Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

162. ÍRÁS – A SÁTOROS ÜNNEPEN

 

Amikor Jézus elindult a tíz apostollal Jeruzsálembe, úgy tervezte, hogy Szamarián keresztül mennek, mivel az volt a rövidebb út. Ennek megfelelően elhaladtak a tó keleti partja mentén és, Szkithopolisz után lépték át Szamaria határait. Alkonyat közeledtével Jézus beküldte Fülöpöt és Mátét a Gilboa-hegy keleti lejtőjén fekvő egyik faluba, hogy szállást keressenek a társaságnak. E falusiak történetesen erős előítélettel viseltettek a zsidók iránt, még az átlagos szamaritánusoknál is nagyobbal, és ezen érzelmeiket ekkoriban még inkább fokozta az, hogy olyan sokan tartottak a sátoros ünnepre. Ezek az emberek igen keveset tudtak Jézusról, és nem voltak hajlandók szállást adni neki, mert ő és a társai zsidók voltak. Amikor Máté és Fülöp kimutatta felháborodását és közölte e szamaritánusokkal, hogy ők elutasítják Izráel Szentjét, a feldühödött falusiak botokkal és kövekkel űzték ki őket a kisvárosból.

Miután Fülöp és Máté visszatért társaihoz és beszámolt arról, hogy miként zavarták ki őket a faluból, Jakab és János lépett oda Jézushoz és így szóltak: „Mester, nagyon kérünk, adj engedélyt, hogy mennyből való tüzet rendelhessünk e pimasz és megátalkodott szamaritánusok elpusztítására.” Ám amint Jézus meghallotta e bosszúvágyó szavakat, nekitámadt a Zebedeus fiaknak és keményen megfeddte őket: „Nem tudjátok miféle magatartást tanúsítotok. A bosszú nem teszi gazdagabbá a mennyország kilátását. Vitatkozás helyett menjünk tovább a Jordán gázlójánál lévő kis faluba.” S így a szakadár felekezeties előítélet miatt ezek a szamaritánusok megfosztották magukat attól a megtiszteltetéstől, hogy egy világegyetem Teremtő Fia irányában kimutassák a vendégszeretetüket.

1. A JERUZSÁLEMI LÁTOGATÁS VESZÉLYEI

Már jóval azt megelőzően, hogy Galileából elmenekültek, Jézus követői nagyon kérték őt, hogy menjen Jeruzsálembe és hirdesse az országról szóló evangéliumot annak érdekében, hogy üzenetének meglegyen az a súlya, hogy a zsidó művelődési és oktatási központban hirdettetik; de most, amikor ténylegesen is eljött Jeruzsálembe tanítani, már féltették az életét. Tudván, hogy a Szanhedrin Jeruzsálembe akarja vitetni és perbe akarja fogni, valamint emlékezvén arra, hogy a Mester nemrégiben megismételte azon kijelentéseit, hogy meg kell halnia, az apostolok valóságosan is megdöbbentek az ő azon hirtelen elhatározásán, hogy elmegy a sátoros ünnepre. Minden korábbi könyörgésükre, hogy menjen el Jeruzsálembe, azt válaszolta, „Még nincs itt az ideje.” Most pedig, a félelemből fakadó tiltakozásaikra csak annyit felelt, „De már itt van az ideje.”

Jézus merész megjelenése Jeruzsálemben minden korábbinál jobban összezavarta a híveit. Számos tanítványa, sőt Karióti Júdás, az apostol, sem átallott korábban arra gondolni, hogy Jézus azért menekült sietve Föníciába, mert félt a zsidó vezetőktől és Heródes Antipásztól. Nem értették meg a Mester cselekedeteinek jelentőségét. A követőinek tanácsa ellenére való megjelenése a sátoros ünnepen, Jeruzsálemben, elegendő volt ahhoz, hogy örökre véget vessen az ő félelméről és gyávaságáról szóló mindenféle mendemondának.

Számos oka volt annak, hogy Jézus nyilvánosan szónokolhatott a templomi udvarokban az ünnep napjain, és ezek közül a legfontosabb az abbéli félelem volt, hogy a Szanhedrin tisztviselőit annak eredményeként nyerte meg magának, hogy e testület érzelmileg megosztott volt. Tény, hogy a Szanhedrin sok tagja vagy titkon hitt Jézusban vagy határozottan idegenkedett attól, hogy az ünnep alatt tartóztassák le, amikor oly nagyszámú ember tartózkodik Jeruzsálemben, akik közül sokan vagy hittek benne vagy legalábbis barátságosan viseltettek az általa vezetett szellemi mozgalom iránt.

Abner és társai erőfeszítései Júdeában szintén nagyban hozzájárultak az ország irányában megmutatkozó kedvező hozzáállás megszilárdulásához, de olyannyira, hogy Jézus ellenségei nem is igen merték a szembenállásukat hangoztatni. Ez volt az egyik oka annak, hogy Jézus nyilvánosan is ellátogathatott Jeruzsálembe és élve távozhatott is onnan. Egy vagy két hónappal korábban biztosan megölték volna.

De Jézus azon vakmerő bátorsága, hogy nyilvánosan megjelent Jeruzsálemben, megdöbbentette az ellenségeit; ilyen merész kihívásra nem voltak felkészülve. A Szanhedrin e hónap folyamán több alkalommal is halvány kísérletet tett a Mester letartóztatásának kieszközlésére, de ezen erőfeszítések hiábavalók maradtak. Ellenségei olyannyira meghökkentek Jézus váratlan nyilvános megjelenésén Jeruzsálemben, hogy azt feltételezték, hogy a védelmi ígéretet kapott a római hatóságoktól. Mivel tudták, hogy Fülöp (Heródes Antipász fivére) már majdnem Jézus követője volt, a Szanhedrin tagjai azt gyanították, hogy Fülöp ígéretet tett, hogy megvédi Jézust az ellenségeitől. Jézus már el is tűnt a szemük elől, mire ráébredtek, hogy rosszul gondolták, miszerint az ő hirtelen és merész megjelenése Jeruzsálemben a római tisztviselőkkel kötött titkos megállapodás eredménye lenne.

A Mester tanításait hallgató tömegek véleménye megoszlott. Némelyek azt mondták, hogy jó ember; némelyek azt, hogy látnok; némelyek azt, hogy ő valóban a Messiás; mások azt mondták, hogy rosszindulatú akadékoskodó, hogy a furcsa tantételeivel félrevezeti az embereket. Ellenségei haboztak nyilvánosan elítélni őt, mert féltek a vele rokonszenvező hívektől, míg a barátai féltek nyíltan elismerni őt, mert ők a zsidó vezetőktől féltek, tudván, hogy a Szanhedrin elszánta magát, hogy kivégeztesse. De még az ellenségei is elcsodálkoztak a tanításán, mert tudták, hogy nem járt a rabbik tanodáiba.

Apostolait minden alkalommal rettegés fogta el, amikor csak Jézus bement Jeruzsálembe. Napról napra jobban féltek, amint hallgatták a földi küldetésének természetéről szóló, egyre merészebb kijelentéseit. Nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy Jézustól ilyen határozott igények és ilyen meglepő állítások hirdetését hallják, még akkor sem került ilyenre sor, amikor a barátainak szónokolt.

2. AZ ELSŐ TEMPLOMI BESZÉD

Az első délutánon, ahogy Jézus a templomban tanított, egy nagyobb társaság ült ott és hallgatta az új evangélium szabadságát és a jó hírekben hívők örömét ecsetelő szavait, amikor is az egyik kíváncsi hallgató a kérdésével félbeszakította: „Tanító, hogy lehet az, hogy olyan folyamatosan tudod idézni az Írásokat és tanítani az embereket, amikor nekem azt mondták, hogy nem tanultál a rabbik tanodájában?” Jézus így felelt: „Nem ember tanította nekem ezeket az igazságokat, melyeket nektek mondok. És e tanítás nem az enyém, hanem Azé, aki engem küldött. Ha valaki valóban vágyik az Atyám akaratának megcselekedésére, akkor bizonnyal tudomása van a tanításomról, legyen az az Istené vagy beszéljek magamtól. Aki magáról beszél, az a saját dicsőségét keresi, de amikor az Atya szavait mondom, akkor én annak dicsőségét keresem, aki engem küldött. De mielőtt megpróbáltok belépni az új fényre, nem kellene inkább a már meglévő világosságot követnetek? Mózes adta nektek a törvényt, mégis hányan törekedtek őszintén arra, hogy eleget tegyetek az előírásoknak? Mózes e törvényben arra int benneteket, mondván, ‚Ne ölj’; e parancs ellenére némelyetek az Ember Fiának megölésére törekszik.”

Amikor a tömeg meghallotta e szavakat, hangos szóváltás alakult ki. Némelyek azt mondták, hogy bolond; mások azt, hogy ördög szállta meg. Mások azt mondták, hogy ő valóban az a galileai látnok, akinek az írástudók és farizeusok az életére törnek. Némelyek azt mondták, hogy a vallási hatóságok félnek zaklatni őt; mások úgy gondolták, hogy azért nem alkalmaznak vele szemben erőszakot, mert a híveivé váltak. A komoly vitát követően a tömegből előlépett valaki és megkérdezte Jézustól, „Miért akarnak a vezetőink megölni téged?” És Jézus így válaszolt: „A vezetőitek azért akarnak elpusztítani, mert neheztelnek az országról szóló jó hírekkel kapcsolatos tanításom miatt, azon evangélium miatt, mely megszabadítja az embereket a szertartások alakias vallásának terhes hagyományaitól, melyeket e tanítók mindenáron fenn akarnak tartani. Áldozást tartanak a törvény szerint a szombat napján, de engem megölnének, mert egyszer a szombat napján megszabadítottam egy embert a csüggedésének terhétől. Követnek szombaton, hogy kémkedjenek utánam, de megölnének, mert egy másik alkalommal úgy döntöttem, hogy szombaton teljesen meggyógyítok egy súlyos beteg embert. Meg akarnak ölni, mert jól tudják, hogy ha őszintén hiszitek és el meritek fogadni a tanításomat, akkor az ő hagyományos vallási rendszerük megbukik, örökre megsemmisül. Így elveszítik a hatalmat afelett, amelynek az életüket szentelték, lévén, hogy következetesen nem hajlandók elfogadni az Isten országának ezen új és dicsőbb evangéliumát. És most mindegyikőtökhöz fordulok: Ne a külsődleges formák szerint ítéljetek, hanem e tanítások igaz szelleme révén; pártatlanul ítéljetek.”

Erre azt mondta egy másik kérdező: „Igen, Mester, mi a Messiást keressük, de amikor eljön, tudjuk, hogy az ő megjelenése rejtélyes lesz. Tudjuk, hogy te honnan jössz. Te már az elejétől fogva a testvéreid között vagy. A megszabadító hatalomban érkezik, hogy helyreállítsa Dávid királyságának királyszékét. Valóban azt állítod, hogy te vagy a Messiás?” És Jézus így felelt: „Azt állítod, hogy ismersz engem és hogy tudod, hogy honnan jöttem. Bárcsak igazak volnának állításaid, mert akkor valóban bőséges életet találnál ama tudásban. De kijelentem, hogy én nem magamért jöttem el hozzátok; engem az Atya küldött, és aki küldött, az igaz és hűséges. Azzal, hogy nem hallgattok meg engem, elutasítjátok, hogy elfogadjátok őt, aki küldött. Ha elfogadnátok ezt az evangéliumot, megismernétek őt, aki engem küldött. Ismerem az Atyát, mert az Atyától jöttem megjelenteni és hirdetni őt nektek.”

Az írástudók ügynökei le akarták fogni Jézust, de féltek a tömegtől, mert sokan hittek benne. Az egész zsidóság már jól ismerte Jézusnak a megkeresztelése óta végzett munkáját, és mivel sokan felidézték ezeket a tetteket, azt mondták maguk közt: „Bár e tanító Galileából való, és bár nem tesz mindenben eleget a Messiással kapcsolatos elvárásainknak, kíváncsiak vagyunk, hogy amikor majd eljön a megszabadító, akkor vajon csodálatosabb dolgokat művel-e, mint amiket ez a názáreti Jézus tett.”

Amikor a farizeusok és ügynökeik meghallották, hogy az emberek ilyesmiket mondanak, tanácskozásba kezdtek a vezetőikkel és úgy határoztak, hogy haladéktalanul tenni kell valamit annak érdekében, hogy véget érjenek Jézusnak a templomi udvarokban való megjelenései. A zsidók vezetői általában kerülni akarták a Jézussal való összecsapást, mert azt hitték, hogy a római hatóságok sértetlenséget ígértek neki. Nem tudhatták be másnak az ő azon merészségét, hogy ilyenkor eljön Jeruzsálembe; ám a Szanhedrin tisztviselői nem hitték el teljesen ezeket a mendemondákat. Ők úgy okoskodtak, hogy a római urak nem tennének ilyesmit titokban és a zsidó nemzet legfelsőbb kormányzó testületének tudta nélkül.

