Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


156. ÍRÁS – IDŐZÉS TIRUSZBAN ÉS SZIDONBAN

 

Június 10-én, péntek délután érkeztek meg Jézus és társai Szidon környékére, ahol egy tehetős asszony házánál álltak meg, aki a betszaidai kórházban volt beteg, amikor Jézus népszerűsége még a tetőpontján volt. A vándor hitszónokok és az apostolok az asszony barátainál kaptak szállást a közvetlen szomszédságban, és a szombati napot is ebben az üdítő környezetben töltötték. Csaknem két és fél hetet töltöttek el Szidonban és annak közvetlen környékén, mielőtt felkerekedtek volna, hogy ellátogassanak a partvidék északi városaiba.

1. A SZÍRIAI NŐ

Karuska házának közelében, akinél a Mester megszállt, lakott egy szíriai nő, aki már sokat hallott Jézusról, a nagy gyógyítóról és tanítóról, és e szombat délutánon át is jött, és magával hozta a kislányát is. A gyermek, aki nagyjából tizenkét éves volt, súlyos idegrendszeri betegségtől szenvedett, melyet rángógörcsök és más kellemetlen megnyilvánulások kísértek.

Jézus meghagyta társainak, hogy senkinek se beszéljenek arról, hogy Karuska házában lakik, elmondta nekik ugyanis, hogy nyugalmat szeretne. Ők ugyan engedelmeskedtek a Mester utasításainak, ám Karuska szolgálója átment e szíriai asszony, Norana házába, hogy tájékoztassa őt arról, hogy Jézus a gazdája házában szállt meg és sürgette ezt az aggódó anyát, hogy a gyógyulás érdekében hozza el a beteg gyermekét. Az anya természetesen azt hitte, hogy a gyermekét egy démon, egy tisztátalan szellem szállta meg.

Amikor Norana megérkezett a lányával, az Alfeus ikrek tolmács útján magyarázták neki, hogy a Mester pihen és nem lehet zavarni; mire Norana azt felelte, hogy ő és a gyerek mindaddig ott maradnak, amíg a Mester be nem fejezi a pihenést. Péter szintén vitába szállt vele és megpróbálta meggyőzni, hogy térjen haza. Elmondta, hogy Jézus kimerült a sok tanítástól és gyógyítástól, és hogy azért jött Föníciába, hogy egy időre békét és nyugalmat leljen. Igyekezete azonban hasztalan volt; Norana nem akart távozni. Péter nyomatékos kéréseire csak annyit felelt: „Addig nem megyek el, amíg nem láttam a Mestereteket. Tudom, hogy képes kiűzni a démont a gyermekemből, és addig nem megyek el, amíg a gyógyító meg nem nézte a lányomat.”

Erre Tamás próbálta meg elküldeni az asszonyt, de ő is csak kudarcot vallott. Neki azt mondta: „Hiszem, hogy a Mesteretek ki tudja űzni a gyermekemet kínzó démont. Hallottam a Galileában véghezvitt nagy tetteiről, és hiszek benne. Mi történt veletek, akik a tanítványai vagytok, hogy el akarjátok küldeni azokat, akik azért jönnek, hogy a Mester segítségét kérjék?” És amikor ezt elmondta, Tamás visszavonult.

Ez után lépett elő Zélóta Simon, s vitatkozni kezdett Noranával. Simon azt mondta: „Asszony, te görögül beszélő pogány vagy. Nem helyes, hogy elvárod a Mestertől, hogy fogja a kenyeret, melyet a kegyelt háztartás gyermekeinek szántak, és a kutyák elé vesse azt.” Norana azonban nem volt hajlandó felvenni Simon kirohanását. Csak annyit válaszolt: „Igen, tanító, értem szavad. Én csak egy kutya vagyok a zsidók szemében, de ami a Mestereteket illeti, én hívő kutya vagyok. Elszántan törekszem arra, hogy megnézze a lányomat, mert meggyőződésem, hogy ha csak ránéz, meggyógyítja. És még te sem, jóember, te sem mernéd megfosztani a kutyákat attól a kiváltságtól, hogy megkaparintsák a morzsákat, melyek a gyermekek asztaláról véletlenül lehullanak.”

És épp ekkor, ott mindannyiuk előtt, a kislányra erős rángógörcs jött rá, és az anya azt kiáltotta: „Íme, láthatjátok, hogy a gyermekemet rossz szellem szállta meg. Ha az ínségünk nem indít meg titeket, akkor megindítja a Mestereteket, akiről azt mondták nekem, hogy minden embert szeret és még a nem-zsidókat is meri gyógyítani, amennyiben azok hisznek. Ti nem vagytok méltók arra, hogy a tanítványai legyetek. Addig nem megyek el, amíg a gyermekem meg nem gyógyult.”

Jézus, aki az egész beszélgetést egy nyitott ablakon keresztül hallotta, s a legnagyobb meglepetésükre kijött, és így szólt: „Ó asszony, nagy a te hited, oly nagy, hogy nem tudom megtagadni tőled, amire vágysz; menj békével. Leányod már egészséges.” És a kislány attól az órától fogva jól volt. Amikor Norana és a gyermek elindult, Jézus nyomatékosan kérte őket, hogy senkinek se beszéljenek erről az esetről; és míg a társai eleget tettek e kérésnek, az anya és a gyermek nem győzte újságolni a kislány meggyógyulásának tényét az egész környéken, sőt, még Szidonban is, és oly sokaknak beszélték el a dolgot, hogy Jézus néhány nappal később tanácsosnak tartotta, hogy szálláshelyet változtasson.

Másnap, amint az apostolait tanította, Jézus a szíriai nő lányának gyógyulásával kapcsolatos észrevételként azt mondta: „És mindegyre csak ez a helyzet; magatok is látjátok, hogy a nem-zsidók mennyire képesek kifejezni a megmentő hitüket a mennyország evangéliumáról szóló tanításokban. Bizony, bizony mondom nektek, hogy az Atya országát a nem-zsidók fogják bevenni, ha Ábrahám gyermekei nem hajlandók elég hitet felmutatni ahhoz, hogy beléphessenek.”

2. TANÍTÁS SZIDONBAN

Beérve Szidonba Jézus és társai egy hídon keltek át, sokuk először látott ilyet életében. Ahogy átsétáltak a hídon, Jézus egyebek mellett azt mondta: „E világ csak egy híd; átkelhettek rajta, de nem szabad azon gondolkodnotok, hogy lakhelyet építetek rá.”

Amint a huszonnégyek elkezdték a munkát Szidonban, Jézus a város északi részében lévő egyik házban szállt meg, Jusztának, és anyjának, Bernikének a házában. Jézus Juszta házában tanította a huszonnégyeket minden reggel, és ők a délutánokon és estéken kimentek a környékre tanítani és a tant hirdetni.

Az apostoloknak és a vándor hitszónokoknak nagy örömet okozott az, ahogy a szidoni nem-zsidók fogadták az üzenetüket; az ő rövid ottlétük alatt sokuk csatlakozott az országhoz. A Föníciában töltött mintegy hathetes időtartam igen eredményes időszak volt a lelkek megnyerésének munkája terén, de az Evangéliumok későbbi zsidó írói szokás szerint könnyen átsiklottak annak említése felett, hogy e nem-zsidók milyen melegen fogadták Jézus tanításait éppen ebben az időpontban, amikor a saját népéből oly sokan sorakoztak fel ellene.

E nem-zsidó hívek sok tekintetben jobban értékelték Jézus tanításait, mint a zsidók. E görögül beszélő szírföníciaiak közül sokan nem csak azt értették meg, hogy Jézus olyan, mint Isten, hanem azt is, hogy az Isten olyan, mint Jézus. Ezek az úgynevezett pogányok jól megértették a Mesternek az e világ és az egész világegyetem egyformaságáról szóló tanításait. Megértették azt a tanítást, hogy az Isten nem tesz különbséget személyek, fajok, vagy nemzetek között; hogy az Egyetemes Atyánál nincs kivételezés; hogy a világegyetem teljes mértékben és mindig törvénytisztelő és hű megbízhatóságú. Ezek a nem-zsidók nem féltek Jézustól; bátran elfogadták az üzenetét. Az emberek az idők folyamán sohasem tudták megérteni Jézust; féltek megérteni őt.

Jézus világossá tette a huszonnégyek előtt, hogy nem azért menekült el Galileából, mert nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon az ellenségeivel. Megértették, hogy Jézus még nem készült fel a bevett vallással való nyílt összeütközésre, és hogy nem akar vértanú lenni. A Juszta házában tartott e tanácskozások egyikén történt, hogy a Mester először beszélt a tanítványainak arról, hogy „még ha ég és föld elmúlik is, az én szavaim el nem múlnak”.

Jézus azt mondta: „Az én tanítványaimnak nem szabad pusztán felhagyniuk a rosszcselekedetekkel, hanem meg kell tanulniuk jót tenni is; nem szabad csak megtisztulnotok minden tudatos bűntől, hanem el kell utasítanotok, hogy befogadjátok akár a bűntudat érzéseit is. Ha megvalljátok bűneiteket, tiétek a megbocsátás; ezért legyen a lelkiismeretetek vétektől mentes.”

Jézus nagyon élvezte azt a jó humorérzéket, mellyel ezek a nem-zsidók rendelkeztek. A szíriai asszony, Norana által tanúsított humorérzék, valamint az ő nagy és kitartó hite volt az, ami olyannyira megérintette a Mester szívét és az irgalmához folyamodott. Jézus nagyon sajnálta, hogy e népből – a zsidókból – olyannyira hiányzik a humor. Egyszer azt mondta Tamásnak: „A népem túl komolyan veszi önmagát; majdhogynem megfosztják magukat a humor élvezetétől. A farizeusok terhes vallása sohasem verhetett volna gyökeret humorérzékkel rendelkező népben. Hiányzik belőlük a következetesség is; a szúnyogot kiszűrik, a tevét meg lenyelik.”

5. JÉZUS TIRUSZBAN TANÍT

E szerda délutánon, a beszéde során mesélte el Jézus a fehérliliom történetét a követőinek először, mely a tiszta és hófehér fejét a magasba emeli a napsütésben, míg gyökerei lent a megfeketedett talaj sarában és szennyében találnak alapot. „Hasonló a helyzet”, mondta, „a halandó emberrel, mert míg annak eredetét és lényét képező gyökerei az emberi természet állati talajában vannak, addig hit révén képes a szellemi természetét felemelni a mennyei igazság napfényére és ténylegesen is megteremni a szellem nemes gyümölcseit.”

