét, mint a só, a kovász, a halászat, és a kisgyermekek. Igen eredményesen alkalmazta a szembeállítást, összevetve a végest a végtelennel, stb. Feltűnő képeket rajzolt, mint például „Vak vezet világtalant”. Ám az ő szemléletes tanításában fellelhető legnagyobb erősség annak természetessége volt. Jézus a mennyből lehozta a földre a vallásbölcseletet. Új bepillantást engedett a lélek elemi igényeire és a ragaszkodás új adományával láttatta azokat.

6. VISSZATÉRÉS MAGADÁNBA

A Dekapoliszban eltöltött négy hét mérsékelt sikert hozott. Hívek százai nyertek felvételt az országba, és az apostolok és a vándor hitszónokok értékes tapasztalatot szereztek abban, hogy úgy végezzék a munkájukat, hogy nélkülözik a Jézus közvetlen jelenléte által jelentett ösztönzést.

Jézus és társai most arra készültek, hogy pihenjenek egy hetet, mielőtt felkészülnek arra, hogy megkezdjék az ország érdekében végzendő munkáik utolsó időszakát. Ez volt az utolsó pihenőjük, mert a pereai küldetés olyan tanhirdető és tanító megmozdulássá fejlődött, mely eltartott egészen a Jeruzsálembe való megérkezésükig és Jézus földi létpályája zárójeleneteinek kibontakozásáig.


160. ÍRÁS – ALEXANDRIAI RODAN

 

Szeptember 18-án, vasárnap reggel András bejelentette, hogy a következő hétre nem terveznek munkát. Nátániel és Tamás kivételével minden apostol hazalátogatott a családjához, illetőleg elment a barátaihoz. Ezen a héten Jézus a csaknem teljes pihenés időszakát élvezhette, Nátánielt és Tamást azonban nagyon lekötötték azok a viták, melyeket egy bizonyos görög bölcselővel, az Alexandriából való, Rodan nevezetű férfival folytattak. E görög nemrégiben lett Jézus tanítványa Abner egyik társának tanításán keresztül, aki Alexandriában teljesített küldetést. Rodan most komolyan nekifogott annak a feladatnak, hogy összehangolja életfelfogását Jézus vallási tanításaival, és abban a reményben jött Magadánba, hogy ezeket a problémákat a Mesterrel megbeszélhesse. Azt is szerette volna, hogy az evangélium első kézből való és hiteles változatát ismerhesse meg Jézustól vagy az egyik apostolától. Bár a Mester nem volt hajlandó ilyen tanácskozást tartani Rodannal, jóindulattal fogadta őt és nyomban úgy rendelkezett, hogy Nátániel és Tamás hallgassa meg minden mondanivalóját és cserébe beszéljenek neki az evangéliumról.

1. RODAN GÖRÖG BÖLCSELETE

Hétfőn korareggel Rodan hozzáfogott a tíz részből álló előadásához, melyet Nátánielnek, Tamásnak, és annak a mintegy huszonnégy hívőből álló csoportnak mondott el, akik éppen Magadánban tartózkodtak. E beszédek tömörített, összefoglalt formában, és mai kifejezésmódban újrafogalmazva az alábbi, megvizsgálandó gondolatokat képviselik:

Az emberi élet három nagy hajtóerőben áll fenn – késztetések, vágyak, és csábítások. Erős jellemre, parancsoló személyiségre az ember csak annak révén tehet szert, hogy az élet természetes késztetéseit átalakítja a társas életmóddá, hogy a jelenlegi vágyait átformálja azon felsőbbrendű vágyódásokká, melyek tartós előrelépést tudnak biztosítani, míg a létezés hétköznapi csábítását át kell terelnie a szokványos és bevett ideáktól a felfedezetlen és feltáratlan eszményképek felsőbb területeire.

Minél összetettebbé válik a polgárosodott társadalom, annál bonyolultabbá válik az életmód. Minél gyorsabban zajlanak a társadalmi megszokás változásai, annál bonyolultabbá válik a jellemfejlődés feladata. A haladás folytatódásának biztosításához az emberiségnek tíz nemzedékenként új életmódot kell megtanulnia. És ha az ember olyan leleményessé válik, hogy gyorsabban növeli a társadalom összetett sajátosságait, akkor az életmód elsajátításához rövidebb idő áll a rendelkezésére, talán csak egyetlen nemzedéknyi idő. Ha az életmód fejlődése nem tud lépést tartani a létezési móddal, akkor az emberiség gyorsan visszatér az egyszerű életkésztetéshez – a jelenlegi vágyak kielégítésének eléréséhez. Így az emberiség éretlen marad; a társadalom nem tud eljutni a teljes érettségig.

A társadalmi érettség egyenértékű annak mértékével, hogy az ember mennyire hajlandó feladni a pusztán ideigvaló és jelenlegi vágyak kielégítését ama felsőbbrendű vágyódások elfogadása érdekében, mely vágyódások elérésére való törekvés az állandó célok felé való fokozatos haladás jóval nagyobb megelégedettségét nyújtja. Ám a társadalmi érettség igazi jelvénye valamely nép azon hajlandósága, hogy lemondjon a bevett hiedelmek és hagyományos eszmék csábításának kényelem-segítő alapelvei szerinti békében és megelégedettségben élés jogáról ama nyugtalanító és energiát igénylő csábítás érdekében, mely az eszményalapú szellemi valóságok feltáratlan céljainak eléréséhez kapcsolódó felfedezetlen lehetőségek felkutatására irányul.