Ennek megfelelően elküldték Ébert, a Szanhedrin hivatalos tisztviselőjét két segéddel együtt, hogy letartóztassák Jézust. Ahogy Éber Jézushoz közelített, a Mester így szólt: „Ne félj a közelembe jönni. Jöjj közelebb, s közben figyelj a tanításomra. Tudom, hogy azért küldtek, hogy elfogj, de meg kell értened, hogy semmi sem történhet az Ember Fiával, amíg el nem jön az ideje. Te nem vagy ellenem; te csak uraid parancsát jöttél teljesíteni, és még a zsidók ezen urai is azt hiszik, hogy Istennek szolgálnak, amikor titkon az elpusztításomra törnek.

„Nem neheztelek egyikőtökre sem. Az Atya szeret titeket, és ezért azt szeretném, ha megszabadulnátok az előítélet kötelékétől és a sötétség hagyományától. Az élet szabadságát és az üdvözülés örömét ajánlom nektek. Az új és élő utat, a rossztól való megszabadulást és a bűn bilincseinek letörését hirdetem. Azért jöttem, hogy életetek legyen, és az örökkön legyen. Arra törekedtek, hogy megszabaduljatok tőlem és az én nyugtalanító tanításaimtól. Bárcsak megértenétek, hogy én már csak egy kis időre vagyok veletek! Rövid időn belül elmegyek őhozzá, aki ebbe a világba küldött. És aztán sokan közületek nagyon keresni fognak engem, de nem leltek rá a jelenlétemre, mert ahová én megyek, oda ti nem jöhettek. De mindazok, akik igazán meg akarnak találni, azok egykor majd elérik azt az életet, mely az Atyám színéhez vezet.”

A gúnyolódók némelyike azt mondta erre: „Hová megy ez az ember, ahol mi nem találhatjuk meg? Vajon a görögök közé megy? Megöli magát? Mire gondolhat, amikor azt mondja, hogy rövidesen elhagy minket, és hogy mi nem mehetünk oda, ahová ő megy?”

Éber és segédei nem voltak hajlandók letartóztatni Jézust; nélküle tértek vissza a találkozóhelyükre. Amikor aztán a főpapok és a farizeusok szemrehányást tettek Ébernek és segédeinek, mert nem hozták magukkal Jézust, Éber csak annyit felelt: „Féltünk letartóztatni a tömegben, mert sokan hisznek benne. Azonkívül eddig még nem hallottunk senkit úgy beszélni, mint ez az ember. Van valami rendkívüli e tanítóban. Mindannyian jól tennétek, ha elmennétek meghallgatni.” És amikor a legfőbb vezetők e szavakat meghallották, elképedtek és gúnyosan így szóltak Éberhez: „Talán téged is tévútra vitt? Te is hinni fogsz ennek a csalónak? Hallottál olyat, hogy a tanult férfiak közül vagy a vezetők közül bárki is hisz benne? Megtévesztett-e írástudókat vagy farizeusokat az ő ravasz tanításaival? Hogy lehet az, hogy e tudatlan tömeg viselkedése befolyásol téged, akik nem ismerik a törvény, illetőleg a látnokokat? Hát nem tudod, hogy az ilyen tanulatlan emberek átkozottak?” És erre Éber így válaszolt: „Akkor is, uraim, ez az ember az irgalom és a remény szavaival szól a tömeghez. Jókedvre deríti a csüggedőket, és szavai még a mi lelkünknek is vigaszt jelentettek. Mi rossz lehet e tanításokban, még ha ő nem is az Írások Messiása? És vajon a törvényünk nem követel-e tisztességet akkor is? Elítélünk valakit úgy, hogy nem hallgatjuk meg előtte?” És a Szanhedrin vezetője megharagudott Éberre és, rátámadva azt mondta: „Megőrültél? Talán éppen te is galileai vagy? Vedd elő az Írásokat, és meglátod, hogy Galileából nem jön látnok, még kevésbé a Messiás.”

A Szanhedrin zavarodottságában feloszlott, és Jézus éjszakára visszavonult Betániába.

3. A HÁZASSÁGTÖRÉSEN ÉRT ASSZONY

E jeruzsálemi látogatás alatt történt, hogy Jézus foglalkozott egy bizonyos rossz hírű asszonnyal, akit az asszony vádlói és Jézus ellenségei hoztak elébe. Az e mellékeseményről szóló eltorzított feljegyzésetek azt sugallja, hogy e nőt az írástudók és farizeusok vitték Jézus elé, és hogy Jézus úgy kezelte őket, hogy rámutasson, hogy a zsidók e vallási vezetői maguk is bűnösek az erkölcstelenségben. Jézus jól tudta, hogy bár ezek az írástudók és farizeusok szellemileg vakok és értelmileg előítéletesek a hagyományhoz való hűségük vonatkozásában, az akkori kor és nemzedék legerkölcsösebb emberei közé tartoztak.

Ami ténylegesen lezajlott, az a következő volt: Az ünnep harmadik napjának kora reggelén, amint Jézus a templom felé haladt, a Szanhedrin felbérelt ügynökeinek egy csoportja került az útjába, akik egy nőt hurcoltak magukkal. Ahogy közelebb értek, a szóvivő azt mondta: „Mester, e nőt házasságtörésen érték – éppen rajtakapták. Mózes törvénye megparancsolja, hogy az ilyen asszonyt meg kell kövezni. Mit mondasz, mi legyen vele?”

Jézus ellenségeinek terve az volt, hogy ha Jézus tartja Mózes törvényét és megköveteli, hogy a törvény nyílt megszegőjét megkövezzék, akkor meggyűljön a baja a római vezetőkkel, akik nem ismerték el a zsidók jogát ahhoz, hogy halálbüntetést szabjanak ki valakire a római bíróság jóváhagyása nélkül. Ha megtiltaná az asszony megkövezését, akkor a Szanhedrin előtt megvádolnák azzal, hogy Mózes és a zsidó törvény fölébe helyezi magát. Ha hallgatna, akkor gyávasággal vádolnák. De a Mester úgy kezelte a helyzetet, hogy az egész összeesküvés a maga hitvány súlya alatt összeomlott.

Ez az egykor bájos asszony egy alsóbb néposztálybeli názáreti polgár felesége volt, mely férfi ifjúkorában is több bajt okozott Jézusnak. A férfi, miután elvette e nőt, igen szégyenletes módon arra kényszerítette az asszonyt, hogy a testének áruba bocsátásával keresse a kenyerét. Azért jött el az ünnepre Jeruzsálembe, hogy a felesége a fizikai bájainak eladásával anyagi haszonra tegyen szert. Üzletet kötött a zsidó vezetők bérenceivel, hogy beárulja a saját feleségét az elüzletesítés bűnében. És így jöttek ők az asszonnyal és az ő bűnbeli társával abból a célból, hogy Jézust abba a kelepcébe csalják, hogy valami olyat mondjon, amit a letartóztatása érdekében felhasználhatnak ellene.

Jézus, aki végignézett a tömegen, meglátta az asszony férjét a többiek mögött. Tudta, hogy miféle ember is az és megértette, hogy ő is benne van az aljas tervben. Jézus először odament, ahol ez az elfajzott férj állt és néhány szót írt a homokba, mire a férfi sietve távozott. Ez után visszament a nőhöz és az asszony vádló-jelöltjeinek okulására szintén írt valamit a földre; és amikor elolvasták a szavait, egymás után ők is eltávoztak. És amikor a Mester harmadjára írt a homokba, az asszony rossztettbeli társa hagyta ott a helyszínt, így aztán, amikor a Mester felállt az írásból, azt láthatta, hogy az asszony egyedül áll előtte. Jézus így szólt: „Asszony, hol vannak a vádlóid? Nem maradt senki, aki megkövezzen?” És az asszony, feltekintve rá, azt felelte, „Senki, Uram.” Erre Jézus azt mondta: „Ismerem a dolgaidat; én sem ítéllek el téged. Menj békével.” És e nő, Hildana, elhagyta a gonosz férjét és csatlakozott az ország tanítványaihoz.

4. A SÁTOROS ÜNNEP

Az tette tökéletesen megfelelővé Jézus számára a sátoros ünnepet ahhoz, hogy először hirdesse nyilvánosan Jeruzsálemben a teljes evangéliumát, hogy Spanyolországtól Indiáig az egész ismert világból jöttek ide emberek. Ezen az ünnepen az emberek sokat tartózkodtak a szabad levegőn, lombsátrakban. A termés begyűjtésének ünnepe volt ez, és mivel a hűvösebb őszi hónapok közeledtével került rá sor, a világban élő zsidók közül sokkal többen jöttek el, mint a télvégi páska-ünnepre vagy a nyáreleji pünkösdre. Az apostolok végre láthatták, amint a Mester bátran bejelenti a földi küldetését úgyszólván az egész világnak.

Ez volt az ünnepek ünnepe, lévén, hogy a más ünnepségeken meg nem tett áldozatok ez alkalommal megtehetők voltak. Ez alkalom volt a templomi felajánlások elfogadására is; a szünidei örömök és a vallási istenimádat ünnepi szokásainak keveréke volt ez. Faji vidámság keveredett áldozásokkal, lévi énekekkel, és a papok ezüst kürtjeinek ünnepélyes megfújásával. Éjjel a templom mély benyomást keltő látképét és a templomi zarándoktömegeket ragyogóan bevilágították a nők udvarában fényesen égő nagy gyertyatartók, valamint a templomudvarokban felállított temérdek fáklya fényei. Az egész város vidám díszben úszott, kivéve Antónia római várát, mely zord képe éles ellentétben állt ezzel az ünnepi és hódoló látképpel. És mennyire utálták a zsidók a római iga ezen állandóan jelenlévő emlékeztetőit!

Az ünnepség alatt hetven ökröt áldoztak, a pogányok hetven nemzedékének jelképét. A kiömlő víz szertartása jelképezte az isteni szellem kiáradását. E vízszertartást a papok és léviek hajnali körmenete követte. Az ájtatos hódolók végighaladtak az Izráel udvarától a nők udvarába vezető lépcsőkön, miközben az ezüst trombitákat rendszeres időközönként megfújták. És az után a hívők továbbvonultak a szép kapuhoz, mely a nem-zsidók udvarára nyílt. Itt arccal nyugat felé fordultak, hogy megismételjék énekeiket, és folytassák a menetet a jelképes víz felé.

Az ünnep utolsó napján csaknem négyszázötven pap és a megfelelő számú lévi ember tevékenykedett. Hajnalban a zarándokok a város minden részéből összesereglettek, mindegyikük egy mirtusz-, fűz- és pálmaágakból álló kévét vitt a jobb kezében, míg a bal kezükben mindegyikük a paradicsom alma – a cédrátcitrom, vagy a „tiltott gyümölcs” – egy ágát vitte. Ezek a zarándokok három csoportra oszlottak e korareggeli szertartáson. Egy csoport a templomban maradt, hogy megnézze a reggeli áldozatokat; egy másik csoport elgyalogolt a Jeruzsálem alatti, Máza közelében lévő helyre, hogy fűzfaágakat vágjanak az áldozóoltár feldíszítéséhez, míg a harmadik csoport körmeneten vett részt, elindulva a víz papja mögötti templomból, aki az ezüst kürtök hangjára hozta az aranykorsót, melyben a jelképes vizet kellett tartani, s végighaladtak Ofelen keresztül Siloám közelébe, ahol a kútkapu volt. Miután az aranykorsót megtöltötték Siloám tavában, a körmenet a vízkapun át egyenesen a papok udvara felé tartva visszatért a templomba, ahol is a vizeskorsót vivő paphoz csatlakozott az ivóáldozathoz való bort hozó pap. E két pap ez után odafordult az oltár alapjához vezető ezüst csatornákhoz és beöntötte azokba a korsók tartalmát. A bor és a víz kiöntésének e szertartásos szokása az összesereglett zarándokok számára azt jelezte, hogy a léviekkel felváltva kezdjék el énekelni a 113-118. istendicsőítő éneket. És ahogy e sorokat ismételgették, közben lengették a kévéiket az oltárnál. Ez után következtek a napi áldozások, melyekhez a nap istendicsőítő énekének ismételgetése társult, s az ünnep utolsó napi istendicsőítő éneke a nyolcvankettedik volt, az ötödik verstől kezdve.