E nap estéjén Nátániel megkérdezte Jézustól: „Mester, miért imádkozunk azért, hogy az Isten ne vigyen minket kísértésbe, amikor az Atyáról szóló kinyilatkoztatásodból jól tudjuk, hogy az Atya sohasem tesz ilyesmit?” Jézus így válaszolt Nátánielnek:

„Nincs semmi külön abban, hogy ilyen kérdéseket teszel fel, mert látszik, hogy kezded megismerni az Atyát úgy, ahogy én ismerem, és nem úgy, ahogy a korai héber látnokok oly homályosan látták. Jól tudod, hogy elődeink mennyire hajlamosak voltak Istent látni csaknem minden történésben. Isten kezét keresték minden természeti jelenségben és az emberi tapasztalás minden szokatlan mellékeseményében. Kapcsolatba hozták Istent jóval és rosszal is. Úgy gondolták, hogy ő lágyította meg Mózes szívét és ő keményítette meg a fáraóét. Amikor az ember erős késztetést érzett valamilyen dolog megtételére, lett légyen az jó vagy rossz, szokása volt e különös érzelmeket azzal a megjegyzéssel magyarázni: ‚Az Úr szólt hozzám, mondván, így cselekedj, vagy menj ide és ide.’ Ennek megfelelően, lévén, hogy az emberek oly gyakran és oly hevesen esnek kísértésbe, atyáink szokásává vált, hogy azt higgyék, hogy az Isten vezette őket próbára, büntetésre, vagy megerősödésre. De a ti ismereteitek most már valóban jobbak. Tudjátok, hogy az embereket túlságosan gyakran viszi kísértésbe a saját önzőségük kényszere és az állati természetük késztetései. Amikor ily módon estek kísértésbe, arra intelek benneteket, hogy amint őszintén és komolyan felismeritek a kísértést épp olyanként, amilyen, okosan tereljétek a kifejeződést kereső szellemi, elmebéli, és testi energiáitokat magasabb csatornákba és eszményelvűbb célok felé. Ily módon a kísértéseiteket átalakíthatjátok a felemelő halandói segédkezés felsőbbrendű fajtáivá, miközben csaknem teljesen elkerülitek az állati és szellemi természet közötti haszontalan és legyengítő összeütközéseket.

„De hadd figyelmeztesselek benneteket ama próbálkozás értelmetlenségére, hogy az egyik vágynak egy másik, felsőbbrendűnek tartott vággyal való helyettesítésével törekedtek a kísértés legyőzésére az emberi akarat puszta erején keresztül. Ha igazán győzni akartok az alantasabb és alsóbbrendű természet kísértései felett, akkor el kell jutnotok arra a szellemi előnyt jelentő helyre, ahol valóban és igazán tényleges érdeklődést és szeretetet alakítottatok ki azon magasabb rendű és eszményalapúbb viselkedésformák iránt, melyekre az elmétek le akarja cserélni ezeket az alsóbbrendű és kevéssé eszményelvű viselkedési szokásokat, melyeket kísértésként ismertek fel. Ily módon szellemi átalakuláson keresztül nyertek szabadulást, mintsem hogy egyre jobban megterheljen benneteket a halandói vágyak megtévesztő elfojtása. A régi és az alsóbbrendű elfelejtődik az új és a felsőbbrendű iránti szeretetben. A szépség mindig győzedelmeskedik a csúnya felett mindazoknak a szívében, akiket az igazság szeretete világosít meg. Hatalmas erő van az új és őszinte szellemi odaadás kiűző energiájában. És megint csak azt mondom nektek, ne a rossz győzzön le benneteket, hanem inkább jóval győzzetek a rossz felett.”

Az apostolok és a vándor hitszónokok késő éjszakáig tettek fel kérdéseket, és a sok válasz közül az alábbi gondolatokat adjuk közre mai szóhasználatban újrafogalmazva:

Az anyagi siker lényegi elemei az erélyes igyekezet, az értelmes ítéletalkotás, és a sokat tapasztalt bölcsesség. A vezetés a természetes képességtől, a körültekintéstől, az akaraterőtől, és a határozottságtól függ. A szellemi végzet a hittől, a szeretettől, és az igazság iránti odaadástól függ – az igazságosságra irányuló vágytól és szomjtól – azon őszinte vágytól, hogy az ember megtalálja Istent és olyan legyen mint ő.

Ne szegje kedveteket az a felfedezés, hogy emberek vagytok. Az emberi természet tán hajlik a rosszra, de nem eredendően bűnös. Ne csüggesszen el az, hogy nem tudjátok teljesen elfelejteni némely sajnálatos élményeteket. Azokat a hibákat, melyeket nem tudtok elfelejteni az időben, elfelejtitek az örökkévalóságban. Könnyítsetek lelki terheiteken azzal, hogy gyorsan szert tesztek a végzetetek távlati nézőpontjára, a létpályátok világegyetemi kiterjesztésére.

Ne kövessétek el azt a hibát, hogy a lelketek értékét az elmétek tökéletlenségei vagy a test erős vágyai alapján becsülitek fel. Ne egyetlen szerencsétlen emberi mellékesemény mércéjével ítéljétek meg a lelket s ne azzal értékeljétek a lélek végzetét. A szellemi beteljesüléseteket csakis a szellemi vágyaitok és céljaitok határozzák meg.

A vallás az Istent ismerő ember kifejlődő halhatatlan lelkének kizárólagos szellemi tapasztalása, az erkölcsi erő és a szellemi energia viszont olyan hatalmas erők, melyek igénybe vehetők a bonyolult társadalmi helyzetek kezelésében és az összetett gazdasági problémák megoldásában. Ezen erkölcsi és szellemi felruházottságok az emberi élet minden szintjét gazdagabbá és értelemmel teltebbé teszik.

Szükségszerűen korlátozott és szegényes életet kell élnetek, ha csak a titeket szeretőket tanuljátok meg szeretni. Az emberi szeretet valóban lehet viszonos, az isteni szeretet azonban minden megelégedés-keresésében kifelé irányuló. Minél kevesebb szeretet van valamely teremtmény természetében, annál nagyobb szükség van a szeretetre, és annál többet tesz az isteni szeretet ezen igény kielégítése érdekében. A szeretet sohasem önző, és nem is fordítódhat saját magára. Az isteni szeretet nem lehet önmagába záródó; annak önzetlenül adományozódnia kell.

Az ország híveinek fenntartás nélküli hittel, őszinte hittel kell hinniük az igazságosság biztos győzelmében. Az ország építőinek nem szabad kételkedniük az örök üdvözülés evangéliumának igazságában. A híveknek egyre jobban meg kell tanulniuk, hogy miként lépjenek ki az élet sodrából – miként kerüljék el az anyagi létezéssel járó zavaró hatásokat – miközben istenimádó közösség révén felüdítik a lelküket, ösztönzést adnak az elméjüknek, és megújítják a szellemüket.

Az Istent ismerő egyéneknek nem szegi kedvét baj, illetőleg nem csüggeszti őket csalódás. A hívekre nem hat a tisztán anyagi zavarokból eredő levertség; a szellembeli életet élőket nem zavarják meg az anyagi világ mellékeseményei. Az örökkévaló életre pályázók olyan éltető és alkotó eljárást alkalmaznak, mellyel a halandói élet minden megpróbáltatását és gyötrelmét kezelik. Minden nappal, melyet az igaz hívő megél, egyre könnyebbnek találja a helyes dolog megtételét.

A szellemi életmód nagymértékben javítja az igaz önbecsülést. Ám az önbecsülés nem önimádás. Az önbecsülés mindig összhangban van az ember társai iránti szeretetével és a számukra való szolgálattal. Nem tisztelheted magad jobban, mint amennyire szereted a szomszédodat; az egyik a másikra való képesség mértéke.

A napok múlásával minden igaz hívő egyre ügyesebbé válik abban, hogy társait az örökkévaló igazság szeretetéhez vonzza. Vajon leleményesebbek vagytok a jóságnak az emberiség számára való kinyilatkoztatásában ma, mint tegnap voltatok? Vajon jobban tudjátok javasolni az igazságosságot idén, mint tavaly tudtátok? Vajon egyre kifinomultabbá válik-e azon módszeretek, hogy az éhes lelkeket elvezessétek a szellemi országba?

Vajon elég magasrendűek-e az eszményképeitek az örök üdvözülésetek biztosításához, s közben vajon elég gyakorlatiasak-e az ideáitok, hogy hasznos létpolgárrá tegyenek benneteket a halandó társaitokkal való társulásban a földön? A szellemben a létpolgárságotok a mennyben van; a testben pedig még mindig a földi országok polgárai vagytok. Adjátok meg a császároknak az anyagi dolgokat és Istennek a szellemieket.

A kifejlődő lélek szellemi felfogóképességének mértéke nem más, mint az igazságban való hited és az emberszereteted, az emberi jellemerősséged mértéke viszont a haragtartásnak való ellenálló képességed és a nagy szomorúságban előtörő bénult merengés leküzdésére való képességed. A valódi sajátlényegedet megláthatod a vereség igaz képet mutató tükrében.

Ahogy az évek múlásával egyre idősebbek lesztek és egyre tapasztaltabbak az ország ügyeiben, vajon tapintatosabbá váltok-e a bosszantó halandókkal való viselkedés terén és vajon türelmesebbé váltok-e a makacs társaitokkal való együttélésben? A tapintat a társadalmi emelő támaszpontja, és a türelem a nagy lélek ismertetőjele. Ha rendelkeztek e ritka és elbűvölő képességekkel, akkor a napok múlásával egyre elővigyázatosabbak és hozzáértőbbek lesztek azon érdemes erőfeszítéseitekben, hogy elkerüljetek minden szükségtelen társadalmi félreértést. Az ilyen bölcs lelkek képesek elkerülni sok olyan bajt, melyben biztosan osztozni fognak mindazok, akik érzelmi igazodás hiányától szenvednek, akik nem hajlandók felnőni, és akik nem hajlandók tisztességgel megöregedni.

Kerüljétek a becstelenséget és a tisztességtelenséget minden, az igazság hirdetésére és az evangélium terjesztésére irányuló erőfeszítésetekben. Ne keressetek meg nem érdemelt elismerést és ne törekedjetek ki nem érdemelt rokonszenvre. Szeretetet érdemeitektől függetlenül önként fogadjatok mind isteni, mind emberi forrásból, és önként szeressetek viszont. De a tisztelettel és rajongással kapcsolatos minden más dologban csak olyasmire törekedjetek, ami őszintén kijár nektek.

Az Isten-tudatos halandónak biztos az üdvözülése; ő nem fél az élettől; ő őszinte és következetes. Tudja, hogy milyen bátran kell viselkednie az elkerülhetetlen szenvedés elviseléséhez; nem panaszkodik, amikor kikerülhetetlen nehézséggel kerül szembe.

Az igaz hívő nem fárad bele a jócselekedetbe csak azért, mert nem jár sikerrel. A nehézség fokozza az igazságot szerető buzgalmát, míg az akadályok csak kihívást jelentenek a tántoríthatatlan országépítő erőfeszítései számára.

És Jézus sok egyebet is tanított nekik, mielőtt felkészültek volna a Tiruszból való elindulásra.

A Tiruszból a Galileai-tó vidékére való visszatérést megelőző napon Jézus összehívta társait és arra utasította a tizenkét vándort hitszónokot, hogy ne ugyanazon az úton térjenek vissza, mint amelyen ő és a tizenkét apostol fog menni. És miután a vándor hitszónokok itt elváltak Jézustól, ilyen bensőséges közösségben soha többé nem voltak vele.