Az állatok nemes választ adnak az életkésztetésre, de csak az ember képes az életvezetés művészetét kialakítani, jóllehet az emberiség többsége csak az állati életkésztetést tapasztalja meg. Az állatok csak ezt a vak és ösztönös késztetést ismerik; az ember képes a természetes működés e késztetését meghaladni. Az ember dönthet úgy, hogy az értelmes készség felsőbb síkján él, még a mennyei öröm és szellemi elragadtatás szintjén is. Az állatok nem keresik az élet céljaira a választ; ezért sohasem aggódnak, és nem is követnek el öngyilkosságot. Az emberek öngyilkossága azt mutatja, hogy az ilyen emberi lények kiemelkedtek a tisztán állati létezés szakaszából, és rámutat arra a további tényre, hogy az ilyen emberi lények kutató erőfeszítései nem voltak képesek elérni a halandói létezés művészi szintjeit. Az állatok nem ismerik az élet értelmét; az embernek nemcsak, hogy megvan a képessége az értékek felismerésére és a jelentéstartalmak megértésére, hanem tudatában van a jelentéstartalmak jelentésének is – az ember tudatában van a saját rálátásának.

Amikor az emberek el merik hagyni a természetes vágy jellemezte életet a kísérletező művészet és bizonytalan oktan jellemezte életért, akkor számítaniuk kell arra, hogy elszenvedik az érzelmi véletlenségekkel járó veszélyeket – összeütközéseket, boldogtalanságokat, és bizonytalanságokat – legalábbis addig, amíg el nem érik az értelmi és érzelmi érettség valamely fokát. Az elbátortalanodás, az aggódás, és a tunyaság egyértelmű bizonyítéka az erkölcsi éretlenségnek. Az emberi társadalom két problémával szembesül: az egyén érettségének elérésével és a faj érettségének elérésével. Az érett emberi lény rövidesen elkezd gyengéd érzelmekkel és türelmes érzésekkel tekinteni minden más halandóra. Az érett emberek olyan szeretettel és figyelmességgel tekintenek az éretlen emberekre, amilyennel a szülők viseltetnek a gyermekeik iránt.

A sikeres élet nem több és nem kevesebb, mint annak művészete, hogy az ember elsajátítja a megoldandó hétköznapi problémákhoz alkalmazható megbízható módszereket. Bármely probléma megoldásának első lépése a nehézség meghatározása, a probléma lehatárolása, és a probléma jellegének és súlyának őszinte felmérése. A nagy hiba az, hogy amikor az életproblémák felkorbácsolják a legmélyebb félelmeinket, nem vagyunk hajlandók felismerni azokat. És hasonlóképpen, amikor a nehézségeink felismerése maga után vonja a régóta dédelgetett önhittségünk visszafogását, az irigység beismerését, vagy a mélyen gyökerező előítéletektől való megszabadulást, akkor az átlagember szívesebben ragaszkodik a biztonságról alkotott régi ábrándjaihoz és a biztonsággal kapcsolatosan régóta dédelgetett hamis érzéseihez. Az őszinte és józan elme feltárta dolgokat nyíltan beismerni és azzal félelmet nem ismerő módon szembenézni csak bátor ember hajlandó.

Bármely probléma bölcs és eredményes megoldása megköveteli, hogy az elme elfogultságtól, szenvedélytől, és minden más olyan, tisztán személyes előítélettől mentes legyen, mely megzavarhatja ama tényleges tényezők elfogulatlan felmérését, melyek a megoldásra váró problémát alkotják. Az életproblémák megoldása bátorságot és őszinteséget igényel. Csakis az őszinte és bátor egyének képesek hősiesen elmenni az élet nyugtalanító és zavarba ejtő útvesztőjében odáig, ahová a félelmet nem ismerő elme az egyént vezeti. És az elme és lélek e felszabadulása soha nem vívható ki a vallási buzgósággal határos értelmi indíttatású lelkesültség jelentette hajtóerő nélkül. Egy nagy eszménykép csábítása az, amely az embert olyan cél elérésére készteti, melyet bonyolult anyagi problémák és számos értelmi veszély övez.

Még ha hatékonyan fel is vagytok szerelkezve az élet bonyolult helyzeteivel való szembenézésre, aligha reménykedhettek a sikerben, hacsaknem vagytok ellátva azzal az elme-bölcsességgel és személyiségi vonzerővel, mely képessé tesz benneteket a társaitok őszinte támogatásának és együttműködésének elnyerésére. Nem remélhettek nagyobb sikert sem a világi, sem a vallási munkában, hacsaknem vagytok képesek megtanulni, hogy miként győzzétek meg a társaitokat, hogy miként érvényesüljetek az emberek között. Egyszerűen szükségetek van tapintatra és türelemre.

A problémamegoldás minden módszere közül a legnagyszerűbbet azonban Jézustól, a Mesteretektől tanultam. Arra utalok, amit ő állandóan gyakorol, és amit oly hitelesen tanított nektek, az istenimádó elmélyedési elvonulást. Jézus ama szokásában, hogy gyakran elvonul egymagában a mennyei Atyával való bensőséges közösségre, abban lelhető fel az a módszer, mely nem csak erő- és bölcsességgyűjtést jelent a szokványos életküzdelmekhez, hanem az erkölcsi és szellemi természetű, magasabb szintű problémák megoldásához szükséges energia felvételét is. De még a problémamegoldás helyes módszerei sem ellentételezik a személyiség eredendő fogyatékosságait, illetőleg nem pótolják a valódi igazságosság iránti vágy és szomj hiányát.

Nagy hatással van rám Jézus azon szokása, hogy elvonul magában az életproblémák magányos felmérésének ezen időszakaira; a társadalmi szolgálat sokféle igénye kielégítéséhez új bölcsesség- és energiatárak felkutatására; a legfelsőbb életcél megelevenítésére és elmélyítésére azáltal, hogy teljes személyiségét ténylegesen aláveti az isteniséggel való kapcsolatteremtés tudatosságának; új és jobb módszerek elsajátítására ahhoz, hogy igazodhasson az élő létezéssel járó, állandóan változó helyzetekhez; ama személyes hozzáállások alapvető fontosságú helyreállítására és újbóli beállítására, melyek létfontosságúak a minden érdemes és valós dologra való teljesebb rálátáshoz; és arra, hogy mindezt úgy teszi, hogy fél szemmel mindig az Isten dicsőségét figyeli – őszintén suttogva a Mester kedvenc imáját, „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg!”

