Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

192. ÍRÁS – JELENÉSEK GALILEÁBAN

 

Amikor az apostolok elindultak Jeruzsálemből Galileába, addigra a zsidó vezetők már jelentős mértékben lecsillapodtak. Lévén, hogy Jézus csak az országban hívők alkotta családja előtt jelent meg, és mivel az apostolok bujkáltak és nyilvánosan nem szónokoltak, a zsidók vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy az evangéliumi mozgalmat tulajdonképpen eredményesen szétzúzták. Természetesen nyugtalanította őket ama szóbeszédek egyre erősödő terjedése, hogy Jézus feltámadt holtából, de bíztak abban, hogy a lefizetett őrök eredményesen semlegesítenek majd minden ilyen beszámolót azzal, hogy újra előadják azt a történetet, hogy Jézus követőinek csoportja távolította el a testet.

Ettől az időtől kezdve egészen addig, amíg az apostolokat szét nem szórta az egyre fokozódó üldöztetés, Péter lett az apostoli testület általánosan elismert vezetője. Jézus sohasem ruházta fel ilyen hatáskörrel, és az apostoltársai sem választották meg hivatalosan erre a felelős tisztségre; ő természetes módon vette magára azt és a közös egyetértés alapján tartotta is meg, valamint azért is, mert ő volt a fő tanhirdetőjük. Ettől fogva a nyilvános szónoklás lett az apostolok fő elfoglaltsága. Miután visszatértek Galileába, Mátyás, akit Júdás helyére választottak, lett a kincstárnokuk.

A hét folyamán Jeruzsálemben maradtak, Mária, Jézus anyja sok időt töltött a női hívekkel, akik az arimateai József házában szálltak meg.

E hétfőn, korán reggel, amikor az apostolok elindultak Galileába, János Márk velük tartott. Követte őket a városból kifelé tartó útjukon, és amikor már messze maguk mögött hagyták Betániát, János Márk bátran odament hozzájuk, mert bízott abban, hogy nem fogják visszaküldeni.

Az apostolok többször is megálltak a Galileába vezető útjuk során, hogy elmeséljék a feltámadt Mester történetét és ezért csak szerdán késő este érkeztek meg Betszaidába. Csütörtökön dél lett, mire mindannyian felkeltek és a reggelizéshez készülődtek.

 

1. JELENÉS A TÓNÁL

Április 21-én, pénteken reggel nagyjából hat órakor jelent meg a morontia Mester tizenharmadik alkalommal, és Galileában az első alkalommal, a tíz apostolnak, ahogy a hajójuk közeledett a Betszaidánál lévő szokásos kikötési helyük közelében lévő partszakaszhoz.

Miután az apostolok a Zebedeus házban várakozással töltötték a csütörtök délutánt és a koraestét, Simon Péter azt javasolta, hogy menjenek halászni. Amikor Péter felvetette ezt a halászást, az összes apostol úgy döntött, hogy vele tart. Egész éjjel keményen dolgoztak a hálóikkal, de halat nem fogtak. Nem sokat gondolkoztak a fogás sikertelenségén, mert számos érdekes élményük volt, melyeket meg akartak beszélni, olyan dolgok, melyek a közelmúltban estek meg velük Jeruzsálemben. De amikor kivilágosodott, úgy döntöttek, hogy visszatérnek Betszaidába. Ahogy a parthoz közeledtek, a hajókikötő közelében megláttak valakit a parton, ahogy egy tűz mellett álldogál. Először azt hitték, hogy János Márk az, aki azért jött le, hogy üdvözölje a halászzsákmánnyal visszatérőket, de ahogy közelebb értek a parthoz, észrevették, hogy tévedtek – a férfialak túl magas volt, semhogy János lehetett volna. Egyikük sem gondolta, hogy a parton álló alak a Mester. Azt sem értették egészen, hogy Jézus miért akar találkozni velük a korábbi együttléteik színhelyein, kint a szabadban, távol a félelemmel, árulással, és halállal megrendítő szomorúsággal összekapcsolható jeruzsálemi zárt környezettől. Azt mondta nekik, hogy ha elmennek Galileába, akkor majd ott találkoznak, és azon volt, hogy megtartsa ezt az ígéretét.

Ahogy lehorgonyoztak és készülődtek a kis hajóból való kiszállásra, a parton álló ember odakiáltott nekik, „Fiúk, fogtatok valamit?” És amikor azt felelték, „Nem,” megint megszólalt. „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalánál, és fogtok halat.” Bár azt nem tudták, hogy Jézus volt az, aki így utasította őket, teljes egyetértésben kivetették a hálót, ahogy mondták nekik, és az nyomban meg is telt, de olyannyira, hogy alig bírták kihúzni. Most Zebedeus János kapcsolt gyorsan, és amikor meglátta a súlyos hálót, rájött, hogy a Mester az, aki szólt hozzájuk. Amint ez a gondolat átfutott az elméjén, odahajolt Péterhez és azt súgta neki, „Ez a Mester.” Péter mindig is meggondolatlanul cselekvő és szenvedélyes odaadású ember volt; így amikor János a fülébe súgta ezt, gyorsan felegyenesedett és belevetette magát a vízbe, hogy mielőbb a Mester mellé érjen. A testvérei ott haladtak közvetlenül mögötte, és a halakkal teli hálót maguk után vontatva a kis hajóval értek a parthoz.

János Márk ekkorra már talpon volt, és látván, hogy az apostolok a súlyos hálóval közelednek a parthoz, leszaladt a partra az üdvözlésükre; és amikor tizenegy embert látott tíz helyett, gyanította, hogy az ismeretlen alak a feltámadt Jézus, és ahogy a meglepődött tizek ott álltak némán, a legény odaszaladt a Mesterhez és, a lábainál térdelve azt mondta, „Uram és Mesterem.” És erre Jézus megszólalt, de nem úgy, mint Jeruzsálemben, amikor azzal köszöntötte őket, hogy „Béke legyen veletek”, hanem hétköznapi beszédmódban azt mondta János Márknak: „Jól van, János, örülök, hogy újra látlak a gondtalan Galileában, ahol jól töltheted az időt. Maradj velünk, János, és reggelizz velünk.”

Ahogy Jézus a fiatalemberrel beszélgetett, a tizek olyannyira el voltak képedve és meg voltak lepődve, hogy megfeledkeztek arról, hogy a hálónyi halat a partra húzzák. Jézus most azt mondta: „Hozzátok be a halakat és készítsetek valami reggelit. Tüzünk és kenyerünk már bőséggel van.”

Mialatt János Márk hódolatát fejezte ki a Mesternek, Péter először megdöbbent a szénből rakott, vörösen izzó tűz látványán a parton; a jelenet oly élénken emlékeztette őt az Annás udvarában rakott éjféli faszéntűzre, ahol megtagadta a Mestert, de aztán magához tért és, a Mester lábai elé térdelve, azt kiáltotta, „Uram és Mesterem!”

Péter ezt követően csatlakozott a társaihoz, hogy kihúzzák a hálót a partra. Amikor a fogás már a parton volt, számba vették a halakat, és 153 nagyobbat találtak. És megint csak elkövették azt a hibát, hogy e dolgot csodás halfogásnak tekintsék. Ehhez a mellékeseményhez semmilyen csoda nem járult. Ez pusztán a Mester korábbi ismereteinek alkalmazását jelentette. Tudta, hogy a halak ott vannak és ennek megfelelően utasította az apostolokat, hogy hová vessék ki a hálójukat.

Jézus e szavakkal szólt hozzájuk: „Most pedig mindannyian gyertek reggelizni. Még az ikrek is üljenek le, amíg beszélgetek veletek; János Márk majd megtisztítja a halakat.” János Márk odahozott hét méretes halat, melyeket a Mester feltett a tűzre, és amikor megfőttek, a legény felszolgálta a tizeknek. Ez után Jézus megtörte a kenyeret és átadta Jánosnak, aki így felszolgálta azt az éhes apostoloknak. Amikor János Márk mindegyiküket kiszolgálta, Jézus megkérte, hogy üljön le, és a legénynek ő maga szolgálta fel a halat és a kenyeret. És ahogy falatoztak, Jézus beszélgetett velük és felidézték számos, Galileában és épp e tónál szerzett emléküket.

Ez volt a harmadik alkalom, hogy Jézus megmutatkozott az apostoloknak, mint csoportnak. Amikor Jézus először megszólította őket, azt kérdezvén, hogy fogtak-e halat, azért nem sejtették, hogy ő az, mert mindennapos dolog volt a Galilai-tavon halászók számára, hogy amikor partra szálltak, megszólították őket a tariceai halkereskedők, akik rendszerint kéznél voltak, hogy megvásárolják a napi fogást a szárítóüzemek részére.

Jézus több mint egy órán át beszélgetett az apostolokkal és János Márkkal, és ez után a parton sétálgatott, kettesével beszélgetett velük – de nem ugyanazokkal a párokkal, akiket először küldött ki együtt tanítani. Mind a tizenegy apostol együtt jött el Jeruzsálemből, Zélóta Simon viszont egyre csüggedtebb lett, ahogy Galileához közeledtek, így aztán, amikor Betszaidába értek, elvált a testvéreitől és hazament.

Mielőtt elbúcsúzott volna tőlük ezen a reggelen, Jézus úgy rendelkezett, hogy két önként vállalkozó apostol menjen el Zélóta Simonhoz és hozza vissza őt még aznap. És Péter és András így is tett.

 

2. BESZÉLGETÉS AZ APOSTOLOKKAL KETTESÉVEL

Amikor befejezték a reggelit, és miközben a többiek a tűznél ültek, Jézus jelezte Péternek és Jánosnak, hogy jöjjenek vele sétálni a partra. Ahogy ott sétáltak, Jézus azt mondta Jánosnak, „János, szeretsz te engem?” És amikor János azt felelte, „Igen, Mester, teljes szívemből,” a Mester azt mondta: „Akkor, János, add fel a türelmetlenségedet és tanuld meg szeretni az embereket, úgy, ahogy én szerettelek téged. Szenteld életedet annak bizonyításának, hogy a szeretet a legnagyobb dolog a világon. Az Isten szeretete bírja rá az embereket az üdvözülés keresésére. A szeretet az elődje minden szellemi jóságnak, az a lényege az igaznak és a szépnek.”

Jézus ez után Péterhez fordult és megkérdezte, „Péter, szeretsz te engem?” Péter azt felelte, „Uram, tudod, hogy teljes lelkemmel szeretlek.” Erre Jézus azt mondta: „Ha szeretsz engem, Péter, akkor tápláld a bárányaimat. Ne feledkezz meg arról, hogy segédkezz a gyengéknek, a szegényeknek, és az ifjaknak. Félelem vagy kedvezmény nélkül hirdesd az evangéliumot; mindig emlékezz, hogy az Isten nem tesz különbséget személyek között. Úgy szolgáld az embertársaidat, ahogy én szolgáltalak téged; bocsáss meg a halandótársaidnak, ahogy én is megbocsátottam neked. A tapasztalás tanítsa meg neked a csendes elmélkedés értékét és az értelmes gondolkodás erejét.”

Ahogy egy kicsit továbbsétáltak, a Mester odafordult Péterhez és megkérdezte, „Péter, tényleg szeretsz engem?” És erre Simon azt mondta, „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek.” És Jézus megint azt mondta: „Akkor viseld jó gondját a bárányaimnak. Légy jó és igaz pásztora a nyájnak. Ne áruld el a beléd vetett bizalmukat. Az ellenség keze ne okozzon meglepetést neked. Mindenkor légy résen – figyelj és imádkozz.”