6. VISSZATÉRÉS FÖNÍCIÁBÓL

Július 24-én, nagyjából dél körül, Jézus és a tizenkettek elhagyták József házát, mely Tirusz déli részében állt, s elindultak a part mentén Ptolemaiszba.

Amikor Jézus távol volt Kapernaumtól és Galileától, vagyis a föníciai ottlétük alatt, az ellenségei úgy gondolták, hogy az egész mozgalom felbomlott és arra a következtetésre jutottak, hogy Jézus sietős visszavonulása annak jele, hogy olyannyira megijedt, hogy nem valószínű, hogy valaha is visszatérne és bosszantaná őket. A tanításaival való minden eleven szembenállás megszűnőben volt. A hívek újra kezdték a nyilvános gyűléseket, és fokozatosan, de hathatósan erősödni kezdett ama nagy rostálás kipróbált és igaz túlélőinek sokasága, mely rostáláson az evangéliumban hívők átestek.

Fülöp, Heródes fivére, félig hitt Jézusban és üzent neki, hogy a Mester szabadon élhet és tevékenykedhet az ő területein.

Az a parancs, hogy az egész zsidóság zsinagógái legyenek zárva Jézus tanításai és minden követője előtt, ellentett hatást váltott ki az írástudókat és farizeusokat illetően. Az, hogy Jézus megszűnt vitatárgy lenni, az egész zsidó népben nyomban egyféle általános választ váltott ki; általános lett a neheztelés a farizeusokra és a Szanhedrin vezetőire Jeruzsálemben. A zsinagógák vezetői közül sokan titokban megnyitották zsinagógájukat Abner és társai előtt, azt állítva, hogy e tanítók János követői, nem pedig Jézus tanítványai.

Még Heródes Antipásznak is megváltozott a hozzáállása és, amikor megtudta, hogy Jézus a tó túloldalán, Fülöp fivére területén tartózkodik, üzent neki, hogy bár elfogatóparancsot adott ki ellene Galileában, nem rendelkezett az elfogásáról Pereában, s ezzel jelezte, hogy Jézusnak nem esik bántódása, amennyiben távol marad Galileától; és e rendelkezését közölte a jeruzsálemi zsidókkal is.

És ez volt a helyzet i.sz. 29. augusztus elseje tájékán, amikor a Mester visszatért a föníciai küldetésből és megkezdte a szétszórt, kipróbált, és kimerült erőinek újjászervezését a földi küldetésének ezen utolsó és eseménydús évére.

A csata kérdése egyértelműen előkerült, amint a Mester és társai arra készültek, hogy megkezdjék egy új vallásnak, az élő Isten szelleme vallásának hirdetését, mely szellem az emberek elméjében lakozik.


 

 

 

3. PÉTER HITET TESZ

Kedden korareggel Jézus és a tizenkét apostol elhagyta Magadánligetet s elindult Cezárea-Filippibe, Fülöp negyedes fejedelem területének fővárosába. Cezárea-Filippi csodálatos szépségű vidéken terült el. A város egy festői szépségű hegyek között húzódó, elbűvölő völgyben rejtőzött, ahol a Jordán egy földalatti barlangból tört elő. A Hermon-hegy csúcsai teljesen láthatók voltak északon, míg a hegyekből déli irányban nagyszerű kilátás nyílt a Jordán felső szakaszára és a Galileai-tóra.

Jézus az ország ügyeivel kapcsolatos korábbi tapasztalásai során már járt a Hermon-hegyen, és most, amikor épp megkezdte a munkájának végső időszakát, arra vágyott, hogy visszatérjen a próbatétel és a győzelem eme hegyére, ahol reménye szerint az apostolok új színben láthatják majd a felelősségeiket és új erőt meríthetnek az előttük álló nehéz időkhöz. Ahogy az úton haladtak, nagyjából akkor, amikor dél felől kerülték Merom vizeit, az apostolok beszélgetni kezdtek maguk között a Föníciában és másutt átélt legutóbbi élményeikről és felidézték, hogy az üzenetüket miként fogadták, és a különböző népek miként tekintettek a Mesterre.

Ahogy megálltak ebédelni, Jézus hirtelen a tizenketteknek szegezte az első kérdést, melyet saját magáról valaha is megkérdezett tőlük. E meglepő kérdést tette fel: „Mit mondanak az emberek, ki vagyok én?”

Jézus hosszú hónapokat töltött ezeknek az apostoloknak a mennyország természetét és jellegét illető felkészítésével, és jól tudta, hogy eljött az idő, hogy többet is megtanítson nekik az ő természetéről és az országhoz fűződő személyes viszonyáról. És ekkor, ahogy ott ültek az eperfák alatt, a Mester hozzáfogott, hogy levezesse a választott apostolaival való hosszú közösségének egyik legnagyobb jelentőségű megbeszélését.

Jézus kérdésére az apostoloknak több mint a fele válaszolt. Elmondták, hogy látnoknak, illetőleg rendkívüli embernek tartja őt mindenki, aki csak ismeri; hogy még az ellenségei is erősen félnek tőle, amelynek oka az a vád, hogy szövetségben van az ördögök hercegével. Elmondták neki, hogy Júdeában és Szamariában némelyek, akik személyesen nem találkoztak vele, azt hiszik, hogy ő a holtából feltámadt Keresztelő János. Péter közölte, hogy különböző alkalmakkor, különböző személyek Mózeshez, Illéshez, Ésaiáshoz, és Jeremiáshoz hasonlították. Amint e beszámolót meghallgatta, Jézus felállt, és a körülötte félkörben ülő tizenkét emberre tekintve, váratlan, széles kézmozdulattal rájuk mutatott és megkérdezte, „De mint mondotok ti, hogy ki vagyok én?” Egy pillanatra feszült csend állt be. A tizenkettek le nem vették a szemüket a Mesterről, és akkor Simon Péter talpra ugrott és azt kiáltotta: „Te vagy a Megszabadító, az élő Isten Fia.” És a tizenegy még ülő apostol mind együtt felállt, s ezzel jelezték, hogy Péter mindnyájuk nevében szólt.

Amikor Jézus intett nekik, hogy üljenek vissza, és míg ő állva maradt előttük, így szólt: „Ez az Atyám által nyilatkoztatott ki nektek. Eljött az idő, hogy megtudjátok az igazat rólam. De egyelőre azt akarom, hogy erről ne szóljatok senkinek. Menjünk tovább.”

És így tették meg a Cezárea-Filippibe vezető út hátralévő részét, ahová aznap késő este értek oda és Kelszosz házában szálltak meg, aki már várta őket. Az apostolok keveset aludtak azon az éjszakán; úgy tűnt, hogy érzékelik, hogy nagy esemény ment végbe az életükben és az országért végzendő munkában.

4. BESZÉLGETÉS AZ ORSZÁGRÓL

Azóta, hogy János megkeresztelte Jézust és amióta a víz borrá változott Kánában, az apostolok más és más alkalmakkor gyakorlatilag a Messiásnak fogadták el őt. Némelyikük rövid időre igazán hitt abban, hogy ő a várt Megszabadító. De alig támadtak ilyen remények a szívükben, s a Mester megdöbbentő szavakkal vagy kiábrándító tettekkel máris darabokra törte azokat. Sokáig zavart okozott nekik az az ellentét, mely egyrészről a várt Messiással kapcsolatban az elméjükben alkotott felfogások, másrészről az eme rendkívüli emberrel való e rendkívüli közösségnek a szívükben megélt élménye között feszült.

Az apostolok e szerdai nap késő délelőttjén Kelszosz kertjében gyűltek össze a déli étkezéshez. Az éjszaka legnagyobb részében és azóta, hogy azon a reggelen felkeltek, Simon Péter és Zélóta Simon komoly munkát végzett a testvéreiknél annak érdekében, hogy elérjék, hogy mindannyian őszintén elfogadják a Mestert nem pusztán a Messiásként, hanem úgy is, mint az élő Isten isteni Fiát. A két Simon nagyjából egyformán értékelte Jézust, és nagy igyekezettel azon dolgoztak, hogy rábírják testvéreiket a nézeteik teljes elfogadására. András továbbra is az apostoli testület főigazgatója maradt, viszont testvére, Simon Péter egyre inkább és mindenki egyetértésével a tizenkettek szóvivőjévé vált.

Mind ott ültek a kertben épp déltájban, amikor a Mester megjelent. Az apostolok tiszteletteljes ünnepélyességgel beszélgettek, és mind felálltak, amikor a Mester odajött hozzájuk. Jézus azzal a baráti és testvéri mosollyal oldotta a feszültséget, mely oly jellemző volt rá, amikor a követői túl komolyan vették magukat vagy a velük kapcsolatos valamely dolgot. Határozott mozdulattal jelezte nekik, hogy üljenek le. A tizenkettek soha többet nem keltek fel a Mester üdvözlésére, amikor odajött hozzájuk. Látták, hogy nem helyesli a tiszteletnek az ilyesfajta külsőséges megnyilvánulását.

Miután elfogyasztották ételüket és hozzáfogtak, hogy megvitassák a soron következő dekapoliszi vándorúttal kapcsolatos terveket, Jézus hirtelenül rájuk emelte a tekintetét és azt mondta: „Most, hogy már egy teljes nap eltelt azóta, hogy egyetértettek Simon Péternek az Ember Fiának személyazonosságára vonatkozó kijelentésével, azt kérdem tőletek, kitartotok-e még a döntésetek mellett?” Ezt meghallva a tizenkettek felálltak, és Simon Péter, aki néhány lépést tett Jézus felé, így szólt: „Igen, Mester, kitartunk. Úgy hisszük, hogy te az élő Isten Fia vagy.” És Péter a testvéreivel együtt leült.

Jézus, aki még mindig állt, erre azt mondta a tizenketteknek: „Ti az én választott követeim vagytok, de tudom, hogy az adott körülmények között nem pusztán emberi tudásból jutottatok erre a hitre. Ez az Atyám szellemének kinyilatkoztatása a legbenső lelketek számára. És ezért amikor az Atyám szellemének rálátása révén, mely szellem bennetek lakozik, megvalljátok ezt, ki kell jelentenem, hogy erre az alapra fogom építeni a mennyország testvériségét. A szellemi valóság e sziklájára fogom építeni a szellemi társaság élő templomát az Atyám országának örök valóságaiban. Sem a rossz erőknek, sem a bűn seregeinek összessége nem fog felülkerekedni az isteni szellem ezen emberi testvériességén. És míg az Atyám szelleme mindig az isteni vezetője és tanácsadója lesz mindazoknak, akik e szellemtársaság kötelékeibe lépnek, nektek és a követőiteknek megmutatom a külső ország – az ideigvaló dolgok feletti hatalom – kulcsait, a férfiak és nők, mint az ország részesei alkotta eme társaság társadalmi és gazdasági jellemzőit.” És megint csak meghagyta nekik, hogy senkinek se szóljanak arról, hogy ő az Isten Fia.