A Mesteretek ezen istenimádati szokása hozza magával azt az ellazulást, mely felüdíti az elmét; azt a megvilágosodást, mely ösztönzőleg hat a lélekre; azt a bátorságot, mely képessé teszi az embert, hogy szembenézzen a problémáival; azt az önismeretet, mely eltörli a legyöngítő félelmet; és az isteniséggel való egyesülés tudatosságát, mely ellátja az embert azzal a bizonysággal, mely képessé teszi arra, hogy merjen olyan lenni, mint az Isten. A Mester által gyakorolt istenimádati ellazulás, illetőleg szellemi bensőséges közösség oldja a feszültséget, megszünteti a feszültségeket, és hathatósan gyarapítja a személyiség teljes erőforrásait. És mindeme bölcselet az országról szóló evangéliummal együtt alkotja az új vallást, az én értelmezésem szerint.

Az előítélet vakká teszi a lelket az igazság felismerésére, és az előítélet csak azáltal küszöbölhető ki, hogy a lélek őszinte odaadással viseltetik azon ügy imádata iránt, mely az egyén embertársaira teljesen kiterjed és mindet magába foglalja. Az előítélet elválaszthatatlanul kötődik az önzőséghez. Az előítélet csakis azáltal számolható fel, hogy az egyén felhagy az önzéssel és annak helyébe azon ügy szolgálatából nyerhető megelégedettség-keresést állítja, mely ügy nemcsak, hogy nagyobb jelentőségű az egyén sajátlényegénél, hanem nagyobb jelentőségű az emberiségnél is – ez az Isten keresése, az isteniség elérése. A személyiség érettségének bizonyítéka abban áll, hogy az emberi vágy úgy alakul át, hogy állandóan törekedjen azon értékek felismerésére, melyek a legmagasabb rendűek és a leginkább isteni módon valósak.

Egy folyamatosan változó világban, egy fejlődő társadalmi rend mellett lehetetlen dolog rögzített és bevett beteljesülési célokat fenntartani. A személyiség kiegyensúlyozottságát csak olyanok tapasztalhatják meg, akik felfedezték és befogadták az élő Istent, mint a végtelen fejlődés örökkévaló célját. És ahhoz, hogy az ember így a célját az időből az örökkévalóságba, a földről a Paradicsomra, az emberitől az istenire tegye át, arra van szükség, hogy az ember megújhodjon, átváltozzon, újjászülessen; hogy az isteni szellem újjáteremtett gyermekévé legyen; hogy bebocsátást nyerjen a mennyország testvériségébe. Minden olyan bölcselet és vallás éretlen, mely nem rendelkezik ezen eszményképekkel. Az általam tanított bölcselet, összekapcsolva az általatok hirdetett evangéliummal, az érettség új vallását, minden jövőbeli nemzedék eszményképét képviseli. És ez azért van így, mert a mi eszményképünk végleges, csalhatatlan, örökkévaló, egyetemes, abszolút, és végtelen.

Az életfelfogásom ellátott engem azzal a késztetéssel, hogy kutassam az igaz fejlődés valóságait, az érettség célját. De az én késztetésem tehetetlen volt; a keresésemből hiányzott a hajtóerő; a kutatásom az irányultság bizonyságának hiányától szenvedett. És e hiányosságokat bőven pótolta Jézus új evangéliuma, a meglátások kiteljesítésével, az eszményképek magasabb szintre emelésével, és a célok rögzítésével. Most már kétségek és nyugtalanság nélkül, őszinte buzgalommal tudok belevágni az örök vállalkozásba.

2. AZ ÉLETMÓD

Csak két módja van a halandók együttélésének: az anyagi vagy állati út és a szellemi vagy emberi út. Az állatok jelzések és hangok használata révén korlátozott mértékben tudnak érintkezni egymással. De ezek az érintkezési formák nem közvetítenek jelentéstartalmat, nem hordoznak értékeket, vagy ideákat. Az ember és állat közötti különbség az, hogy az ember képes a társaival jelképek révén érintkezni, mely felettébb bizonyosan jelöl és azonosít jelentéstartalmakat, értékeket, ideákat, és még eszményképeket is.

Lévén, hogy az állatok nem képesek ideákat közölni egymással, ezért nem képesek személyiség kifejlesztésére sem. Az ember azért fejleszt személyiséget, mert az ideák és az eszményképek terén egyaránt tud így érintkezni a társaival.

Ez az érintkezési és jelentéstartalom-megosztási képesség az, ami az emberi műveltséget alkotja, és amely a társas közösségeken keresztül képessé teszi az embert polgárosodott társadalmak építésére. A tudás és a bölcsesség azért halmozódik fel, mert az embernek megvan az a képessége, hogy e szerzeményeit a következő nemzedékekkel megossza. És ezáltal gyarapszik a faj műveltségi tevékenysége: a művészeté, a tudományé, a vallásé, és a bölcseleté.

Az emberi lények közötti jelképi közléscsere eleve meghatározza társadalmi csoportok létrejöttét. Minden társadalmi csoport közül a család a legeredményesebb, közelebbről is a két szülő. A személyes ragaszkodás az a szellemi kötelék, mely ezeket az anyagi közösségeket összetartja. Ilyen eredményes viszony lehetséges az egyazon nembe tartozó két személy között is, miként az igaz barátságon alapuló mély tisztelet számos példája is mutatja.