5. HITSZÓNOKLAT A VILÁG VILÁGOSSÁGÁRÓL

Az ünnep utolsó napját követő nap estéjén, amikor a város képét ragyogó fényekkel világították meg a gyertyatartók és a fáklyák, Jézus felállt az összegyűlt tömegben és így szólt:

„Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem sötétségben jár, hanem övé lesz az élet fénye. Ha bíróság elé állítotok és amennyiben bíráim lesztek, kijelentitek, hogy ha magam mellett teszek tanúságot, a tanúságom nem lehet igaz. De a teremtmény soha nem ítélhet a Teremtőn. Még ha magam mellett teszek is tanúságot, örökre érvényes a tanúságom, mert tudom, hogy honnan jöttem, és hova megyek. Ti, akik meg akarjátok ölni az Ember Fiát, nem tudjátok, honnan jöttem, ki vagyok, vagy hova megyek. Ti csak a test külsőségei szerint ítéltek; nem érzékelitek a szellem valóságait. Én nem ítélkezem senki felett, még a főellenségem felett sem. De ha ítélkeznem kell is, igaz és igazságos az ítéletem, mert én nem egyedül ítélek, hanem az Atyámmal együtt, aki e világba küldött engem, és aki minden igaz ítélet forrása. Ti még azt is megengeditek, hogy két megbízható személy tanúsága elfogadható – nos, akkor én tanúságot teszek ezekről az igazságokról; és így tesz a mennyei Atyám is. És amikor elmondtam ezt nektek tegnap, tudatlanságotokban megkérdeztétek, ‚Hol van az Atyád?’ Valóban nem ismertek sem engem, sem Atyámat, mert ha ismertetek volna, akkor ismertétek volna az Atyát is.

„Már szóltam nektek arról, hogy el fogok menni, és hogy keresni fogtok és nem találtok, mert oda megyek, ahová ti nem jöhettek. Ti, akik elutasítanátok e világosságot, lentről jöttök; én fentről. Ti, akik szívesebben kucorogtok a sötétségben, e világból valók vagytok; én nem e világból való vagyok, és én a fények Atyjának örök világosságában élek. Nektek mindannyiatoknak rengeteg lehetőségetek volt arra, hogy megtudjátok ki vagyok, de további bizonyítékot kaptok majd az Ember Fia személyazonosságában való meggyőződéshez. Én vagyok az élet fénye, és aki szándékosan és tudatosan elutasítja e megmentő világosságot, mind meghal a bűneiben. Sok mindent kell elmondanom nektek, de nem vagytok képesek felfogni a szavaimat. Azonban aki engem küldött, az igaz és hű; Atyám még a tévúton járó gyermekeit is szereti. És mindent, amit az Atyám mondott, én is hirdetem a világnak.

„Amikor az Ember Fia felemeltetik, akkor mindannyian meg fogjátok tudni, hogy én vagyok az, és hogy én semmit sem magamtól tettem, hanem úgy, ahogy az Atya tanította nekem. E szavakat hozzátok és a gyermekeitekhez intézem. És aki engem küldött, az már most velem van; nem hagyott magamra, mert én mindig azt teszem, ami a szemének kedves.”

És sokan elhitték, amit Jézus a templomi kertekben a zarándokoknak tanított. És senki sem mert kezet emelni rá.

 

6. BESZÉD AZ ÉLET VIZÉRŐL

Az utolsó napon, az ünnep nagy napján, amint a Siloám tavától elindult körmenet áthaladt a templomudvarokon, és miután a vizet és a bort a papok leöntötték az oltáron, Jézus, aki a zarándokok között állt, így szólt: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék. A mennyei Atyától hozom az élet vizét e világra. Aki hisz nekem, azt eltölti e víz által jelképezett szellem, mert még az Írások is megmondták, ‚Belőle élő vizek folyói ömlenek.’ Amint az Ember Fia bevégezte munkáját a földön, minden húsvér testet eltölt az élő Igazság Szelleme. Akik e szellemet megkapják, sohasem fognak szellemi szomjat érezni.”

Jézus e szavaival nem szakította félbe az istentiszteletet. A híveket rögtön a Hallelnek, a Zsoltárok felelgetős felolvasásának eléneklése után szólította meg, mely éneket az ágak lengetése kísérte az oltár előtt. Itt éppen egy szünet volt, mialatt az áldozatokat készítették elő, és ezen idő alatt hallották meg a zarándokok a Mester figyelmet lekötő hangját, amint kijelenti, hogy minden szellem-szomjazó lélek számára ő az élő vizet adó.

E korareggeli istentisztelet zárásaként Jézus tovább tanította a sokaságot, azt mondta: „Hát nem olvastátok az Írásban: ‚Nézzétek, miként a víz kiárad a száraz földre és elönti a kiszáradt talajt, úgy árasztom ki majd a szentség szellemét utódaidra, áldásul még a gyermekeid gyermekeire is’? Miért szomjazzátok a szellem segédkezését, miközben a lelketeket az emberek hagyományaival akarjátok öntözni, melyet a szertartásos tisztelet törött korsóiból öntenek? Amit e templomban láttok, az annak módja, ahogyan apáitok törekedtek jelképesen ábrázolni az isteni szellemnek a hites gyermekekre adományozódását, és nagyon jól teszitek, hogy őrzitek e jelképeket a mai napig. De e nemzedékhez most eljött a szellemek Atyjának kinyilatkoztatása az ő Fiának alászállásán keresztül, és mindezt bizonyosan követni fogja az Atya és a Fiú szellemének adományozódása az emberek gyermekeire. Mindenki számára, akinek van hite, e szellem adománya azon út igaz tanítójává fog válni, mely út örökkévaló élethez vezet, az élet igaz vizeihez a mennyországban a földön és az Atya Paradicsomában odaát.”

És Jézus válaszolt a tömeg és a farizeusok kérdéseire is. Némelyek úgy gondolták, hogy látnok; néhányan azt hitték, hogy ő a Messiás; mások azt mondták, hogy ő nem lehet a Krisztus, lévén, hogy Galileából való, és hogy a Messiásnak helyre kell állítania Dávid királyszékét. Mégsem merték letartóztatni.

 

7. BESZÉD A SZELLEMI SZABADSÁGRÓL

Az ünnep utolsó napjának délutánján és miután az apostolok sikertelenül próbálkoztak azzal, hogy rávegyék Jézust a Jeruzsálemből való elmenekülésre, Jézus újra elment a templomba tanítani. A hívek egy nagyobb csoportjára akadt rá Salamon csarnokában, és e szavakkal szólt hozzájuk:

„Ha szavaim megmaradnak bennetek és hajlandók vagytok megcselekedni az Atyám akaratát, akkor igazán a tanítványaim vagytok. Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket. Tudom, hogy mi lesz a válaszotok: Mi Ábrahám gyermekei vagyunk, és senkinek nem vagyunk rabjai; hát akkor hogyan lehetne minket szabaddá tenni? Mindazonáltal én nem a mások uralmának való külső alávetettségről beszélek; én a lélek szabadságaira utalok. Bizony, bizony mondom nektek, mindenki, aki bűnt követ el, az a bűn rabszolgája. És ti tudjátok, hogy a rabszolga nemigen fog örökre az urának házában lakni. Azt is tudjátok, hogy a fiú nem marad az apja házában. Ha tehát a Fiú szabaddá tesz titeket, fiakká tesz titeket, akkor valóban szabadok lesztek.

„Tudom, hogy Ábrahám ivadékai vagytok, a vezetőitek mégis meg akarnak ölni engem, mert nem engedték, hogy szavam kifejtse átformáló hatását a szívükben. A lelküket előítélet zárja le és a bosszú büszkesége vakítja el. Kijelentem nektek az igazságot, melyet az örökkévaló Atya megmutat nekem, míg e kijátszott tanítók ama dolgok megtételére törekednek, melyeket csak az ideigvaló atyáiktól tanultak. És amikor azt felelitek, hogy Ábrahám a ti atyátok, akkor én azt mondom nektek, hogy ha Ábrahám gyermekei volnátok, akkor Ábrahám tetteit vinnétek véghez. Némelyiketek elhiszi a tanításomat, mások azonban az elpusztításomra törnek, mert elmondtam nektek az igazságot, melyet az Istentől kaptam. De Ábrahám nem így bánt az Isten igazával. Látom, hogy közületek némelyek elszántak, hogy a gonosz tetteit vigyék véghez. Ha az Isten volna a ti Atyátok, akkor ismernétek engem és szeretnétek az igazságot, melyet kinyilatkoztatok. Hát nem látjátok, hogy az Atyától jöttem, hogy engem az Isten küldött, hogy én nem magamtól végzem a munkát? Miért nem értitek szavaimat? Talán azért, mert úgy döntöttetek, hogy a rossz gyermekei lesztek? Ha a sötétség gyermekei vagytok, akkor aligha fogtok azon igazság fényében járni, melyet kinyilatkoztatok. A rossz gyermekei csak atyjuk nyomdokaiban járnak, aki csaló volt és azért nem tűrte az igazságot, mert nem volt őbenne igazság. De most az Ember Fia jön el, aki igazságot szól és él meg, és sokan közületek nem hajlandók hinni.

„Ki vádol bűnnel engem közületek? Ha tehát most én az Atya által nekem megmutatott igazságot hirdetem és megélem, akkor miért nem hisztek? Aki Istennel van, az örömmel hallgatja az Isten szavait; ez okból nem hallgatják meg közültek sokan a szavaimat, mert nem Istennel vagytok. Tanítóitok nem átallották azt mondani, hogy a tetteimet az ördögök hercegének hatalma révén viszem véghez. Az egyikőtök itt a közelben éppen azt mondta, hogy ördög szállt meg, hogy ördögfajzat vagyok. De ti mindannyian, akik a magatok lelkét őszintén vizsgáljátok, teljes mértékben tisztában vagytok azzal, hogy nem vagyok ördög. Tudjátok, hogy én akkor is tisztelem az Atyát, még ha ti nem is tiszteltek engem. Én nem a magam dicsőségét keresem, hanem csakis a paradicsomi Atyám dicsőségét. És én nem ítéllek meg titeket, mert van aki ítél nekem.

„Bizony, bizony mondom nektek, akik elhiszitek az evangéliumot, ha az ember az igazság e szavát a szívében élteti, sohasem fogja megízlelni a halált. És most épp itt mellettem egy írástudó azt mondja, hogy e kijelentés bizonyítja, hogy ördög szállt meg engem, mivel Ábrahám már halott, és a látnokok is. És azt kérdezi: ‚Te vajon sokkal nagyobb vagy Ábrahámnál és a látnokoknál, hogy ki mersz ide állni és azt mondani, hogy aki megtartja a szavadat az nem fogja megízlelni a halált? Kinek mondod magad, hogy ilyen istenkáromlásokat mersz szólni?’ És én azt mondom minden ilyennek, hogy ha én dicsőítem meg magam, akkor az én dicsőségem semmi. De az Atya az, aki megdicsőít engem, méghozzá ugyanaz az Atya, akit ti Istennek hívtok. De ti nem voltatok képesek megismerni a ti ezen Isteneteket és az én Atyámat, és én azért jöttem, hogy összeszedjelek benneteket; hogy megmutassam nektek, hogy miként váljatok az Isten igazi fiaivá. Bár ti nem ismeritek az Atyát, én igazán ismerem őt. Még Ábrahám is örvendezett, hogy megláthatja a napomat, és hit révén meg is látta és boldog volt.”

Amikor a hitetlen zsidók és a Szanhedrin ekkorra már odagyűlt ügynökei meghallották e szavakat, nagy felfordulást okoztak, azt kiabálták: „Te ötvenéves sem vagy, és mégis azt mondod, hogy láttad Ábrahámot; te ördögfajzat!” Jézus nem tudta folytatni a beszédet. Eltávozóban csak annyit mondott, „Bizony, bizony mondom nektek, mielőtt Ábrahám volt, én vagyok.” A hitetlenek közül sokan kőért szaladtak, hogy megdobálják Jézust, és a Szanhedrin ügynökei megpróbálták elfogni, a Mester azonban gyorsan utat talált a templomi folyosókon át és elmenekült egy titkos találkahelyre Betánia közelében, ahol Márta, Mária, és Lázár várta.

9. BETLEHEMBEN ABNERREL

A sátoros ünnepet követő hét folyamán rengeteg hívő gyűlt össze Betániában és hallgatta a tizenkét apostol tanítását. A Szanhedrin nem tett erőfeszítéseket e gyűlések megzavarására, lévén, hogy Jézus nem volt jelen; ő végig ezen idő alatt Abnerrel és társaival tevékenykedett Betlehemben. Az ünnep zárását követő napon Jézus elindult Betániába, és e jeruzsálemi látogatása alatt többet nem is tanított a templomban.

