Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

196. ÍRÁS – JÉZUS HITE

 

Jézusnak magasztos és őszinte hite volt Istenben. Megtapasztalta a halandói lét mindennapos viszontagságait, de vallási értelemben sohasem kételkedett az Isten óvó felügyeletének és iránymutatásának bizonyosságában. Az ő hite az isteni jelenlétnek, a benne lakozó Igazítónak a tevékenységéből született rálátás folyománya volt. Az ő hite nem volt sem hagyományi, sem merőben értelmi; teljes mértékben személyes és tisztán szellemi volt.

Az emberi Jézus Istent szentnek, pártatlannak, és nagynak, valamint igaznak, szépnek, és jónak látta. Mindezen isteniségi sajátosságokat az elméjében úgy összpontosította, mint a „mennyei Atya akaratát.” Jézus Istene egyszerre volt „Izráel Szentje” és „Az élő és szerető Atya a mennyben.” Az Isten mint Atya felfogása Jézusnál nem eredendően volt meg, hanem az ideát magasztos tapasztalássá dicsőítette és emelte fel azzal, hogy egy új kinyilatkoztatást tett az Istenről és azáltal, hogy azt hirdette, hogy minden teremtmény a szeretet ezen Atyjának gyermeke, ők az Isten fiai.

Jézus nem úgy ragaszkodott az Istenben való hithez, mint ahogy egy, a világegyetemmel harcban álló és egy ellenséges és bűnös világgal halálos birokra kelt lélek tette volna; nem merőben azért folyamodott a hithez, hogy vigaszt nyerjen a nehézségek közepette vagy megnyugváshoz jusson az elrettentő kétségbeesésben; a hit nem pusztán megtévesztő ellentételezés volt a kellemetlen valóságokért és az élet fájdalmaiért. A halandói lét minden természetes nehézsége és ideigvaló ellentmondása közepette hit révén, a mennyei Atya közvetlen jelenlétében, megtapasztalta az Istenben való legfelsőbb és feltétlen bizodalom nyugalmát és átérezte az élet roppant nagy felindulását. És e diadalmas hit a tényleges szellemi előrehaladás élő megtapasztalása volt. Jézus komoly hozzájárulása az emberi tapasztalás értékeihez nem az volt, hogy oly sok új ideát nyilatkoztatott ki a mennyei Atyáról, hanem az, hogy oly nagyszerűen és emberien mutatta meg az Istenben való élő hit egy új és felsőbbrendű fajtáját. Az Isten e világegyetem egyetlen másik világán sem vált semelyik halandó életében olyan élő valósággá, mint a názáreti Jézus emberi tapasztalásában.

A Mester Urantián megélt életében a helyi teremtésrésznek ez és minden más világa is egy új és felsőbbrendű fajta vallást fedez fel, egy olyan vallást, mely az Egyetemes Atyával való személyes szellemi kapcsolatokon alapul és amelyet teljes mértékben hitelesít az igaz személyes tapasztalás legfelsőbb szintű jogosítványa. Jézus ezen élő hite több volt, mint értelmi gondolkodás, és az nem ködös elmélkedés volt.

Az istentan rögzítheti, alakíthatja, meghatározhatja, és elvesítheti a hitet, de Jézus emberi életében a hit személyes, élő, eredeti, önkéntelen, és tisztán személyes volt. E hit nem hagyománytisztelet volt, és nem is tisztán értelmi meggyőződés, melyet szent hitvallásként tartott volna meg, hanem olyan magasztos tapasztalás és olyan mély meggyőződés volt, mely biztosan tartotta őt. Az ő hite oly valós és mindent magába foglaló volt, hogy tökéletesen félresöpört mindenféle szellemi kétséget és eredményesen megszüntetett minden ellentétes vágyat. Semmi sem tudta letépni őt e lángoló, magasztos, és tántoríthatatlan hit szellemi horgonyáról. Még a nyilvánvaló vereség jelenlétében vagy a csalódás és a fenyegető kétségbeesés fájdalmai közepette is higgadtan állt az isteni jelenlétben, félelem nélkül és a szellemi legyőzhetetlenség teljes tudatában. Jézus a rendíthetetlen hit birtoklásából kifolyólag éltető bizonyosságot élvezett, és a megpróbáltatást hozó egyes élethelyzetekben mindig feltétlen hűséget mutatott az Atya akarata iránt. És e fenséges hitétől még a méltatlan halál kegyetlen és megdöbbentő fenyegetése sem tántorította el.

Egy vallási lángelmében az erős szellemi hit nagyon sok esetben közvetlenül vészes megszállottsághoz, a vallásos ego túlhangsúlyozásához vezet, de Jézusnál nem ez volt a helyzet. Őrá a rendkívüli hite és szellemi előrehaladása azért nem volt kedvezőtlen hatással a gyakorlati életben, mert ez a szellemi felmagasztalás az Istennel való személyes tapasztalásának teljesen akaratlan és önkéntelen lélekkifejeződése volt.