Amikor továbbmentek néhány lépést, Jézus odafordult Péterhez és, harmadjára is megkérdezte, „Péter, igazán szeretsz engem?” És erre Péter, akit egy kissé már bántott, hogy a Mester láthatólag nem bízik benne, érzéssel teli hangon azt mondta, „Uram, te mindent tudsz, és ezért tudod azt is, hogy én valóban és igazán szeretlek.” Erre Jézus azt mondta: „Tápláld a bárányaimat. Ne hagyd el a nyájat. Mutass példát és ösztönzést minden pásztortársadnak. Úgy szeresd a nyájat, ahogy én szerettelek téged és szenteld magad az ő jólétüknek, ahogy én a te jólétednek szenteltem az életemet. És kövess engem egészen a legvégéig.”

Péter ezt az utolsó kijelentést szó szerint vette – hogy továbbra is követnie kell őt – és Jézushoz fordulva, Jánosra mutatott, megkérdezvén, „Ha én követlek téged, akkor mit tegyen ez az ember?” És ekkor, látván, hogy Péter félreértette a szavait, Jézus így szólt: „Péter, ne foglalkozz azzal, hogy mit tegyenek a testvéreid. Ha azt akarom, hogy János maradjon azt követően, hogy te elmentél, amíg vissza nem jövök, mit jelent ez neked? Csak azzal törődj, hogy kövess engem.”

Ez a megjegyzés elterjedt a testvérek között és úgy vették, mint Jézus az irányú kijelentését, hogy János nem fog meghalni azelőtt, ahogy sokan gondolták és remélték, hogy a Mester visszatér megalapítani az országot hatalomban és dicsőségben. Jézus szavainak ez az értelmezése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Zélóta Simont visszahozzák a szolgálatba, és meg is maradjon a munkában.

Amikor visszatértek a többiekhez, Jézus Andrással és Jakabbal ment el sétálni és beszélgetni. Amikor egy rövid szakaszt megtettek, Jézus így szólt Andráshoz, „András, bízol te bennem?” És amikor az apostolok korábbi főnöke meghallotta, hogy Jézus ilyen kérdést tesz fel, megállt és azt felelte, „Igen, Mester, hát hogyne bíznék benned, és tudod, hogy bízom.” Erre Jézus azt mondta: „András, ha bízol bennem, akkor bízz jobban a testvéreidben – még Péterben is. Egyszer megbíztalak a testvéreid vezetésével. Most neked kell megbíznod másokban, amint elhagylak titeket, hogy elmenjek az Atyához. Amikor a testvéreid elkezdenek szétszóródni az elkeseredett üldöztetések miatt, légy megfontolt és bölcs tanácsadója Jakabnak, aki fivérem a húsvér testben, amikor olyan nehéz terheket tesznek rá, melyek elbírására a tapasztalatai nem készítették fel őt. És bízzál továbbra is, mert én nem hagylak el. Amint végeztél a földön, eljössz hozzám.”

Erre Jézus odafordult Jakabhoz, azt kérdezvén tőle, „Jakab, bízol te bennem?” És Jakab természetesen azt válaszolta, „Igen, Mester, teljes szívemből bízom benned.” Erre Jézus azt mondta: „Jakab, ha jobban bíznál bennem, akkor kevésbé türelmetlen volnál a testvéreiddel. Ha hajlandó vagy bízni bennem, akkor az segít neked abban, hogy kedves légy a hívek testvériségéhez. Tanuld meg felmérni a szavaid és a tetteid következményeinek súlyát. Emlékezz, hogy az aratást a vetés határozza meg. Imádkozz a szellem nyugalmáért és gyakorolj türelmet. Ezek a kegyek, az élő hittel, ezek éltessenek, amikor eljön az óra, hogy az áldozati poharat kiidd. De ne aggódj; amikor végeztél a földön, te is eljössz hozzám, hogy velem legyél.”

Jézus ez után Tamással és Nátániellel beszélgetett. Tamásnak azt mondta, „Tamás, szolgálsz te engem?” Tamás azt felelte, „Igen, Uram, szolgállak most és mindig.” Erre Jézus így szólt: „Ha szolgálni akarsz engem, akkor szolgáld a húsvér testbeni testvéreidet úgy, ahogy én szolgáltalak téged. És e jótéteménybe ne fáradj bele, hanem állhatatosan tarts ki, mint akit az Isten avatott fel a szeretet eme szolgálatára. Amikor végeztél a velem való szolgálattal a földön, dicsőségben fogsz szolgálni velem. Tamás, fel kell hagynod a kétkedéssel; erősödjön a hited és az igazságról való tudásod. Gyermekként higgy az Istenben, de ne viselkedj oly gyerekesen. Légy bátor; légy erőshitű és nagy az Isten országában.”

Ez után a Mester azt mondta Nátánielnek, „Nátániel, szolgálsz te engem?” És az apostol azt felelte, „Igen, Mester, szolgállak, osztatlan szeretettel.” Erre Jézus így szólt: „Ha tehát teljes szívvel szolgálsz engem, akkor gondoskodj arról, hogy fáradhatatlan ragaszkodással a földi testvéreim jólétének szenteled magad. Barátságot vegyíts tanáccsal és adj szeretet a bölcseletedhez. Szolgáld úgy az embertársaidat, ahogy én szolgáltalak téged. Légy olyan hűséges az emberekhez, ahogy én ügyeltem rád. Légy kevésbé bíráló; várj el kevesebbet némely embertől és ezáltal mérsékeld a csalódásodat. És amikor az itt lent folyó munkád véget ér, velem fogsz szolgálni fent.”

Ezt követően a Mester Mátéval és Fülöppel beszélgetett. Fülöpnek azt mondta, „Fülöp, engedelmeskedsz te nekem?” Fülöp azt felelte, „Igen, Uram, az életemmel is engedelmeskedni fogok neked.” Erre Jézus így szólt: „Ha engedelmeskedni akarsz nekem, akkor menj a nem-zsidók vidékeire és hirdesd ezt az evangéliumot. A látnokok azt mondták neked, hogy jobb engedelmeskedni, mint áldozni. Hit révén Istent ismerő országfivá váltál. Csak egy megtartandó törvény van – ez pedig az a parancs, hogy menj és hirdesd az országról szóló evangéliumot. Ne félj többé az emberektől; ne félj hirdetni az örökkévaló élet jó híreit a társaidnak, akik sötétségben tespednek és ki vannak éhezve az igazság világosságára. Fülöp, többé ne foglalkozz a pénzzel és a javakkal. Most már éppoly szabadon hirdesd a jó híreket, mint a testvéreid. És én előtted fogok járni és veled leszek egészen a legvégéig.”

Ez után pedig, Mátéhoz szólva, a Mester megkérdezte, „Máté, szívből akarsz-e engedelmeskedni nekem?” Máté azt felelte, „Igen, Uram, teljesen annak szenteltem magam, hogy megcselekedjem az akaratodat.” Erre a Mester azt mondta: „Máté, ha engedelmeskedni akarsz nekem, menj és tanítsd meg minden embernek az országról szóló ezen evangéliumot. Többé nem szolgálod testvéreidet az élet anyagi dolgaival; ezentúl neked is hirdetned kell a szellemi üdvözülés jó híreit. Mostantól kezdve félszemmel csakis arra ügyelj, hogy eleget tégy azon megbízatásodnak, hogy az Atya országáról szóló ezen evangéliumot hirdesd. Ahogy én megcselekedtem az Atya akaratát a földön, úgy teljesítsd te az isteni megbízatást. Emlékezz, a zsidók és a nem-zsidók egyaránt a testvéreid. Ne félj senkitől, amikor a mennyország evangéliumának megmentő igazságait hirdeted. És ahová én megyek, rövidesen te is eljössz.”

Ez után az Alfeus ikrekkel, Jakabbal és Júdással sétált és beszélgetett, és mindkettejükhöz szólva, megkérdezte, „Jakab és Júdás, hisztek ti bennem?” És amikor mindketten azt felelték, „Igen, Mester, hiszünk,” azt mondta: „Rövidesen itt hagylak benneteket. Látjátok, hogy a húsvér testben már el is hagytalak. Csak egy rövid időre maradok ebben az alakban, mielőtt elmegyek az Atyámhoz. Ti hisztek bennem – az apostolaim vagytok, és mindig is azok lesztek. Higgyetek továbbra is és emlékezzetek a velem való társaságotokra, amikor már eltávoztam, és miután esetleg visszatértetek a munkátokhoz, melyet akkor végeztetek, mielőtt eljöttetek, hogy velem éljetek. Soha ne engedjétek, hogy a külsődleges munkátok kihasson a hűségetekre. Legyen hitetek Istenben egészen az utolsó földi napjaitok végéig. Soha ne feledd, hogy amikor az Isten hű fia vagy, a teremtésrész minden becsületes munkája szent. Semmi sem lehet közönséges, melyet az Isten fia tesz. Ezért hát mostantól fogva Istenért dolgozzatok. És amikor végeztek e világon, vannak más és jobb világaim, ahol hasonlóképpen értem fogtok dolgozni. És mindeme munkában, e világon és más világokon, én veletek fogok dolgozni, és a szellemem bennetek fog lakozni.”

Már csaknem tíz óra volt, amikor Jézus visszatért az Alfeus ikrekkel való beszélgetésből, és amint az apostolokat magukra hagyta, azt mondta: „Búcsúzom addig is, amíg majd mindannyiatokkal találkozom holnap délidőben a felavatásotok hegyén.” És amint ezt elmondta, el is tűnt a szemeik elől.

 

3. A FELAVATÁS HEGYÉN

Április 22-én, szombaton délben a tizenegy apostol a megbeszéltek szerint összegyűlt a Kapernaum melletti hegyen, és Jézus megjelent közöttük. Erre a találkozóra pontosan azon a hegyen került sor, ahol a Mester kijelölte őket apostolaiként és az Atya országának követeiként a földön. És ez volt a Mester tizennegyedik morontia megnyilatkozása.

Ekkor az apostolok körben letérdeltek a Mester körül és meghallgatták, amint elismétli a megbízásokat és látták, amint újból előadja a felavatási jelenetet éppen úgy, mint amikor először jelölte ki őket az országért való különleges munkára. És mindez számukra, a Mester imájától eltekintve, az Atya szolgálatára való korábbi felszentelésük emlékét idézte. Amikor a Mester – a morontia Jézus – most imádkozáshoz fogott, oly fenséges hangon és hatalmi szóval szólt, melyet az apostolok addig még soha nem hallottak. A Mesterük most olyanként beszélt a világegyetemek uraival, mint akinek a kezébe adatott a saját világegyetemében minden hatalom és fennhatóság. És ez a tizenegy ember sohasem felejtette el a követként korábban tett fogadalmaikkal kapcsolatos újbóli, morontia felajánlás élményét. A Mester mindössze egy órát töltött a követeivel e hegyen, és miután szeretetteljesen búcsút vett tőlük, el is tűnt a szemeik elől.

És egy hétig senki sem látta Jézust. Az apostoloknak tényleg semmi elképzelésük sem volt, hogy mihez kezdjenek, nem tudták, hogy a Mester vajon elment-e már az Atyához. E bizonytalan helyzetben Betszaidában maradtak. Féltek kimenni halászni, nehogy a Mester akkor jöjjön el hozzájuk és így elkerüljék. Jézus e teljes hetet a földön tartózkodó morontia teremtményekkel és azokkal a morontia-átmeneti ügyekkel töltötte, melyeket e világon megtapasztalt.

 

4. A TÓPARTI GYŰLÉS

Jézus jelenéseinek híre elterjedt Galilea szerte, és napról napra egyre növekvő számban érkeztek hívek a Zebedeus házhoz, hogy érdeklődjenek a Mester feltámadásáról és hogy kiderítsék az igazságot ezen állítólagos jelenések kapcsán. Péter a hét legelején üzenetet küldött, hogy nyilvános találkozót tartanak a tóparton a következő szombaton, délután háromkor.