A barátságon és kölcsönös ragaszkodáson alapuló eme társulások azért közösségszervező és megnemesítő jellegűek, mert serkentik és előmozdítják az életmód felsőbb szintjeit alkotó, következő lényeges tényezők érvényesülését:

1. Kölcsönös önkifejezés és önismeret. Sok nemes emberi ihlet hal el, mert nincs senki, aki meghallgatná azok kifejeződését. Tényleg nem tesz jót az embernek, ha egyedül van. A valamilyen mértékű elismerés és a bizony fokú megbecsülés alapvető fontosságú az emberi jellem fejlődése szempontjából. Az otthon őszinte szeretete hiányában a gyermek nem képes egészséges jellem teljes kifejlesztésére. A jellem valamivel több, mint pusztán elme és erkölcsök. A jellemfejlődéshez beszámítható minden társas kapcsolat közül a legeredményesebb és a leginkább eszményi a férfi és a nő ragaszkodó és megértő barátsága a belátáson alapuló házasság kölcsönös összefogásában. A házasság, annak számos viszonylatával együtt, a leginkább alkalmas arra, hogy maga után vonja ama becses indítékokat és azon magasabb rendű mozgatóerőket, melyek nélkülözhetetlenek az erős jellem kialakulásához. Ezzel nem habozok dicsőíteni a családi életet, mert a Mesteretek bölcsen az apa-gyermek viszonyt választotta az országról szóló ezen új evangélium alapkövéül. És az ilyen páratlan kapcsolati közösség, a férfinak és a nőnek az idő legmagasabb rendű eszményképeivel kapcsolatos szeretetteljes összefogása, olyan értékes és megelégedést hozó tapasztalás, mely a megszerzéséhez szükséges bármely árat, bármely áldozatot megér.

2. A lelkek egyesülése – a bölcsesség mozgósítása. Minden emberi lény előbb-utóbb kialakít valamilyen fogalmat erről a világról és bizonyos képet alkot a következőről. Most tehát lehetséges, személyiség-közösségen keresztül, hogy az ideigvaló létezés és az örökkévaló kilátások szempontjait egyesítse. Így az egyén elméje azáltal gyarapítja szellemi értékeit, hogy nagy rálátásra tesz szert a másikban. Ezzel az emberek gazdagabbá teszik a lelküket annak révén, hogy a saját szellemi birtokaikat összeadják. És hasonlóképpen, ugyanígy, az ember képessé válik elkerülni azt az állandóan meglévő hajlamot, hogy áldozatává váljon a torzult látképnek, az előítéletes nézőpontnak, és a szűklátókörű ítéletalkotásnak. A félelem, az irigység, és az önteltség csak a más elmékkel való bensőséges kapcsolat révén előzhető meg. Felhívom a figyelmeteket arra a tényre, hogy a Mester sohasem küld benneteket egymagatokban az ország gyarapítása érdekében végzendő munkára; mindig kettesével küld ki. És lévén, hogy a bölcsesség felsőbb-tudás, ebből következik, hogy a bölcsesség egyesítésében a társadalmi csoport, akár kisebb, akár nagyobb, kölcsönösen osztozik minden tudásban.

3. Az életlelkesültség. Az elszigeteltség kimerítheti a lélek energiatartalékát. Az embernek a társaival való társulása lényeges az életöröm megújításához és nélkülözhetetlen ama bátorság fenntartásához, mely az emberi lét felsőbb szintjeire való feljutással járó csaták megvívásához szükséges. A barátság fokozza az élet örömeit és megdicsőíti az életben kivívott győzelmeket. A szeretetteljes és bensőséges emberi közösségek megfoszthatják a szenvedést a velejáró bánattól és a nehézségeket azok keserűségétől. Egy barát jelenléte fokoz minden szépséget és kiemel minden jóságot. Értelmes jelképek révén az ember képes a barátai elismerési készségeit megeleveníteni és gyarapítani. Az emberi barátság egyik kimagasló dicsősége a képzelőerő kölcsönös serkentésére való eme képesség és lehetőség. Eredendően nagy szellemi erő lakozik annak tudatosságában, hogy az ember őszinte elkötelezettséggel viseltetik egy közös ügy iránt, egy mindenségrendi Istenséghez való kölcsönös hűség iránt.

4. A minden rosszal szembeni fokozottabb védelem. A személyiségi társulás és a kölcsönös ragaszkodás eredményes biztosítást jelent a rosszal szemben. A nehézségek, a csapások, a csalódás, és a vereség fájdalmasabb és elcsüggesztőbb akkor, ha egyedüllétben tör az emberre. A társulás nem alakítja át a rosszat igazságossággá, de sokat segít a fájdalom mérséklésében. Mesteretek azt mondta, „Boldogok, akik szomorúak” – ha kéznél van egy barát, aki vigaszt nyújt. Pozitív erő van abban az ismeretben, hogy a többiek jólétért élsz, és hogy ezek a többiek hasonlóképpen a te jólétedért és fejlődésedért élnek. Az ember elbágyad az elszigeteltségben. Az emberi lények folyton elbátortalanodnak, amikor csak az idő átmeneti történéseit látják. A múlttól és a jövőtől elkülönülő jelen bosszantóan jelentéktelenné válik. Csak az örökkévalóság körére vetett pillantás ösztönözheti az embert arra, hogy megtegye a tőle telhetőt és rábírja, hogy kihozza magából a legjobbat. És amikor az ember a legjobbat hozza ki magából, akkor él a legönzetlenebbül a többiek, az időben és örökkévalóságban élő társai javára.

Megismétlem, az ilyen ösztönző és magasztos közösség eszményi lehetőségekre lel az emberi házassági kapcsolatban. Igaz, sok minden elérhető házasságon kívül is, és nagyon sok házasság végül nem tudja megteremni ezeket az erkölcsi és szellemi gyümölcsöket. Túl sokszor lépnek házasságra olyanok, akik egyéb értékeket keresnek, melyek alsóbbrendűek az emberi érettség eme felsőbbrendű járulékainál. Az eszményi házasságnak valamivel szilárdabb alapra kell épülnie annál, mint az érzések hullámzása és a pusztán nemi vonzerő ingatagsága; őszinte és kölcsönös személyes odaadáson kell alapulnia. És így, ha fel tudjátok építeni az emberi társulás ezen méltó és eredményes kis egységeit, amikor ezek együtt felhalmozódnak, akkor a világ majd egy nagyszerű és megdicsőült társadalomszerkezetet, a halandói érettség polgárosodott viszonyait figyelheti meg. Egy ilyen faj megérthet majd valamennyit a Mesteretek azon eszményképéből, hogy „béke a földön és jó szándék az emberek között”. Bár az ilyen társadalom nem lesz tökéletes és nem lesz teljesen mentes a rossztól, legalább közelít az érettséggel járó állandósághoz.