Jézus a mindent elemésztő és megfékezhetetlen szellemi hitében sohasem vált elvakulttá, mert az sohasem próbált meg elszakadni a gyakorlati és hétköznapi társadalmi, gazdasági, és erkölcsi élethelyzetek arányos értékeivel kapcsolatos kiegyensúlyozott értelmi ítéleteitől. Az Ember Fia ragyogóan egyesített emberi személyiség volt; tökéletesen felruházott isteni lény volt; oly kiválóan összehangolt is volt, mint egy olyan egyesített emberi és isteni lény, aki a földön egyetlen személyiségként működik. A Mester mindig összehangolta a lélek hitét az edzett tapasztalatbeli bölcsesség-értékelésekkel. A személyes hit, a szellemi remény, és az erkölcsi odaadás mindig kölcsönösen összefüggött egymással egy olyan páratlan vallásos egységben, mely a minden emberi hűség – a személyes tisztelet, a családszeretet, a vallási kötelesség, a társadalmi elkötelezettség, és a gazdasági szükségszerűség – valóságának és szentségének szenvedélyes felismerésével alkotott összarányos közösséget.

Jézus hite minden olyan szellemértéket megjelenített, mely az Isten országában megtalálható; ezért mondta, „Először a mennyországot keressétek.” Jézus az ország haladó és eszményi közösségében az „Isten akarata” elérését és teljesítését látta. A tanítványainak tanított ima lényege az volt, hogy „Jöjjön el a te országod; a te akaratod legyen meg.” Miután úgy fogta fel az országot, mint amely az Isten akaratából áll, magát az ország bámulatos önzetlenséggel és határtalan lelkesedéssel való megteremtése ügyének szentelte. De a komoly küldetésében és a rendkívüli élete alatt sohasem mutatkozott meg sem a megszállott ember dühe, sem a vallási önzés felületes üressége.

A Mester egész életét következetesen meghatározta ez az élő hit, ez a magasztos vallásos tapasztalás. Ez a szellemi beállítottság teljes mértékben uralta a gondolkodását és az érzéseit, a hitéletét és az imádkozását, a tanítását és a szónoklatait. Egy fiú eme személyes hite a mennyei Atya útmutatása és védelme bizonyosságában és biztonságában az ő egyedi életének a szellemi valósággal való mély felruházottságot kölcsönözte. És mégis, az isteniséggel való szoros kapcsolat e nagyon mélyen gyökerező tudata ellenére ez a galileai, az Isten galileaija, amikor a Jó Tanítóként fordultak hozzá, azonnal azt felelte, „Miért hívsz engem jónak?” Amikor ilyen kiváló önzetlenséggel szembesülünk, kezdjük érteni, hogy az Egyetemes Atya miként találta lehetségesnek, hogy oly teljes körűen megmutassa magát neki és rajta keresztül nyilatkoztassa ki magát a teremtésrészek halandóinak.

Jézus a teremtésrész embereként minden felajánlás legnagyobbikát tette meg Istennek: a saját akaratát ajánlotta és szentelte az isteni akarat megcselekedése fenséges szolgálatának. Jézus mindig is és következetesen, teljesen az Atya akarata szerint értelmezte a vallást. Amikor a Mester létpályáját tanulmányozzátok, az ima vagy a vallási élet bármely más sajátsága terén, ne sokat foglalkozzatok azzal, amit tanított, mint inkább azzal, amit tett. Jézus sohasem vallási kötelességből imádkozott. Számára az ima szellemi hozzáállás őszinte kifejezése, lélekhűség kinyilvánítása, személyes odaadás előadása, köszönetnyilvánítás kifejezése, érzelmi feszültség elkerülése, összeütközés kialakulásának megelőzése, értelmi folyamat felmagasztalása, vágy megnemesítése, erkölcsi döntés igazolása, gondolat gazdagítása, felsőbb hajlamok teljes megerősítése, késztetés szentesítése, nézőpont tisztázása, hit kinyilvánítása, sajátakarat érzékfeletti alárendelése, bizakodás fenséges megerősítése, bátorság kinyilatkoztatása, a felfedezés kimondása, a legfelsőbb szintű odaadás megvallása, a szentesítés érvényesítése, a nehézségekhez való alkalmazkodás eljárása volt, valamint az egyesített lélekerők nagyfokú mozgósítása annak érdekében, hogy ellenálljon minden emberi hajlamnak az önzőség, a rossz, és a bűn irányában. Ilyen, magát imádságosan az Atyja akarata megcselekedésének szentelő életet élt és életét épp ilyen imával fejezte de diadalmasan. Az ő páratlan vallásos életének titka az Isten jelenlétének eme tudata volt; és azt értelmes imádkozás és őszinte istenimádat – az Istennel való töretlen közösség – révén érte el, nem pedig vezetések, hangok, látomások, vagy rendkívüli vallási szokások révén.

Jézus földi életében a vallás élő tapasztalás volt, közvetlen és személyes elmozdulás a szellemi hódolattól a gyakorlatias pártatlanság felé. Jézus hite meghozta az isteni szellem érzékfeletti gyümölcseit. Az ő hite nem éretlen és együgyű volt, mint egy gyermeké, de sok tekintetben hasonlított a gyermeki elme gyanútlan bizodalmához. Jézus sok szempontból úgy bízott Istenben, ahogy a gyermek bízik a szülőjében. Mélyen bízott a világegyetemben – éppen úgy, ahogy a gyermek bízik a szülői környezetében. Jézus őszinte hite a világegyetem alapvető jóságában nagyon sokban hasonlított arra, ahogy a gyermek bízik a földi környezetének biztonságosságában. Úgy bízott a mennyei Atyában, ahogy a gyermek számít a földi szülőjére, és az ő lángoló hite soha egy pillanatra sem kételkedett a mennyei Atya óvó felügyeletének bizonyosságában. Nem zavarták meg komolyabban félelmek, kétségek, és kételkedések. A hitetlenség nem akadályozta az életének szabad és eredeti kifejeződését. Egy felnőtt ember rendíthetetlen és értelmes bátorságát egyesítette egy hívő gyermek őszinte és bizakodó derűlátásával. Hite a bizakodás olyan magasságaiba emelkedett, hogy mentes volt a félelemtől.