Abner ekkortájt rendezte be a főhadiszállását Betlehemben, és abból a központból sok munkást küldött ki Júdea és Dél-Szamaria városaiba, sőt még Alexandriába is. Jézus megérkezését követő néhány napon belül Jézus és Abner lezárta a két apostoli csoport egyesítésével kapcsolatos egyeztetéseket.

Jézus a sátoros ünnepen való részvétele alatt egyenlően osztotta meg az idejét Betánia és Betlehem között. Betániában sok időt töltött az apostolaival; Betlehemben sokat tanította Abnert és János egyéb, korábbi apostolait. És ez a bensőséges kapcsolat volt az, mely végül rávette őket arra, hogy higgyenek benne. Keresztelő János e korábbi apostolaira hatással volt Jézusnak a Jeruzsálemben való nyilvános tanítás során mutatott bátorsága, valamint az a rokonszenves megértés is, melyet a betlehemi külön tanítási alkalmak során a részéről megtapasztaltak. Ezek a hatások végül és teljes mértékben elérték, hogy Abner minden egyes társa őszintén elfogadta az országot és minden olyasmit is, ami azzal járt.

Mielőtt még utoljára elindult volna Betlehembe, a Mester megegyezett mindannyiukkal, hogy csatlakoznak hozzá abban a közös erőfeszítésben, melynek meg kellett előznie a húsvér testbeni földi létpályájának befejeződését. Megbeszélték, hogy Abner és társai a közeljövőben Magadánligetben fognak csatlakozni Jézushoz és a tizenkettekhez.

E megegyezés szerint november elején Abner és tizenegy társa sorsközösséget vállalt Jézussal és a tizenkettekkel és egy szervezetben dolgoztak velük egészen a keresztre feszítésig.

Október második felében Jézus és a tizenkét apostol távolabb vonult Jeruzsálem közvetlen közeléből. Október 30-án, vasárnap, Jézus és társai elhagyták Efraim városát, ahová Jézus néhány napra elvonult, és, a nyugat-jordáni főúton közvetlenül jutottak el Magadánligetbe, ahová november 2-án, szerdán késő délután érkeztek meg.

Az apostolok nagyon megkönnyebbültek, hogy a Mestert újra baráti területen tudhatják; soha többé nem is sürgették, hogy az országról szóló evangélium hirdetése céljából Jeruzsálembe menjen.

163. ÍRÁS – A HETVENEK FELAVATÁSA MAGADÁNBAN

 

Néhány nappal az után, hogy Jézus és a tizenkettek Jeruzsálemből visszatértek Magadánba, Abner és a mintegy ötven tanítványból álló csoport megérkezett Betlehembe. Ekkortájt gyűlt össze a magadáni táborban a vándor hitszónokok testülete, a női testület, és mindegy százötven egyéb, igaz és kipróbált tanítvány is Palesztina minden részéből. Miután néhány napot a tábor bejárásának és újjászervezésének szenteltek, Jézus és a tizenkettek megkezdték a hívek e sajátos csoportjának alapos felkészítését, és a tanítványok e jól felkészített és tapasztalt gyülekezetéből a Mester később kiválasztotta a hetven tanítót és kiküldte őket, hogy hirdessék az országról szóló evangéliumot. E szokásos oktatás november 4-én, pénteken kezdődött, és november 19-én szombatig folyt.

Jézus minden reggel beszélt e társasághoz. Péter a nyilvános szónoklás módszereit tanította; Nátániel a tanítás művészetére oktatta őket; Tamás elmagyarázta, hogy miként feleljenek a kérdésekre; míg Máté a csoportjuk kiadásainak megszervezésére oktatta őket. A többi apostol a saját tapasztalata és természetes adottsága kamatoztatásával szintén részt vett a felkészítésben.

1. A HETVENEK FELAVATÁSA

A hetveneket Jézus november 19-én, szombat délután avatta fel a magadáni táborban, és Abnert tette meg az evangélium e tanhirdetőinek és tanítóinak vezetőjévé. A hetvenek e testületét Abner, valamint János tíz korábbi apostola, ötvenegy korábbi vándor hitszónok, és nyolc egyéb olyan tanítvány alkotta, akik kitűntek az ország szolgálatában.

E szombat délutánon nagyjából két órakor, miközben záporok jöttek-mentek, a hívők társasága, melyhez csatlakozott Dávid és az ő hírvivői testületének többsége, és amely társaság létszáma meghaladta a négyszázat, ott gyülekezett a Galileai-tó partján, hogy tanúja legyen a hetvenek felavatásának.

Mielőtt Jézus a hetvenek fejére tette volna a kezét, hogy az ország hírnökeivé jelölje őket, e szavakat intézte hozzájuk: „A termés valóban bőséges, de a munkás kevés; ezért arra buzdítalak mindannyiatokat, hogy imádkozzatok azért, hogy az aratás Ura még további munkásokat küldjön az aratásához. Az ország hírnökeivé választalak titeket; zsidók és nem-zsidók közé küldelek, mint bárányokat a farkasok közé. Amint kettesével utatokra indultok, arra utasítalak titeket, hogy ne vigyetek magatokkal erszényt, se külön ruhát, mert ezen első küldetésbe csak rövid időre mentek. Az úton senkit ne üdvözöljetek, csakis a munkátokra figyeljetek. Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békességet szeretők laknak ott, maradjatok; ha nem, távozzatok. És ha e házat választottátok, addig maradjatok is ott, míg abban a városban vagytok, azt egyétek és igyátok, amit elétek tesznek. És azért tegyetek így, mert a munkás megérdemli a kenyerét. Ne járjatok házról házra, mert esetleg jobb szállást ígérnek. Amint hirdetitek a békét a földön és a jó szándékot az emberek között, emlékezzetek, hogy elkeseredett és önámító ellenségekkel kell vitáznotok; ezért legyetek bölcsek, mint a kígyók és ártalmatlanok is, mint a galambok.

„És ahová csak mentek hirdessétek, ‚Közel a mennyország’, és segédkezzetek mindazoknak, akik elméjükben vagy testükben betegek. Önként kaptátok az ország jó dolgait; adjatok hát önként. Ha bármely városban fogadnak titeket, bőséges lesz az Atya országába belépők száma; de ha bármely város népe nem hajlandó elfogadni ezen evangéliumot, ti akkor is hirdessétek üzeneteteket, amint ama hitetlen közösségből eljöttök, távozóban is azt mondva azoknak, akik a tanításotokat elutasítják: ‚Bár ti elutasítjátok az igazságot, csak fennáll, hogy az Isten országa eljött közeletekbe.’ Aki meghallgat titeket, az engem hallgat meg. És aki meghallgat engem, az meghallgatja Őt, aki engem küldött. Aki elutasítja az evangéliumi üzeneteteket, az engem utasít el. És aki elutasít engem, az elutasítja Őt, aki engem küldött.”

Amint Jézus ezt elmondta a hetveneknek, Abnerrel kezdte a felavatást és, amint a hetvenek ott térdeltek körben, Jézus minden ember fejére tette a kezét.

Másnap korán reggel Abner elküldte a hetven hírnököt Galilea, Szamaria, és Júdea minden városába. És e harmincöt pár mintegy hat hétre elment hirdetni a tant és tanítani, és december 30-án, pénteken tértek vissza mindannyian a pereai Pella melletti új táborba.

2. A GAZDAG IFJÚ ÉS A TÖBBIEK

A hetvenek csoportjába való felavatásra és tagságra jelentkező, több mint ötven tanítványt utasított el a Jézus által e jelentkezők kiválasztására kijelölt bizottság. E bizottságot András, Abner, és a vándor hitszónokok megbízott vezetője alkotta. Minden olyan esetben, amikor e háromtagú bizottság nem jutott egyetértésre, a pályázót Jézus elé vitték, és bár a Mester sohasem utasított el az evangéliumi hírnöki felavatásra vágyó egyetlen személyt sem, több mint tizenketten voltak olyanok, akik miután beszéltek Jézussal, többé már nem akartak evangéliumi hírnökök lenni.

Az egyik buzgó tanítvány e szavakkal jött oda Jézushoz: „Mester, én a te egyik új apostolod szeretnék lenni, de apám nagyon öreg és közel a halála; engedélyt kaphatnék-e, hogy hazatérjek és eltemessem?” E férfinak Jézus azt mondta: „Fiam, a rókáknak van vackuk, és az ég madarainak fészkük, de az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania. Te hű tanítvány vagy, és az is maradhatsz, míg hazatérsz, hogy segédkezz a szeretteidnek, de nem ez a helyzet az én evangéliumi hírnökeimmel. Ők feladtak mindent, hogy kövessenek és hirdessék az országot. Ha te felavatott tanító akarsz lenni, akkor hagyd másokra, hadd temessék a halottakat, míg te az új híreket terjeszted.” És e férfi nagyot csalódva távozott.

Egy másik tanítvány jött oda a Mesterhez és azt mondta: „Felavatott hírnök szeretnék lenni, de egy időre haza szeretnék menni, hogy megvigasztaljam a családomat.” És Jézus így felelt: „Ha azt akarod, hogy felavassalak, akkor hajlandónak kell lenned mindenkit elhagyni. Az evangéliumi hírnökök ragaszkodása nem lehet megosztott. Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, az nem alkalmas az ország hírnökének.”

Ez után András egy bizonyos gazdag fiatalembert hozott Jézus elé, aki odaadó hívő volt, és aki vágyott a felavatásra. Ez az ifjú, Matadormusz, a jeruzsálemi Szanhedrin tagja volt; hallotta Jézust tanítani és később tanította őt az országról szóló evangéliumra Péter és a többi apostol is. Jézus elbeszélgetett Matadormusszal a felavatás feltételeiről és arra kérte, hogy halassza el a döntést addig, amíg jobban át nem gondolta a dolgot. Másnap korareggel, amint Jézus sétálni indult, az ifjú e szavakkal szólította meg: „Mester, ismerem tőled az örökkévaló élet bizonyosságait. Tekintve, hogy gyermekkorom óta követtem az összes parancsolatot, szeretném tudni, hogy mi többet kell még tennem az örökkévaló élet elnyeréséhez?” E kérdésre válaszul Jézus azt mondta: „Ha megtartod az összes parancsolatot – ne kövess el házasságtörést, ne ölj, ne lopj, ne tégy hamis tanúságot, ne csalj, tiszteld szüleidet – azt jól teszed, ám az üdvözülés a hit jutalma, nem pusztán a tetteké. Hiszed-e az ország ezen evangéliumát?” És Matadormusz azt felelte: „Igen, Mester, elhiszek mindent, amit te és az apostolaid tanítottatok nekem.” És Jézus azt mondta, „Akkor valóban a tanítványom és az ország gyermeke vagy.”

Erre azt mondta az ifjú: „De, Mester, nem elég, hogy a tanítványod legyek; én az egyik új hírnököd akarok lenni.” Amikor Jézus meghallotta ezt, nagy szeretettel végignézett rajta, és mondta: „Az egyik hírnökömmé teszlek, ha hajlandó vagy megfizetni az árát, ha pótolod azt, ami hiányzik belőled.” Matadormusz azt felelte: „Mester, megteszek bármit, ha megengeded, hogy kövesselek.” Jézus megcsókolta az előtte térdelő ifjú homlokát, és azt mondta: „Ha a hírnököm akarsz lenni, akkor menj és add el mindenedet és, amint javaidat a szegényeknek vagy a testvéreidnek adományoztad, jöjj és kövess, és kincsed lesz a mennyországban.”

Ahogy Matadormusz meghallotta ezt, megnyúlt a képe. Felállt és csüggedten távozott, mert sok vagyona volt. E fiatal farizeus abban a hitben nevelkedett, hogy a vagyon az Isten kegyének jele. Jézus tudta, hogy az ifjú nem mentes a maga és a javainak imádásától. A Mester a vagyon imádásától és nem feltétlenül a vagyontól akarta megszabadítani. Míg Jézus tanítványai nem váltak meg minden világi javaiktól, az apostolok és a hetvenek igen. Matadormusz a hetven új hírnök egyike akart lenni, és ez volt az oka annak, hogy Jézus megkövetelte, hogy váljon meg minden ideigvaló vagyonától.

Csaknem minden emberi lénynek van valamije, melyhez kedvenc rosszaként ragaszkodik, és amelyet a mennyország a bejutás belépti díja részeként követel. Ha Matadormusz megvált volna a vagyonától, akkor a hetvenek kincstárnokaként valószínűleg egyenesen vissza is kapta volna annak kezelési jogát. Később, a jeruzsálemi egyház felállítását követően engedelmeskedett a Mester rendelésének, bár akkor már késő volt ahhoz, hogy a hetvenek közé bekerüljön, és ő lett a jeruzsálemi egyház kincstárnoka, melynek Jakab, az Úr húsvér testbeni fivére volt a vezetője.