Jézus kezdett hinni az apostolai hűségében és feddhetetlenségében. A Mester meg volt győződve arról, hogy a választott képviselői által a közelmúltban átélteket kiállni képes hit kétségkívül ki fogja állni a közvetlenül előttük álló kemény próbákat is, és fel fogja hozni az apostolokat az összes reményük jelentette nyilvánvalóan megrekedt állapotból egy új ítélet új fényére és ezáltal képesek lesznek a sötétségben kucorgó világ számára a világosság elhozásán munkálkodni. E napon a Mester hinni kezdett az apostolainak hitében, egyikükét kivéve.

És attól a naptól fogva ugyanez a Jézus az isteni fiúi besorolásának ugyanazon örökkévaló alapjára építi azt az élő templomot, és akik azáltal tudatos istenfiakká válnak, ők azok az emberi kövek, melyek a fiúi rend ezen élő templomát alkotják, mely templom a szellemek örökkévaló Atyja bölcsességének és szeretetének dicsőségére és tiszteletére emelkedik.

És miután Jézus emígyen szólt, arra utasította a tizenketteket, hogy az esti étkezés idejéig vonuljanak el magukban a hegyekbe, hogy bölcsességet, erőt, és szellemi útmutatást találjanak. És az apostolok úgy tettek, ahogy a Mester parancsolta nekik.

5. AZ ÚJ FOGALOM

Péter vallomásának új és alapvető vonása az a határozott felismerés volt, hogy Jézus az Isten Fia, és az ő istenisége megkérdőjelezhetetlen. A megkeresztelése és a kánai menyegző óta ezek az apostolok különbözőképpen tekintettek a Messiásra, de a nemzeti megszabadítóról alkotott zsidó felfogásnak nem képezte részét az, hogy neki isteninek kell lennie. A zsidók nem tanították, hogy a Messiás isteni eredetű; úgy hitték, hogy ő lesz a „felkent”, de aligha tekintették úgy, mint aki „az Isten Fia”. A második vallomásban nagyobb hangsúlyt kapott az együttes természet, az a mennyei tény, hogy ő az Ember Fia és az Isten Fia, és az emberi természetnek az isteni természettel való egyesülésének e nagy igazsága volt az, amelyről Jézus azt mondta, hogy arra fogja építeni a mennyországot.

Jézus arra törekedett, hogy az Ember Fiaként élje a földi életét és teljesítse az alászállási küldetését. Követői hajlamosak voltak a várt Messiásnak tekinteni. Tudván, hogy sohasem teljesíthetné be a Messiással kapcsolatos várakozásaikat, megpróbálta a Messiásra vonatkozó felfogásukat úgy átalakítani, hogy részben eleget tehessen az elvárásaiknak. De most már belátta, hogy egy ilyen tervet nemigen lehetne sikeresen keresztülvinni. Ezért aztán bátran úgy döntött, hogy felfedi a harmadik tervet – hogy nyíltan bejelenti az isteniségét, elismeri a péteri vallomás igaz voltát, és közvetlenül azt hirdeti a tizenketteknek, hogy ő az Isten Fia.

Jézus három éven át hirdette, hogy ő az „Ember Fia”, s ugyanezen három év alatt az apostolok egyre inkább ragaszkodtak ahhoz, hogy ő a várt zsidó Messiás. Most elárulta, hogy ő az Isten Fia, és úgy döntött, hogy az Ember Fiának és az Isten Fiának együttes természetét leíró fogalomra építi a mennyországot. Eldöntötte, hogy mellőzi a további erőfeszítéseket, hogy meggyőzze őket arról, hogy nem ő a Messiás. Most bátran kinyilatkoztatta nekik, hogy mi is ő lényegében, és ezt követően már nem foglalkozott azzal, hogy mennyire elszántan tartanak ki amellett, hogy a Messiásnak tekintsék.

6. A KÖVETKEZŐ DÉLUTÁN

Jézus és az apostolok még egy napot töltöttek Kelszosz otthonában, várták, hogy megérkezzenek a pénzt hozó hírnökök Zebedeus Dávidtól. Azóta, hogy a tömegek körében Jézus népszerűségének vége lett, nagy csökkenés mutatkozott a bevételekben is. Amikor Cezárea-Filippibe értek, a kincstár már üres volt. Máté nemigen akart elválni Jézustól és társaitól ebben az időszakban, és őnála sem volt pénz, melyet átadhatott volna Júdásnak, ahogy a múltban számos alkalommal tette. Zebedeus Dávid azonban előrelátta e várható bevételcsökkenést és ennek megfelelően arra utasította a hírnökeit, hogy amint Júdeán, Szamarián, és Galileán áthaladnak, gyűjtsenek pénzt is, melyet továbbíthattak a száműzetésben lévő apostoloknak és a Mesterüknek. Így aztán aznap estére megérkeztek Betszaidából e hírnökök és elég pénzt hoztak, hogy az apostolok megélhessenek belőle addig, amíg vissza nem tértek, hogy megkezdjék a dekapoliszi vándorutat. Máté arra számított, hogy a kapernaumi utolsó vagyonelemének értékesítéséből akkorra némi pénzhez jut, s úgy szervezte a dolgot, hogy ezen összegeket név említése nélkül adják át Júdásnak.

Sem Péternek, sem a többi apostolnak nem volt eléggé pontos fogalma Jézus isteniségéről. Nemigen fogták fel, hogy egy új időszak kezdődött a Mester földi létpályájában, az az időszak, amikor a tanító-gyógyítóból az új felfogású Messiás – az Isten Fia – vált. Ettől fogva egy új vonás jelent meg a Mester üzenetében. Ettől kezdve az életeszménye az Atya kinyilatkoztatása volt, míg a tanításbani ideája az lett, hogy a világegyeteme számára bemutatja annak a legfelsőbb bölcsességnek a megszemélyesülését, mely csak megélve érthető meg. Azért jött, hogy mindannyiunknak élete legyen és az bőségben legyen.

Jézus most kezdte meg a húsvér testben töltött emberi életének negyedik és utolsó szakaszát. Az első szakaszt a gyermekkora jelentette, azok az évek, amikor még csak homályosan tudatosult benne az eredete, a természete, és az emberi lényként való végzete. A második szakaszt az ifjúkorának és fiatal férfikorának egyre tudatosabbá váló évei alkották, mely évek alatt világosabban megértette az isteni természetét és emberi küldetését. E második szakasz a megkeresztelésével kapcsolatos élményekkel és kinyilatkoztatásokkal ért véget. A Mester földi tapasztalásának harmadik szakasza a megkereszteléstől a tanítóként és gyógyítóként való segédkezésének évein keresztül tartott egészen a Péter által Cezárea-Filippiben tett vallomás nagyjelentőségű órájáig. A földi életének e harmadik időszaka foglalta magába azt az időt, amikor az apostolai és a közvetlen követői az Ember Fiaként megismerték és a Messiásnak tekintették. A földi létpályájának negyedik és utolsó időszaka itt, Cezárea-Filippiben kezdődött, és a keresztre feszítésig tartott. A segédkezésének e szakaszát az isteniségének elismerése jellemezte és a húsvér testben töltött utolsó évének munkálkodására terjedt ki. A negyedik időszakban a követőinek többsége ugyan még mindig a Messiásnak tekintette, az apostolok úgy ismerték meg, mint az Isten Fiát. Péter vallomása annak az új időszaknak a kezdetét jelezte, mely az Urantián alászállt Fiúként és egy egész világegyetem érdekében az általa végzett legfelsőbb szintű segédkezéssel kapcsolatos igazság teljesebb megértését hozta, valamint ama ténynek az apostolok által való, legalábbis ködös felismerését.

Jézus így mutatott példát életében arra, amit a vallásában tanított: az élő fejlődés módszerével való szellemi természetű gyarapodásra. Ellentétben a későbbi követőivel ő nem a lélek és a test közötti szüntelen küzdelemre helyezte a hangsúlyt. Inkább azt tanította, hogy a szellem könnyedén győzelmet arat mindkettő felett és eredményesen munkálkodik azon, hogy haszonnal csillapítsa ezen értelmi és ösztönös háborúság nagy részét.

Ettől kezdve új jelentőséggel egészült ki Jézus minden tanítása. Cezárea-Filippi előtt úgy mutatta be az országról szóló evangéliumot, mint annak vezető tanítója. Cezárea-Filippi után már nem pusztán tanítóként, hanem annak az örökkévaló Atyának az isteni képviselőjeként jelent meg, aki e szellemi ország középpontja és széle, és arra volt szükség, hogy mindezt emberi lényként, az Ember Fiaként tegye.

Jézus komolyan felvállalta, hogy tanítóként, majd pedig tanító-gyógyítóként vezeti a híveit a szellemi országba, de a hívek nem így akarták. Jól tudta, hogy a földi küldetése sehogyan sem teljesítheti a zsidó nép messiási várakozásait; a régi látnokok egy olyan Messiást ábrázoltak, amilyen ő sohasem lehetett. Az Ember Fiaként törekedett az Atya országának megteremtésére, ám a követői nem akartak vele tartani a kalandban. Ezt látván Jézus úgy döntött, hogy részben kiegyezik a híveivel s ezzel felkészül, hogy nyíltan felvállalja az Isten alászállt Fiának szerepét.

Ennek megfelelően az apostolok sok olyasmit hallottak, ami új volt számukra, amikor Jézus e napon a kertben beszélt. És e kijelentések némelyike még az ő számukra is különösnek hangzott. Egyéb meglepő bejelentések mellett olyasmiket hallhattak, mint a következők:

„Mostantól kezdve, ha bárki közösségre akar velünk lépni, annak vállalnia kell a fiúi besorolással járó kötelezettségeket és követnie kell engem. És amikor én már nem leszek veletek, ne gondoljátok, hogy a világ jobban fog bánni veletek, mint ahogy a Mesteretekkel bánt. Ha szerettek engem, akkor készüljetek arra, hogy ezen odaadásotokat azzal bizonyítjátok, hogy hajlandók vagytok a legnagyobb áldozat meghozatalára.”

„És jól jegyezzétek meg, amit mondok: Nem azért jöttem, hogy az igazakat szólítsam, hanem a bűnösöket. Az Ember Fia nem azért jött, hogy segédkezzenek a számára, hanem azért, hogy segédkezzen és az életét úgy adományozza, mint az ajándékot mindenkinek. Kijelentem nektek, hogy azért jöttem, hogy megkeressem és megmentsem azokat, akik elvesztek.”

E világon ma senki sem látja az Atyát, kivéve a Fiút, aki az Atyától jött. De ha a Fiú felemeltetik, akkor mindenkit magához vonz, és aki elhiszi a Fiú egyesített természetének ezen igazságát, az olyan élettel ruháztatik fel, mely tartósabb a korszakoknál.”

„Talán még nem hirdetjük nyíltan, hogy az Ember Fia az Isten Fia, de az már kinyilatkoztatott nektek; ezért beszélek nyíltan előttetek e rejtélyekről. Bár e fizikai megjelenésben állok előttetek, én az Atya Istentől jöttem. Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Az Atyától jöttem e világra, ahogy megismertetek, és kijelentem nektek, hogy rövidesen el kell hagynom e világot és vissza kell térnem az Atyám munkájához.”