Ennek megfelelően április 29-én, szombaton három órakor több mint ötszáz hívő gyűlt össze Kapernaum környékéről Betszaidában, hogy meghallgassa Péternek a feltámadás óta először megtartandó nyilvános hitszónoklatát. Az apostol a legjobb formában volt, és miután befejezte a megindító beszédet, a hallgatóság tagjai közül már csak kevesen kételkedtek abban, hogy a Mester feltámadt holtából.

Péter ezzel fejezte be a beszédét: „Megerősítjük, hogy a názáreti Jézus nem halott; kijelentjük, hogy feltámadt a sírból; azt hirdetjük, hogy láttuk őt és beszéltünk vele.” Épp ahogy végzett e hitbéli nyilatkozattal, mindezen emberek szeme láttára megjelent mellette a Mester morontia alakban és, a jól ismert hanghordozással szólva, ezt mondta, „Béke legyen veletek, és békével búcsúzom tőletek.” Ahogy megjelent és szólt hozzájuk, el is tűnt a szemeik elől. Az volt a feltámadott Jézus tizenötödik morontia megnyilvánulása.

Ama bizonyos dolgok miatt, melyeket a Mester a felavatás hegyén való tanácskozásuk alatt mondott a tizenegyeknek, az apostoloknak az volt a benyomásuk, hogy a Mesterük rövidesen nyilvánosan is meg fog jelenni a galileai hívek egy csoportja előtt, és hogy miután így tett, nekik vissza kell térniük Jeruzsálembe. Ennek megfelelően, másnap, vagyis április 30-án, vasárnap korán reggel a tizenegyek elindultak Betszaidából Jeruzsálembe. Sokat tanítottak és szónokoltak a Jordán folyása mentén vezető útjukon, így csak május 3-án, szerdán késő este érkeztek meg Jeruzsálembe, Márkék házához.

Szomorú hazatérés volt ez János Márk számára. Néhány órával az előtt, hogy hazaért volna, apja, Illés Márk, agyvérzésben meghalt. Bár a feltámadás bizonyosságának gondolata sok vigaszt jelentett az apostoloknak a fájdalmukban, ugyanakkor igazán gyászolták jó barátjuk elvesztését, aki szilárd támogatójuk volt még a nagy bajok és csalódások idején is. János Márk megtett mindent, hogy vigaszt nyújtson az anyjának és, a nevében arra kérte az apostolokat, hogy továbbra is tekintsék otthonuknak az asszony házát. És a tizenegyek e felsőtermet tették meg szálláshelyüknek a pünkösd napjáig.

Az apostolok azért az est leszállta után léptek be Jeruzsálembe, nehogy a zsidó hatóságok észrevegyék őket. Illés Márk temetésén sem mutatkoztak nyilvánosan. Másnap egész nap csendes elzárkózásban maradtak ebben a sokat látott felsőteremben.

Az apostolok csütörtök éjjel csodálatos tanácskozást tartottak ebben a felső helyiségben és Tamás, Zélóta Simon, és az Alfeus ikrek kivételével mind megfogadták, hogy elindulnak és nyilvánosan hirdetik a feltámadt Úr új evangéliumát. Már meg is tették az első lépéseket az országról szóló evangéliumnak – az Istennél való fiúi elismerésnek és az emberek közötti testvériségnek – a Jézus feltámadásának hirdetésévé való átalakítására. Nátániel ellenezte a nyilvános üzenetük lényegének ilyetén való módosítását, de nem tudott ellenállni Péter ékesszólásának, és nem tudta legyőzni a tanítványok, különösen a női hívek lelkesültségét sem.

Így aztán Péter erőteljes vezetése alatt és mielőtt a Mester felemelkedett volna az Atyához, az ő jó szándékú képviselői hozzáfogtak ahhoz az aprólékos eljáráshoz, hogy fokozatosan és biztosan átalakítsák Jézus vallását egy, a Jézusról szóló új és módosított formájú vallássá.

193. ÍRÁS – AZ UTOLSÓ JELENÉSEK ÉS A MENNYBEMENETEL

 

Jézus tizenhatodik morontia megnyilatkozására május 5-én, pénteken került sor Nikodémusz kertjében, nagyjából este kilenc órakor. A jeruzsálemi hívek a feltámadás óta először ezen az estén tettek kísérletet a gyülekezésre. Ez alkalommal itt gyülekezett a tizenegy apostol, a női testület és a társaik, és a Mester mintegy ötven egyéb, vezető tanítványa, beleértve számos görögöt is. A hívek e csoportja kötetlenül beszélgetett több mint egy félórán át, amikor is a morontia Mester mindannyiuk szemei előtt hirtelenül megjelent és nyomban hozzá is fogott az útbaigazításukhoz. Jézus ezt mondta:

„Béke legyen veletek. E csoport a hívek legjellemzőbb csoportja – apostolok és tanítványok, férfiak és nők egyaránt – akiknek megjelentem azóta, hogy a húsvér testből megszabadultam. Most tanúságra hívlak benneteket, hogy én megmondtam előre, hogy a közöttetek való ittlétemnek véget kell érnie; megmondtam, hogy rövidesen vissza kell térnem az Atyához. És akkor világosan elmondtam nektek, hogy a főpapok és a zsidók vezetői miként fognak megöletni engem, és hogy feltámadok a sírból. Hát akkor miért hagyjátok, hogy mindeme dolgok, amikor megtörténnek, így összezavarjanak titeket? és miért lepődtetek meg annyira, amikor a harmadik napon kikeltem a sírból? Azért nem hittetek nekem, mert úgy hallgattátok a szavaimat, hogy nem értettétek azok jelentését.

„És most jól figyeljetek a szavaimra, nehogy megint elkövessétek azt a hibát, hogy az elmétek hallja a tanításomat, miközben a szívetekben nem értitek a jelentését. A közületek egyként való ittlétem kezdete óta azt tanítottam nektek, hogy az egyik célom az, hogy kinyilatkoztassam a mennyei Atyámat az ő földi gyermekeinek. Azért éltem Istent kinyilatkoztató alászállást, hogy megtapasztalhassátok az Istent ismerő létpályát. Istent, mint a mennyei Atyátokat nyilatkoztattam ki; rólatok úgy tettem kinyilatkoztatást, mint az Isten földi fiairól. Tény, hogy az Isten szeret titeket, a fiait. A szavaimban való hit révén e tény örökkévaló és élő igazsággá válik a szívetekben. Amikor élő hit révén istenmód Isten-tudatossá váltok, akkor a szellemtől születtek meg a fény és élet gyermekeiként, arról az örökkévaló életről van szó, amivel felemelkedtek a világegyetemek mindenségében és abban a tapasztalásban részesültök, hogy a Paradicsomon megtaláljátok az Atya Istent.

„Arra intelek titeket, hogy mindig emlékezzetek arra, hogy az emberek közötti küldetésetek a mennyországról szóló evangéliumnak – az Isten atyasága valóságának és az ember fiúsága igazságának – hirdetése. A jó hírek teljes igazságát hirdessétek, ne csak a megmentő evangélium egy részét. Üzeneteteket nem változtatja meg a feltámadásommal kapcsolatos tapasztalás. Az Istennél való fiúi elismerés, hit révén, még mindig az országról szóló evangélium megmentő igazsága. Menjetek hirdetni az Isten szeretetét és az ember szolgálatát. Amely tudásra a világnak a legnagyobb szüksége van, az ez: Az emberek az Isten fiai, és hiten keresztül ténylegesen is megismerhetik, és naponta átélhetik, e megnemesítő igazságot. Segítsen az alászállásom minden embert abban, hogy felismerjék, hogy ők az Isten gyermekei, ám e tudás nem lesz elégséges, ha nem ragadják meg személyes hit révén azt a megmentő igazságot, hogy ők az örökkévaló Atya élő szellemfiai. Az országról szóló evangélium az Atya szeretetével és az ő földi gyermekeinek szolgálatával áll kapcsolatban.

„Magatok között, itt, osztoztok ama tudatban, hogy feltámadtam holtamból, de ebben nincs semmi különös. Megvan a hatalmam ahhoz, hogy életemet adjam és újra felvegyem; az Atya ily hatalmat ad a paradicsomi Fiainak. Inkább annak tudata kellene, hogy a szíveteket megdobogtassa, hogy egy korszak holtai kezdték meg az örökkévaló felemelkedést röviddel az után, hogy József sírhelyét elhagytam. Úgy éltem az életemet a húsvér testben, hogy megmutassam, hogy szeretetteljes szolgálaton keresztül miként válhattok Istent kinyilatkoztatóvá az embertársaitok számára éppen úgy, ahogy titeket szeretve és benneteket szolgálva Isten kinyilatkoztatóvá lettem számotokra én. Azért éltem az Ember Fiaként közöttetek, hogy ti, és minden más ember is, megtudjátok, hogy mindannyian valóban az Isten fiai vagytok. Ezért menjetek most az egész világba és hirdessétek a mennyországról szóló ezen evangéliumot minden embernek. Úgy szeressetek minden embert, ahogy én szerettelek titeket; úgy szolgáljátok halandótársaitokat, ahogyan én szolgáltalak benneteket. Önként kaptatok, önként adjatok. Csak addig maradjatok itt, Jeruzsálemben, amíg elmegyek Atyámhoz, és amíg elküldöm nektek az Igazság Szellemét. Ő elvezet majd titeket a teljesebb igazságra, és én veletek megyek az egész világba. Veletek vagyok mindig, és békével búcsúzom tőletek.”

Miután a Mester ezt elmondta nekik, eltűnt a szemeik elől. Már közeledett a hajnal, mire a hívek e csoportja szétoszlott; egész éjjel együtt maradtak, alaposan megtárgyalták a Mester intelmeit és elgondolkodtak mindazon, ami megesett velük. Zebedeus János és az apostolok közül mások is elmesélték nekik a morontia Mesterrel kapcsolatos galileai tapasztalásaikat és előadták, hogy miként jelent meg nekik három alkalommal.

 

1. A JELENÉS SIKÁRBAN

Május 13-án, szombat délután nagyjából négy órakor a Mester megjelent Naldának és mintegy hetvenöt szamaritánus hívőnek Jákob kútja közelében, Sikárban. A hívek szokás szerint itt találkoztak, annak a helynek a közelében, ahol Jézus az élet vizéről beszélt Naldának. E napon, amint éppen befejezték a feltámadásról szóló beszámolókkal kapcsolatos megbeszéléseiket, Jézus hirtelenül megjelent közöttük, ezt mondva:

„Béke legyen veletek. Örvendeztek tudván, hogy én vagyok a feltámadás és az élet, de ez semmi hasznot nem hoz nektek, hacsaknem születtek meg előbb az örökkévaló szellemtől, miáltal hit révén megkapjátok az örökkévaló élet ajándékát. Ha az Atyám hites fiai vagytok, akkor sohasem fogtok meghalni; nem fogtok elpusztulni. Az országról szóló evangélium megtanította nektek, hogy minden ember az Isten fia. És a mennyei Atyának a földi gyermekei iránti szeretetéről szóló eme jó híreket el kell vinni az egész világnak. Eljött az idő, amikor nem a Gerizimen és nem is Jeruzsálemben imádjátok az Istent, hanem ott, ahol vagytok, ahogy vagytok, szellemben és igazságban. A hitetek az, ami megmenti a lelketeket. Az üdvözülés az Isten ajándéka mindazoknak, akik hiszik, hogy az ő fiai. De tévedés ne essék; míg az üdvözülés az Isten önkéntes adománya és mindenki megkapja, aki hit révén elfogadja, addig úgy követi ezt a szellemélet gyümölcsei megtermésének tapasztalása, ahogy az életet a húsvér testben megélik. Az Isten atyasága tantételének elfogadása azt is jelenti, hogy szintén önként elfogadjátok az emberek közötti testvériség ehhez társuló igazságát. És ha az ember a testvéretek, akkor még több ő, mint a szomszédotok, akivel kapcsolatban az Atya megkívánja tőletek, hogy magatokként szeressétek. A testvéredet, lévén, hogy ő a saját családod tagja, nemcsak családi ragaszkodással szereted, hanem szolgálni is úgy fogod, ahogy magadat szolgálnád. És így fogjátok szeretni és szolgálni a testvéreteket, mert titeket, lévén a testvéreim vagytok, én így szerettelek és szolgáltalak. Menjetek hát el az egész világba és mondjátok el minden faj, törzs, és nemzet minden teremtményének ezeket a jó híreket. Szellemem előttetek fog járni, és én mindig veletek leszek.”