Jézus hite egy gyermek bizodalmának tisztaságát érte el. Az ő hite oly abszolút és feltétlen lévén érzékeny volt a lénytársaival való kapcsolat varázsára és a világegyetem csodáira. Az istenire irányuló bizalomérzéke oly teljes és oly biztos volt, hogy az az abszolút személyes biztonság örömét és bizonyosságát eredményezte. Az ő vallásos tapasztalásában nem volt tétova tettetés. A felnőtt ember ezen óriási értelmében a gyermek hite legfelsőbben uralkodott minden, a vallási tudattal kapcsolatos dologban. Nincs semmi különös abban, hogy egyszer azt mondta, „Hacsaknem válsz olyanná, mint egy kisgyermek, nem léphetsz be az országba.” Attól eltekintve, hogy Jézus hite gyermeki volt, az semmilyen értelemben nem volt gyerekes.

Jézus nem azt követeli a tanítványaitól, hogy higgyenek benne, hanem azt, hogy higgyenek vele, higgyenek az Isten szeretetének valóságában és teljes bizalommal fogadják el a mennyei Atyához fűződő fiúság bizonyosságának biztonságát. A Mester azt szeretné, hogy minden követője teljesen osztozzon az ő érzékfeletti hitében. Jézus a legmeghatóbb módon arra késztette a követőit, hogy ne csak azt higgyék, amit ő hitt, hanem higgyenek úgy is, ahogy ő hitt. Ez a teljes jelentése az ő ama legfelsőbb követelményének, „Kövess.”

Jézus a földi életét egy nagy célnak szentelte – hogy az Atya akaratát megcselekedje, az emberi életet vallásosan és hit által élje meg. Jézus hite bizodalmas volt, olyan, mint egy gyermeké, de teljesen mentes volt az elbizakodottságtól. Határozott és férfias döntéseket hozott, bátran szembenézett számos csalódással, eltökélten leküzdött rendkívüli nehézségeket, és rendületlenül szembeszállt a kötelesség rideg követelményeivel. Erős akaratot és kifogyhatatlan bizodalmat igényelt hinni abban, amit Jézus hitt és ahogy hitt.

 

1. JÉZUS – AZ EMBER

Jézusnak az Atya akarata és az ember szolgálata iránti odaadása még több volt, mint halandói elhatározás és emberi eltökélt szándék; őszintén ilyen fenntartás nélküli szeretetadományozásnak szentelte magát. Függetlenül attól, hogy milyen óriási tényt jelent Mihály főhatalma, nem szabad eltávolítanotok az emberi Jézust az emberektől. A Mester emberként és Istenként emelkedett magasra; ő az emberekhez tartozik; az emberek őhozzá tartoznak. Milyen szerencsétlen dolog, amikor magát a vallást úgy félreértelmezik, hogy az emberi Jézust eltávolítják a küzdő halandóktól! A Krisztus emberiségéről vagy isteniségéről folytatott viták ne homályosítsák el azt a megmentő igazságot, hogy a názáreti Jézus olyan vallásos ember volt, aki hit révén elérte, hogy megismerje és megcselekedje az Isten akaratát; ő volt a legigazabbul vallásos ember, aki az Urantián valaha is élt.

Megérett az idő arra, hogy az ember tanúja legyen, amint a tizenkilenc évszázad istentani hagyományai és vallási tantételei közepette az emberi Jézus jelképesen feltámad a halotti sírjából. A názáreti Jézust többé már nem szabad feláldozni még a megdicsőült Krisztus nagyszerű felfogásáért sem. Milyen érzékfeletti szolgálat lenne, ha ezen a kinyilatkoztatáson keresztül az Ember Fia kiszabadulna a hagyományelvű istentan sírjából és az élő Jézusként lépne az ő nevét viselő egyház elé, és minden más vallás elé is! A hívek keresztény közössége bizonyosan nem habozna ilyen hitbeli és életmódbeli igazodást elvégezni, mely képessé tenné a Mester „követésére” ama valós élete megmutatásában, mely az Atya akarata megcselekedésére vallásos odaadást, az ember önzetlen szolgálatára pedig elhivatottságot jelent. Félnek-e a magukat keresztényeknek mondók attól, hogy leleplezzék a társadalmi tiszteletreméltóság és az önző gazdasági összhangtalanság önelégült és el nem hivatott közösségét? Fél-e az intézményesített kereszténység a hagyományos egyházi tekintély esetleges veszélybe sodrásától, vagy esetleges lerombolásától, ha a galileai Jézus visszahelyeztetik a halandó emberek elméjébe és lelkébe, mint a személyes vallásos élet eszményképe? Valóban, a keresztény polgárosultság társadalmi újraalkalmazkodásai, gazdasági átalakulásai, erkölcsi megújhodásai, és vallási felülvizsgálatai gyökeresek és forradalmiak lennének, ha Jézus élő vallása hirtelenül kiszorítaná a helyéből a Jézusról szóló istentani vallást.

„Jézust követni” azt jelenti, hogy az ember személyesen is osztozik az ő vallásos hitében és belép a Mesternek az emberért végzett önzetlen szolgálat jellemezte életének szellemébe. Az emberi életben az egyik legfontosabb dolog az, hogy az ember kitalálja, hogy Jézus mit hitt, felfedezze az ő eszményképeit, és törekedjen az ő felmagasztalt életcéljának elérésére. Minden emberi tudás közül az bír a legnagyobb értékkel, hogy az ember megismerje Jézus vallási életét és hogy miként élte azt.