3. AZ ÉRETTSÉG CSÁBÍTÁSAI

Az érettség érdekében munkára van szükség, és a munkához energia kell. Honnan származik az erő mindennek a véghezviteléhez? A fizikai dolgok magától értetődőnek vehetők, de a Mester bizony jól mondta, „Nem élhet az ember csak kenyérrel.” Ha már rendelkezünk ép testtel és elég jó egészséggel, akkor a következőkben azokat a csábításokat kell keresnünk, melyek serkentőleg hatva előcsalják az ember szunnyadó szellemi erőit. Jézus megtanította nekünk, hogy az Isten benne él az emberben; akkor vajon miként tudjuk rávenni az embert arra, hogy felszabadítsa az isteniség és végtelenség ezen lélek-korlátozta erőit? Hogyan tudjuk rábírni az embereket arra, hogy hagyják az Istennek, hogy elhozza a magunk lelkének megújulását az átmenetben és azután szolgálja a számtalan más lélek megvilágosodásának, felemelésének, és megáldásának célját? Mi a legjobb módja annak, hogy felélesszem a jóra való eme rejtett erőket, melyek a lelketekben szunnyadnak? Egy dologban biztos vagyok: Az érzelmi izgalom nem az eszményi szellemi inger. Az izgalom nem gyarapítja az energiát; az inkább kimeríti mind az elme, mind a test erőit. Akkor hát honnan jön az energia e nagy dolgok megcselekedéséhez? Nézzétek meg a Mestereteket. Most is kint van a hegyekben és erőt gyűjt, míg mi itt energiát veszítünk. E probléma egészének titka szellemi közösségbe, istenimádásba van burkolva. Emberi nézőpontból ez egyesített elmélyedés és ellazulás kérdése. Az ellazult elmélyedés teremt kapcsolatot az elme és a szellem között; az ellazulás határozza meg a szellemi fogékonyságra való képességet. És a gyengeségnek erősségre, a félelemnek erőre, a sajátlényeg elméjének az Isten akaratára való lecserélése alkotja az istenimádatot. Legalábbis a bölcselő így látja azt.

Amikor ezek az élmények gyakorta ismétlődnek, szokásokká, erőt adó és istenimádó szokásokká szilárdulnak, és az ilyen szokások aztán átalakulnak szellemi jellemmé, és az ilyen jellemet az egyén társai végül érett személyiségként ismerik el. E gyakorlat elemei először nehezek és időigényesek, mihelyt azonban szokássá válnak, egyből pihentetővé és időt megtakarítóvá lesznek. Minél összetettebbé válik a társadalom, és minél inkább megsokasodnak a társadalom csábításai, annál sürgetőbbé válik az Istent ismerő egyedek azon szüksége, hogy ilyen védelmi szokás jellegű gyakorlatokat alakítsanak ki abból a célból, hogy megőrizzék és gyarapítsák a szellemi energiáikat.

Az érettség elérésével szembeni további követelmény a társadalmi csoportoknak a folyton változó környezethez való együttműködő igazodása. Az éretlen egyén felkelti a társai szembenállását; az érett ember megnyeri a társai őszinte együttműködését, miáltal megsokszorozza az élete erőfeszítésének gyümölcseit.

Az én életfelfogásom azt mondatja velem, hogy vannak olyan időszakok, amikor harcolnom kell, ha szükséges, az igazságosságról általam alkotott felfogás védelméért, de nem kételkedem abban, hogy a Mester, aki érettebb személyiségfajtával rendelkezik, könnyedén és nemesül aratna ezzel egyenértékű győzelmet az ő tapintatos és türelmes felsőbbrendű és vonzó módszerével. Az igazunkért küzdve túl gyakran alakul úgy, hogy mind a győztes, mind a vesztes vereséget szenved. Épp tegnap hallottam a Mestertől, hogy „bölcs, aki a zárt ajtón való bejutást keresvén nem az ajtót akarja betörni, hanem inkább megkeresi az ajtót nyitó kulcsot.” Túl gyakran merülünk olyan küzdelembe, melynek célja pusztán önmagunk meggyőzése arról, hogy nem félünk.

Az országról szóló ezen új evangélium nagy szolgálatára van az életmódnak annyiban, hogy új és gazdagabb ösztönzést ad a magasabb rendű élethez. Új és fennköltebb beteljesülési célt, egy legfelsőbb életcélt jelent. És az örökkévaló és isteni létcél ezen új fogalmai önmagukban olyan érzékfeletti ingerek, melyek kiváltják annak a legjobbnak a megnyilvánulását, mely az ember felsőbbrendű természetében lakozik. Az elmélyült gondolkodás minden hegycsúcsán lelhet kikapcsolódást az elme, erőt a lélek, és közösséget a szellem. A magasrendű élet e magaslati pontjairól az ember képes meghaladni a gondolkodás alsóbb szintjeinek anyagi ingereit – az aggódást, a féltékenységet, az irigységet, a bosszút, és az éretlen személyiség büszkeségét. Ezek a magasra feljutott lelkek megszabadulnak az élet csekélységei jelentette visszatartó küzdelmek sokaságától, s így felszabadulnak, hogy tudatosíthassák magukban a szellemfogalmak és a mennyei közléscsere felsőbb áramlatait. De az életcélt féltékenyen óvniuk kell, nehogy a könnyű és átmeneti eredményre való törekvés kísértésébe essenek; hasonlóképpen segíteniük kell, hogy védetté váljon a megszállottság pusztító fenyegetéseivel szemben.