Ezeket a szamaritánusokat nagyon elképesztette a Mester e megjelenése, és a helyszínről siettek is vissza a közeli városaikba és falvaikba, ahol híresztelni kezdték, hogy látták Jézust, és ő beszélt is hozzájuk. És ez volt a Mester tizenhetedik morontia megjelenése.

 

2. A FÖNÍCIAI JELENÉS

A Mester tizennyolcadik morontia megjelenésére Tiruszban került sor május 16-án, kedden, kevéssel este kilenc óra előtt. Megint csak a hívek egy találkozójának végén jelent meg, ahogy az emberek éppen indulni készültek, és ezt mondta:

„Béke legyen veletek. Örvendeztek tudván, hogy az Ember Fia feltámadt holtából, mert ezáltal tudjátok, hogy ti és a testvéreitek szintén túl fogjátok élni a halandói halált. De az ilyen feltámadás attól függ, hogy előzőleg megszülettetek-e az igazságkereső és Istent ismerő szellemtől. Az élet kenyere és annak vize csak azoknak adatik, akik vágynak az igazságra és szomjaznak az igazságosságra – Istenre. A halottak feltámadásának ténye nem az országról szóló evangélium. E nagy igazságok és e világegyetemi tények mind kapcsolatba hozhatók ezzel az evangéliummal annyiban, hogy részét képezik annak az eredménynek, hogy az emberek elhiszik a jó híreket és benne foglaltatnak azok későbbi tapasztalásában, akik hit révén valóban és igazán az örökkévaló Isten örökös fiai. Atyám azért küldött a világba, hogy hirdessem a fiúság ezen üdvözülését minden embernek. És én így küldelek ki titeket a fiúság ezen üdvözülésének hirdetésére. Az üdvözülés az Isten önként adott ajándéka, de akik szellemtől születtek, nyomban megmutatják a szellem gyümölcseit a teremtménytársaik szeretetteljes szolgálatában. És az isteni szellemnek a szellemtől született és Istent ismerő halandók életében termett gyümölcsei ezek: szeretetteljes szolgálat, önzetlen odaadás, bátor hűség, őszinte tisztesség, felvilágosult őszinteség, halhatatlan remény, gyanakvásmentes bizalom, irgalmas segédkezés, kimeríthetetlen jóság, megbocsátó türelem, és tartós béke. Ha a magukat hívőknek vallók nem hozzák az isteni szellem e gyümölcseit az életükben, akkor halottak; az Igazság Szelleme nincs bennük; ők az élő szőlőtő haszontalan ágai, és rövidesen leszedik őket. Atyám a hites gyermekeitől a szellemgyümölcs bő termését igényli. Ha tehát nem vagytok termők, megássa a gyökereiteket és levágja a nem termő ágaitokat. Az Isten országában a menny felé fejlődve a szellem egyre több gyümölcsét kell teremnetek. Gyermekként léphettek az országba, de az Atya megköveteli, hogy kegyelem révén felnőjetek a szellemi felnőttség végső fokára. És amikor kimentek, hogy minden nemzetnek elmondjátok ezen evangélium jó híreit, én előttetek fogok járni, és az én Igazság Szellemem ott lesz a szívetekben. Békével búcsúzom tőletek.”

És akkor a Mester eltűnt a szemeik elől. Másnap Tiruszból indultak el azok, akik elvitték e történetet Szidonba és még Antiókhiába és Damaszkuszba is. Jézus akkor volt e hívekkel, amikor a húsvér testben volt, és egyből felismerték, amikor tanítani kezdte őket. A barátai ugyan nem igazán tudták felismerni az akkor láthatóvá tett morontia alakját, de egyáltalán nem okozott gondot nekik, hogy a személyét azonosítsák, amikor hozzájuk beszélt.

 

3. AZ UTOLSÓ JELENÉS JERUZSÁLEMBEN

Május 18-án, csütörtökön korareggel jelent meg Jézus a földön morontia személyiségként utoljára. A tizenegy apostol éppen leült reggelizni Mária Márk házának felsőtermében, amikor Jézus megjelent nekik és azt mondta:

„Béke legyen veletek. Arra kértelek titeket, hogy maradjatok itt, Jeruzsálemben, amíg felemelkedem az Atyához, egészen addig, amíg elküldöm hozzátok az Igazság Szellemét, aki rövidesen kiárad minden húsvér testre, és aki felruház benneteket fentről való hatalommal.” Zélóta Simon e kérdéssel szakította félbe Jézust, „Akkor hát, Mester, helyreállítod az országot, és látjuk az Isten dicsőségét megmutatkozni a földön?” Amikor Jézus meghallotta Simon kérdését, azt felelte: „Simon, te még mindig kitartasz a zsidó Messiásra és az anyagi királyságra vonatkozó régi ideáid mellett. De szellemi erőt kaptok, miután a szellem leszállt rátok, és rövidesen elmentek az egész világba hirdetni az országról szóló ezen evangéliumot. Ahogy az Atya elküldött engem a világba, úgy küldelek el titeket én. És én azt szeretném, hogy szeressétek egymást és bízzatok egymásban. Júdás többé már nincs veletek, mert a szeretete kihűlt, és mert nem volt hajlandó bízni bennetek, az ő hű testvéreiben. Nem olvastátok az Írásban, ahol meg van írva: ‚Nem tesz jót az embernek, ha egyedül van. Senki nem él önmagának’? Meg ahol azt mondja: ‚Aki barátokat akar, annak barátságosnak kell mutatkoznia’? És nem kettesével küldtelek-e ki benneteket tanítani, hogy ne legyetek magányosak és ne essetek az elszigeteltség hibájába és gyötrelmeibe? Azt is jól tudjátok, hogy amikor a húsvér testben voltam, én nem engedtem meg magamnak, hogy hosszú időszakokra egyedül legyek. Már az együttlétünk legelejétől fogva mindig is ketten-hárman közületek állandóan mellettem voltak, illetőleg kéznél voltak még akkor is, amikor az Atyával társalogtam. Ezért hát bízzatok egymásban és legyetek bizalommal egymás iránt. És ez annál is inkább szükséges, hiszen én ma egyedül hagylak titeket a világban. Eljött az idő; elmegyek az Atyához.”

Amikor ezt elmondta, jelezte nekik, hogy jöjjenek vele, és kivezette őket az Olajfák-hegyére, ahol az Urantia elhagyására készülve búcsút vett tőlük. Ez ünnepélyes út volt az Olajfák-hegyére. Egyikük sem szólt egy szót sem attól fogva, hogy elhagyták a felsőtermet egészen addig, amíg Jézus meg nem állt velük az Olajfák-hegyén.

 

4. JÚDÁS BUKÁSÁNAK OKAI

A Mester által az apostoloknak szánt búcsúüzenet első részében utalt Júdás elveszésére és a hitszegő munkatársuk megrendítően szomorú sorsát a közösségi és testvéri elszigetelődés veszélyeivel szembeni ünnepélyes figyelmeztetésként emelte ki. Hasznos lehet az ebben és az eljövendő korszakokban élő hívek számára, hogy röviden áttekintsük Júdás bukásának okait a Mester megjegyzéseinek tükrében és az egymást követő évszázadok során felhalmozódott megvilágosodás szempontjából.

Ahogy mi visszatekintünk e gyászos történésekre, úgy véljük, hogy Júdás elsődlegesen azért tért rossz útra, mert kifejezetten elszigetelt személyiség volt, olyan személyiség, mely bezárkózott és elzárkózott a társas kapcsolatok elől. Következetesen elutasította, hogy bízzon, illetőleg szabadon összebarátkozzon, az apostoltársaival. De az, hogy a személyisége a magányos fajtába tartozott, önmagában és önmagától még nem okozott volna ilyen gondot Júdásnak, ha nem az lett volna a helyzet, hogy sem nem erősödött szeretetben, sem nem gyarapodott szellemi kegyelemben. És ekkor, mintha még fokozni akarná a rossz dolgokat, minduntalan olyan ellenérzéseknek adott teret és olyan lélektani ellenségeket támogatott, mint a bosszúállás és az az általánossá tett törekvése, hogy „leszámoljon” valakivel minden csalódásáért.

Az egyéni sajátságok és az elmebéli hajlamok e szerencsétlen társulása együtthatott annak érdekében, hogy elpusztítsanak egy olyan jó szándékú embert, aki nem győzte le a rosszakat szeretet, hit, és bizalom révén. Azt, hogy Júdásnak nem kellett volna megtévednie, jól mutatja Tamás és Nátániel esete is, mert mindkettejüket ugyanilyen fajta gyanakvás és az egyéniségközpontú hajlam túlfejlettsége sújtotta. Még Andrásnak és Máténak is sok ilyen hajlama volt; de mindezekben az emberekben az idő múlásával többé-kevésbé megerősödött a szeretet Jézus iránt és az apostoltársaik iránt. Gyarapodtak a kegyelemben és az igazság tudatában. Képessé váltak egyre jobban bízni a testvéreikben és lassan kifejlesztették ama képességüket, hogy megbízzanak a társaikban. Júdás következetesen elutasította, hogy megbízzon a testvéreiben. Amikor az érzelmi feszültségeinek felhalmozódása miatt arra kényszerült, hogy az önkifejezésben megkönnyebbüléshez jusson, ő mindig a szellemietlen rokonainak, illetőleg azon alkalmi ismerőseinek a tanácsát kérte és az ő botor vigaszukat fogadta el, akik azon mennyország szellemi valóságainak jóléte és előrehaladása iránt vagy közömbösek voltak, vagy ténylegesen is ellenségesek voltak azzal szemben, mely mennyország tizenkét felszentelt földi követének ő az egyike volt.

Júdás a személyes hajlamok és jellembeli gyengeségek következő tényezői miatt szenvedett vereséget a földi csatáiban:

1. Az elszigetelt fajtába tartozó emberi lény volt. Erősen egyéniség-hangsúlyozó volt és úgy döntött, hogy megrögzötten „zárkózott” és összeférhetetlen fajtájú személlyé válik.

2. Gyermekként túl könnyűvé tették számára az életet. Keserűen fogadta a kudarcot. Mindig elvárta, hogy győzzön; nagyon rossz vesztes volt.

3. Sohasem sajátított el a csalódottsággal való szembenézés kezelésére alkalmas bölcseleti módszert. Ahelyett, hogy a csalódásokat az emberi létezés szokványos és hétköznapi sajátságaként fogadta volna el, minduntalan ahhoz a gyakorlathoz folyamodott, hogy egy valakit, vagy a társait, mint csoportot, hibáztassa minden személyes problémájáért és csalódásáért.