Az egyszerű emberek örömmel hallgatták Jézust, és ismét válaszolni fognak az ő elhivatott vallásos késztetését mutató őszinte emberi életének bemutatására, ha ezek az igazságok megint hirdettetni fognak a világnak. Az emberek azért hallgatták őt örömmel, mert egy volt közülük, egy szerény, avatatlan ember volt; a világ legnagyobb vallási tanítója valóban nem képzett tanító volt.

Az ország híveinek nem szabadna célul tűzniük, hogy szó szerint utánozzák Jézusnak a húsvér testben eltöltött külsőséges életét, inkább a hitében kellene osztozniuk; bízzanak Istenben, ahogy ő bízott Istenben és higgyenek az emberekben, ahogy ő hitt az emberekben. Jézus sohasem vitatkozott sem az Isten atyaságáról, sem az emberek közötti testvériségről; ő az élő szemléltetése volt az egyiknek és mélységes megmutatása a másiknak.

Éppen úgy, ahogy az embereknek az emberi tudatosságtól az isteni felismeréséig kell fejlődniük, úgy emelkedett Jézus az emberi természettől az Isten természetének tudatáig. És a Mester az emberitől az isteniig tartó eme nagy felemelkedést az erkölcsi értelme hitének és a benne lakozó Igazító cselekedeteinek közös teljesítménye révén érte el. Az isteniség teljessége elérésének tényszerű felismerését (miközben mindvégig teljesen tudatában volt az emberi volta valóságának) a fejlődő istenivé lényegülés hitbeli tudatosulásának hét szakasza kísérte. Az önmaga fokozatos kiteljesítésének e szakaszait a Mester alászállási tapasztalásában a következő rendkívüli események határolták el:

1. A Gondolatigazító megérkezése.

2. Immanuel hírnöke, aki Jeruzsálemben jelent meg neki, amikor a Mester nagyjából tizenkét éves volt.

3. A megkeresztelését kísérő megnyilatkozások.

4. Az Átlényegülés hegyén átélt tapasztalások.

5. A morontia feltámadás.

6. A szellem-felemelkedés.

7. A paradicsomi Atya végleges befogadása, a világegyeteme feletti korlátlan főhatalom adományozása.

 

2. JÉZUS VALLÁSA

Egy napon a keresztény egyházban zajló újjászervezés elég mélyre hatol ahhoz, hogy visszavezessen Jézusnak, a hitünk megalkotójának és befejezőjének hamisítatlan vallási tanításaihoz. Hirdethettek vallást Jézusról, de okvetlenül Jézusnak a vallását kell élnetek. A pünkösd lelkesültségében Péter akaratlanul is életre hívott egy új vallást, a feltámadt és megdicsőült Krisztus vallását. Pál apostol később átalakította ezt az új örömhírt a kereszténységgé, egy olyan vallássá, mely a saját istentani nézeteit és a galileai Jézussal a damaszkuszi úton való személyes élményét bemutató vallást testesíti meg. Az országról szóló örömhír a galileai Jézus személyes vallásos tapasztalásán alapul; a kereszténység csaknem kizárólag Pál apostol személyes vallási élményén alapul. Az Újszövetséget csaknem teljes egészében nem Jézus jelentős és ösztönző vallási életének, hanem a Pál-féle vallási élmény ismertetésének és az ő személyes meggyőződései bemutatásának szentelik. E kijelentés alól az egyedül említésre méltó kivétel, eltekintve Máté, Márk, és Lukács bizonyos részeitől, a héberek könyve és Jakab levele. Az írásában még Péter is csak egyszer tért vissza a Mestere személyes vallási életéhez. Az Újszövetség nagyszerű keresztény írás, de csak szerényen jézusi.

Jézus húsvér testbeni élete érzékfeletti vallásos gyarapodást mutat a kezdetleges áhítat és az emberi hódolat kezdeti ideáitól a személyes szellemi közösség évein keresztül egészen addig, amíg végül eljutott az Atyával való egysége tudatának fejlett és magasztos szintjére. És így, egy rövid életben Jézus átesett a vallásos szellemi fejlődés ama tapasztalásán, melyet az ember a földön kezd meg és rendszerint csak azt követően ér el, hogy hosszú időt eltöltött a paradicsomi előtti létpálya egymást követő szintjeinek szellemi felkészítő tanhelyein. Jézus a személyes vallásos tapasztalás hit-bizonyosságainak egy tisztán emberi tudatától fejlődött azokig a fenséges szellemi magasságokig, ahol határozottan felismerte az isteni természetét, valamint addig, hogy tudatosult benne az Egyetemes Atyával való szoros közösség egy világegyetem irányításában. A halandói függőség ama szerény rendjétől indulva fejlődött, mely arra sarkallta, hogy önkéntelenül is azt mondja az őt Jó Tanítónak hívónak, „Miért hívsz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten,” az elért isteniség azon magasztos tudatára, mely annak kimondására bírta, „Ki vádol bűnnel engem közületek?” És ez a fokozatos felemelkedés az emberitől az istenihez kizárólag halandói teljesítmény volt. És amikor így elérte az isteniséget, ő még mindig ugyanaz az emberi Jézus volt, az Ember Fia és az Isten Fia.