4. AZ ÉRETTSÉGI EGYENSÚLY

Miközben fél szemmel az örök valóságok elérését figyelitek, gondoskodnotok kell az ideigvaló létezés szükségleteiről is. Bár a szellem a célunk, de a húsvér test tény. Az életszükségletek alkalmanként véletlenül adatnak meg nekünk, de általában értelmes módon kell munkálkodnunk azokon. Az élet két nagy problémája: ideigvaló életet élni és az örök továbbélést elérni. És még a megélhetésnek a problémája is vallást igényel annak eszményi megoldásához. Ezek egyaránt meglehetősen személyes problémák. Az igaz vallás valójában nem az egyéntől elkülönülten működik.

Az ideigvaló élet lényeges dolgai, ahogy én látom, ezek:

1. Jó fizikai egészség.

2. Tiszta és világos gondolkodás.

3. Képesség és szakértelem.

4. Vagyon – az élet javai.

5. A vereség elviselésének képessége.

6. Műveltség – képzés és bölcsesség.

Még a testi egészséggel és teljesítőképességgel kapcsolatos fizikai problémák is akkor oldhatók meg a legjobban, amikor a Mester tanításának vallási nézőpontjából vizsgálódunk: Hogy az ember teste és elméje a lakóhelye az Istenek ajándékának, az ember szellemévé váló Isten szellemének. Az emberi elme így az anyagi dolgok és a szellemi valóságok közvetítőjévé válik.

Értelmet igényel annak biztosítása, hogy az ember részesüljön az élet kívánatos dolgaiból. Teljes tévedés azt feltételezni, hogy a napi munka hűséges végzésének meg lesz a vagyoni jutalma. Leszámítva az alkalmi és véletlenszerű vagyonszerzést, az ideigvaló élet anyagi jutalmai láthatólag bizonyos jól szervezett csatornákban áramlanak, és csak azok remélhetik, hogy az időbeni erőfeszítéseiknek meg lesz a jutalma, akiknek hozzáférésük van e csatornákhoz. Mindig szegénység lesz az osztályrésze mindazoknak, akik elszigetelt és egyedi csatornákban keresik a vagyont. Ezért a bölcs tervezés válik a világméretű jólét alapvető fontosságú tényezőjévé. A siker nem csak az ember odaadó munkáját kívánja meg, hanem azt is, hogy az ember az anyagi vagyon valamely csatornájának részeként működjön. Ha esztelen vagy, akkor anyagi jutalom nélkül adományozhatsz odaadó életet a nemzedékednek; ha véletlenül áraszt el vagyon, akkor elmerülhetsz a költekezésben akkor is, ha semmi érdemlegeset nem tettél az embertársaidért.

A képesség az, amit örökölsz, míg a szakértelem az, amit megszerzel. Az élet nem valóságos annak, aki nem képes valamely dolgot jól, szakértő módon megtenni. A szakértelem az életből nyerhető megelégedettség valódi forrásainak egyike. A képesség magában foglalja az előrelátó, körültekintő látásmód adományát. Ne tévesszenek meg a tisztességtelen teljesítmény kísértést jelentő jutalmai; állj készen arra, hogy keményen megdolgozol az őszinte igyekezeteddel járó későbbi megtérülésekért. A bölcs képes különbséget tenni az eszközök és a célok között; egyébként, a jövőre vonatkozó túlzott mértékű tervezés néha meghiúsítja a saját magas céljának elérését. Az öröm keresőjeként a célod mindig az legyen, hogy termelő és fogyasztó is légy.

Készítsd fel az emlékezetedet arra, hogy szent őrizetben tartsa az élet azon erőt adó és érdemes mellékeseményeit, melyeket tetszésed szerint fel tudsz majd idézni az örömed és épülésed érdekében. Így építsd fel magad számára és magadban a szépség, a jóság és a művészi nagyság tárcsarnokait. De minden emlék közül a legnemesebbek a kiváló barátság nagy pillanatainak gondosan megőrzött visszaemlékezései. És mindezen emlékkincsek a szellemi istenimádat felszabadító szikrája hatására árasztják legértékesebb és felemelő hatásaikat.

Az élet azonban a létezés terhévé válik, hacsak nem tanulod meg, hogy miként veszíts nemesen. Megvan a veszítésnek is a művészete, melyet a nemes lelkek mindig elsajátíthatnak; ismerned kell a vesztés derűs módját; félelem nélkül kell szembenézned a csalódással. Soha ne habozz elismerni a kudarcot. Ne tégy kísérletet a kudarc megtévesztő mosollyal és sugárzó derűlátással való elrejtésére. Jól hangzó dolog mindig sikert hirdetni, de a végeredmények ijesztőek. Az effajta módszerek közvetlenül egy nem valóságos világ megteremtéséhez és a végső csalódással járó elkerülhetetlen összeomláshoz vezetnek.

A siker bátorságot teremthet és segítheti az önbizalmat, bölcsesség azonban csakis az ember kudarcainak eredményeihez való igazodás tapasztalásaiból származik. A valósággal kapcsolatos bizakodó ábrándokat előnyben részesítők sohasem válhatnak bölccsé. Csak a tényekkel szembenézők és azokat az eszményképekhez igazítók képesek bölcsességre szert tenni. A bölcsesség magába foglalja a tényt és az eszményképet egyaránt és ennélfogva megmenti a bölcsességszeretőket a bölcselet mindkét meddő szélsőségétől – a tényeket kizáró eszményelvű embertől, valamint a szellemi kilátással nem rendelkező anyagi világnézetűtől. Azok a félénk lelkek, akik csak azáltal képesek megmaradni az élettel járó küzdelemben, hogy igénybe veszik a siker folyton hamis káprázatainak segítségét, azok arra vannak ítélve, hogy kudarcot valljanak és vereséget szenvedjenek, amíg végül fel nem ébrednek a saját képzelgéseik álomvilágából.

És a kudarccal való szembenézés és a vereséghez való igazodás eme dolgában fejti ki a legfőbb hatását a vallásbeli éleslátás. A kudarc egyszerűen csak egy tanulási mellékesemény – egy műveltségi kísérlet a bölcsesség megszerzésében – az Isten-kereső ember tapasztalásában, aki belekezdett a világegyetem felfedezésének örökkévaló kalandjába. Az ilyen emberek számára a vereség csak új eszköz a világegyetemi valóság magasabb szintjeinek eléréséhez.