Mindig is így volt és mindörökre így lesz: Az embereknek meg kell hozniuk a maguk döntéseit. A választási szabadságnak van egy bizonyos tartománya, melyen belül a halandók mozoghatnak. A szellemi világ erői nem kényszerítik az embert; engedik, hogy a maga választotta utat járja.

Jézus előre látta, hogy Matadormusz, az ő vagyonával, valószínűleg nem válhat azon emberek felavatott társává, akik az evangéliumért mindent feladtak; ugyanakkor látta azt is, hogy a vagyona nélkül belőle lehet mindazok legfőbb vezetője. De Jézus saját fivéreihez hasonlóan ő sem lett nagy ember az országban soha, mert megfosztotta magát a Mesterrel való bensőséges és személyes közösségtől, melyet megtapasztalhatott volna, ha ekkor hajlandó lett volna megtenni azt a dolgot, amit Jézus kért, és amelyet néhány évvel később ténylegesen meg is tett.

A javaknak közvetlenül semmi közük sincs a mennyországba való bejutáshoz, a vagyon imádásának azonban igen. Az ország iránti szellemi hűségek nem egyeztethetők össze az anyagelvű mammonnak való szolgálattal. Az ember valamely szellemi eszménykép iránti legfelsőbb szintű hűségében nem osztozhat anyagi odaadással.

Jézus sohasem tanította, hogy helytelen dolog vagyonnal rendelkezni. Csak a tizenkettektől és a hetvenektől követelte meg, hogy minden világi javaikat a közös ügynek ajánlják fel. De még így is gondoskodott a tulajdonuk előnyös felszámolásáról, miként Máté apostol esetében is. Jézus számos alkalommal azt tanácsolta a tehetős tanítványainak, amit a gazdag rómainak. A Mester a többletjövedelmek bölcs beruházását a jövőbeli és elkerülhetetlen csapások elleni biztosítás egyik helyénvaló formájának tekintette. Amikor az apostoli kincstár tele volt, Júdás letéteket helyezett el, melyeket később vettek igénybe, amikor nagy nehézségeik voltak a bevételcsökkenésből kifolyólag. Júdás ezt úgy tette, hogy előbb megbeszélte Andrással. Jézusnak személyesen soha semmi köze nem volt az apostoli pénzügyekhez, kivéve az adományosztást. Volt azonban egy olyan fajta gazdasági visszaélés, melyet sokszor elítélt, és az a gyenge, tanulatlan, és kevésbé szerencsétlen embereknek az erős, eszes, és avatottabb társaik által való tisztességtelen kiszipolyozása volt. Jézus kijelentette, hogy a férfiakkal, nőkkel, és gyermekekkel való ilyen embertelen bánásmód összeegyeztethetetlen a mennyország testvériségének eszményképeivel.

3. VITA A VAGYONRÓL

Amikor Jézus befejezte a Matadormusszal folytatott beszélgetést, Péter és néhány apostol gyűlt köré, és mihelyst a gazdag ifjú távozott, Jézus szembefordult az apostolokkal és azt mondta: „Látjátok, hogy milyen nehéz a vagyonosoknak teljesen belépni az Isten országába! A szellemi imádatot nem lehet megosztani anyagi odaadásokkal; senki sem szolgálhat két urat. Van egy mondásotok, miszerint ‚könnyebb a tevének átmenni a tő fokán, mint a pogánynak megkapni az örökkévaló életet’. És kijelentem, hogy éppoly könnyű e tevének átmennie a tő fokán, mint ezen öntelt gazdagoknak belépniük a mennyországba.”

Amikor Péter és az apostolok meghallották e szavakat, igencsak elképedtek, de olyannyira, hogy Péter azt mondta: „Akkor hát, Uram, ki menthető meg? Vajon mindenkit kívül kell tartani az országon, aki vagyonnal bír?” És Jézus azt felelte: „Nem, Péter, de mindenki, aki a bizodalmát a vagyonba veti, az aligha juthat el a szellemi életre, mely az örökkévaló fejlődéshez vezet. De még így is, sok minden, ami az ember számára lehetetlen, nem elérhetetlen a mennyei Atya számára; el kell ismernünk inkább, hogy Istennel minden dolog lehetséges.”

Ahogy magukban elvonultak, Jézust elszomorította, hogy Matadormusz nem tartott velük, mert igen kedvelte őt. És amint lesétáltak a tóhoz, ott látták üldögélni a vízparton, és Péter, a tizenkettekhez szólva (akik ekkorra már mind jelen voltak), azt mondta: „Össze vagyunk zavarodva a gazdag fiatalemberhez intézett szavaid miatt. Vajon megköveteljük-e a téged követni akaróktól, hogy adják fel minden világi javaikat?” És Jézus azt mondta: „Nem, Péter, csak azoktól, akik apostollá akarnak válni, és azoktól, akik úgy akarnak élni velem, ahogy ti is, egy családként. De az Atya megköveteli, hogy a gyermekeinek ragaszkodása tiszta és teljes legyen. Bármely dolog vagy személy áll közétek és az ország igazságainak szeretete közé, azt fel kell adni. Ha valakinek a vagyona nem tör be a lélek területeire, akkor annak nincsenek következményei azok szellemi életében, akik be akarnak lépni az országba.”

És erre Péter azt mondta, „De, Mester, mi otthagytunk mindent, hogy kövessünk téged, akkor tehát mink lesz?” És Jézus mind a tizenkettejükhöz szólt: „Bizony, bizony mondom nektek, senki sincs, aki értem és a mennyországért elhagyta vagyonát, otthonát, feleségét, testvéreit, szüleit, vagy gyermekeit, ne kapna sokszorosan többet ezen a világon, talán üldöztetések közepette is, és az eljövendő világban pedig örök életet. De sokan lesznek elsőkből utolsók, míg az utolsókból gyakran lesznek elsők. Az Atya az ő igényeik szerint és pontosan azon igaz törvényeinek megfelelően bánik a teremtményeivel, mely törvények egy világegyetem jólétének irgalmas és szeretetteljes biztosítására irányulnak.

„A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki sok embernek adott munkát, és aki korareggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. Amikor kilenc óra körül kiment, és látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a vásártéren, megszólította őket: ‚Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megfizetem, ami jár nektek.’ És azok egyből ki is mentek dolgozni. Megint kiment tizenkettő tájban és három körül is, és hasonlóképpen tett. És amikor délután öt körül is kiment, még mindig talált ott ácsorgókat, és megkérdezte tőlük, ‚Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül?’ És a férfiak azt felelték, ‚Mert nem fogadott fel minket senki.’ Erre azt mondta a gazda: ‚Menjetek ki ti is dolgozni a szőlőmbe, és megfizetem, ami jár nektek.’

„Amikor beesteledett, így szólt e szőlősgazda az intézőjéhez: ‚Hívd össze a munkásokat és add ki bérüket, kezdve az utoljára felfogadottakon és fejezd be az elsőkkel.’ Amikor jöttek tehát, akiket öt óra körül fogadott fel, fejenként egy dénárt kaptak, és mindegyik további munkás is ennyit kapott. Amikor a nap elején felfogadottak látták, hogy a később jövők mennyit kapnak, arra számítottak, hogy ők a megállapodásosnál többet kapnak majd. De a többiekhez hasonlóan mindenki csak egy dénárt kapott. És amikor mindegyikük felvette a fizetséget, panaszkodni mentek a gazdához, mondván: ‚Ezek, akiket utoljára fogadtál fel csak egy órát dolgoztak, és ugyanannyit fizettél nekik, mint nekünk, akik pedig a munkanap terhét a tikkasztó napon viseltük.’

„Erre azt felelte a gazda: ‚Barátaim, nem teszek veletek rosszat. Nem napi egy dénárban egyeztetek meg velem? Fogjátok, ami a tiétek és menjetek, mert úgy akarom, hogy az utoljára jötteknek is annyit adjak, amennyit nektek adtam. Vagy talán nem helyénvaló, hogy a sajátommal azt tegyek, amit akarok? Vagy sajnáljátok a nagylelkűségemet, mert jó akarok lenni és irgalmat akarok mutatni?’”

4. BÚCSÚ A HETVENEKTŐL

Mozgalmas időszak volt az a nap a magadáni táborban, amikor a hetvenek az első küldetésükre indultak. Aznap korareggel, a hetvenekhez intézett utolsó beszédében, Jézus a következőket hangsúlyozta:

1. Az országról szóló evangéliumot az egész világnak hirdetni kell, a nem-zsidóknak éppúgy, mint a zsidóknak.

2. Miközben segédkeztek a betegeknek, tartózkodjatok a csodavárástól.

3. Az Isten fiainak szellemi testvériségét hirdessétek, ne a világi hatalom és az anyagi dicsőség külsőséges királyságát.

4. Ne pazaroljátok az időt a túl sok társadalmi látogatásra és egyéb csekélységekre, melyek kisebbíthetik az evangélium hirdetésére irányuló őszinte odaadást.

5. Ha a szállásul elsőként választott ház méltó otthonnak bizonyul, akkor az adott városban való ottlétetek során végig maradjatok ott.

6. Tegyétek világossá minden odaadó hívő előtt, hogy itt az ideje a zsidók jeruzsálemi vallási vezetőivel való nyílt szakításnak.

7. Azt tanítsátok, hogy az ember teljes kötelessége ezen egyetlen parancsolatban összegezhető: Teljes elmédből és szellemedből szeresd az Urat, a te Istenedet és magadként a szomszédodat. (Az ember teljes kötelességeként ezt kellett tanítaniuk a farizeusok által előadott 613 életmódszabály helyett.)

Miután Jézus emígyen szólt a hetvenekhez az összes apostol és tanítvány jelenlétében, Simon Péter elvonult velük és elmondta nekik a felavatási beszédet, mely a Mester azon megbízásának részletezése volt, melyben a Mester akkor részesítette őket, amikor a kezét a fejükre tette és kijelölte őket az ország hírnökeivé. Péter arra intette a hetveneket, hogy őrizzék meg tapasztalásukban a következő erényeket:

1. Elhivatott odaadás. Hogy mindig imádkozzanak, hogy még több munkás küldessen az evangéliumi aratásra. Elmagyarázta, hogy amikor valaki így imádkozik, akkor felettébb valószínű, hogy azt mondja, „Itt vagyok; küldj engem.” Arra intette őket, hogy ne hanyagolják el naponta imádni az Istent.

2. Igaz bátorság. Figyelmeztette őket, hogy ellenségességgel fognak találkozni és bizonyosan részük lesz üldöztetésben. Péter elmondta, hogy a küldetésük nem a gyávák vállalkozása és azoknak, akik félnek, azt javasolta, hogy álljanak félre. De senki sem lépett vissza.

3. Hit és bizodalom. Úgy kell e rövid küldetésen részt venniük, hogy egyáltalán nem gondoskodnak magukról; az Atyában kell bízniuk ételért és szállásért és minden más szükséges dologért.

4. Lelkesedés és kezdeményezőkészség. Rendelkezniük kell buzgalommal és értelmes lelkesedéssel; szigorúan a Mester dolgával kell törődniük. A keleties üdvözlés hosszadalmas és körülményes szertartás volt; ezért kapták azt az utasítást, hogy „az úton senkit ne üdvözöljetek”, mely általánosan elterjedt módja volt annak, hogy valakit további idő vesztegetése nélkül a dolgára küldjenek. Ennek semmi köze sem volt a barátságos köszöntéshez.

5. Kedvesség és udvariasság. A Mester arra intette őket, hogy ne vesztegessék az idejüket társadalmi szertartásokkal, de megparancsolta, hogy legyenek udvariasak mindenkivel, akivel csak kapcsolatba kerülnek. Nagyfokú kedvességet kellett mutatniuk azok iránt, akik befogadják őket az otthonukba. Szigorúan előírták nekik, hogy ne hagyják ott a szerényebb hajlékot egy kényelmesebb vagy tekintélyesebb otthonért.

6. Segédkezés a betegek számára. Péter megparancsolta a hetveneknek, hogy a betegeket elmében és testben alaposan vizsgálják meg és tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy enyhülést vagy gyógyulást hozzanak a betegségben szenvedőknek.

És miután megkapták a feladatot és az intelmeket, kettesével el is indultak a galileai, szamariai és júdeai küldetésükre.

Bár a zsidók különös jelentőséget tulajdonítottak a hetvenes számnak, néha még a pogány nemzetekről is azt gondolták, hogy szám szerint hetven van belőlük, és bár e hetven hírnöknek minden néphez el kellett mennie az evangéliummal, mégis, amennyire mi meg tudjuk ítélni, csak véletlen egybeesés volt, hogy e csoport éppen hetventagú lett. Bizonyos, hogy Jézus nem kevesebb, mint hat másikat is elfogadott volna, de ők nem voltak hajlandók megfizetni a vagyon és a család otthagyásának árát.