Márk, Máté, és Lukács megőriz valamennyit az emberi Jézus képéből, amint éppen nagyszerű küzdelmét vívja azért, hogy megbizonyosodjék az isteni akarat felől és meg is cselekedje azt az akaratot. János a győzelmes Jézusról alkot képet, amint az isteniség teljes tudatában járt a földön. A nagy tévedés, melyet a Mester életét tanulmányozók elkövettek, az, hogy némelyek teljesen emberinek fogták fel őt, míg mások kizárólag isteniként gondoltak rá. Ő a teljes tapasztalásában igazán emberi és isteni volt, és még most is az.

A legnagyobb hibát azonban ott követték el, hogy míg az emberi Jézusról úgy gondolták, hogy vallása van, az isteni Jézus (Krisztus) csaknem egy éjszaka alatt vallássá lett. Pál kereszténysége biztosította az isteni Krisztus imádását, de csaknem teljesen szem elől tévesztette a Galileából való, küzdő és vitéz emberi Jézust, aki, a személyes vallásos hitének bátorsága és a benne lakozó Igazító hősiessége révén felemelkedett az emberi voltának alacsony szintjeiről odáig, hogy az isteniséggel eggyé váljon, s így azzá az új és élő úttá váljon, melyen minden halandó így felemelkedhet az emberiségről az isteniségre. A halandók a szellemiség minden szakaszában és minden világon megtalálhatják Jézus személyes életében azt, ami erőt ad nekik és ösztönzi őket amint a legalsó szellemszintekről felfelé fejlődve eljutnak a legfelsőbb isteni értékekig, eljutnak a minden személyes vallásos tapasztalás kezdetétől a végéig.

Az Újszövetség megírása idején nem csak hogy igen mélyen hittek a feltámadt Krisztus isteniségében, hanem odaadóan és őszintén hittek az ő közeli visszatérésében, hogy a földön kiteljesíti a mennyországot. Az Úr azonnali visszatérésébe vetett ezen erős hitnek sok köze volt ahhoz, hogy hajlamosak voltak kihagyni a feljegyzésből azokat a hivatkozásokat, melyek a Mester tisztán emberi tapasztalásait és sajátosságait mutatták be. Az egész keresztény mozgalom eltávolodott a názáreti Jézus emberi képétől a feltámadt Krisztus, a megdicsőült és rövidesen visszatérő Úr Jézus Krisztus felmagasztalásának irányába.

Jézus az Isten akarata megcselekedésében és az emberi testvériség szolgálatában való személyes tapasztalatszerzés vallását alapította meg; Pál olyan vallást alapított, amelyben a megdicsőült Jézus vált az imádat tárgyává és a testvériség az isteni Krisztusban hívő társakból állt. Jézus alászállásában e két felfogás magvában megvolt az ő isteni-emberi életében, és tényleg sajnálatos, hogy a követői nem egy olyan egyesített vallást teremtettek, mely kellően elismerhette volna a Mesternek mind az emberi, mind az isteni természetét, minthogy azok elválaszthatatlanul össze voltak kötve a földi életében és oly dicsőségesen megjelentek az országról szóló eredeti örömhírben.

Jézus némely erősebb kijelentése nem rázna meg és nem kavarna fel titeket, ha emlékeznétek arra, hogy ő volt a világ legőszintébb és legodaadóbb vallási híve. Teljesen elhivatott halandó volt, feltétlenül az Atyja akarata megcselekedésének szentelte magát. Az ő látszólag kemény kijelentései közül sok inkább volt a hit személyes megvallása és az odaadás fogadalma, mintsem a követőinek szóló parancs. És éppen ezen egycélúság és önzetlen odaadás volt az, amely képessé tette arra, hogy ilyen rendkívüli haladást érjen el az emberi elme meghódításában egy rövid élet alatt. Az ő számos nyilatkozatát úgy kell tekinteni, mint annak megvallását, hogy mit követelt meg magától, mintsem hogy mit igényelt az ő összes követőjétől. Az ország ügye iránti odaadásában Jézus felégetett minden hidat maga mögött; feláldozott minden gátat az Atyja akaratának megcselekedése érdekében.

Jézus azért áldotta a szegényeket, mert ők rendszerint egyenesek és jámborak voltak; azért marasztalta el a gazdagokat, mert ők rendszerint feslettek és vallástalanok voltak. Ugyanúgy elítélte volna a vallástalan nincstelent és dicsérte volna az elhivatott és istenimádó jómódút.

Jézus arra ösztönözte az embereket, hogy érezzék otthon magukat a világban; megszabadította őket a tabu rabszolgaságától és megtanította nekik, hogy a világ nem alapvetően rossz. Ő nem arra vágyott, hogy elmeneküljön a földi életéből; teljesen elsajátított egy olyan módszert, mellyel elfogadhatóan megcselekedte az Atya akaratát, amíg a húsvér testben tartózkodott. Eszményelvű vallási életet élt egy valószerű világ kellős közepén. Jézus nem osztozott Pálnak az emberiségre vonatkozó borúlátó nézetében. A Mester úgy tekintett az emberekre, mint az Isten fiaira és nagyszerű és örökkévaló jövőt látott azok esetében, akik a továbbélést választották. Ő nem erkölcsi szkeptikus volt; az embert pozitívan szemlélte, nem negatívan. A legtöbb embert inkább gyengének, mintsem gonosznak látta, inkább zavartnak, mintsem romlottnak. De függetlenül a helyzetüktől, ők mindannyian az Isten gyermekei és az ő testvérei.