„És most képes-e a hitetek megérteni e kijelentések igazságát azon figyelmeztetésem mellett, hogy az Ember Fia nem fogja teljesíteni az atyáitok azon elvárásait, melyeket a Messiással szemben támasztottak? Az én országon nem evilági. Elhiszitek-e az igazságot rólam ama tény mellett, hogy bár a rókáknak van vackuk és az ég madarainak fészkük, nekem nincs hova fejemet lehajtanom?”

„Mindazonáltal azt mondom nektek, hogy az Atya és én egy vagyunk. Aki látott engem, az látta az Atyát. Atyám velem munkálkodik mindeme dolgokban, és a küldetésemben sohasem fog elhagyni engem, mint ahogy én sem foglak elhagyni benneteket, amikor rövidesen elindultok, hogy az egész világon hirdessétek ezt az evangéliumot.

És most elhoztalak benneteket magammal, hogy egy kis időre magatokban legyetek, hogy megértsétek annak az életnek a dicsőségét és felfogjátok annak nagyszerűségét, amelyre szólítottalak titeket: az Atyám országának az emberek szívében való megteremtésének hit-kalandjára, azon társaságom felépítésére, mely mindazon lelkek élő közösségét jelenti, akik elhiszik ezt az evangéliumot.”

Az apostolok csendben hallgatták e határozott és meglepő kijelentéseket; bele is szédültek. És kisebb csoportokra oszlottak, hogy megvitassák a Mester szavait és eltűnődjenek azokon. Megvallották, hogy ő az Isten Fia, de nem tudták megérteni a teljes jelentését annak, aminek a megcselekedésére vezette őket.

7. ANDRÁS BESZÉLGETÉSE

Azon az estén András vállalta fel, hogy személyes és vizsgálódó beszélgetést tart minden egyes testvérével, és Karióti Júdás kivételével mindegyik társával hasznos és bátorító beszélgetést folytatott. András sohasem alakított ki olyan bensőséges személyes közösséget Júdással, mint a többi apostollal és ezért nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy Júdás addig sohasem beszélt nyíltan és bizalmasan az apostoli testület feje előtt. Andrást azonban most olyannyira aggasztotta Júdás magatartása, hogy azon az éjszakán, később, miután minden apostol gyorsan elaludt, odament Jézushoz és beszámolt a Mesternek a nyugtalanságának okáról. Jézus azt mondta: „András, nincs semmi baj azzal, hogy hozzám fordulsz ezzel, de semmit sem tehetünk; csak bízzunk továbbra is a legteljesebb bizalommal ebben az apostolban. És a testvéreinek ne említsd e beszélgetésünket.”

És az volt minden, amit András Jézusból ki tudott húzni. Mindig is volt valami különös dolog e júdeai és galileai testvérek között. Júdást megdöbbentette Keresztelő János halála, komolyan megsértődött a Mester több feddésén is, csalódott, amikor Jézus nem volt hajlandó megengedni, hogy királyt csináljanak belőle, szégyenkezett, amikor elmenekültek a farizeusok elől, bosszankodott, amikor Jézus nem volt hajlandó elfogadni a farizeusok azon kihívását, hogy jelet mutasson, összezavarodott azon, hogy a Mestere nem akart a hatalma megmutatásához folyamodni, és most, legutóbb, lehangolta és néha elcsüggesztette az üres kincstáruk. És Júdásnak hiányzott a tömegek jelentette ösztönzés.

A többi apostol mindegyikét különböző mértékben hasonlóan érintették ugyanezen megpróbáltatások és gyötrelmek, de ők szerették Jézust. Legalábbis jobban kellett szeretniük a Mestert, mint ahogy Júdás szerette, mert ők vele tartottak a keserű végig.

Lévén, hogy Júdás Júdeából származott, a személye elleni támadásnak vette Jézus legutóbbi figyelmeztetését, melyet az apostoloknak szánt, „óvakodjatok a farizeusok kovászától”; hajlamos volt úgy értelmezni e kijelentést, mint rá vonatkozó burkolt célzást. De Júdás nagy tévedése ez volt: Időről időre, amikor Jézus elküldte az apostolokat magukban imádkozni, akkor ahelyett, hogy őszinte közösséget keresett volna a világegyetem szellemi erőivel, ő az emberi félelem gondolatainak adott teret, s közben kitartott a Jézus küldetésével kapcsolatos titokzatos gondolatai mellett, s engedett a bosszúérzelmek befogadására való szerencsétlen hajlamának is.

És most Jézus magával akarta vinni az apostolait a Hermon-hegyre, amely helyet arra jelölt ki, hogy megkezdje az Isten Fiaként való földi küldetésének negyedik szakaszát. Némelyikük jelen volt a Jordánban való megkeresztelésekor és tanúja volt az Ember Fiaként élendő létpályája kezdetekor, és azt akarta, hogy némelyikük szintén legyen jelen, hogy hallja az Isten Fia új és nyilvános szerepének betöltésére vonatkozó elrendelését. Ennek megfelelően augusztus 12-én, péntek reggel Jézus így szólt a tizenkettekhez: „Csomagoljatok élelmet és készüljetek, hogy elmegyünk azokba a hegyekbe, ahol a szellem elrendeli, hogy a földi munkám befejezéséhez felruháztassak. És magammal akarom vinni a testvéreimet, hogy ők is erőt nyerjenek ahhoz, hogy e tapasztaláson keresztül velem tartsanak e megpróbáltatást jelentő időkben.”

158. ÍRÁS – AZ ÁTLÉNYEGÜLÉS HEGYE

 

Jézus és társai i.sz. 29. augusztus 12-én, pénteken napszállta közeledtével értek a Hermon-hegy lábához, annak a helynek a közelébe, ahol egykor a Tiglát nevű legény várakozott, mialatt a Mester fent járt a hegyen egymagában, hogy elrendezze az Urantia szellemi végzeteit és gyakorlatilag véget vessen a Lucifer-féle lázadásnak. És két napot töltöttek itt az oly hamar elérkező eseményekre való szellemi felkészüléssel.

Jézus általában véve előre tudta, hogy mi fog történni a hegyen, és erősen akarta, hogy minden apostola osztozzon e tapasztalásban. Azért időzött velük a hegylábnál, hogy felkészítse őket a magáról szóló kinyilatkoztatásra. De az apostolok nem tudtak felemelkedni azokba a szellemi magasságokba, mely igazolta volna azt, hogy ki lehet őket tenni a földön oly hamar megjelenő mennyei lények látogatásával járó élmények teljes körének. És lévén, hogy minden társát nem vihette magával, úgy határozott, hogy csak azt a hármat viszi, akik szokásosan is elkísérték őt az ilyen különleges virrasztásokra. Ennek megfelelően csak Péter, Jakab, és János osztozott a Mesterrel e különleges élmény egy részében.

 

1. AZ ÁTLÉNYEGÜLÉS

Augusztus 15-én hétfőn, korareggel Jézus és a három apostol elindult fel a Hermon-hegyre, és erre hat nappal azon emlékezetes délidei vallomást követően került sor, melyet Péter az út mentén, az eperfák alatt tett.

Jézusnak magának azért kellett elmennie a hegyre, hogy a húsvér testben való alászállása előrehaladásával kapcsolatos fontos kérdések tisztázódjanak, lévén, hogy e tapasztalás a maga teremtette világegyetemmel függött össze. Fontos kiemelni, hogy e rendkívüli esemény megtörténésének időpontja úgy volt meghatározva, hogy akkor Jézus és az apostolok épp a nem-zsidók földjén jártak, és hogy az ténylegesen is a nem-zsidók hegyén ment végbe.

Röviddel dél előtt érték el úti céljukat, mely nagyjából a hegytetőhöz félúton helyezkedett el, és mialatt megebédeltek, Jézus elmesélte néhány élményét, melyeket akkor élt át, amikor a Jordántól keletre, a hegyekben tartózkodott nem sokkal a megkeresztelését követően és beszámolt nekik néhány olyan, a Hermon-hegyen szerzett élményéről is, melyekre e magányos elvonultságban töltött korábbi látogatásával összefüggésben került sor.

Fiúként Jézus gyakran felment a házuk közelében álló hegyre és azokról a csatákról ábrándozott, melyeket a birodalmak seregei vívtak Eszdrélon mezején; most a Hermon-hegyre ment fel, hogy abban a felruházottságban részesüljön, mely felkészíti, hogy alászálljon a Jordán síkságaira annak érdekében, hogy előadja az Urantián való alászállása színművének zárójeleneteit. A Mester lemondhatott volna az e napon a Hermon-hegyen megvívandó küzdelemről és visszatérhetett volna a világegyetemi területei feletti uralkodáshoz, de nem csak amellett döntött, hogy eleget tesz a paradicsomi Örökkévaló Fiú parancsában foglalt, az ő isteni fiúi besorolási rendjével szemben támasztott követelményeknek, hanem vállalta azt is, hogy véglegesen és teljes mértékben eleget tesz a paradicsomi Atyja mindenkori akaratának. Ezen az augusztusi napon három apostola is látta, amint visszautasítja, hogy a teljes világegyetemi hatalommal övezzék. Ámulva figyelték, amint a mennyei lények távoznak, s magára hagyják őt, hogy az Ember Fiaként és az Isten Fiaként befejezze a földi életét.

Az apostolok hite magasan szárnyalt az ötezer ember jóllakatása idején, és az után gyorsan csaknem nullára esett vissza. Most, annak eredményeként, hogy a Mester elismerte isteni voltát, a tizenkettek lankadt hite a következő néhány hét során elérte a tetőpontját, de aztán fokozatos csökkenésbe ment át. A hitük harmadik feléledésére nem is került sor egészen a Mester feltámadásáig.

Három óra körül járhatott az idő e szép délutánon, amikor Jézus elvált a három apostoltól, azzal, hogy: „Elmegyek egy időre, hogy együtt lehessek Atyámmal és az ő hírnökeivel; azt akarom, hogy ti maradjatok itt és, amíg a visszatértemre várakoztok, imádkozzatok, hogy az Atya akarata legyen meg mindenben, az Ember Fia további alászállási küldetésével kapcsolatos tapasztalásotokban.” És miután ezt mondta nekik, Jézus hosszas tanácskozásra vonult vissza Gábriellel és a Melkizedek Atyával, s nem is tért vissza nagyjából hat óráig. Amikor Jézus látta, hogy az apostolok mennyire nyugtalankodnak a hosszú távolmaradása miatt, azt mondta: „Mitől féltek? Tudjátok jól, hogy az Atyám ügyében kell járnom; miért vannak hát kétségeitek, amikor nem vagyok veletek? Kijelentem, hogy az Ember Fia úgy döntött, hogy a teljes életét a köreitekben, és mint közületek egy, úgy viszi végig. Örvendezzetek; nem foglak elhagyni benneteket, míg a munkámat el nem végeztem.”