4. Hajlamos volt a haragtartásra; mindig a bosszúállás gondolata foglalkoztatta.

5. Nem szeretett őszintén szembenézni a tényekkel; nem volt őszinte volt az élethelyzetekkel kapcsolatos hozzáállásában.

6. Nem szerette megvitatni a személyes problémáit a közvetlen társaival; nem volt hajlandó megbeszélni a nehézségeit az igazi barátaival és azokkal, akik igazán szerették őt. Az együttlétük évei alatt egyszer sem ment oda a Mesterhez tisztán személyes problémával.

7. Sohasem tanulta meg, hogy a nemes élet valódi jutalmai tulajdonképpen szellemi díjak, melyeket nem mindig a húsvér testbeni rövid életben osztanak ki.

A személyiségbeli következetes elszigetelődésének eredményeként a bánata megsokasodott, a fájdalmai felerősödtek, a nyugtalansága fokozódott, és a kétségbeesése csaknem az elviselhetetlenségig mélyült.

Míg ennek az önközpontú és végletesen egyéniség-hangsúlyozó apostolnak számos lelki, érzelmi, és szellemi problémája volt, a fő nehézségeit ezek alkották: Személyében elszigetelt volt. Elméjében gyanakvó és bosszúálló volt. Vérmérsékletét tekintve mogorva és gyűlölködő volt. Érzelmileg szeretetlen és kérlelhetetlen volt. Közösségi értelemben gyanakvó és csaknem teljesen zárkózott volt. Szellemében önhitté és önzőn törtetővé vált. Életében semmibe vette azokat, akik szerették, és halálában barátok nélkül maradt.

Ezek tehát azok az elmetényezők és rossz hatások, melyek együttesen már megmagyarázzák, hogy egy jó szándékú és Jézusban egyébként egykor önként hívő ember még a Jézus átalakító személyiségének társaságában eltöltött több év után is miért hagyta el a társait, tagadott meg egy szent ügyet, utasította el a neki szóló szent felhívást, és árulta el az isteni Mesterét.

 

5. A MESTER FELEMELKEDÉSE

Már majdnem fél nyolc volt ezen a csütörtök reggelen, május 18-án, amikor Jézus megérkezett az Olajfák-hegyének nyugati lejtőjére a tizenegy hallgatag és némiképp összezavarodott apostollal. Innen, a hegyre felvezető út mintegy kétharmadáról, kitekinthettek Jeruzsálemre és ráláthattak a Getszemánira. Jézus most arra készült, hogy elmondja az apostoloknak az utolsó búcsúszavait, mielőtt elhagyja az Urantiát. Ahogy ott állt előttük, anélkül, hogy elrendelte volna, az apostolok körben letérdeltek körülötte, és a Mester így szólt:

„Meghagyom nektek, hogy addig maradjatok Jeruzsálemben, amíg fentről fel nem ruháztattok hatalommal. Én most itt hagylak titeket; felemelkedem az Atyámhoz, és rövidesen, nagyon hamar, elküldjük az ittlétem e világába az Igazság Szellemét; és amikor ő eljött, akkor kezdjétek meg az országról szóló evangélium új hirdetését, először Jeruzsálemben, majd pedig a világ legtávolabbi részeiben is. Azzal a szeretettel szeressétek az embereket, amilyennel én szerettelek titeket és úgy szolgáljátok a halandótársaitokat, ahogyan én szolgáltalak benneteket. Az életetek szellemgyümölcseivel vegyetek rá lelkeket arra, hogy higgyék el azt az igazságot, hogy az ember az Isten fia, és hogy minden ember testvér. Emlékezzetek mindarra, amit tanítottam nektek és az életre, melyet közöttetek éltem. Szeretetem rátok vetül, szellemem veletek lakozik, és békém veletek marad. Búcsúzom.”

Amikor a Mester ezt elmondta, eltűnt a szemeik elől. Jézusnak ez az úgynevezett mennybemenetele semmilyen tekintetben nem különbözött a halandói szemek elől való többi eltűnésétől, melyekre az Urantián megélt morontia létpályájának negyven napja alatt került sor.

A Mester a Jerusemen keresztül ment az Edentiára, ahol a Fenségesek, a paradicsomi Fiú felügyelete alatt, elbocsátották a názáreti Jézust a morontia állapotból és, a felemelkedés szellemcsatornáin keresztül, visszaállították a paradicsomi fiúi és a Szalvington legfelsőbb főhatalmát jelentő állapotba.

Hét óra negyvenöt perc körül járt az idő ezen a reggelen, amikor a morontia Jézus eltűnt a tizenegy apostol figyelő tekintete elől, hogy megkezdje a felemelkedést az Atyja jobbjára, hogy ott megkapja a hivatalos megerősítést arról, hogy a Nebadon világegyetem feletti főhatalma immár kiteljesedett.

 

6. PÉTER GYŰLÉST HÍV ÖSSZE

Péter útmutatása szerint cselekedve János Márk és mások elindultak, hogy összehívják a vezető tanítványokat Mária Márk házába. Tíz óra harmincra Jézus Jeruzsálemben élő, legkiválóbb tanítványai közül százhúszan gyűltek össze, hogy meghallgassák a Mester búcsúüzenetéről szóló beszámolót és értesüljenek a felemelkedéséről. E társaságban ott volt Mária, Jézus anyja is. Zebedeus Jánossal jött vissza Jeruzsálembe, amikor az apostolok a legutóbbi galileai útjukról visszatértek. Röviddel pünkösd után Mária visszament Szalómé házába, Betszaidába. Jakab, Jézus testvére ugyancsak jelen volt e találkozón, a Mester tanítványainak első megbeszélésén, melyet az ő bolygói létpályájának befejeződése után hívtak össze.

Simon Péter vállalta, hogy az apostoltársai nevében beszél és megindító beszámolót tart a tizenegy apostolnak a Mesterrel való utolsó találkozásáról és szerfelett meghatóan bemutatja a Mester utolsó búcsúját és a felemelkedési eltűnését. Olyan találkozó volt ez, melyhez fogható ezen a világon korábban még sohasem zajlott. A találkozó e része nem egészen egy órát tartott. Péter ez után kifejtette, hogy úgy döntöttek, hogy utódot választanak Karióti Júdás helyére, és hogy az apostolok lehetőséget kapnak, hogy visszavonuljanak és eldönthessék, hogy az e tisztségre javasolt két férfi, Mátyás és Jusztusz, közül melyiket választják.

A tizenegy apostol ez után lement a földszintre, ahol megegyeztek, hogy sorsot vetnek annak eldöntése érdekében, hogy e két ember közül melyik legyen a Júdás helyében szolgáló apostol. A sorsolás Mátyásnak kedvezett, és őt nevezték ki az új apostollá. Annak rendje és módja szerint beiktatták a hivatalába és az után őt jelölték kincstárnoknak. Mátyás azonban kevéssé vett részt az apostolok tevékenységeiben.

Az ikrek röviddel pünkösd után hazamentek Galileába. Zélóta Simon egy időre visszavonult, mielőtt felkerekedett volna az evangélium hirdetésére. Tamás egy darabig még gyötrődött és aztán folytatta a tanítást. Nátániel egyre nagyobb ellentétbe került Péterrel annak kapcsán, hogy Péter a Jézusról való tanítás mellett volt, Nátániel pedig az országról szóló korábbi evangéliumot hirdette. E szembenállás a következő hónap derekára olyannyira kiéleződött, hogy Nátániel visszavonult, elment Filadelfiába, hogy meglátogassa Abnert és Lázárt; és miután több mint egy évet eltöltött náluk, továbbment a Mezopotámián túli vidékekre és ott úgy hirdette az evangéliumot, ahogy ő értelmezte.

Ezzel az eredeti tizenkét apostolból csak hat maradt, aki az evangélium korai hirdetésének színterén, Jeruzsálemben működött: Péter, András, Jakab, János, Fülöp, és Máté.

Dél körül az apostolok visszamentek a testvéreikhez a felsőterembe és bejelentették, hogy Mátyást választották az új apostolnak. És ez után Péter minden hívőt arra szólított fel, hogy imádkozzanak, mondjanak olyan imát, mellyel felkészülhetnek a szellem ajándékának fogadására, melynek elküldését a Mester megígérte.

194. ÍRÁS – AZ IGAZSÁG SZELLEMÉNEK ADOMÁNYOZÁSA

 

Egy óra körül, amint a százhúsz hívő éppen imádkozott, mindannyian egy különös jelenlétre lettek figyelmesek a helyiségben. E tanítványokban mind egyszerre tudatosult a szellemi öröm, biztonság, és bizakodás egy új és mély érzése. A szellemi erő ezen új tudatosulását nyomban egy erős késztetés követte, mely arra sarkallta őket, hogy menjenek és hirdessék az országról szóló evangéliumot és ama jó híreket, hogy Jézus feltámadt a holtából.

Péter felállt és kijelentette, hogy ez bizonyára az Igazság Szellemének eljövetele, melyet a Mester megígért nekik és javasolta, hogy menjenek el a templomba és fogjanak hozzá a rájuk bízott jó hírek hirdetéséhez. És úgy is tettek, ahogy Péter javasolta.

Ezeket az embereket arra készítették fel és oktatták, hogy az általuk hirdetendő evangélium az Isten atyasága és az ember fiúsága, ám a szellemi elragadtatás és személyes diadal e pillanatában a legjobb hírek, a legnagyszerűbb újságok, amelyekre ezek az emberek gondolni tudtak, az a feltámadott Mester ténye volt. És így indultak el, a fentről való hatalommal felruházva, hirdetvén a jó híreket az embereknek – a Jézuson keresztüli üdvözülést is – azonban akaratlanul is abba a hibába estek, hogy az evangéliummal kapcsolatos tények némelyikével helyettesítették magát az evangéliumi üzenetet. Péter tudtán kívül járt elöl ebben a tévedésben, mások pedig követték egészen Pálig, aki egy új vallást teremtett a jó hírek új változatából.

Az országról szóló evangélium: az Isten atyaságának ténye, mellyel párosul az emberek közötti fiúság-testvériség eredő igazsága. A kereszténység pedig, ahogy az ama naptól fogva fejlődött: az Istennek, mint az Úr Jézus Krisztus Atyjának ténye, melyhez társul a feltámadt és megdicsőült Krisztussal való hívői-társas viszony megtapasztalása.

Nincs semmi különös abban, hogy ezek a szellemmel eggyé kapcsolódást megélt emberek szükségképpen megragadták e lehetőséget az azon erők feletti győzelemmel kapcsolatos érzelmeik kifejezésére, mely erők a Mesterük elpusztítására és a tanításai befolyásának a felszámolására törekedtek. Egy ilyen időszakban könnyebb volt emlékezni a Jézussal való személyes közösségükre és megborzongani attól a bizonyosságtól, hogy a Mester mégis él, hogy a barátságuk nem szakadt meg, és hogy a szellem valóban az ígérete szerint, éppen úgy, jött el hozzájuk.

E hívek úgy érezték, hogy hirtelenül egy másik világba kerültek át, az öröm, a hatalom, és a dicsőség egy új létezésébe. A Mester beszélt nekik arról, hogy az ország hatalommal jön el, és némelyikük úgy gondolta, hogy már kezdik érzékelni, hogy mire is gondolt.

És amikor mindezt figyelembe vesszük, akkor már nem is oly nehéz megérteni, hogy ezek az emberek miként jutottak el oda, hogy Jézusról egy új evangéliumot hirdessenek az Isten atyaságáról és az emberek közötti testvériségéről szóló korábbi üzenetük helyett.