Azt tanította az embereknek, hogy tulajdonítsanak nagy értéket maguknak az időben és az örökkévalóságban. E nagyra értékelés miatt, melyet Jézus az emberek esetében mutatott, hajlandó volt kimeríteni magát az emberiség lankadatlan szolgálatában. És a végesnek ez a végtelen értékelése volt az, ami az aranyszabályt alapvető tényezővé tette a vallásában. Milyen halandó esetében maradhat el a felemeltetés annak révén, hogy Jézusnak ily rendkívüli hite van benne?

Jézus nem ajánlott szabályokat a társadalmi haladáshoz; az övé vallási küldetés volt, és a vallás kizárólagosan egyéni tapasztalás. A társadalom leghaladóbb teljesítményének végső célja sohasem remélheti, hogy meghaladja az Isten atyaságának felismerésén alapuló, az emberek közötti jézusi testvériséget. Minden társadalmi előrelépés eszményképe csakis ezen isteni ország eljövetelében valósulhat meg.

 

3. A VALLÁS FELSŐSÉGE

A személyes, szellemi vallásos tapasztalás hatékony megoldást jelent a legtöbb halandói nehézségre; az minden emberi probléma eredményes válogatója, kiértékelője, és igazítója. A vallás nem szünteti meg, illetőleg nem semmisíti meg az emberi problémákat, de eloszlatja, elnyeli, megvilágítja, és meghaladja azokat. Az igaz vallás egyesíti a személyiséget a minden halandói követelményhez való eredményes alkalmazkodás érdekében. A vallásos hit – az emberben lakozó isteni jelenlét határozott vezetése – mindig képessé teszi az Istent ismerő embert ama szakadék áthidalására, mely az értelmi okszerű gondolkodás, mely az Egyetemes Első Okot úgy ismeri el mint Azt, és a lélek azon határozott megerősítései között tátong, melyek úgy mutatják ezt az Első Okot, mint Őt, Jézus örömhírének mennyei Atyját, az emberi üdvözülés személyes Istenét.

Az egyetemes valóságban csak három elem van: tény, idea, és kapcsolat. A vallási tudat úgy azonosítja ezeket a valóságokat, mint tudomány, bölcselet, és igazság. A bölcselet hajlana e tevékenységeket úgy szemlélni, mint értelem, bölcsesség, és hit – fizikai valóság, értelmi valóság, és szellemi valóság. E valóságokat mi szokás szerint úgy jelöljük, mint dolog, jelentéstartalom, és érték.

A valóság fokozatos megértése egyenértékű az Istenhez közelítéssel. Az Isten megtalálása, a valósággal való azonosság tudata, egyenértékű az önkiteljesedés – önteljesség, önösszesség – megtapasztalásával. A teljes valóság megtapasztalása az Isten teljes felismerése, az Isten megismerése megtapasztalásának véglegessége.

Az emberi élet teljes betetőzése az a tudat, hogy az embert tény oktatja, bölcsesség nemesíti, és vallásos hit menti meg – igazolja.

A fizikai bizonyosság a tudomány oktanában áll fenn; az erkölcsi bizonyosság az életfelfogás bölcsességében; a szellemi bizonyosság az igaz vallásos tapasztalás igazságában.

Az ember elméje azért érheti el a szellemi rálátás magas szintjeit és az értékek isteniségének megfelelő szféráit, mert nem teljesen anyagi. Az ember elméjében egy szellemi mag van – az isteni jelenlét Igazítója. Az emberi elmében ott lévő szellemjelenlétre három külön bizonyíték van:

1. Emberbaráti közösség – szeretet. A tisztán állati elme lehet társas az önvédelemben, de csakis a szellem-segítette értelem önzetlenül emberbaráti és fenntartás nélkül szeretetteljes.

2. A világegyetem értelmezése – bölcsesség. Csak a szellem-segítette elme képes megérteni azt, hogy a világegyetem barátságos az egyénnel.

3. Az élet szellemi kiértékelése – istenimádat. Csak a szellem-segítette ember képes felfogni az isteni jelenlétet és arra törekedni, hogy teljesebb tapasztalásra tegyen szert az isteniség ezen ízelítőjében és ízelítőjével.

Az emberi elme nem teremt valódi értékeket; az emberi tapasztalás nem eredményez világegyetemi látásmódot. A rálátást, az erkölcsi értékek felismerését és a szellemi jelentéstartalmak megkülönböztetését illetően, minden, amit az emberi elme tehet az, hogy felfedez, felismer, értelmez, és választ.

A halandói elme a világegyetem erkölcsi értékeire három alapvető megítélés, illetőleg választás gyakorlása révén tehet szert értelmileg:

1. Ön-megítélés – erkölcsi választás.

2. Társas-megítélés – erkölcstani választás.

3. Isten-megítélés – vallási választás.

Látszik tehát, hogy minden emberi előrehaladás együttes kinyilatkoztatási fejlődési eljárással érhető el.

Ha az emberben nem lakozna egy isteni szerető, akkor az ember nem tudna önzetlenül és szellemileg szeretni. Ha az elmében nem élne egy fordító, akkor az ember nem tudná igazán megérteni a világegyetem egységét. Ha az embernél nem lakozna egy kiértékelő, akkor sehogy sem tudna erkölcsi értékeket tisztelni és szellemi jelentéstartalmakat elismerni. És ez a szerető magából a végtelen szeretet forrásából származik; ez a fordító része az Egyetemes Egységnek; ez a kiértékelő az isteni és örök valóság minden abszolút értéke Középpontjának és Forrásának gyermeke.