5. A TÁBOR ÁTHELYEZÉSE PELLÁBA

Jézus és a tizenkettek most arra készültek, hogy az utolsó szálláshelyüket Pereában, Pella közelében alakítják ki, ahol a Mestert a Jordánban megkeresztelték. November utolsó tíz napját tanácskozással töltötték Magadánban, és december 6-án, kedden a csaknem háromszáz fős, egész társaság hajnalban minden holmijával felkerekedett, hogy aznap éjjelre már Pella mellett, a folyónál táborozzon le. Ez ugyanaz a helyszín volt, a forrás mellett, ahol Keresztelő János néhány évvel korábban maga is táborozott.

6. A HETVENEK VISSZATÉRÉSE

December 30-án, pénteken, mialatt Jézus a közeli hegyekben tartózkodott Péterrel, Jakabbal, és Jánossal, a hetven hírnök párosával szállingózni kezdett a pellai szálláshelyükre, s őket számos hívő kísérte. Nagyjából öt órára mind a hetvenen összegyűltek a tanítás helyszínén, amikor is Jézus a táborba visszatért. Az estebéd több mint egy órát késett, mialatt az országról szóló evangélium e lelkes hívei élménybeszámolót tartottak. Dávid hírvivői e hírekből már sokat tudattak az apostolokkal a megelőző hetek alatt, de igencsak lelkesítő volt meghallgatni ezeket az újonnan felavatott evangéliumi tanítókat, amint személyesen is beszámolnak arról, hogy miként fogadták az üzenetüket az arra szomjazó zsidók és nem-zsidók. Jézus végre láthatta, hogy az emberek az ő személyes jelenléte nélkül is terjesztik a jó híreket. A Mester ekkor már tudta, hogy az ország előmenetelének komoly hátráltatása nélkül is elhagyhatja e világot.

Amikor a hetvenek elmesélték, hogy „még az ördögök is engedelmeskedtek” nekik, azon csodálatos gyógyításokra utaltak, melyeket az ideges eredetű zavarok áldozatainak esetében vittek véghez. Mindazonáltal volt néhány valódi szellem-megszállottsági eset, melyeken e segédkezők javítottak, és ezekre utalva mondta Jézus: „Nincs semmi különös abban, hogy ezen engedetlen, kisebb szellemek engedelmeskednek nektek, látván, hogy láttam Sátánt mint villámlást lehullani a mennyből. De e felett ne örvendjetek túlzottan, mert kijelentem, hogy amint visszatérek Atyámhoz, elküldjük szellemeinket az emberek közé, hogy e kevés elveszett szellem többé ne tudjon behatolni a szerencsétlen halandók elméjébe. Együtt örülök veletek, hogy van hatalmatok az emberek között, de ne ezen élmény miatt örvendezzetek, hanem inkább amiatt, hogy a nevetek fel írva a menny tekercseire, és hogy így a szellemi hódítás végtelen létpályáján kell haladnotok tovább.”

És ekkor történt, épp az estebéd elfogyasztása előtt, hogy Jézus az érzelmi elragadtatás ama ritka pillanatainak egyikét megélte, melyeknek a követői csak alkalmanként voltak tanúi. Azt mondta: „Köszönöm, Atyám, menny és föld Ura, hogy míg e csodálatos evangélium el volt rejtve a bölcsek és az önelégültek elől, addig a szellem kinyilatkoztatta e szellemi dicsőségeket az ország e gyermekeinek. Igen, Atyám, bizonyára kellemes látvány lehetett ennek megtétele, és én örülök, tudván, hogy a jó hírek terjednek az egész világon még azt követően is, hogy visszatértem hozzád és ahhoz a munkához, melyet elvégeznem kiadtál. Erősen megindít az a felismerés, hogy minden hatáskört a kezembe kívánsz adni, hogy csak te tudod igazán, hogy ki vagyok, és hogy csak én ismerlek igazán, és azok, akiknek kinyilatkoztattalak. És amint befejeztem e kinyilatkoztatást a húsvér testbeni testvéreim számára, folytatom a kinyilatkoztatást a teremtményeidnek fent.”

Miután Jézus így szólt az Atyához, e szavakkal fordult az apostolokhoz és a segédkezőkhöz: „Áldottak a szemek, melyek látják és a fülek, melyek hallják e dolgokat. Hadd mondjam el nektek, hogy a régi korok látnokai és nagy emberei közül sokan akarták látni, amit ti láttok most, de nem adatott meg nekik. És a fény gyermekeinek sok eljövendő nemzedéke, amikor e dolgokról hallanak, irigyelni fog titeket, akik hallottátok és láttátok ezeket.”

Ez után, minden tanítványhoz szólva, azt mondta: „Hallottátok, hogy milyen sok város és falu fogadta el az országról szóló jó híreket, és a segítőimet és tanítóimat miként fogadták a zsidók és a nem-zsidók egyaránt. És valóban áldottak e közösségek, melyek úgy döntöttek, hogy elhiszik az országról szóló evangéliumot. De jaj Korazin, Betszaida-Juliász, és Kapernaum világosságot elutasító lakosainak, ama városokéinak, melyek nem fogadták kedvezően e hírnököket. Kijelentem, hogy ha az e helyütt véghezvitt nagy tettekre Tiruszban vagy Szidonban került volna sor, akkor az úgynevezett pogány városok népe már régen bűnbánatot tartott volna szőrzsákban és hamuban. Tirusznak és Szidonnak valóban elviselhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján.”

Lévén, hogy a következő nap szombat volt, Jézus elvonult a hetvenekkel és azt mondta nekik: „Valóban veletek örültem, amikor visszatérvén a mennyországról szóló evangéliumnak Galilea, Szamaria, és Júdea vidékein élő sok ember részéről való fogadtatásának jó híreit hoztátok. De miért jöttetek oly nagy izgalomba? Nem számítottak arra, hogy üzenetetek erőt mutat majd a közreadásakor? Hát ezen evangéliumban oly kicsiny hittel mentetek el, hogy eredményességén meglepődve tértek vissza? És most, bár nem akarom örvendező szellemeteket csitítani, komolyan óva intelek benneteket a büszkeség, a szellemi büszkeség gyengeségeitől. Ha megértenétek Lucifernek, a gonosznak a bukását, akkor komolyan kerülnétek mindféle szellemi büszkeséget.

„Belefogtatok e nagy munkába, hogy megtanítsátok a halandó embernek azt, hogy ő az Isten fia. Az utat megmutattam nektek; menjetek és tegyétek a dolgotokat és ne fáradjatok bele annak jól végzésébe. Nektek és mindazoknak, akik a nyomotokban járnak majd a korszakok során, hadd mondom el: Én mindig itt állok a közelben, és hívószavam most és mindig az, hogy Gyertek hozzám mindnyájan, akik dolgoztok és akik nehéz terhet hordoztok, és én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert én igaz és hűséges vagyok, és szellemi nyugalmat találtok a lelketeknek.”

És a Mester szavait igaznak találták, amikor ígéreteit próbáknak vetették alá. És attól a naptól fogva számtalan ezernyien szintén próbára tették és bizonyították ugyanezen ígéretek bizonyosságát.

7. FELKÉSZÜLÉS AZ UTOLSÓ KÜLDETÉSRE

Az elkövetkező néhány nap során sok dolguk akadt a pellai táborban; végeztek a pereai küldetésre való felkészüléssel. Jézus és társai az utolsó küldetésük megkezdésére készültek, az egész Pereára kiterjedő, három hónapos vándorútra, mely csak akkor ért véget, amikor a Mester az utolsó földi feladatainak elvégzésére bevonult Jeruzsálembe. Ezen idő alatt végig Jézus és a tizenkét apostol székhelyét itt, a pellai táborban tartotta fenn.

Többé már nem volt szükség arra, hogy Jézus távoli vidékekre menjen az embereket tanítani. Most már ők jöttek el hozzá minden héten egyre nagyobb számban és nem csak Palesztinából, hanem az egész római világból és a Közel-Keletről is. Bár a Mester részt vett a hetvenekkel a pereai vándorúton, sok időt töltött a pellai táborban is, tanította a tömeget és oktatta a tizenketteket. E három hónapos időszak alatt legalább tíz apostol Jézussal maradt.

A női testület szintén készülődött a párosával való indulásra, hogy a hetvenekkel dolgozzon Perea nagyobb városaiban. E tizenkét nő alkotta eredeti csoport nem sokkal korábban készített fel egy ötven nőből álló nagyobb csoportot az otthonlátogatási munkára és a betegek és a szenvedők számára való segédkezésre. Perpetua, Simon Péter felesége, a női testület ezen új részlegének tagja lett és őt bízták meg az Abner felügyelete alatt végzendő, szélesebb körű női munka vezetésével. Pünkösd után Perpetua a neves férjével maradt, elkísérte őt minden hitterjesztői útjára; és azon a napon, amikor Pétert keresztre feszítették Rómában, őt a vadállatok elé vetették a küzdőtéren. Ezen új női testület tagjai között volt Fülöp és Máté felesége, valamint Jakab és János anyja is.

Az országért folyó munka most érkezett el Jézus személyes vezetése alatti utolsó szakaszába. És a jelen szakasz olyan szellemi mélységet képviselt, mely ellentétben állt azokkal a csodákra fogékony és csodakereső tömegekkel, akik a Mester népszerűségének korábbi napjai alatt követték őt Galileában. A követői között azonban még mindig sokan voltak olyanok, akik anyagias beállítottságúak voltak és akik nem tudták megragadni azt az igazságot, hogy a mennyország az emberek közötti azon szellemi testvériség, mely az Isten egyetemes atyaságának örökkévaló tényére épül.

164. ÍRÁS – A TEMPLOMSZENTELÉS ÜNNEPÉN

 

Mialatt a pellai tábor felállítási munkái zajlottak, Jézus Nátánielt és Tamást maga mellé véve, titokban elment Jeruzsálembe a templomszentelés ünnepére. Amíg a betániai gázlónál át nem keltek a Jordánon, a két apostolban nem tudatosult, hogy a Mester Jeruzsálembe tart. Amikor rájöttek, hogy Jézus valóban ott akar lenni a templomszentelés ünnepén, igen komolyan tiltakoztak nála, és mindenféle érvet felhoztak, csak hogy lebeszéljék. De a próbálkozásaiknak semmi haszna sem volt; Jézus elszánta magát, hogy elmegy Jeruzsálembe. Minden könyörgésük és minden figyelmeztetésük ellenére, melyek annak esztelenségét és veszélyét hangsúlyozták, hogy magát a Szanhedrin kezére adja, ő csak azt felelte, „Még egy lehetőséget akarok adni ezeknek a jeruzsálemi tanítóknak, hogy meglássák a világosságot, mielőtt eljön az én időm.”

1. A JÓ SZAMARITÁNUS TÖRTÉNETE

Azon az estén egy nagyobb társaság gyűlt össze Jézus és a két apostol körül, hogy kérdéseket tegyenek fel nekik, melyek közül sokat az apostolok válaszoltak meg, míg a többit a Mesterrel beszéltek meg. Az este folyamán egy bizonyos törvénytudó ember, megpróbálván Jézust valamilyen kellemetlen helyzetbe hozni, így szólt: „Tanító, szeretném megkérdezni tőled, hogy mit kell tennem az örökkévaló élet elnyeréséhez?” Jézus azt válaszolta, „Mi van megírva a törvényben és a látnokoknál; hogyan olvasod az Írásokat?” A törvénytudó ember, aki ismerte mind Jézus, mind a farizeusok tanításait, így felelt: „Hogy teljes szívvel, lélekkel, elmével, és erővel szeresd az Úr Istent, és a szomszédodat magadként.” Erre azt mondta Jézus: „Helyesen feleltél; ez, amennyiben valóban megteszed, elvezet az örökkévaló élethez.”

Ám a törvénytudó ember nem volt teljesen őszinte e kérdésfeltevésben, és igazolást keresvén, remélve, hogy kínos helyzetbe hozhatja Jézust, további kérdések megfogalmazására vetemedett. Egy kicsit közelebb húzódott a Mesterhez, s azt mondta: „De, Mester, szeretném, ha megmondanád, hogy kicsoda az én szomszédom?” A törvénytudó ember abban a reményben tette fel e kérdést, hogy kelepcébe csalhatja Jézust azzal, hogy valami olyasmit jelentsen ki, amely sérti a zsidó törvényt, mely pedig az ember szomszédját úgy határozta meg, mint „az ember népének gyermekei”. A zsidók mindenki másra úgy tekintettek, mint „pogány kutyákra”. E törvénytudó ember valamennyire ismerte Jézus tanítását és ezért jól tudta, hogy a Mester másként gondolkodik erről; így hát remélte, hogy valami olyasminek a kimondására bírja rá, amelyet a szent törvény elleni támadásként lehet értelmezni.