Az Isten-kereső ember létpályája az örökkévalóság tükrében nagy sikernek bizonyulhat, még ha az egész ideigvaló-életi vállalkozás megsemmisítő kudarcnak tűnik is, feltéve, hogy minden egyes életkudarc megteremte a bölcsesség- és szellem-elérés műveltségét. Ne kövesd el azt a hibát, hogy összekevered a tudást, a műveltséget, és a bölcsességet. Ezek az életben összefüggnek, azonban nagyon is különböző szellemértékeket képviselnek; a bölcsesség mindig uralja a tudást és mindig megdicsőíti a műveltséget.

5. AZ ESZMÉNYKÉP VALLÁSA

Azt mondtátok nekem, hogy a Mesteretek úgy tekint a tiszta emberi vallásra, mint az egyénnek a szellemi valóságokkal kapcsolatos tapasztalására. Én úgy tekintettem a vallást, mint az ember azon élményét, melyben olyasmire válaszol, amit olyannak vesz, ami az egész emberiség előtt tiszteletre és áhítatra méltó. Ebben az értelemben a vallás azon legfelsőbb áhítatunkat jelképezi, mely arra irányul, ami a valóság eszményképeiről általunk alkotott legmagasabb rendű fogalmainkat és a szellemi fejlődés örök lehetőségeiről az elméink által felfogható legnagyobb terjedelmet képviseli.

Amikor az emberek a valláshoz törzsi, nemzeti, vagy faji értelemben viszonyulnak, akkor az azért van, mert a csoportjukon kívüliekre úgy tekintenek, mint nem tisztán emberi lényegűekre. Mi mindig úgy tekintünk a vallási hűségünk tárgyára, mint amely minden ember tiszteletére méltó. A vallás sohasem lehet tisztán értelmi hit vagy bölcseleti magyarázat kérdése; a vallás mindig és örökre az élethelyzetekre való egyik válaszadási mód; egyfajta viselkedés. A vallás magába foglal gondolkodást, érzést, és a valamely olyan valóság irányában való tiszteletteljes cselekvést, melyet az általános tiszteletre méltónak tekintünk.

Ha valami a tapasztalásodban vallássá vált, akkor magától értetődő, hogy már ama vallás tevékeny örömhírhozójává lettél, lévén, hogy a vallásod legfelsőbb fogalmát méltónak tartod az egész emberiség, minden világegyetemi értelem imádatára. Ha a vallásodnak nem pozitív és hitterjesztői örömhírhozója vagy, akkor áltatod magad annyiban, hogy amit vallásnak hívsz az csak hagyományos hiedelem vagy pusztán értelmi bölcseleti rendszer. Ha a vallásod szellemi tapasztalás, akkor az imádatod tárgyát az összes szellemivé lényegített fogalmad egyetemes szellemvalósága és eszményképe kell, hogy alkossa. A félelmen, érzelmen, hagyományon, és bölcseleten alapuló minden vallást én értelmi vallásnak nevezek, míg azokat, amelyek igaz szellemtapasztaláson alapulnak, igaz vallásoknak nevezném. A vallási áhítat tárgya lehet anyagi vagy szellemi, igaz vagy hamis, valós vagy nem valós, emberi vagy isteni. A vallások ezért lehetnek jók vagy rosszak.

Az erkölcsiség és a vallás nem szükségképpen ugyanaz. Az erkölcsök rendszere, az imádat tárgyának megragadása révén, vallássá válhat. Egy vallás, a hűséghez és a legfelsőbb odaadáshoz való általános vonzerejének elvesztése révén, bölcseleti rendszerré vagy erkölcsi törvénykönyvvé alakulhat. Ez a dolog, lény, létállapot vagy létezési rend, illetőleg a fejlődés lehetősége, mely a vallási hűség legfelsőbb eszményképét alkotja, és amely az imádatot gyakorló vallási áhítatának befogadója, az Isten. Függetlenül a szellemvalóság ezen eszményképére alkalmazott megjelöléstől, ez az Isten.

Egy igaz vallás társadalmi jellegzetességei abban a tényben rejlenek, hogy az mindegyre az egyén átalakítására és a világ átformálására törekszik. A vallással együtt jár olyan felfedezetlen eszményképek létezése, melyek a polgárosultság legérettebb intézményeinek akár a legmagasabb rendű társadalmi szokásaiban megtestesülő erkölcstanának és erkölcsiségének ismert alapelveit is messze meghaladják. A vallás még fel nem fedezett eszményképeket, fel nem tárt valóságokat, emberfeletti értékeket, isteni bölcsességet, és igaz szellemteljesítményt akar elérni. Az igaz vallás mindezt meg is teszi; semmilyen más hit nem méltó e megnevezésre. Nem lehet valódi szellemi vallásotok úgy, hogy nincs legfelsőbb és fenséges eszményképetek egy örökkévaló Istenről. Az ezen Isten nélküli vallás az ember találmánya, élettelen értelmi hiedelmek és értelmetlen érzelmi szertartások emberi intézménye. Egy vallás az odaadás tárgyául követelhet nagyszerű eszményképet. De a valószerűtlenség ilyen eszményképei nem elérhetők; az ilyen felfogás kétséges. Az ember által elérhető eszményképek csakis az örökkévaló Isten szellemi tényében meglévő végtelen értékek isteni valóságai lehetnek.

Az Isten szó, az Istenre vonatkozó idea, szemben az Istennel kapcsolatos eszményképpel, bármely vallás részévé válhat, függetlenül attól, hogy az a vallás milyen gyerekes és hamis. És az Istenre vonatkozó ezen idea bármilyenné lehet, amilyennek az azt alkalmazók éppen teszik. Az alsóbbrendű vallások úgy alakítják az Istenre vonatkozó ideáikat, hogy azok megfeleljenek az emberi szív természetes állapotának; a felsőbbrendű vallások megkövetelik, hogy az emberi szív változzon meg annak érdekében, hogy megfeleljen az igaz vallás eszményképeinek.