 

1. A PÜNKÖSDI BESZÉD

Az apostolok negyven napja bujdokoltak. E nap éppen a pünkösd zsidó ünnepe volt, és a világ minden részéből érkezett látogatók ezrei voltak jelen Jeruzsálemben. Sokan erre az ünnepre érkeztek, de a többség már a páska-ünnep óta a városban tartózkodott. Ezek az ijedt apostolok most merészkedtek elő a heteken át tartó elzárkózásukból, hogy bátran megjelenjenek a templomban, ahol elkezdték hirdetni az új üzenetet egy feltámadt Messiásról. És az összes tanítványban hasonlóképpen tudatosult, hogy a rálátás és az erő valamiféle új szellemi felruházottságában részesültek.

Két óra felé járt az idő, amikor Péter odaállt épp arra a helyre, ahol a Mester az e templombeli utolsó tanítását elmondta, és előadta azt a szenvedélyes folyamodványt, melynek eredményeként több mint kétezer lelket nyertek meg. A Mester elment, ám hirtelen felfedezték, hogy a róla szóló történet nagy erővel hat az emberekre. Nem csoda, hogy továbbmentek annak hirdetésében, amely megtartotta a Jézus iránti korábbi odaadásukat és ugyanakkor oly erős kényszerítő erővel bírta rá az embereket arra, hogy higgyenek benne. Az apostolok közül hatan vettek részt e találkozón: Péter, András, Jakab, János, Fülöp, és Máté. Több mint másfél órán át beszéltek és adták át üzeneteiket görögül, héberül, és arámiul, és néhány szót még olyan egyéb nyelven is elmondtak, mely nyelveken szólni tudtak.

A zsidók vezetői megdöbbentek az apostolok merészségén, de féltek zaklatni őket, mert olyan sokan elhitték a történetüket.

Félötre több mint kétezer hívő követte az apostolokat Siloám tavához, ahol Péter, András, Jakab, és János megkeresztelte őket a Mester nevében. És már sötét volt, amikor végeztek e sokaság megkeresztelésével.

A pünkösd nagy keresztelési ünnep volt, annak időszaka, amikor a kapu áttértjei összejöttek, azok a nem-zsidók, akik Jahvét akarták szolgálni. Ezért aztán a zsidók és a hívő nem-zsidók sokaságának mi sem volt könnyebb, mint hogy e napon vessék alá magukat a keresztelésnek. Ezzel semmilyen értelemben nem távolodtak el a zsidó hittől. A Jézusban hívők még valamivel ez után is a judaizmus egy szakadár felekezetét alkották. Mindegyikük, beleértve az apostolokat is, még mindig kitartottak a zsidó szertartási rendszer alapvető követelményei mellett.

 

2. A PÜNKÖSD JELENTŐSÉGE

Jézus olyan életet élt a földön és olyan evangéliumot tanított, mely megváltotta az embert abból a babonaságból, hogy az ember az ördög gyermeke, és felemelte őt az Isten hites fiának méltóságára. Jézus üzenete, ahogyan azt hirdette és a korában megélte, hatékony megoldás volt az ember szellemi nehézségeire az üzenet elmondásának idején. És most, hogy személyesen már elhagyta a világot, a maga helyébe elküldi az ő Igazság Szellemét, akinek rendeltetése, hogy az emberben éljen és, minden egyes új nemzedék számára újrafogalmazza a jézusi üzenetet annak érdekében, hogy a föld színén megjelenő halandók minden új csoportja az evangélium új és naprakész változatát kapja, olyan személyes megvilágosodást és csoportos útmutatást, mely hatékony megoldásnak fog bizonyulni az ember mindig új és sokféle szellemi nehézségeire.

E szellem első küldetése természetesen az, hogy támogassa és személyessé tegye az igazságot, mert az igazság megértése az, amely az emberi szabadság legmagasabb rendű formáját alkotja. Ez után e szellem célja a hívő árvaságérzésének eltörlése. Lévén, hogy Jézus az emberek között élt, minden hívő a magányosság érzését tapasztalhatná meg, ha az Igazság Szelleme nem jött volna el, hogy az emberek szívében lakozzon.

A Fiú szellemének ezen adományozása eredményesen felkészítette minden egészséges ember elméjét az Atya szellemének (az Igazítónak) az egész emberiség számára való későbbi egyetemes elküldésére. Az Igazság Szelleme bizonyos értelemben mind az Egyetemes Atya, mind pedig a Teremtő Fiú szelleme.

Ne kövesd el azt a hibát, hogy arra számítasz, hogy a kiáradt Igazság Szelleme erőteljes módon értelmileg tudatosul benned. A szellem sohasem kelt magáról tudatot, hanem csak Mihályról, a Fiúról kelt tudatot. Jézus kezdettől fogva azt tanította, hogy a szellem nem magától beszél. Ezért aztán annak bizonyítéka, hogy közösségben vagy az Igazság Szellemével nem az e szellemről kialakított tudatodban lelhető fel, hanem a Mihállyal való kiteljesedett közösségben szerzett tapasztalásodban.

A szellem azért is jött, hogy segítse az embereket abban, hogy felidézzék és megértsék a Mester szavait, valamint, hogy megvilágítsa és újraértelmezze az ő földi életét.

Aztán az Igazság Szelleme azért is jött, hogy segítse a hívőt abban, hogy tanúja legyen a jézusi tanítások és az ő élete valóságainak, ahogy azt az életet a húsvér testben megélte, és ahogy most újra és újból megéli azt az Isten szellemmel eltelt fiai minden egyes múló nemzedékének egyes hívőjében.

Így hát úgy tűnik, hogy az Igazság Szelleme valóban azért jön, hogy minden hívőt elvezessen minden igazságba, az Istennel való örök és felemelkedői fiúi elismertség valósága élő és gyarapodó szellemi tudatával kapcsolatos tapasztalás kibővülő ismeretébe.

Jézus olyan életet élt, mely az Atya akaratának magát alávető ember kinyilatkoztatása, nem pedig olyan példa mindenki előtt, hogy megpróbálja szó szerint követni azt. A húsvér testben eltöltött ezen élet, a kereszthalállal és a későbbi feltámadással együtt, rövidesen a váltság olyan új evangéliumává vált, melyet azért kellett megfizetni, hogy visszavásárolja az embert a rossz markából – egy megsértett Isten rosszallásából. Mindazonáltal, még ha az evangélium erősen eltorzult is, tény marad, hogy a Jézusról szóló ezen új üzenet magával vitte az országról szóló korai evangéliumának számos igazságát és tanítását. És az Isten atyaságáról és az emberek testvériségéről szóló eme rejtett igazságok előbb-utóbb előbukkannak, hogy eredményesen átalakítsák az egész emberiség polgárosodott társadalmát.

Az értelem e hibái azonban semmilyen módon nem korlátozzák a hívőt a szellembeli gyarapodás komoly előrehaladásában. Kevesebb, mint egy hónappal az Igazság Szellemének adományozását követően az apostolok nagyobb egyéni szellemi előrelépést mutattak, mint a Mesterrel való személyes és szeretetteljes együttlétük csaknem négy éve alatt. És az Istennel való fiúság megmentő evangéliumi igazságának a Jézus feltámadása tényével való eme helyettesítése sem korlátozta semmilyen módon a tanításaik gyors terjedését; épp ellenkezőleg, azzal, hogy Jézus üzenetét az ő személyével és feltámadásával kapcsolatos új tanításokkal elfedték, láthatólag nagyban megkönnyítették az új hírek terjesztését.

A „szellemtől való keresztelés” fogalma, mely nagyjából ekkortájt lett ilyen általánosan használatos, pusztán az Igazság Szelleme ezen ajándékának tudatos elfogadását jelezte, valamint ezen új szellemi erőnek, mint az Istent ismerő lelkek által korábban megtapasztalt minden szellemi hatás gyarapodásának a személyes tudomásul vételét is.

Az Igazság Szellemének adományozása óta az embert háromszoros szellemi felruházottság tanító és iránymutató hatása éri: az Atya szelleme, vagyis a Gondolatigazító; a Fiú szelleme, vagyis az Igazság Szelleme; a Szellem szelleme, vagyis a Szent Szellem.

Az emberiség, ha úgy vesszük, a világegyetemi szellemi hatások hétszeres vonzerejének kettős hatása alatt áll. A halandók korai evolúciós fajait a helyi világegyetemi Anyaszellem hét elmeszellem-segédjével való fokozatos fejlődési kapcsolat hatása éri. Ahogy az ember az értelem és a szellemi érzékelés lépcsőfokain felfelé halad, végül eljön hozzá és belé költözik a hét magasabb szellemi hatás. És a fejlődő világok e hét szelleme:

1. Az Egyetemes Atya által adományozott szellem – a Gondolatigazítók.

2. Az Örökkévaló Fiú szellemjelenléte – a világegyetemek mindenségének szellem-gravitációja és a minden szellemi egyesülés meghatározott csatornája.

3. A Végtelen Szellem szellemjelenléte – a teremtésösszesség egyetemes szellem-elméje, az összes haladó értelem értelmi rokonságának szellemi forrása.

4. Az Egyetemes Atya és a Teremtő Fiú szelleme – az Igazság Szelleme, akit általában a Világegyetemi Fiú szellemének tekintenek.

5. A Végtelen Szellem és a Világegyetem Anyaszellem szelleme – a Szent Szellem, akit általában a Világegyetemi Szellem szellemének tartanak.

6. A Világegyetemi Anyaszellem elme-szelleme – a helyi világegyetem hét elmeszellem-segédje.

7. Az Atya, a Fiak, és a Szellemek szelleme – a teremtésrészek felemelkedő halandóinak új elnevezésű szelleme azután, hogy a szellemtől született halandói lélek egyesült a paradicsomi Gondolatigazítóval, és azt követően, hogy elérte az isteniségi és megdicsőülési állapotot a Paradicsomi Véglegességi Testületben.

És az Igazság Szellemének adományozása így biztosította a világnak és népeinek azon utolsó szellemi felruházottságot, melynek rendeltetése, hogy segítséget nyújtson az Isten utáni felemelkedési keresésben.

 

3. AMI PÜNKÖSDKOR TÖRTÉNT

A pünkösd napjáról szóló első beszámolókhoz számos meghökkentő és különös tanítás társult. Az e napon végment eseményekhez, amikor is az Igazság Szelleme, az új tanító, eljött, hogy az emberiséggel legyen, a későbbi időkben hozzákeveredtek a heves érzelgősség ostoba kitörései. Az Atya és a Fiú e kiáradt szellemének legfontosabb küldetése az, hogy megtanítsa az embereknek az Atya szeretetének és a Fiú könyörületességének igazságait. Ezek az isteniség azon igazságai, melyeket az ember sokkal jobban megérthet, mint a többi isteni jellemvonást. Az Igazság Szelleme elsősorban az Atya szellemtermészetének és a Fiú erkölcsi jellemének kinyilatkoztatásában érintett. A Teremtő Fiú a húsvér testben kinyilatkoztatta Istent az embereknek; az Igazság Szelleme a szívekben kinyilatkoztatja a Teremtő Fiút az embereknek. Amikor az ember megtermi „a szellem gyümölcseit” az életében, akkor egyszerűen csak feltárja ama vonásait, melyeket a Mester a maga földi életében megmutatott. Amikor Jézus a földön volt, életét egy személyiségként élte – a názáreti Jézusként. Az „új tanító” emberben lakozó szellemeként a Mester pünkösd óta képes az életét újra megélni minden, az igazságra megtanított hívő tapasztalásában.