Jézus azonban érzékelte a törvénytudó ember szándékát, és ahelyett, hogy besétált volna a kelepcébe, hozzáfogott, hogy a hallgatóságának előadjon egy történetet, egy olyan történetet, melyet nagyon is értékelt volna bármely jerikói közönség. Jézus azt mondta: „Egy bizonyos ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és kegyetlen útonállók kezébe került, akik kirabolták, ruhájától megfosztották és megverték, és félholtan otthagyták. Rövidesen, véletlenül, egy bizonyos pap tartott lefelé az úton, és amikor odaért a sebesülthöz, látván a siralmas állapotát, áttért az út másik oldalára. És ugyanígy közeledett egy lévi ember is, aki, amint odaért és meglátta a férfit, átment a másik oldalra. Most, ekkortájt, egy bizonyos szamaritánus is rátalált, aki éppen Jerikóba utazott; és amikor látta, hogy miként rabolták ki és verték össze, megesett rajta a szíve, és odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, s elhozta ide, a fogadóba és ápolta. És másnap elővett némi pénzt és, odaadva a fogadósnak, azt mondta: ‚Viseld gondját a barátomnak, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.’ Most hadd kérdezzem meg tőled: E három közül ki volt a szomszédja annak, aki a rablók kezébe került?” És amikor a törvénytudó ember észrevette, hogy a saját csapdájába esett, azt válaszolta, „Aki irgalmat mutatott irányában.” És Jézus azt mondta, „Menj és tégy te is hasonlóképp.”

A törvénytudó ember azért válaszolta, hogy „Aki irgalmat mutatott irányában”, mert még annak a gyűlöletes szónak a kimondásától is tartózkodni akart, hogy szamaritánus. A törvénytudó ember kényszerült arra, hogy a „Kicsoda az én szomszédom” kérdésre válaszoljon, melyre a feleletet Jézustól várta, és amellyel, ha Jézus így kimondta volna, közvetlenül az eretnekség vádját vonta volna magára. Jézus nemcsak hogy összezavarta a tisztességtelen törvénytudó embert, hanem elmondott a hallgatóinak egy történetet is, mely egyszerre szolgált szép intelemül a követői számára és jelentett felrázó dorgálást minden zsidó számára a szamaritánusokkal kapcsolatos magatartásuk miatt. És e történet tovább segítette a testvéri szeretet munkálását mindazok között, akik később elhitték a jézusi evangéliumot.

3. A VAK KOLDUS MEGGYÓGYÍTÁSA

Másnap reggel mindhárman átmentek Márta betániai házába reggelire és onnan rögtön Jeruzsálembe indultak. E szombat reggelen, ahogy Jézus és a két apostol a templomhoz közeledett, összetalálkoztak egy ismert koldussal, egy férfival, aki vakon született, s aki a szokott helyén üldögélt. Bár a kéregetők a szombat napján nem kértek vagy kaptak könyöradományt, szabad volt ott ülniük a megszokott helyükön. Jézus megállt és a koldust figyelte. Ahogy a vakon született embert nézte, megfogant elméjében a gondolat, hogy miként hívhatná fel még egyszer a Szanhedrin és a többi zsidó vezető és vallási tanító figyelmét a földi küldetésére.

Amint a Mester ott állt a vak ember előtt, gondolataiba merülve, Nátániel, az ember vakságának lehetséges okán tűnődve, megkérdezte: „Mester, ki követett el bűnt, ez a férfi vagy az ő szülei, hogy vakon kellett megszületnie?”

A rabbik azt tanították a születéstől való vakság minden ilyen esetében, hogy azt bűn okozta. Nemcsak, hogy a gyermekekről tartották, hogy bűnben fogantak és születtek, hanem születhetett a gyermek vakon büntetésül az apja által elkövetett valamilyen sajátos bűn miatt is. Még azt is tanították, hogy maga a gyermek is követhetett el bűnt még a világra való megszületése előtt. Tanították azt is, hogy az ilyen fogyatékosságokat a gyermeket kihordó anya valamilyen bűne vagy egyéb tévelygése okozhatja.

Mindeme vidékeken élt a régi hit az újramegtestesülésben. A régebbi zsidó tanítók, Platónnal, Filóval, és sok esszénussal együtt megengedték azt az elméletet, hogy az emberek az egyik megtestesülésben learathatják azt, amit a megelőző létezésben vetettek; így azt hitték, hogy az egyik életben levezekelhetők a megelőző életekben elkövetett bűnök. A Mester nehezen tudta elhitetni az emberekkel, hogy a lelküknek nem volt korábbi léte.

Azonban, bármily következetlennek tűnik is, míg az ilyen vakságot a bűn eredményének hitték, a zsidók úgy gondolták, hogy igencsak tiszteletre méltó dolog könyöradományt adni e vak koldusoknak. E vakok szokás szerint azt énekelték a járókelőknek, „Ó lágyszívűek, mutassátok meg az érdemre méltó voltotokat a vak megsegítésével.”

Jézus nem csak azért kezdett bele az eset megvitatásába Nátániellel és Tamással, mert már eldöntötte, hogy felhasználja e vak embert, mint annak a napnak eszközét, amikor a küldetését még egyszer szembetűnően a zsidó vezetők tudtára adja, hanem azért is, mert mindig arra bíztatta apostolait, hogy keressék meg minden természeti vagy szellemi jelenség igazi okait. Gyakorta intette őket, hogy kerüljék azt az általános hajlamot, hogy mindennapos fizikai eseményeknek szellemi okokat tulajdonítanak.

Jézus úgy döntött, hogy felhasználja e koldust a nap munkájával kapcsolatos terveiben, ám mielőtt bármit is tett volna a vak emberért, akit Jósiásnak hívtak, megválaszolta Nátániel kérdését. A Mester azt mondta: „Sem ez a férfi nem követett el bűnt, sem a szülei, hogy az Isten tettei nyilvánultak volna meg benne. E vakság az események természetes menetében érte őt, de nekünk most Annak a tetteit kell véghezvinnünk, aki engem küldött, amíg még világos van, mert bizonyosan eljön az éjjel, amikor az elvégzendő munkát megtenni nem lesz lehetőségünk. Amikor a világban vagyok, én vagyok a világ világossága, de egy kis idő múlva én már nem leszek veletek.”

Amikor Jézust ezt elmondta, így szólt Nátánielhez és Tamáshoz: „Adjuk meg e vak ember látását e szombati napon, hogy az írástudók és farizeusok megtalálják azt a kiváló alkalmat, melyet keresnek, hogy megvádolják az Ember Fiát.” Ez után, előre hajolva, a földre köpött és a köpetet összekeverte agyaggal, és mindezt úgy mondta, hogy a vak ember is hallja, odament Jósiáshoz és az agyagot a világtalan szemére tette, mondván: „Menj, fiam, mosd le ezt az agyagot Siloám tavában, és rögvest elnyered a látásodat.” És amikor Jósiás eszerint megmosdott a Siloám tavában, már látva tért vissza a barátaihoz és a családjához.

A férfi mindig is koldus volt, ezért semmi máshoz nem értett; így, amikor elmúlt az elnyert látása miatti első izgatottsága, visszatért a megszokott könyöradomány-kérő helyére. A barátai, szomszédai, és mindenki, aki korábbról ismerte, amikor észrevették, hogy lát, mind azt mondták, „Ez nem Jósiás, a vak koldus?” Némelyek azt mondták, hogy ő az, míg mások azt, hogy „Nem, ez a valaki őhozzá hasonló, de ez az ember lát.” De amikor őt magát kérdezték, azt felelte, „Én vagyok az”.

Amikor elkezdték kérdezgetni, hogy miként vált képessé a látásra, azt felelte nekik: „Egy Jézus nevű ember jött erre, és ahogy a barátaival rólam beszélt, köpettel kevert össze agyagot, rákente a szemeimre, és arra utasított, hogy menjek és mosdjak meg a Siloám tavában. Én megtettem, amit ez a férfi mondott, és nyomban elnyertem a látásomat. És ez csak néhány órája történt. Még mindig nem sok mindent értek abból, amit látok.” És amikor az emberek, akik köréje gyűltek, megkérdezték, hogy hol találják e különös férfit, aki meggyógyította, Jósiás csak annyit tudott válaszolni, hogy nem tudja.

A Mester által véghez vitt csodák közül ez volt az egyik legkülönösebb. Ez az ember nem kérte, hogy gyógyítsa meg. Nem tudta, hogy az a Jézus, aki arra utasította, hogy mosdjon meg a Siloámnál, és aki látást ígért neki, az az a galileai látnok, aki a sátoros ünnep alatt Jeruzsálemben szónokolt. Ennek az embernek kevés volt a hite ahhoz, hogy elnyerje a látását, de az akkori idők emberei erősen hittek egy nagy vagy szent ember köpetének segítő erejében; és Jézusnak a Nátániellel és Tamással folytatott beszélgetéséből Jósiás arra következtetett, hogy a jövendőbeli jótevője nagy ember, tanult tanító vagy szent látnok; ennek megfelelően úgy tett, ahogy Jézus utasította.

Jézus három okból használta az agyagot és a köpetet és utasította őt arra, hogy mosdjon meg a Siloám jelképes tavában:

1. Ez nem az egyéni hitre válaszul adódó csoda volt. Ez olyan csodatétel volt, melyet Jézus a saját céljának elérése érdekében választott, de amelyet úgy intézett, hogy ennek az embernek tartós haszna legyen belőle.

2. Lévén, hogy a vak férfi nem kérte a gyógyulást, és mivel a hite csekély volt, ezen anyagi cselekedetek az ő bátorításának célját szolgálták. Ez az ember hitt a köpet segítő erejének babonaságában, és tudta, hogy a Siloám tava félig szent hely. De aligha ment volna el oda, ha nem kellett volna lemosnia az agyagkenetet. Elég szertartási elem volt e dologban ahhoz, hogy cselekvésre késztesse.

3. Jézusnak azonban volt egy harmadik oka is arra, hogy e különleges tetthez kapcsolódóan ezen anyagi eszközt vegye igénybe: Ez tisztán a saját döntése szerint véghezvitt csoda volt, és ezáltal akarta megtanítani az akkori korban és minden következő korszakban élő követőinek azt, hogy a betegek gyógyítása során tartózkodjanak az anyagi módszerek megvetésétől vagy semmibe vételétől. Azt akarta megtanítani nekik, hogy többé ne úgy tekintsenek a csodákra, mint az emberi betegségek gyógyításának egyedüli módjára.

Jézus csodatétellel adta meg a látását ennek az embernek ezen a szombat reggelen és a jeruzsálemi templom közelében, mert e tettének elsődleges célja a nyílt kihívás volt a Szanhedrin és minden zsidó tanító és vallási vezető számára. Ez volt az ő módszere abban, hogy a farizeusokkal való nyílt szakítást hirdesse. Jézus pozitív volt mindenben, amit csak tett. És Jézus abból a célból vitte el a két apostolát ehhez az emberhez e szombati nap koradélutánján és gerjesztette szándékosan azokat a vitákat, melyek arra kényszerítették a farizeusokat, hogy felfigyeljenek a csodára, hogy e dolgok a Szanhedrin elé kerüljenek.

4. JÓSIÁS A SZANHEDRIN ELŐTT

A délután derekára Jósiás gyógyulásának híre olyan nagy vitát váltott ki a templom környékén, hogy a Szanhedrin vezetői úgy döntöttek, hogy összehívják a tanácsot a szokásos templomi találkozók helyszínén. És ezt azon megváltoztathatatlan szabály ellenében tették, mely tiltotta a Szanhedrin összegyűlését a szombati napon. Jézus tudta, hogy a szombat törvényének megszegése lesz az ellene felhozandó fő vádak egyike, amikor a végső megmérettetés eljön, és azt akarta, hogy azzal a váddal kerüljön a Szanhedrin bírái elé, hogy szombaton meggyógyított egy vak embert, amikor pedig az ő ezen irgalmas cselekedete felett ítélkező magas zsidó tanácsnak az ülése maga is a szombat napján és a saját maguk által önként vállalt törvények közvetlen megszegésével vitatja meg ezeket a dolgokat.

De nem hívatták maguk elé Jézust; féltek azt tenni. Ehelyett, haladéktalanul Jósiásért küldettek. Néhány előzetes kérdést követően a Szanhedrin szóvivője (nagyjából ötven tag volt jelen) úgy rendelkezett, hogy Jósiás mondja el, hogy mi történt vele. Lévén, hogy a reggeli gyógyulása óta Jósiás megtudta Tamástól, Nátánieltől, és másoktól, hogy a farizeusok dühösek a szombaton megesett gyógyulása miatt, és hogy valószínűleg minden érintettnek kárára lesznek; de Jósiás ekkor még nem tudta, hogy Jézus az, akit a Megszabadítónak neveztek. Így aztán, amikor a farizeusok megkérdezték, azt mondta: „Ez az ember jött arra, agyagot tett a szemeimre, azt mondta, hogy menjek és mosdjak meg a Siloámban, és én most látok.”