Jézus vallása meghaladja az istenimádati ideára vonatkozó minden korábbi felfogásunkat annyiban, hogy ő nem csak úgy mutatja be az Atyját, mint a végtelen valóság eszményképét, hanem határozottan kijelenti, hogy az értékek ezen isteni forrása és a világegyetem örökkévaló középpontja igazán és személyesen is elérhető minden halandó teremtmény számára, aki úgy dönt, hogy belép a mennyországba a földön, miáltal elismeri az Istenhez fűződő fiúi viszonynak és az emberhez fűződő testvéri viszonynak az elfogadását. Azt állítom, hogy ez a világ által valaha ismert legmagasabb rendű vallásfelfogás, és kijelentem, hogy soha nem létezhet ennél magasabb rendű, lévén, hogy ez az evangélium magába foglalja a valóságok végtelenségét, az értékek isteniségét, és az egyetemes teljesítmények örökkévalóságát. Az ilyen fogalom alkotja a legfelsőbb és a végleges eszményelvűségének megtapasztalását.

Az én kíváncsiságomat a Mesteretek e vallásának nem csak a tökéletes eszményképei keltették fel, hanem nagyon is indíttatva érzem magam annak megvallására, hogy hiszek az ő azon kijelentésében, hogy a szellemvalóságok ezen eszményképei elérhetők; hogy ti és én belevághatunk ebbe a hosszú és örökkévaló kalandba az ő azon bizonyságával, hogy végül bizonyosan megérkezünk a Paradicsom kapuihoz. Testvéreim, én hívő vagyok, én már belevágtam; úton vagyok veletek ebben az örökké tartó vállalkozásban. A Mester azt mondja, hogy az Atyától jött, és hogy mutatja nekünk az utat. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy igazat beszél. Végképp meggyőződtem arról, hogy az örökkévaló és Egyetemes Atyán kívül nincsenek elérhető valóság-eszményképek vagy tökéletesség-értékek.

Én ezért nem csak a létező dolgok Istenét jöttem imádni, hanem a minden eljövendő létező dolog lehetőségének Istenét is. Ezért a legfelsőbb eszményképre irányuló áhítatotoknak, amennyiben az az eszménykép valós, a dolgok és lények múltbeli, jelenlegi, és jövőbeli világegyetemeinek ezen Istenére kell irányulnia. És nincs más Isten, mert sehogy sem lehet bármilyen más Isten. Minden más isten a képzelet szülötte, a halandói elme káprázata, a hamis észtan torzítása, és azok önáltató bálványa, akik megteremtik. Igen, lehet vallásod ezen Isten nélkül is, de az nem jelent semmit. És ha arra törekedsz, hogy az Isten szóval felváltsd az élő Isten ezen eszményképének valóságát, akkor csak áltattad magadat azáltal, hogy egy ideát tettél egy eszménykép, egy isteni valóság helyébe. Az ilyen hiedelmek pusztán a sóvár képzelgés vallásai.

Jézus tanításaiban a legjobb képet alkothatom a vallásról. Ez az evangélium képessé tesz bennünket arra, hogy keressük az igaz Istent és meg is találjuk. De vajon hajlandók vagyunk-e megfizetni a mennyországba való eme belépés árát? Hajlandók vagyunk-e újjászületni? Újjá alakítottá lenni? Hajlandók vagyunk-e alávetni magunkat az önpusztítás és lélek-helyreállítás e szörnyűséges és megpróbáltatást jelentő folyamatának? Nem megmondta a Mester: „Aki meg akarja menteni az életét, annak el kell veszítnie azt. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy lelki küzdelmet”? Igaz, miután megfizetjük az árát annak, hogy magunkat az Atya akaratának szenteltük, nagy békét tapasztalunk meg, feltéve, hogy továbbmegyünk az annak szentelt élet eme szellemi ösvényein.

Most már igazán elhagyjuk a létezés ismert rendjének csábításait, miközben fenntartás nélkül ama csábítások felkutatásának szenteljük magunkat, melyek az isteni valóság felsőbbrendű eszményalapúságának szellemvilágaiban való kalandra irányuló jövőbeli élet létezésének ismeretlen és felfedezetlen rendjében rejlenek. És azon jelentéstartalmú jelképeket keressük, melyekkel közvetíthetjük embertársainknak a jézusi vallás eszményelvűsége valóságának eme fogalmait, és szüntelenül imádkozunk azért a napért, amikor az egész emberiség beleborzong az eme legfelsőbb igazság közösségi látomásába. Most a szívünkben élő összpontosított kép az Atyáról az, hogy az Isten szellem; és ahogy a társainknak közvetítjük, az, hogy az Isten szeretet.

Jézus vallása megköveteli az élő és szellemi tapasztalást. Más vallások fennállhatnak hagyományi hiedelmekben, érzelmi érzésekben, bölcseleti tudatban, és mindezekben együtt is, ám a Mester tanítása megköveteli a valós szellemfejlődés tényleges szintjeinek elérését.

Az Istenhez hasonlóvá válásra irányuló indíttatások tudatosulása nem igaz vallás. Az érzelmi érzésekből táplálkozó istenimádat nem igaz vallás. A sajátlényeg feladására és az Isten szolgálatára irányuló meggyőződésbeli tudás nem igaz vallás. Az azon érvelésben rejlő bölcsesség, miszerint ez a vallás mind közül a legjobb, személyes és szellemi tapasztalásként nem vallás. Az igaz vallás kapcsolatba hozható a végzettel és a fejlődés valóságával, és annak valóságával és eszményi lényegével, amelyet őszinte hittel elfogadnak. És mindennek az Igazság Szellemének kinyilatkoztatása révén kell a számunkra személyessé válnia.

És ezzel fejeződtek be a görög bölcselő értekezései, aki a fajának egyik legnagyobbika volt, és aki Jézus evangéliumának híve lett.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.