Sok olyan dolog történik az emberi élet során, melyeket nehéz megérteni, nehéz megbékélni azzal a gondolattal, hogy ez egy olyan világegyetem, amelyben az igazság érvényesül és amelyben az igazságosság diadalmaskodik. Gyakran tűnik úgy, hogy a rágalom, a hazugságok, az őszintétlenség, és az igazságtalanság – a bűn – van uralmon. Hogy győz-e végül a hit a rossz, a bűn, és a gonoszság felett? Győz. És Jézus élete és halála az örökkévaló bizonyíték arra, hogy a jóság igazsága és a szellem vezette teremtmény hite mindig érvényre jut. A kereszten lévő Jézust azzal gúnyolták, hogy „Hát lássuk, hogy eljön-e az Isten, hogy megszabadítsa.” A keresztre feszítés ama napja sötétnek tűnt, de dicsőségesen ragyogott a feltámadás reggelén; a pünkösd napján pedig még ragyogóbb és örömtelibb volt. A reménytelen kétségbeesés vallásai arra törekednek, hogy megszabaduljanak az élet terheitől; a végtelen alvásban és nyugalomban való kihunyást keresik. Ezek az ősi félelem és rettegés vallásai. Jézus vallása a hit egy olyan új evangéliuma, mely a küzdő emberiségnek hirdettetik. Ez az új vallás a hiten, a reményen, és a szereteten alapul.

A halandói élet Jézusra a legkeményebb, a legkegyetlenebb, és a legelkeseredettebb csapásokat mérte; és ez az ember a kétségbeesésből neki kijutó eme résszel hittel, bátorsággal, és az Atya akarata megcselekedése iránti rendíthetetlen elhatározottsággal nézett szembe. Jézus az élettel annak minden szörnyű valósága mellett szembesült és úrrá lett rajta – még a halálban is. A vallást nem az élettől való megszabadulásként használta. Jézus vallása nem törekszik megszabadulni ettől az élettől annak érdekében, hogy egy másik létezés várakozásteljes üdvét élvezze. Jézus vallása egy másik és szellemi létezés örömét és békéjét nyújtja ahhoz, hogy kiteljesítse és megnemesítse azt az életet, melyet az emberek most élnek a húsvér testben.

Ha a vallás mákony a népnek, akkor az nem Jézus vallása. A kereszten nem volt hajlandó inni a tudatgyengítő szerből, és a minden húsvér testre kiáradt szelleme az embert felfelé vezető és előrefelé hajtó hatalmas világhatás. Az előremutató szellemi késztetés az e világban jelen lévő legerősebb hajtóerő; az igazságot tanuló hívő a haladó és tetterős lélek a földön.

A pünkösd napján Jézus vallása összetört minden nemzeti megszorítást és faji bilincset. Mindörökre igaz, „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság.” Az Igazság Szelleme ezen a napon lett a Mestertől minden halandónak felkínált személyes ajándék. E szellemet abból a célból adományozta az arra minősített híveknek, hogy eredményesebben hirdessék az országról szóló evangéliumot, de ők összetévesztették a kiáradt szellem befogadásának tapasztalását azon új evangélium egy részével, melynek a kialakításán nem tudatosan munkálkodtak.

Ne hagyjátok figyelmen kívül azt a tényt, hogy az Igazság Szellemét adományként minden őszinte hívő megkapta; a szellem ezen ajándéka nem csak az apostolokhoz jött el. A felsőteremben összegyűlt százhúsz férfi és nő mind megkapta az új tanítót, mint ahogy minden nyíltszívű ember is az egész világon. Ezt az új tanítót az emberiség kapta adományul, és minden lélek el is fogadta attól függően, hogy mennyire szerette az igazságot és milyen képességgel rendelkezett a szellemi valóságok megragadására és megértésére. Az igaz vallás végül kiszabadul a papok és minden szent osztály felügyelete alól és az emberek saját lelkében találja meg a valódi megnyilatkozásának módját.

Jézus vallása annyiban segíti az emberi polgárosodás legfelsőbb rendű fajtáját, hogy megteremti a szellemi személyiség legfelsőbb rendű fajtáját és hirdeti ama személy szent voltát.

Az Igazság Szellemének pünkösdkor való eljövetele egy olyan vallást tett lehetővé, mely nem harcos újító és nem is hagyományelvű; nem az új és nem is a régi; nem az időseknek és nem is a fiataloknak kell uralniuk azt. Jézus földi életének ténye biztos pontot nyújt az idő horgonyának, míg az Igazság Szellemének adományozása gondoskodik az általa megélt vallás és az általa hirdetett evangélium örökké tartó terjeszkedéséről és végtelen növekedéséről. A szellem vezet el minden igazságba; egy végtelen fejlődésű és istenmód kifejlő, kiterjedő és mindig gyarapodó vallás tanítója ő. Ez az új tanító mindörökre feltárja az igazságkereső hívő számára azt, ami oly istenmód benne rejlett az Ember Fia személyében és természetében.

Az „új tanító” adományozásával kapcsolatos megnyilatkozások, és az, ahogy a Jeruzsálemben összegyűlt különböző fajokba és nemzetekbe tartozó emberek fogadták az apostolok szónoklatait, mindez Jézus vallásának egyetemleges voltát mutatja. Az országról szóló evangéliumot nem lehetett egy adott fajjal, műveltséggel, vagy nyelvvel azonosítani. A pünkösd e napja megmutatta a szellem ama nagy erőfeszítését, hogy megszabadítsa Jézus vallását a megörökölt zsidó láncoktól. Az apostolok, még a szellemnek a minden húsvér testre való kiáradásának e megmutatkozását követően is, eleinte megpróbálták a judaizmus követelményeit ráerőltetni az áttértekre. Még Pálnak is gondja akadt a jeruzsálemi testvéreivel, mert ő nem volt hajlandó alávetni a nem-zsidókat e zsidó szokásoknak. Egyetlen kinyilatkoztatott vallás sem terjedhet el az egész világon, amikor elköveti azt a súlyos hibát, hogy átitatódik valamilyen nemzeti műveltséggel vagy összekapcsolódik bevett faji, társadalmi, vagy gazdasági szokásokkal.

Az Igazság Szellemének adományozása független volt minden formától, szertartástól, szenthelytől, és azok különleges viselkedésétől, akik a megnyilatkozásának teljességében részesültek. Amikor a szellem eljött a felsőteremben összegyűltekhez, ők egyszerűen csak ott ültek, éppen némán imádkoztak. A szellem az országban éppúgy adományozódott, mint a városban. Nem volt szükség arra, hogy az apostolok elvonuljanak egy elhagyatott helyre éveken át tartó magányos elmélkedésre annak érdekében, hogy megkapják a szellemet. A pünkösd örökre elválasztja a szellemi tapasztalás ideáját a különösen kedvező környezeti viszonyok felfogásától.

A pünkösd, a maga szellemi felruházottságával, arra rendeltetett, hogy mindörökre eloldozza a Mester vallását a fizikai erőktől való mindenféle függőségtől; ezen új vallás tanítói most már szellemi fegyverekkel van felszerelkezve. El kell indulniuk, hogy a kimeríthetetlen megbocsátással, a páratlan jóakarattal, és a bőséges szeretettel meghódítsák a világot. Fel vannak szerelkezve arra, hogy jóval legyenek úrrá a rosszon, szeretet által győzzék le a gyűlöletet, az igazságba vetett bátor és élő hittel pusztítsák el a félelmet. Jézus már megtanította a követőinek, hogy az ő vallása sohasem tétlen; a tanítványainak mindig tevékenynek és pozitívnak kellett lenniük az irgalmas segédkezésükben és a szeretetteljes magnyilvánulásaikban. E hívek többé már nem úgy tekintettek Jahvéra mint „a Seregek Urára”. Az örökkévaló Istenséget most már úgy tekintették, mint „az Úr Jézus Krisztus Istenét és Atyját”. Legalább megtették azt a fejlődési lépést, még ha nem is teljesen értették meg azt az igazságot, hogy az Isten egyúttal minden egyén szellemi Atyja is.

A pünkösd felruházta a halandó embert azzal a hatalommal, hogy megbocsássa a személyes sérelmeket, hogy szelíd maradjon a legnagyobb igazságtalanság közepette is, hogy rendületlenül nézzen szembe az ijesztő veszéllyel, és hogy a szeretet és a türelem bátor tetteivel dacoljon a gyűlölet és a düh rosszaival. Az Urantia a történelme során nagy és pusztító háborúk dúlásain ment keresztül. Az e szörnyű háborúk résztvevői mind vereséget szenvedtek. Csak egy győztes volt; csak egy valaki volt, aki ezekből az elkeseredett küzdelmekből megerősödött hírnévvel került ki – az pedig a názáreti Jézus volt és az ő evangéliuma a rossznak a jóval való legyőzéséről. Egy jobb polgárosodott társadalom titka rejlik a Mesternek az ember testvériségéről és a szeretet és a kölcsönös bizalom jó szándékáról szóló tanításaiban.

Pünkösdig a vallás csak az Istent kereső embert nyilatkoztatta ki; pünkösd óta az ember továbbra is keresi az Istent, de a világra fényesen kivetül annak látványa is, hogy az Isten is keresi az embert és elküldi az ő szellemét, hogy az emberben lakozzon, miután rátalált.

Jézus ama tanításait megelőzően, mely tanok pünkösdben teljesedtek ki, a nőknek kevés vagy semmilyen szellemi rangjuk sem volt a régebbi vallások felfogásaiban. Pünkösd után az ország testvériségében a nő a férfival egyenlőként állt az Isten előtt. Ama százhúsz ember között, akik a szellem e különleges látogatását fogadták, számos női hívő is volt, és a férfi hívekkel egyenlő mértékben osztoztak ezekben az áldásokban. A férfi többé már nem sajátíthatja ki a vallási szolgálat segédkezését. A farizeus továbbra is megköszönheti az Istennek, hogy „nem nőnek, bélpoklosnak, vagy pogánynak született,” de Jézus követői körében a nő örökre megszabadult mindenféle, nemi alapú vallási megkülönböztetéstől. A pünkösd eltörölt minden olyan vallási megkülönböztetést, mely faji elkülönítésen, műveltségbeli különbségeken, társadalmi kaszton, vagy nemi előítéleten alapult. Nem csoda, hogy e hívek az új vallásban azt kiáltották, „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság.”

Jézus anyja és öccse is ott volt a százhúsz hívő között, és a tanítványok e közös csoportjának tagjaiként ők is részesültek a kiáradt szellemben. Ők sem kaptak többet a jó ajándékból, mint a társaik. Jézus földi családjának tagjai semmilyen külön adományt nem kaptak. A pünkösd a külön papságoknak és a szent családokban való mindenféle hitnek a végét jelezte.

Pünkösd előtt az apostolok sok mindent feladtak Jézusért. Feláldozták az otthonukat, a családjukat, a barátaikat, a világi javaikat, és a társadalmi helyzetüket. Pünkösdkor az Istennek adták magukat, és az Atya és a Fiú úgy válaszolt, hogy magukat az embernek adták – elküldték a szellemüket, hogy az emberekben éljenek. A sajátlényeg elvesztésének és a szellem megtalálásának ezen élménye nem érzelmi jellegű volt; az az akarat belátáson alapuló alárendelésének és a fenntartás nélküli elhivatottságnak a cselekedete volt.

A pünkösd a szellemi egységére való felhívás volt az evangéliumi hívek körében. Amikor a szellem alászállt a hívekre Jeruzsálemben, ugyanez a dolog zajlott Filadelfiában, Alexandriában, és mindazokon a helyeken, ahol igaz hívek laktak. Szó szerint igaz volt, hogy „a hívek sokasága egy szív, egy lélek volt.” Jézus vallása a világ által valaha ismert legerősebb egyesítő hatás.