A vallási jelentéstartalom melletti erkölcsi kiértékelés – a szellemi rálátás – maga után vonja az egyén választását a jó és a rossz, az igazság és a vétek, az anyagi és a szellemi, az emberi és az isteni, az idő és az örökkévalóság között. Az emberi továbbélés nagymértékben függ attól, hogy az emberi sajátakarat mennyire szenteltetik azon értékek választásának, melyeket ez a szellem-érték válogató – az emberben lakozó fordító és egyesítő – kiválasztott. A személyes vallásos tapasztalás két szakaszban nyilvánul meg: felfedezés az emberi elmében és kinyilatkoztatás a benne lakozó isteni szellem révén. A túlzott álokoskodáson keresztül vagy a magukat vallási híveknek mondók vallástalan viselkedésének eredményeként egy ember, vagy akár egy emberi nemzedék, dönthet úgy, hogy felhagy azon erőfeszítéseivel, hogy felfedezze az Istent, aki bennük lakozik; elmulaszthatják a fejlődést az isteni kinyilatkoztatásban és elmulaszthatják az isteni kinyilatkoztatás elérését. Ám a szellemi fejlődés nélküliség ilyen beállítottságai a bennük lakozó Gondolatigazító jelenléte és befolyása miatt nem maradhatnak fenn sokáig.

Az isteni benső valóság e mély megtapasztalása mindörökre meghaladja a fizikai tudományok durva anyagelvű eljárását. Szellemi örömöt nem tudtok górcső alá tenni; a szeretet súlyát nem mérhetitek mérlegen; erkölcsi értékeket nem mérhettek meg; a szellemi istenimádat minőségét sem becsülhetitek meg.

A hébereknek erkölcsi fenségű vallásuk volt; a görögök szépségvallást alakítottak ki; Pál és a vele tanácskozók hiten, reményen, és irgalmasságon alapuló vallást alapítottak. Jézus szeretetvallást nyilatkoztatott ki és példázott: biztonság az Atya szeretetében, azzal az örömmel és megelégedettséggel, mely azt követően jön el, hogy az ember megosztja e szeretetet az emberi testvériség szolgálatában.

Mindig, amikor az ember megfontolt erkölcsi döntést hoz, nyomban megtapasztalja a lelkének egy új isteni megszállását. Az erkölcsi választás úgy alkotja a vallást, mint a külső körülményekre adott belső válasz késztetése. De az ilyen valódi vallás nem tisztán személyes élmény. Annak az egyénnek a teljes alanyiságát jelzi, aki értelmes és szakszerű választ ad a teljes tárgyiasságra – a világegyetemre és annak Alkotójára.

A szeretni és szeretve lenni nagyszerű és érzékfeletti élménye attól még nem csak egy lelki káprázat, hogy oly tisztán személyes. Az egy igazán isteni és tárgyias valóság, mely halandó lényekkel társul, vagyis a Gondolatigazító, az emberi megfigyelés számára kizárólagosan alanyi jelenségként működik. Az ember a legfelsőbb tárgyias valósággal, Istennel, csakis az ő megismerésének, imádásának, és a hozzá fűződő fiúi viszony felismerésének tisztán alanyi megtapasztalásán keresztül teremt kapcsolatot.

Az igaz vallásos istenimádat nem az önámítás hasztalan magánbeszéde. Az istenimádás személyes közösség azzal, amely istenmód valós, azzal, amely maga a valóság forrása. Az ember az istenimádás révén a jobbá válásra törekszik, miáltal végül eléri a legjobbat.

Az igazság, szépség, és jóság eszményítése és megkísérelt szolgálata nem helyettesíti az igaz vallásos tapasztalást – a szellemi valóságot. A lélektan és az eszményelvűség nem egyenértékű a vallási valósággal. Az emberi értelem kivetülései valóban létrehozhatnak hamis isteneket – isteneket az ember képére – de az igazi Isten-tudat nem ilyen eredetű. Az Isten-tudat a bensőben lévő szellemben lakozik. Az ember sok vallási rendszere származik az emberi értelem kifejeződéseiből, az Isten-tudat azonban nem szükségképpen képezi részét a vallási rabszolgaság e torz rendszereinek.

Az Isten nem pusztán az ember eszményelvűségének találmánya; éppen hogy ő a forrása minden ilyen állatfeletti rálátásnak és értéknek. Az Isten nem valamiféle feltevés, melyet az igazságról, szépségről, és jóságról alkotott emberi fogalmak egyesítésére alakítottak ki; ő a szeretet személyisége, akiből mindeme világegyetemi megnyilvánulások származnak. Az ember világának igazságát, szépségét, és jóságát a paradicsomi valóságok felé emelkedő halandók tapasztalásának egyre erősödő szellemlényegűsége egyesíti. Az igazság, szépség, és jóság egysége csak az Istent ismerő személyiség szellemi tapasztalásában ismerhető fel.

Az erkölcsiség lényeges, előzetesen létező talaja a személyes Isten-tudatnak, az Igazító benső jelenléte személyes felismerésének, azonban nem az ilyen erkölcsiség a forrása a vallásos tapasztalásnak és az ebből fakadó szellemi rálátásnak. Az erkölcsi természet állatfeletti, de szellemalatti. Az erkölcsiség egyenértékű a kötelesség elismerésével, a helyes és a helytelen létezésének felismerésével. Az állati és az emberi fajtájú elme közötti erkölcsi sáv úgy ékelődik ezek közé, ahogy a morontia a személyiségelnyerés anyagi és szellemi szférái között működik.