Amint sovány estebédjüket fogyasztották, Péter megkérdezte a Mestert, „Meddig maradunk itt a hegyen, távol a testvéreinktől?” És Jézus azt válaszolta: „Amíg meg nem látjátok az Ember Fiának dicsőségét és meg nem értitek, hogy minden, amit mondtam nektek, igaz.” És ahogy ott üldögéltek, a tábortüzük vörösen izzó fényénél megbeszélték a Lucifer-féle lázadással kapcsolatos ügyeket, mígnem leszállt a sötétség és az apostolok szemei a fáradtságtól le-lecsukódtak, mert útjukra aznap reggel nagyon korán indultak.

Az apostolok gyorsan elaludtak, de egy félórányi alvás után hirtelen egy közeli sercegő hangra ébredtek, és nagy meglepetésükre és megdöbbenésükre, ahogy körülnéztek, látták, amint Jézus elmélyülten beszélget két ragyogó lénnyel, akik a mennyei világ fényének öltözékét viselik. És Jézus arca és alakja mennyei fényű világosságot árasztott. Ők hárman különös nyelven beszéltek, de az elhangzottak némely részéből Péter tévesen arra következtetett, hogy a Jézus társaságában lévő két lény Mózes és Illés; a valóságban Gábriel és a Melkizedek Atya volt az. A fizikai szabályozók Jézus kérésére rendezték úgy, hogy az apostolok szemtanúi lehessenek e jelenetnek.

A három apostol oly szörnyen megrémült, hogy csak lassan nyerték vissza a lélekjelenlétüket, de Péter, aki először ocsúdott fel, azt mondta, amint a kápráztató látvány eltűnt a szemük elől és ahogy már csak azt látták, hogy Jézus egymagában álldogál: „Jézus, Mester, jó, hogy itt voltunk. Örülünk, hogy láthattuk e dicsőséget. Nem szívesen megyünk vissza a dicstelen világba. Ha te is úgy akarod, maradjunk itt, és felállítunk három sátrat, egyet neked, egyet Mózesnek, és egyet Illésnek.” És Péter zavarában szólt így, és mert abban a pillanatban semmi más nem jutott eszébe.

Mialatt Péter beszélt, egy ezüstösen fénylő felhő bújt elő és vetett árnyékot négyükre. Az apostolok ekkor nagyon megijedtek, és amint arcra borulva hódolni kezdtek, egy hangot hallottak, ugyanazt, mely Jézus megkeresztelésének napján is szólt, s ez alkalommal ezt mondta: „Ez az én szeretett fiam; figyeljetek rá.” És amikor a felhő eltűnt, Jézus megint csak egyedül volt a hármakkal, és lehajolt értük, megérintette őket s így szólt: „Keljetek fel és ne féljetek; ennél nagyobb dolgokat fogtok látni.” Az apostolok azonban nagyon is féltek; hallgatag és gondolatokba merült hármast alkottak, amint röviddel éjfél előtt készülődni kezdtek, hogy lemenjenek a hegyről.

 

2. ÚTBAN LEFELÉ A HEGYRŐL

A hegyről való levonulás során nagyjából fele útig egy szót sem szóltak. Jézus ekkor azzal kezdte a beszélgetést, hogy megjegyezte: „Ügyeljetek jól, hogy mindaddig senkinek, még a testvéreiteknek se beszéljetek arról, amit e hegyen láttatok és hallottatok, amíg az Ember Fia fel nem támadt holtából.” A három apostol megdöbbent és összezavarodott a Mester azon szavain, hogy „amíg az Ember Fia fel nem támadt holtából”. Nemrégiben erősítették meg hitüket benne, mint a Megszabadítóban, az Isten Fiában, és látták, amint a szemük előtt lényegül át dicsőségben, és most arról kezd beszélni, hogy „feltámad a holtából”!

Péter beleborzongott a Mester halálának gondolatába – még belegondolni is túl kellemetlen volt – és attól félve, hogy Jakab vagy János rákérdez e kijelentésre, azt tartotta a legjobbnak, ha a beszélgetést más irányba tereli és, mivel nem tudta, hogy mi egyébről beszélgethetnének, kimondta az első gondolatot, ami eszébe jutott, mégpedig ezt: „Mester, miért van az, hogy az írástudók azt mondják, hogy Illésnek kell eljönnie, mielőtt a Messiás megjelenik?” És Jézus, tudván, hogy Péter megpróbálja elkerülni, hogy az ő haláláról és feltámadásáról essék szó, így válaszolt: „Illés valóban előbb jön el, hogy előkészítse a terepet az Ember Fia számára, akinek sok dolgot kell elszenvednie és végül elutasításra kell találnia. De elmondom nektek, hogy Illés már eljött, és ők nem fogadták be, hanem kényük-kedvük szerint bántak vele.” És a három apostol ekkor értette meg, hogy Jézus Illésként Keresztelő Jánosra utal. Jézus tudta, hogy ha ragaszkodnak ahhoz, hogy őt a Messiásnak tekintsék, akkor szükségképpen Jánosnak kell lennie a jövendölés Illésének.

Jézus megparancsolta nekik, hogy hallgassanak azon megfigyeléseikről, melyeket a feltámadása utáni dicsőségéből ízelítőül kaptak, mert nem akarta erősíteni azt a felfogást, hogy, lévén őt most a Messiásként fogadják, bármilyen mértékben megfeleljen a csodákat művelő megszabadítóról alkotott téves nézeteiknek. Bár Péter, Jakab, és János mélyen elgondolkodott mindezen, nem szóltak róla senkinek, míg a Mester fel nem támadt.

Ahogy folytatták útjukat a hegyről lefelé, Jézus azt mondta nekik: „Nem akartok elfogadni engem az Ember Fiaként; ezért beleegyeztem, hogy a ti bevett értelmezések szerint fogadjatok, de, félreértés ne essék, az Atyám akaratának érvényesülnie kell. Ha tehát úgy döntötök, hogy a magatok akarata szerinti értelmezést követitek, akkor fel kell készülnötök arra, hogy sok csalódást fogtok elszenvedni és számos megpróbáltatáson fogtok keresztülmenni, de a tőlem kapott felkészítésnek elégségesnek kell lennie ahhoz, hogy győzedelmeskedjetek még a magatok választotta eme csapások közepette is.”

Jézus nem azért vitte fel magával Pétert, Jakabot, és Jánost az átlényegülés hegyére, mert ők bármilyen értelemben a többi apostolnál felkészültebbek lettek volna arra, hogy tanúi legyenek a történteknek, vagy mert szellemileg alkalmasabbak lettek volna arra, hogy ilyen ritka kiváltságot élvezzenek. Egyáltalán nem. Jól tudta, hogy a tizenkettek egyike sincs szellemileg felkészülve erre a tapasztalásra; ezért vitte magával mindössze azt a három apostolt, akiket arra jelöltek ki, hogy elkísérjék őt azon alkalmakkor, amikor egyedül akart lenni, hogy visszavonult közösséget élvezzen.

 

3. AZ ÁTLÉNYEGÜLÉS JELENTÉSE

Aminek Péter, Jakab, és János tanúja volt az átlényegülés hegyén, az a Hermon-hegyen azon a mozgalmas napon végbement mennyei látványosságra vetett futó pillantás volt. Az átlényegülés a következő alkalmakból történt:

1. A Paradicsom Örökkévaló Anya-Fia teljességében elfogadta Mihály megtestesült életének urantiai alászállását. Ami az Örökkévaló Fiú által támasztott feltételeket illeti, Jézus megismerte az azok teljesülésére vonatkozó bizonyosságot. És e bizonyosságot Gábriel hozta el Jézusnak.

2. A Végtelen Szellem megelégedettségének tanúsítása arra vonatkozólag, hogy a halandói húsvér testhez hasonló alakban való urantiai alászállás teljes értékűvé lett. A Végtelen Szellem világegyetemi képviselője, Mihály közvetlen társa a Szalvingtonon és az ő mindig jelenlévő munkatársa ez alkalommal a Melkizedek Atyán keresztül szólt.

Jézus üdvözölte a földi küldetésével kapcsolatosan az Örökkévaló Fiú és a Végtelen Szellem hírnökei általi eme tanúságtételt, de megjegyezte, hogy Atyja még nem jelezte, hogy az urantiai alászállás véget ért volna; az Atya nem látható jelenléte Jézus Megszemélyesült Igazítóján keresztül csak annyi tanúságot tett, hogy „Ez az én szeretett fiam; figyeljetek rá.” És ez szavakkal hangzott el, hogy a három apostol is hallja.

E mennyei látogatás után Jézus meg akarta tudni az Atyja akaratát és úgy döntött, hogy a halandói alászállásban elmegy annak természetes végéig. Ez volt Jézus átlényegülésének jelentése. A három apostol számára ez olyan esemény volt, mely azt jelezte, hogy a Mester megkezdte az Isten Fiaként és az Ember Fiaként való földi létpályájának utolsó szakaszát.

Gábriel és a Melkizedek Atya hivatalos látogatását követően Jézus nem hivatalos megbeszélést tartott velük, a segédkezésben részes Fiaival, és eszmét cseréltek a világegyetem ügyeiről.

 

4. A NYAVALYATÖRŐS FIÚ

Jézus és társai e keddi reggelen röviddel a reggeli idejét megelőzően érkeztek meg az apostoli táborba. Ahogy közelebb értek, észrevették, hogy egy nagyobb tömeg gyűlt össze az apostolok körül és hamarosan hallották is a nagyjából ötven személyből álló csoport hangos vitáját és veszekedését, mely csoportot a kilenc apostol és az egyenlő számban összegyűlt jeruzsálemi írástudók és hívő tanítványok alkottak, akik követték a Jézus és társai által bejárt útvonalat Magadántól idáig.

Bár a tömeg sok dologról vitázott, a fő ellentét egy bizonyos tibériási polgár kapcsán bontakozott ki, aki Jézust keresve az előző napon érkezett. E férfinak, a sáfedi Jakabnak, volt egy nagyjából tizennégy éves fia, az ő egyetlen gyermeke, aki súlyos rángógörcstől szenvedett. Ezen idegrendszeri betegségen felül a fiút megszállta egy olyan kóbor, rossztevő, és lázadó közteslény is, mely közteslények akkoriban jelen voltak a földön és nem álltak felügyelet alatt, tehát a fiú egyszerre volt nyavalyatörős és démoni megszállott.

Ez az aggódó apa, aki Heródes Antipász egy alacsonyabb rangú tisztviselője volt, csaknem két héten át járta Fülöp felségterületeinek nyugati végeit Jézust keresve, hogy könyörögjön neki, hogy gyógyítsa meg a szenvedő fiát. És egészen e nap deléig nem is akadt rá az apostoli társaságra, amikor Jézus a három apostollal még fent volt a hegyen.

A kilenc apostol nagyon meglepődött és igencsak összezavarodott, amikor e férfi majd negyven egyéb, Jézust kereső személy kíséretében váratlanul rájuk talált. A csoport megérkezésekor a kilenc apostol, legalábbis a többségük, nem tudott ellenállni a régi kísértésüknek – hogy megvitassák, ki lesz a legnagyobb a közelgő országban; elmélyülten vitáztak azokról a lehetséges tisztségekről, melyeket az egyes apostolok kapnának. Egyszerűen nem voltak képesek megszabadulni a Messiás anyagi küldetésével kapcsolatos régóta dédelgetett álmuktól. És most, hogy Jézus maga is elfogadta, hogy megvallották, miszerint valóban ő a Megszabadító – legalábbis elismerte az isteniségének tényét – mi sem volt természetesebb, mint hogy a Mestertől való különlétük ezen időszakában elmerültek a szívüket leginkább megtöltő eme remények és vágyak megvitatásában. És épp e dolgokról beszélgettek, amikor a sáfedi Jakab és a Jézust kereső többiek rájuk találtak.