Az egyik idősebb farizeus egy hosszabb beszédet követően azt mondta: „E férfi nem jöhet Istentől, mert láthatjátok, hogy nem tartja meg a szombatot. Megszegi a törvényt, először is azzal, hogy agyagot gyúr, majd pedig, hogy e koldust elküldi megmosdani a Siloámban a szombat napján. Az ilyen ember nem lehet Istentől küldött tanító.”

Ez után a fiatalabbak egyike szólt, aki titkon hitt Jézusban: „Ha ezt az embert nem az Isten küldte, akkor miként tudja e dolgokat véghezvinni? Tudjuk, hogy aki közönséges bűnös, az nem képes ilyen csodákra. Mi mind ismerjük e koldust és hogy vakon született; most lát. Még mindig azt állítod, hogy e látnok mindeme csodákat az ördögök hercegének hatalmával műveli?” És minden farizeusnak, aki Jézust vádolni és elítélni merte, most egyikük olyan fogós és zavarba ejtő kérdéseket tesz fel, hogy komoly megosztottság alakult ki közöttük. Az elnöklő tisztviselő látta, hogy milyen irányba sodródnak a dolgok, és a vita lecsillapítása érdekében további kérdéseket fogalmazott meg a férfinak magának. Jósiáshoz fordulva azt mondta: „Mi mondanivalód van erről az emberről, erről a Jézusról, akiről azt állítod, hogy felnyitotta a szemedet?” És Jósiás azt felelte, „Azt hiszem, hogy ő látnok.”

A vezetőket nagyon felkavarta a válasz és, nem tudván, hogy mi egyebet tehetnének, úgy határoztak, hogy elküldetnek Jósiás szüleiért, hogy megtudják, hogy vajon tényleg vakon született-e. Nemigen akarták elhinni, hogy a koldust meggyógyították.

Jól ismert tény volt Jeruzsálemben, hogy nem csak Jézustól tagadták meg a zsinagógákba való belépést, hanem mindenki, aki hitt a tanításában, hasonlóképpen ki volt tiltva a zsinagógából, ki volt közösítve Izráel gyülekezetéből; és ez azt is jelentette, hogy az egész zsidóság szerte mindenféle jogtól és kiváltságtól megfosztották őket, kivéve azt a jogot, hogy megvásárolják a létfontosságú szükségleteket.

Amikor tehát Jósiás szülei, szegény és rettegő lelkek, megjelentek a méltóságos Szanhedrin előtt, féltek nyíltan beszélni. A bíróság szóvivője azt mondta: „Ez a ti fiatok? És jól értjük-e, hogy vakon született? Ha ez igaz, akkor miként lehetséges, hogy most lát?” És ekkor Jósiás apja, akihez Jósiás anyja is csatlakozott, azt felelte: „Úgy tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született, de hogy miként lehetséges, hogy látóvá vált, vagy ki volt az, aki felnyitotta a szemét, azt nem tudjuk. Kérdezzétek őt; elég idős hozzá; szóljon a maga nevében.”

Ekkor másodjára idézték be Jósiást. Nem boldogultak valami jól azon mesterkedésükben, hogy hivatalos tárgyalást tartanak, és némelyek kezdték furcsán érezni magukat, amiért ilyet művelnek szombaton; ennek megfelelően, amikor újra szólították Jósiást, más támadási módszerrel próbálták kelepcébe csalni. A bíróság tisztviselője szólt a korábban vak emberhez, ezt mondva: „Miért nem dicsőíted az Istent ezért? Miért nem mondod el nekünk a teljes igazságot a történtekről? Mi mindannyian tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Miért nem vagy hajlandó tudomásul venni az igazságot? Tudod, hogy te és e férfi egyaránt bűnösek vagytok a szombat megszegésében. Nem akarsz vezekelni a bűnödért azzal, hogy elismered Istent a gyógyítódként, ha továbbra is azt állítod, hogy a szemedet ma nyitották fel?”

Jósiás azonban nem volt néma, és nem volt híján a humorérzéknek sem; így azt válaszolta a bíróság tisztviselőjének: „Hogy bűnös-e ez az ember, azt nem tudom; de egy dolgot tudok – azt, hogy eddig vak voltam, most viszont látok.” És mivel nem tudták kelepcébe csalni Jósiást, további kérdéseket tettek fel neki, megkérdezték: „Pontosan hogyan nyitotta fel a szemedet? Mit tett ténylegesen veled? Mit mondott? Kérte, hogy higgy benne?”

Jósiás némileg türelmetlenül így válaszolt: „Pontosan elmondtam már nektek, hogy miként történt az egész, és ha nem hiszitek el a vallomásomat, akkor miért hallgattok meg újra? Nem válnátok esetleg ti is az ő tanítványaivá?” Amikor Jósiás ezt elmondta, felbomlott a rend a Szanhedrinben, majdnem tettlegességre került sor, mert a vezetők rárontottak Jósiásra, dühösen azt kiabálva: „Azt mondod, hogy ennek az embernek a tanítványai legyünk, de mi Mózes tanítványai vagyunk, és az Isten törvényeinek tanítói vagyunk. Tudjuk, hogy Isten szólt Mózesen keresztül, de ami ezt a Jézus nevű embert illeti, nem tudjuk, hogy honnét jött.”

Erre Jósiás, aki egy zsámolyon állt, hangosan, hogy mindenki hallhassa, azt mondta: „Figyeljetek ide, ti, akik azt mondjátok magatokról, hogy egész Izráel tanítói vagytok, hadd mondjam el, hogy itt valami nagy csoda van, lévén, hogy megvalljátok, hogy nem tudjátok, hogy ez az ember honnét való, és mégis bizonyosan tudjátok abból a tanúvallomásból, melyet meghallgattatok, hogy felnyitotta a szememet. Mindannyian tudjuk, hogy az Isten nem tesz ilyesmit az istentelenekért; hogy az Isten ilyen dolgot csakis egy igaz hódoló kérésére tesz – olyanért, aki szent és igaz. Tudjátok, hogy a világ kezdete óta nem hallottatok olyanról, hogy valakinek, aki vakon született, felnyitották a szemét. Nézzétek hát meg engem, ti mind, és lássátok, hogy mi történt ma Jeruzsálemben! Azt mondom nektek, hogy ha ez az ember nem Istentől való, akkor nem tehette volna meg ezt.” És ahogy a Szanhedrin tagjait megosztotta a düh és a zavarodottság, azt kiabálták neki: „Te végképp bűnben születtél, és te mersz tanítani minket? Talán nem is igazán vakon születtél, és még ha a szemedet a szombat napján nyitották is fel, azt az ördögök hercegének hatalma művelte.” És el is indultak egyenest a zsinagógába, hogy kiátkozzák Jósiást.

Jósiás e tárgyalásra úgy ment el, hogy csak halvány fogalma volt Jézusról és a gyógyulásának természetéről. Annak a merész tanúvallomásnak a legnagyobb része, mely vallomást oly okosan és bátran tett egész Izráel legfelsőbb bírósága előtt, úgy alakult ki az elméjében, amint a tárgyalás ilyen tisztességtelen és igazságtalan irányba fordult.

5. TANÍTÁS SALAMON CSARNOKÁBAN

A Szanhedrinnek a templomi hivatalos helyiségek egyikében megtartott, a szombatot megtörő ülése alatt végig Jézus a közelben járt, az embereket tanította Salamon csarnokában, azt remélve, hogy a Szanhedrin elé hívatják, ahol is elmondhatja nekik az Isten országában való isteni fiúi elismerés szabadságának és az örömének jó híreit. De féltek érte küldeni. Mindig összezavarodtak, amikor Jézus ilyen hirtelenül és nyilvánosan megjelent Jeruzsálemben. Az alkalmat, melyet oly buzgón kerestek, Jézus most megadta nekik, de ők féltek őt akárcsak tanúként is a Szanhedrin elé hozatni, és még jobban féltek attól, hogy letartóztassák.

Ekkoriban a tél derekán járt az idő Jeruzsálemben, és az emberek Salamon csarnokában kerestek részleges menedéket; és ahogy Jézus ott időzött, a tömeg számos kérdést tett fel neki, és ő több mint két órán át tanította őket. Néhány zsidó vezető megpróbálta csapdába csalni a nyilvánosan feltett kérdéseikkel: „Meddig tartasz még bennünket bizonytalanságban? Ha te vagy a Messiás, akkor miért nem mondod meg nekünk egyenesen?” Jézus azt mondta: „Én már sokszor beszéltem nektek magamról és az Atyámról, de nem vagytok hajlandók hinni nekem. Hát nem látjátok, hogy az Atyám nevében véghezvitt tetteim tanúskodnak értem? De sokan közületek azért nem hisznek, mert nem az én nyájamba tartoznak. Az igazság tanítója csak azok számára vonzó, akik vágynak az igazságra és akik szomjazzák az igazságosságot. A juhaim hallgatnak szavamra és én ismerem őket és ők követnek engem. És örökkévaló életet adok mindazoknak, akik követik a tanításomat; nem vesznek el soha, és nem ragadja ki őket a kezemből senki. Atyám, aki nekem adta e gyermekeket, mindenkinél nagyobb, így az ő kezéből senki sem ragadhatja ki őket. Az Atya és én egy vagyunk.” Néhány hitetlen zsidó elrohant oda, ahol még folyt az építkezés, hogy köveket szedjenek fel és megkövezzék Jézust, de a hívek visszatartották őket.

Jézus folytatta a tanítást: „Mennyi jótettet mutattam nektek az Atyától, így hát megkérdezem, hogy e jótetteim közül melyikért akartok megkövezni?” És erre azt válaszolta az egyik farizeus: „Nem jótettedért akarunk megkövezni, hanem a káromlásért, azért, hogy ember létedre arra vetemedsz, hogy Istennel egyenlővé tedd magadat.” És Jézus így felelt: „Azért vádoljátok az Ember Fiát káromlással, mert nem voltatok hajlandók hinni nekem, amikor kijelentettem, hogy az Isten küldött. Ha nem az Isten tetteit viszem véghez, akkor ne higgyetek, de ha az Isten tetteit viszem végbe, akkor, még ha nem is hisztek bennem, azt kell gondolnom, hogy hisztek a tettekben. De hogy bizonyosak legyetek afelől, amit hirdetek, hadd jelentsem ki újra, hogy az Atya bennem van és én az Atyában vagyok, és hogy amint az Atya bennem lakozik, úgy fogok én ott lakozni mindenkiben, aki elhiszi ezt az evangéliumot.” És amikor az emberek meghallották e szavakat, sokan elfutottak, hogy követ ragadjanak és megdobálják, de Jézus a templomi területen keresztül kiment a csarnokból; és találkozott a Szanhedrin ülésének fejleményeit figyelő Nátániellel és Tamással, és a templom közelében várakoztak együtt, míg Jósiás ki nem jött a tanácsteremből.

Jézus és a két apostol nem kereste Jósiást az otthonában addig, amíg hírét nem vették, hogy kiátkozták a zsinagógában. Amikor odamentek a házához, Tamás kihívta az udvarra, és Jézus e szavakkal szólt hozzá: „Jósiás, hiszel az Isten Fiában?” És Jósiás azt felelte, „Mondd meg, hogy ki az, hogy hihessek benne.” És Jézus azt mondta: „Láttad és hallottad is őt, és ő az, aki most szól hozzád.” És Jósiás azt mondta, „Uram, hiszek,” és leborulva imádta őt.

Amikor Jósiás megtudta, hogy a zsinagógában kiátkozták, először nagyon elcsüggedt, de aztán igen felbátorodott, amikor Jézus úgy rendelkezett, hogy haladéktalanul készülődjön, mert velük jön a pellai táborba. Ezt a jeruzsálemi együgyű embert valóban kiközösítették egy zsidó zsinagógából, de lám csak, egy világegyetem Teremtője vezeti el, hogy az akkori kor és nemzedék szellemi nemességéhez társuljon.

És Jézus ekkor eltávozott Jeruzsálemből, és nem is tért vissza addig a közeli időpontig, amikor arra készült, hogy elhagyja e világot. A Mester a két apostollal és Jósiással visszament Pellába. És Jósiás a Mester csodálatos segédkezésében részesülők ama csoportjába tartozott, akik jó termést hoztak, mert belőle egy életre az országról szóló evangélium tanhirdetője vált.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.