A pünkösd rendeltetése az egyének, csoportok, nemzetek, és fajok erőszakosságának visszafogása volt. Az erőszakosság e szellemében felgyülemlő feszültség rendszeresen pusztító háborúkban tör ki. Az emberiség csakis a szellemi megközelítés által egyesíthető, és az Igazság Szelleme egyetemes világhatás.

Az Igazság Szellemének eljövetele megtisztítja az emberi szívet és a befogadóját olyan élet megalkotására vezeti, melynek kizárólagos célja az Isten akarata és az emberek jóléte. Az önzőség anyagi szellemét az önzetlenség ezen új szellemi adományozása szívja fel. A pünkösd, akkor és ma, azt jelzi, hogy a történelmi Jézusból az élő tapasztalás isteni Fia lett. E kiáradt szellem öröme, amikor azt tudatosan megélik az emberi életben, erősíti az egészséget, ösztönzőleg hat az elmére, és kifogyhatatlan energiát biztosít a léleknek.

Nem az ima hozta el a szellemet a pünkösd napján, de sok köze volt ama befogadóképesség meghatározásához, mely az egyes híveket jellemezte. Az ima nem készteti az isteni szívet korlátlan adományozásra, viszont igen gyakran olyan szélesebb és mélyebb csatornákat ás ki, melyeken az isteni adományok azoknak a szívébe és lelkébe áramolhat, akik így emlékeznek arra, hogy őszinte imán és igaz istenimádaton keresztül töretlen közösséget tartsanak fenn a Teremtőjükkel.

 

4. A KERESZTÉNY EGYHÁZ KEZDETEI

Amikor Jézust az ellenségei oly hirtelenül elfogták és oly gyorsan keresztre is feszítették két tolvaj között, az apostolai és a tanítványai végképp elcsüggedtek. Annak gondolata, hogy a Mestert elfogják, megkötözik, megkorbácsolják, és keresztre feszítik, túl sok volt még az apostoloknak is. Elfelejtették a tanításait és a figyelmeztetéseit. Lehetett ő valóban „látnok, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt,” de aligha lehetett az a Messiás, akitől azt várták, hogy helyreállítja Izráel királyságát.

Aztán jön a feltámadás, a kétségbeeséstől való megszabadulással és a Mester isteniségébe vetett hitük visszatérésével. Újra és újra találkoznak és beszélnek vele, és kiviszi őket az Olajfák-hegyére, ahol búcsút vesz tőlük és elmondja, hogy visszamegy az Atyához. Azt mondta nekik, hogy addig maradjanak Jeruzsálemben, amíg fel nem ruháztatnak erővel – amíg az Igazság Szelleme el nem jön. És a pünkösd napján ez az új tanító el is jön, és ők egyből elindulnak, hogy új erővel hirdessék az evangéliumukat. Egy élő Úr merész és bátor követői ők, nem pedig egy halott és legyőzött vezetőé. A Mester ott él e vándor hitszónokok szívében; az ő elméjükben Isten nem tantétel; élő jelenlétté vált a lelkükben.

„Napról napra állhatatosan, teljes egyetértésben voltak a templomban és törték meg a kenyeret otthon. Örömmel és tiszta szívvel fogyasztották az ételt, dicsérve az Istent és bírván az egész nép kegyét. Mindnyájukat eltöltötte a szellem, és bátran hirdették az Isten szavát. És a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt; és egyikük sem mondta semelyik dolgát, melyet birtokolt, a sajátjának, és mindenük közös volt.”

Mi történt ezekkel az emberekkel, akiket Jézus felavatott, hogy menjenek és hirdessék az országról szóló evangéliumot, az Isten atyaságát és az ember testvériségét? Van egy új evangéliumuk; egy új tapasztalás tüze hevíti őket; egy új szellemi energia tölti el őket. Az üzenetük hirtelenül átváltozott a feltámadott Krisztus hirdetésévé: „A názáreti Jézust, az embert az Isten igazolta nagy tettekkel és csodákkal; őt, határozott szándékkal és az Isten által előre tudottan kiszolgáltatván, keresztre feszítettétek és elveszejtettétek. Amit az Isten előre megmondott minden látnoka által, azt teljesítette be így. E Jézust az Isten feltámasztotta. Az Isten tette őt Úrrá és Krisztussá. Azután, hogy az Isten jobbja fölmagasztalta, megkapta a szellem ígéretét az Atyától, azt kiárasztotta, amint látjátok és halljátok. Tartsatok bűnbánatot, hogy eltöröltessenek a bűneitek; hogy az Atya elküldje a Krisztust, aki nektek kijelöltetett, azt a Jézust, akit az égnek kell befogadnia addig, amíg a minden dolog helyreállítása meg nem történik.”

Az országról szóló evangéliumot, Jézus üzenetét, hirtelenül átalakították az Úr Jézus Krisztusról szóló evangéliummá. Most az életének, a halálának, és a feltámadásának tényeit hirdették és azon reményt terjesztették, hogy a megkezdett munkája befejezése érdekében rövidesen visszatér erre a világra. Így a földi hívek üzenete az első eljövetele tényeinek hirdetésével, valamint a második eljövetelében való reménykedés tanításával köthető össze, mely utóbbit nagyon közeli eseménynek tartották.

Krisztus a gyorsan formálódó egyház hitvallásává kezdett alakulni. Jézus él; meghalt az emberekért; ő adta a szellemet; eljön újra. Jézus töltötte ki minden gondolatukat és határozta meg minden, az Istenről és minden másról kialakított új felfogásukat. Túl lelkesek voltak azon új tantételtől, hogy „az Isten az Atyja az Úr Jézusnak”, semhogy azzal a régi üzenettel foglalkozzanak, hogy „az Isten a szerető Atyja minden embernek”, minden egyes egyénnek. Igaz, a testvéri szeretet és példátlan jóakarat csodálatos megnyilvánulása nőtt ki a hívek e korai közösségeiből. Ám ez a Jézusban hívők társasága volt, nem pedig a mennyei Atya család-országában élő testvérek közösségéé. Az ő jó szándékuk a Jézus alászállására vonatkozó felfogásból született szeretetből eredt és nem a halandó ember testvériségének felismeréséből. Mindazonáltal eltöltötte őket az öröm, és olyan új és egyedi életet éltek, hogy minden embert vonzottak a Jézusról szóló tanításaik. Elkövették azt a nagy hibát, hogy az ország evangéliumára vonatkozó élő és szemléltető magyarázatot használták fel azon evangélium helyett, de még ez is a legnagyszerűbb vallást képviselte, melyet az emberiség valaha megismert.

Kétségtelen, hogy egy új közösség éledezett a világban. „A hívők sokasága állhatatosan kitartott az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Fivérnek és nővérnek szólították egymást; szent csókkal köszöntötték egymást; segédkeztek a szegényeknek. Ez életközösség és egyben imádatközösség is volt. Nem előírás szerint alkottak közösséget, hanem ama vágy által, hogy megosszák javaikat a hívőtársaikkal. Erősen bíztak abban, hogy Jézus visszatér, hogy befejezze az Atya országának megteremtését még az ő nemzedékük alatt. A földi javak ezen önkéntelen megosztása nem közvetlen vonása volt Jézus tanításának; azért történhetett meg, mert ezek a férfiak és nők oly őszintén és oly szilárdan hitték, hogy bármelyik napon visszatérhet, hogy befejezze a munkát és betetőzze az országot. Ám a meggondolatlan testvéri szeretet e jó szándékú kísérletének végső következményei rettenetesek voltak és bánatot szültek. Buzgó hívek ezrei adták el a vagyonukat és szabadultak meg minden tőkejavaiktól és más termelőeszközeiktől. Ahogy múlt az idő, a keresztény „egyenlő megosztás” apadó erőforrásai kimerültek – ám a világ nem ért véget. Az antiókhiai hívek rövidesen gyűjtést szerveztek, hogy a jeruzsálemi híveiket megóvják az éhezéstől.

Ezekben az időkben az Úr Estebédét annak megteremtése szerint ünnepelték meg; vagyis a jó társaságban való társas étkezésre gyűltek össze és az étkezés végén vettek a szentségből.

Először Jézus nevében kereszteltek; csaknem húsz év telt el, mire „az Atya, a Fiú, és a Szent Szellem” nevében kezdtek keresztelni. Csak a keresztelésre volt szükség a hívek közösségébe való felvételhez. Ekkor még nem volt szervezetük; az egyszerűen csak a jézusi testvériség volt.

Ez a jézusi szakadár felekezet gyorsan gyarapodott, és a szadduceusok újból felfigyeltek rájuk. A farizeusok kevéssé zavartatták magukat a kialakult helyzet miatt, mert úgy látták, hogy a tanítások semmilyen módon nem akadályozzák a zsidó törvények megtartását. A szadduceusok azonban elkezdték bebörtönözni a jézusi szakadár felekezet vezetőit, míg végül a szadduceusokat rábírták, hogy megfogadják az egyik vezető rabbinak, Gamlielnek a tanácsát, aki azt javasolta nekik: „Tartózkodjatok ezektől az emberektől és hagyjátok őket békén, mert ha e szándék vagy e munka embertől való, akkor legyőzetik; de ha Istentől való, akkor nem lesztek képesek legyőzni azt, nehogy esetleg azon kapjátok magatokat, hogy Isten ellen küzdötök.” Úgy döntöttek, hogy követik Gamliel tanácsát, és ekkor a béke és a nyugalom időszaka köszöntött Jeruzsálemre, mely alatt a Jézusról szóló evangélium gyorsan terjedt.

És így minden rendben is ment Jeruzsálemben egészen addig, amíg a görögök el nem kezdtek nagyobb számban bejönni Alexandriából. Rodan két tanítványa érkezett Jeruzsálembe és sokat térített át a hellenisták közül. Az első áttérítettjeik között volt István és Barnabás is. Ezek a rátermett görögök nem sokat törődtek a zsidó nézőponttal, és nem igazán vetették alá magukat az istenimádat és az egyéb szertartási szokások zsidó formájának. És e görög hívek ténykedése volt az, ami véget vetett a békés viszonynak a jézusi testvériség és a farizeusok és szadduceusok között. István és a görög társai egyre inkább úgy szónokoltak, ahogy Jézus tanította, és emiatt azonnal összeütközésbe kerültek a zsidó vezetőkkel. István egyik nyilvános beszédje során, amikor a beszéd számukra kellemetlen részéhez ért, a zsidók a tárgyalás minden formaságát mellőzve ott helyben halálra kövezték.

István, a Jézus jeruzsálemi hívei görög közösségének vezetője, így lett az új hitnek és a korai keresztény egyház hivatalos szervezete sajátos ügyének az első vértanúja. Ez az új válság nyilvánvalóvá tette, hogy a hívek nem működhetnek a zsidó hiten belüli szakadár felekezetként. Mind egyetértettek abban, hogy el kell különülniük a hitetlenektől; és az István halált követő egy hónapon belül megszervezték a jeruzsálemi egyházat Péter vezetése alatt, és Jakabot, vagyis Jézus öccsét iktatták be annak címzetes fejeként.

És akkor indították meg a zsidók az új és könyörtelen üldöztetéseket, így a Jézusról szóló új vallás tevékeny tanítói, mely vallást később Antiókhiában kereszténységnek nevezték el, a birodalom más végeibe mentek el Jézust hirdetni. Ennek az üzenetnek a terjesztésében, még Pál kora előtt, a görögök kezében volt a vezetés; és ezek az első hitterjesztők, miként a későbbiek is, a Sándor által a régi időkben megtett utat követték, Gázán és Tiruszon át Antiókhiába, onnan Kisázsián át Macedóniába, majd pedig tovább Rómába és a birodalom legtávolabbi részeibe.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.