András lépett oda, hogy köszöntse az apát és fiát, e szavakkal, „Kit kerestek?” Jakab azt felelte: „Jóember, a Mesteredet keresem. Gyógyulást keresek a beteg fiamnak. Azt szeretném, hogy Jézus kiűzze a gyermekemet megszállt ördögöt.” És akkor az apa előadta az apostoloknak, hogy mennyire szenved a fia, hogy sokszor csaknem életét vesztette a rosszindulatú rohamokból kifolyólag.

Az apostolok csak figyeltek, de Zélóta Simon és Karióti Júdás odalépett az apához és azt mondták: „Mi meg tudjuk gyógyítani őt; nem kell megvárnod a Mester visszatértét. Az ország követei vagyunk; e dolgokat többé már nem tartjuk titokban. Jézus a Megszabadító, és az ország kulcsait megkaptuk.” Ekkorra András és Tamás egymás között beszélgetni kezdett. Nátániel és a többiek elképedten figyeltek; mind megdöbbentek Simon és Júdás hirtelen merészségén, sőt, önteltségén. Erre azt mondta az apa: „Ha megadatott nektek, hogy ilyeneket tegyetek, könyörgöm, szóljatok, hogy a gyermekem kiszabaduljon e fogságból.” Erre Simon odalépett és, kezét a gyermek fejére téve, egyenesen a szemébe nézett és azt parancsolta: „Jöjj ki belőle, tisztátalan szellem; Jézus nevében engedelmeskedj nekem.” Ám a legénykére csak egy erősebb roham tört rá, s az írástudók gúnyosan nevettek az apostolokon, és a csalódott híveknek is el kellett szenvedniük ezen ellenséges gáncsoskodók gúnyolódásait.

András igencsak bosszankodott e meggondolatlan próbálkozáson és annak lehangoló kudarcán. Tanácskozásra és imádkozásra hívta az apostolokat. E csendes elmélyedést követően, András, aki kínosan érezte magát a vereségük miatt és érezte mindannyiuk megalázottságát is, megpróbálta ő, immár másodízben, kiűzni a démont, de megint csak sikertelenség koronázta erőfeszítéseit. András őszintén elismerte a vereséget és arra kérte az atyát, hogy maradjon ott éjszakára vagy amíg Jézus vissza nem tér, mondván: „Talán ez a fajta nem megy ki, hacsaknem a Mester személyes parancsára.”

Így aztán, mialatt Jézus lefelé tartott a hegyről a feldobott és elragadtatott Péterrel, Jakabbal, és Jánossal, kilenc testvérük zavarodottságában és csüggedt megalázottságában ugyancsak nem aludt. Elkedvetlenedett és kiábrándult csoportot alkottak. De a sáfedi Jakab nem adta fel. Bár semmit sem tudtak mondani neki arról, hogy Jézus mikor tér vissza, ő úgy döntött, hogy a Mester visszaérkeztéig ott marad.

 

5. JÉZUS MEGGYÓGYÍTJA A FIÚT

Ahogy Jézus a közelükbe ért, a kilenc apostol nagyon megkönnyebbült, hogy a köreikben üdvözölhetik, és erősen felbátorította őket annak a jókedvnek és szokatlan lelkesültségnek a látványa, mely Péter, Jakab, és János arcán tükröződött. Mind odaszaladtak, hogy üdvözöljék Jézust és három testvérüket. Ahogy egymást üdvözölték, a tömeg is odajött, és Jézus megkérdezte, „Min vitatkoztatok, amint felétek tartottunk?” De még mielőtt az összezavarodott és megszégyenült apostolok válaszolhattak volna a Mester kérdésére, a beteg legényke aggódó apja odament hozzájuk és, Jézus lábai előtt letérdelve, így szólt: „Mester, van egy fiam, az egyetlen gyermekem, akit rossz szellem szállt meg. Nemcsak hogy üvölt félelmében, habzik a szája, és a rohama idején halott módjára esik össze, hanem az őt megszállt rossz szellem gyakran görcsbe rántja és néha előfordult, hogy belevitte a vízbe és a tűzbe is. A sok fogcsikorgatásban és a sok sebesülés miatt a gyermekem teljesen legyengül. Élete a halálnál is rosszabb; az anyjának és nekem már nehéz a szívünk és megtört a szellemünk. Nagyjából tegnap délben, ahogy téged kerestelek, akadtam rá a tanítványaidra, és ahogy várakoztunk, az apostolaid megpróbálták kiűzni e démont, de nem tudták. És most, Mester, megteszed ezt értünk, meggyógyítod a fiamat?”

Amint Jézus meghallotta e beszámolót, megérintette a térdelő apát és kérte, hogy keljen fel, s közben a közelben álldogáló apostolokat fürkészte a tekintetével. Ez után Jézus így szólt mindenkihez, aki ott állt előtte: „Ó, hitetlen és elfajzott nemzedék, meddig kell még türelmesnek lennem veletek? Meddig legyek veletek? Mikor tanuljátok már meg, hogy hitbeli tetteket kétkedő hitetlenség parancsa nem vihet véghez?” És akkor, az összezavarodott apára mutatva Jézus azt mondta, „Hozd ide a fiadat!” És amikor Jakab Jézus elé vezette a fiát, Jézus megkérdezte: „Mióta szenved a fiú ettől?” Az apa azt felelte, „Már kisgyermek kora óta.” És ahogy ott beszélgettek, a fiúra erős roham jött rá és fogait csikorgatva, habzó szájjal összeesett előttük. Egy sor erős rángógörcs után úgy feküdt előttük, mint aki meghalt. Az apa megint letérdelt Jézus lábai elé és e szavakkal könyörgött a Mesternek: „Ha meg tudod gyógyítani, kérve kérlek, könyörülj rajtunk és szabadíts meg minket e szenvedéstől.” És amint Jézus e szavakat meghallotta, letekintett az apa aggodalmas arcára, s azt mondta: „Ne kérdőjelezd meg az Atyám szeretetteljes hatalmát, hanem csak a hited őszinteségét és nagyságát. Minden lehetséges annak, aki valóban hisz.” És ekkor a sáfedi Jakab elmondta a hittel keveredett kétség sokáig emlékezetes szavait, „Uram, hiszek. Kérlek, segíts a hitetlenségemen!”

Amint Jézus e szavakat meghallotta, előrelépett, megfogta a fiú kezét és így szólt: „Az Atyám akaratának megfelelően és az élő hit elismeréseként teszem ezt. Fiam, kelj fel! Gyere ki belőle, engedetlen szellem, és ne térj vissza belé!” És a legényke kezét az apja kezébe téve Jézus azt mondta: „Menj! Az Atya teljesítette a lelked kívánságát.” És mind, akik jelen voltak, még Jézus ellenségei is, elámultak a látottakon.

Valóságos kiábrándulást jelentett a három apostol számára, akik oly rövid idővel korábban még az átlényegülés történéseinek és tapasztalásainak szellemi elragadtatásában részesültek, hogy apostoltársaik vereségének és eredménytelenségének e látványára kellett oly hamar visszatérniük. De mindig is ez volt a helyzet az ország e tizenkét követével. A lelkesültség és a megalázottság életélményei váltakoztak náluk.

Ez egy kettős csapásból, egy fizikai betegségből és egy szellemi bajból való igazi kigyógyulás volt. És a legényke attól az órától fogva végleg meggyógyult. Amikor Jakab a meggyógyult fiával visszaindult, Jézus azt mondta: „Cezárea-Filippibe megyünk; most azonnal készülődjetek.” És hallgatag csoportként haladtak dél felé, s a tömeg követte őket.

 

6. KELSZOSZ KERTJÉBEN

Éjszakára Kelszosznál maradtak, és azon az estén a kertben, miután estétküket elköltötték és pihentek is, a tizenkét apostol Jézus köré gyűlt, és Tamás így szólt: „Mester, bár mi, akik hátramaradtunk, még mindig nem kaptunk tájékoztatást arról, hogy mi történt fenn a hegyen, hogy mi volt az, ami a veled tartó testvéreinket oly nagyon megörvendeztette, mégis azt szeretnénk, ha megbeszélnéd velünk a vereségünk dolgát és e kérdésekben kioktatnál minket, mivelhogy a hegyen végbement dolgok most még nem tárhatók fel.”

És Jézus Tamásnak válaszolva azt mondta: „Mindent, amit testvéreitek a hegyen hallottak, a kellő időben ti is megtudtok majd. De én most elárulom nektek a vereségetek okát, mely cselekedetre oly botorul kísérletet tettetek. Mialatt a Mesteretek és társaitok, a testvéreitek, tegnap felmentek arra a hegyre, hogy jobban megismerhessék az Atya akaratát és bölcsességgel való nagyobb felruházottságot kérjenek azon isteni akarat megcselekedéséhez, addig ti, akik itt maradtatok készenlétben, olyan utasításokkal, hogy elmétek tegyen szert szellemi rálátásra és hogy imádkozzatok velünk az Atya akaratának teljesebb kinyilatkoztatásáért, nem voltatok képesek hitet gyakorolni a parancsomra, hanem inkább engedtetek a kísértésnek és elmerültetek ama régi rossz hajlamaitokban, hogy kiemelt helyet keressetek magatoknak a mennyországban – abban az anyagi és ideigvaló országban, mely még mindig ott él a gondolataitokban. És ti ragaszkodtok e téves fogalmakhoz azon többszöri kijelentésem ellenére, hogy az én országom nem evilági.

„Addig nem fogja hitetek elérni az Ember Fiának személyazonosságát, míg az evilági előrelépésetek iránti önző vágyatok visszalopózik hozzátok, és újra csak azon vitatkoztok egymás között, hogy ki legyen a legnagyobb a mennyországban, egy olyan országban, mely, ahogy ti még mindig képzelitek, nem is létezik, és soha nem is fog. Hát nem mondtam-e nektek, hogy aki a legnagyobb akar lenni az Atyám szellemi testvériségének országában, annak a saját szemében kicsinynek kell lennie és így a testvérei szolgálójává kell válnia? A szellemi nagyság olyan megértő szeretetben áll fenn, mely isteni hasonlatosságú, és nem olyan anyagi hatalom gyakorlásának élvezetében, mely a sajátlényeg felmagasztalását szolgálja. Amivel ti próbálkoztatok, s amiben oly tökéletes kudarcot vallottatok, az a célját illetően nem volt tiszta. Szándékotok nem volt isteni. Eszményképetek nem volt szellemi. Törekvésetek nem volt önzetlen. Eljárásotok alapja nem a szeretet volt, és az elérendő célotok nem a mennyei Atya akarata volt.