Az evolúciós elme képes felfedezni törvényt, erkölcsöket, és erkölcstant; az adományozott szellem, az emberben lakozó Igazító azonban kinyilatkoztatja a fejlődő emberi elmének a törvényhozót, az Atya-forrását mindannak, ami igaz, szép, és jó; és az ilyen megvilágosodott embernek van olyan vallása és szellemi értelemben fel van szerelkezve úgy, hogy megkezdje az Isten hosszú és kalandos megkeresését.

Az erkölcsiség nem szükségképpen szellemi; lehet teljesen és tisztán emberi, jóllehet az igazi vallás minden erkölcsi értéket fokoz, azokat több jelentéstartalommal tölti meg. A vallás nélküli erkölcsiség nem mutat végleges jóságot, és nem gondoskodik még a saját erkölcsi értékeinek túléléséről sem. A vallás gondoskodik mindannak a fokozásáról, megdicsőítéséről, és biztos túléléséről, amit az erkölcsiség felismer és elfogad.

A vallás a tudomány, a művészet, a bölcselet, az erkölcstan, és az erkölcsök felett áll, de nem független azoktól. Azok mind feloldhatatlanul kölcsönös kapcsolatban vannak egymással a személyes és társas emberi tapasztalásban. A vallás az ember legfelsőbb tapasztalása a halandói természetben, a véges nyelv azonban örökre lehetetlenné teszi az istentan számára, hogy megfelelően leírja az igazi vallásos élményt.

A vallási rálátás a vereség felsőbb vágyakká és új elhatározásokká alakítására képes erővel rendelkezik. A szeretet az ember által igénybe vehető legnagyobb késztetés a világegyetemi felemelkedésben. De az igazságtól, szépségtől, és jóságtól megfosztott szeretet csak érzés, bölcseleti torzítás, lelki káprázat, szellemi ámítás. A szeretetnek mindig újra kell értelmeződnie a morontia- és a szellemfejlődés egymást követő szintjein.

A művészet az ember azon kísérletéből származik, hogy az anyagi környezetében meg nem lévő szépség elől elmeneküljön; egy nagyvonalú tett a morontia szint irányában. A tudomány az ember azon igyekezete, hogy megoldja az anyagi világegyetem látszólagos rejtélyeit. A bölcselet az embernek az emberi tapasztalás egyesítésére tett kísérlete. A vallás az ember legnagyvonalúbb cselekedete, az ő nagyszerű törekvése a végleges valóság megragadására, az ő elszántsága arra, hogy megtalálja Istent és olyan legyen, mint ő.

A vallásos tapasztalás területén a szellemi lehetőség magvábanvaló valóság. Az ember előremutató szellemi késztetése nem lelki káprázat. Az ember minden világegyetemi ábrándozása talán nem tény, de nagyon is igazság.

Némely emberek élete túl nagyszerű és túl nemes a merőben sikeres működés szintjére való alászálláshoz. Az állatnak alkalmazkodnia kell a környezethez, de a vallásos ember meghaladja a környezetét és így az isteni szeretet e rálátásán keresztül kerüli meg a jelenlegi anyagi világ korlátjait. E szeretetfogalom az ember lelkében előidézi az igazság, a szépség, és a jóság meglelésére irányuló állatfeletti törekvést; és megtalálásukkor a befogadásukban dicsőül meg; eleped a vágytól, hogy megélje azokat, hogy igazat cselekedjen.

Ne csüggedjetek; az emberi evolúció még most is folyik, és az Isten kinyilatkoztatása a világnak, Jézusban és Jézuson keresztül, nem marad el.

A mai ember előtt álló nagy kihívás az, hogy jobb kapcsolatot teremtsen az isteni Nevelővel, aki az emberi elmében lakozik. Az ember legnagyobb kalandja a húsvér testben ama kiegyensúlyozott és józan törekvésben áll, hogy egy lelkes erőfeszítésben átlépje az öntudat határait a kezdetleges lélektudat elmosódott területein keresztül annak érdekében, hogy elérje a szellemtudat határvidékét – kapcsolatot teremtsen az isteni jelenléttel. Az ilyen tapasztalás Isten-tudatot alkot, egy olyan tapasztalást, mely nagymértékben erősíti az Isten megismerésével kapcsolatos vallásos tapasztalás előzetesen létező igazságát. Az ilyen szellemtudat egyenértékű az Istennél való fiúi elismerés ténylegességének ismeretével. Egyébként pedig a fiúság bizonyossága a hit megtapasztalása.

És az Isten-tudat egyenértékű a sajátlényegnek a világegyetemmel, és annak a szellemi valóságbeli legfelsőbb szintjein való egyesítésével. Bármely értéknek csak a szellemtartalma maradandó. Még az is elkerülheti a megsemmisülést az emberi tapasztalásban, ami igaz, szép, és jó. Ha az ember nem a továbbélést választja, akkor a továbbélő Igazító őrzi meg azokat a szeretettől született és szolgálatban táplált valóságokat. És mindeme dolgok részét képezik az Egyetemes Atyának. Az Atya élő szeretet, és az Atyának ez az élete az ő Fiaiban van. És az Atya szelleme az ő Fiainak fiaiban – a halandó emberekben – van. Végül is az Atya idea még mindig az Istenről alkotott legmagasabb rendű emberi felfogás.


Vége

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.