„Mikorra tanuljátok már meg, hogy időben nem rövidíthetitek le az elrendelt természeti jelenségek menetét, kivéve, amikor az ilyen dolgok az Atya akarata szerint valók? és szellemi erő hiányában sem végezhettek szellemi munkát. És ezek egyikét sem vihetitek véghez, még ha azok potenciálja jelen van is, a harmadik és alapvető fontosságú ember tényező megléte nélkül, vagyis az élő hit birtoklásának személyes élménye nélkül. Vajon mindig anyagi megnyilvánulásokra van szükségetek ahhoz, hogy az ország szellemi valóságaihoz folyamodjatok? Hát nem vagytok képesek felfogni a küldetésem szellemlényegét szokatlan tettek látható bemutatója nélkül? Mikor lehet végre bízni abban, hogy mindenféle anyagi megnyilvánulás külsőséges megjelenése nélkül is következetesen ragaszkodtok az ország szellemi valóságaihoz?”

Miután Jézus mindezt elmondta a tizenketteknek, még hozzátette: „És most térjetek nyugovóra, mert holnap visszamegyünk Magadánba és ott megvitatjuk a Dekapolisz városaiban és falvaiban teljesítendő küldetésünket. És e nap tapasztalatainak lezárásaként, hadd jelentsem ki mindegyikőtöknek azt, amit a testvéreiteknek a hegyen elmondtam, és e szavak telepedjenek meg mélyen a szívetekben: Az Ember Fia most kezdi meg az alászállásának utolsó szakaszát. Most fogjuk megkezdeni azt a munkát, mely rövidesen elvezet a hitetek és odaadásotok nagy és végső megmérettetéséhez, amikor én azon emberek kezére kerülök, akik az elpusztításomra törnek. És emlékezzetek arra, amit mondok: Az Ember Fiát megölik, de ő feltámad.”

Elszomorodva tértek éjszakai nyugovóra. Össze voltak zavarodva; nem voltak képesek felfogni e szavakat. És mivel féltek kérdezni bármit is azzal kapcsolatban, amit mondott, a feltámadását követően idézték fel az egészet.

7. PÉTER TILTAKOZÁSA

E szerdai napon korareggel Jézus és a tizenkettek elindultak Cezárea-Filippiből a Betszaida-Juliász közelében lévő Magadánligetbe. Az apostolok nagyon keveset aludtak azon az éjszakán, így már korán felkeltek és készen álltak az útra. Még az egykedvű Alfeus ikreket is megdöbbentette ez a beszéd Jézus haláláról. Amint dél felé haladtak, közvetlenül a Merom vizein túl, a damaszkuszi úton jöttek, és mivel el akarták kerülni az írástudókat és másokat, akikről Jézus tudta, hogy rövidesen utánuk erednek, úgy rendelkezett, hogy a Galileát átszelő damaszkuszi úton menjenek Kapernaumba. És tette ezt azért, mert tudta, hogy akik követik őket, azok a Jordántól keletre eső útvonalon fognak menni, mert úgy gondolják, hogy Jézus és az apostolok félnek keresztülvágni Heródes Antipász felségterületén. Jézus ki akart térni a bírálói és az őket követő tömeg elől, hogy e napot egyedül tölthesse az apostolaival.

Az ebédidő már jóval elmúlt s ők még mindig a galileai útszakaszt járták, amikor aztán megálltak az árnyékban, hogy felüdítsék magukat. És miután elfogyasztották ételüket, András Jézushoz szólva azt mondta: „Mester, a testvéreim nem értik a mély értelmű mondásaidat. Mi már teljesen elhittük, hogy az Isten Fia vagy, és most halljuk különös szavaidat arról, hogy elhagysz bennünket, arról, hogy meghalsz. Nem értjük a tanításodat. Példázatokban beszélsz? Nagyon kérünk, beszélj velünk egyenesen és nyíltan!”

Andrásnak válaszolva Jézus azt mondta: „Testvéreim, amiért megvallottátok, hogy az Isten Fia vagyok, kénytelen vagyok hozzáfogni ahhoz, hogy elmondjam nektek az igazságot az Ember Fia földi alászállásának végéről. Kitartotok azon meggyőződésetek mellett, hogy én vagyok a Messiás, és nem vagytok hajlandók elvetni azt a gondolatot, hogy a Messiásnak királyszékben kell ülnie Jeruzsálemben; ezért én továbbra is azt mondom nektek, hogy az Ember Fiának rövidesen Jeruzsálembe kell mennie, sok dolgot kell elszenvednie, el kell, hogy utasítsák őt az írástudók, a vének, és a főpapok, és mindezek után meg kell halnia és fel kell támadnia holtából. És nem példázatban beszélek; igazat szólok, hogy felkészülhessetek ezekre az eseményekre, melyek nagyon hamar elérnek bennünket.” És még mialatt e szavakat mondta, Simon Péter, aki indulatosan odaszaladt hozzá, kezét a Mester vállára tette és azt mondta: „Mester, távol álljon tőlünk, hogy vitába szálljunk veled, de kijelentem, hogy ezek a dolgok sohasem fognak megtörténni veled.”

Péter azért beszélt így, mert szerette Jézust; de a Mester emberi természete e jó szándékú odaadást jelző szavakból kiérezte azt a nehezen kivehető, kísértő javaslatot, hogy változtasson azon a tervén, hogy a földi alászállását a paradicsomi Atyja akaratának megfelelően viszi végig. És mivel észlelte, hogy milyen veszéllyel jár az, ha megengedi, hogy akár a ragaszkodó és hű barátainak javaslatai eltántorítsák, szembefordult Péterrel és a többi apostollal és azt mondta: „Távozz tőlem! Az ellenségnek, a kísértőnek a szelleme érződik rajtad. Amikor így beszélsz, nem az én oldalamon állsz, hanem az ellenségem oldalán. Így a szeretetedből akadályt gördítesz annak útjába, hogy megcselekedjem az Atya akaratát. Ne az emberek dolgaival törődj, hanem az Isten akaratával.”

Miután magukhoz tértek a Jézus kemény rendreutasítása által okozott első megdöbbenésükből, és mielőtt folytatták volna útjukat, a Mester tovább beszélt: „Ha valaki követni akar engem, vegye semmibe magát, vállalja a mindennapi felelősségeit, és kövessen. Mert aki önző módon meg akarja menteni az életét, elveszíti, de aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét. Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot és elveszíti a saját lelkét? Mit adhat cserébe az ember az örökkévaló életért? E bűnös és álszent nemzedékben ne szégyenkezzetek miattam és a szavaim miatt, mint ahogy én sem fogom szégyellni, hogy elismerjelek benneteket, amikor majd dicsőségben megjelenek Atyám előtt az összes mennyei sereg jelenlétében. Mindazonáltal az előttem állók közül sokan nem ízlelnek halált addig, míg meg nem látják Istennek a hatalomban eljövő ezen országát.”

És Jézus így mutatta meg a tizenketteknek azt a fájdalmas és küzdelmes utat, melyet be kell járniuk, ha követni akarják. Mekkora megdöbbenést keltettek e szavak e galileai halászokban, akik még mindig egy olyan földi országról álmodtak, melyben nagyra becsült tisztségeket tölthetnek be! Ám hű szívüket megindította e bátorító üzenet, és egyikük sem akarta elhagyni őt. Jézus nem akarta egyedül küldeni őket a harcba; vezette őket. Annyit kért csak, hogy bátran kövessék.

A tizenkettek lassan kezdték megérteni, hogy Jézus üzen nekik valamit a halálának lehetősége kapcsán. Csak ködösen értették meg amit a haláláról mondott, míg a holtából való feltámadásra vonatkozó állítása egyáltalán nem maradt meg a fejükben. A napok múlásával Péter, Jakab, és János, miután felidézte az átlényegülés hegyén tapasztaltakat, e dolgok egy részét jobban felfogta.

A tizenkettek a Mesterükkel való együttlétük során mindössze néhány alkalommal látták azt a villámló tekintetet és hallottak ilyen hirtelen korholó szavakat, mint amilyeneket Péter és a többiek ez alkalommal kaptak. Jézus mindig türelmes volt az emberi hibáikkal, de nem volt ilyen, amikor szembekerült azzal a közvetlen veszéllyel, mely a földi létpályája hátralévő részében az Atyja akaratának fenntartás nélküli kivitelezésére irányuló programra leselkedett. Az apostolok gyakorlatilag beleszédültek; elképedtek és elszörnyedtek. Nem találtak szavakat a szomorúságuk kifejezésére. Lassan kezdték megérteni, hogy a Mesternek mit kell kiállnia, és hogy e tapasztalásokon vele együtt nekik is át kell esniük, de a későbbi napok küszöbön álló szomorú eseményére vonatkozó e korai utalások elhangzását követően még sokáig nem ébredtek rá e közelgő események valós voltára.

Jézus és a tizenkettek Kapernaumon át csendben indultak el a magadánligeti táborukba. A délután folyamán Jézussal ugyan nem váltottak szót, de egymás között sokat beszélgettek, mialatt András a Mesterrel beszélt.

 

8. PÉTER HÁZÁBAN

Szürkületkor értek Kapernaumba, és kevéssé forgalmas átjáróutakon tartottak egyenesen Simon Péter házához, hogy ott költsék el estebédjüket. Mialatt Zebedeus Dávid arra készült, hogy átvigye őket a tavon, ők Simon házánál időztek, és Jézus, Péterre és a többi apostolra tekintve azt mondta: „Amikor ma délután együtt sétáltatok, miről beszélgettetek magatok között oly nagy komolyan?” Az apostolok hallgattak, mert sokuk folytatta a Hermon-hegyen megkezdett ama vitát, hogy milyen tisztséget fognak kapni a jövő országában; ki legyen a legnagyobb, és így tovább. Jézus, aki tudta, hogy mi járt aznap a fejükben, Péter egyik kisgyermekét odahívva magához és, odatéve a gyermeket közéjük, így szólt: „Bizony, bizony mondom nektek, hacsak meg nem változtok és nem váltok e gyermekhez hasonlóvá, kevés előrehaladást fogtok mutatni a mennyországban. Aki megalázza magát és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az legnagyobb lesz a mennyországában. És aki befogad egy ilyen gyereket, engem fogad be. És aki engem befogad, az Őt is befogadja, aki engem küldött. Ha első akarsz lenni az országban, akkor törekedj e jó igazságoknak a húsvér testben élő testvéreid számára való átadására. De aki megbotránkoztat csak egyet is e kicsik közül, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe vetnék. Ha a kezeiddel művelt dolgok, vagy a szemeiddel látott dolgok megbotránkozást keltenek az ország előmenetelében, áldozd fel e dédelgetett bálványokat, mert jobb az országba az élet sok szeretett dolga nélkül belépni, mintsem ragaszkodni ezekhez a bálványokhoz és azt venni észre, hogy ki vagy zárva az országból. Mindenekelőtt azonban, vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül, mert angyalaik szüntelenül látják a mennyei seregek arcát.”

Amint Jézus befejezte a beszédet, beszálltak a hajóba és vitorlát bontva átkeltek Magadánba.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.