Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

189. ÍRÁS – A FELTÁMADÁS

 

Röviddel az után, hogy Jézust péntek délután eltemették, a Nebadon főangyalainak vezetője, aki ekkor az Urantián tartózkodott, összehívta az alvó sajátakaratú teremtmények feltámadási tanácsát és hozzáfogtak a Jézus helyreállítása lehetséges eljárásának áttekintéséhez. A helyi világegyetem ezen összegyűlt fiai, Mihály teremtményei, ezt a saját felelősségükre tették; nem Gábriel hívta őket össze. Éjfélre arra a következtetésre jutottak, hogy a teremtmény semmit sem tehet a Teremtő feltámadásának elősegítése érdekében. Hajlandók voltak megfogadni Gábriel tanácsát, aki arról tájékoztatta őket, hogy mivel Mihály „életét a maga szabad akaratából adta, ezért megvan a hatalma ahhoz is, hogy újra felvegye a maga szándéka szerint.” Nem sokkal a főangyalok, az Élethordozók, és a teremtmény-helyreállítás és morontia-teremtés munkájában az ő különféle társaik e tanácsülésének megszakítását követően Jézus Megszemélyesült Igazítója, lévén, hogy személyesen ő vezette az akkor az Urantián összegyűlt mennyei seregeket, e szavakat intézte a gondterhelten várakozó megfigyelőkhöz:

„Egyikőtök sem tehet semmit annak érdekében, hogy segítse a Teremtő-atyátokat az élethez visszatérni. A teremtésrész halandójaként halandói halált tapasztalt meg; egy világegyetem Fejedelmeként még mindig él. Amit ti megfigyelhettek, az a názáreti Jézus halandói átmenete a húsvér testbeni életből a morontia életbe. E Jézusnak a szellem-átmenete akkor fejeződött be, amikor én elváltam az ő személyiségétől és a ti ideiglenes vezetőtök lettem. A Teremtő-atyátok úgy döntött, hogy átesik a halandói teremtményeinek teljes körű tapasztalásán, az anyagi világokon való megszületéstől a természetes halálon és a morontia feltámadáson át az igaz szellemlét rendjéig. Ennek a tapasztalásnak egy bizonyos szakaszát láthatjátok majd, de abban ti nem vehettek részt. Azokat a dolgokat, melyeket ti rendszerint a teremtményekért tesztek, nem tehetitek meg most a Teremtőért. A Teremtő Fiúnak megvan a saját hatalma ahhoz, hogy magát bármely teremtett fiához hasonló alaknak adja; megvan a saját hatalma ahhoz, hogy a megfigyelhető életet feladja és felvegye azt újra; és azért rendelkezik ezzel a hatalommal, mert a paradicsomi Atya közvetlenül így rendelte, és én tudom, mit beszélek.”

Amikor meghallották a Megszemélyesült Igazító szavait, az izgatottság jelei kezdtek mutatkozni mindannyiuk magatartásán, Gábrielétől a legszerényebb kerubéig. Látták Jézus anyagi testét a sírban; érzékelték a szeretett Fejedelmük világegyetemi tevékenységének bizonyítékait; és mivel nem értették ezeket a jelenségeket, türelmesen várták a fejleményeket.

 

1. A MORONTIA ÁTMENET

Vasárnap reggel két óra negyvenötkor a paradicsomi megtestesülési bizottság, melyet hét, nem azonosított paradicsomi személyiség alkotott, a helyszínre érkezett és nyomban fel is sorakoztak a sírbolt körül. Tíz perccel korábban az összevegyült anyagi és morontia működés keltette erőteljes rezgések kezdtek kiindulni József új sírhelyéből, és két perccel három óra előtt, ezen a vasárnap reggelen, i.sz. 30. április 9-én, a názáreti Jézus feltámadott morontia alakja és személyisége előjött a sírból.

Azt követően, hogy a feltámadott Jézus kikelt a temetkezési sírhelyéből, a húsvér test, melyben csaknem harminchat évet élt és munkálkodott a földön, még mindig ott feküdt a sírfülkében, háborítatlanul és a lenvászon lepelbe göngyölve, éppen úgy, ahogy a testet József és társai péntek délután nyugalomra helyezték. A sírbolt előtti követ sem mozdította el senki; Pilátus pecsétje sértetlen volt; a katonák mindig ott álltak az őrségben. A templom őrei állandó szolgálatot láttak el; a római őrséget éjfélkor váltották. Ezen őrök egyike sem gyanította, hogy a virrasztásuk tárgya egy új és felsőbb rendű létformába emelkedett, és hogy a test, melyet őriztek, most már egy levetett burok, melynek semmilyen további kapcsolata nincs Jézus megszabadult és feltámadott morontia személyiségével.

Az emberiség nehezen fogja fel, hogy mindenben, ami személyes, az anyag a morontia csontváza, és hogy e kettő az állandó szellemvalóság tükröződő árnyéka. Mikor fogjátok végre úgy tekinteni az időt, mint az örökkévalóság mozgó képét és a teret, mint a paradicsomi valóságok elsuhanó árnyékát?

Amennyire meg tudjuk ítélni, sem e világegyetemi teremtménynek, sem más világegyetemekből való személyiségnek nem volt köze a názáreti Jézus e morontia feltámadásához. Pénteken a teremtésrész halandójaként adta életét; vasárnap reggel a Norlatiadekbeli Satania csillagrendszer morontia lényeként vette fel újra. Sok olyasmi van Jézus feltámadásában, amelyet nem értünk. Tudjuk viszont, hogy a dolog úgy és akkor ment végbe, ahogy előadtuk és nagyjából a jelzett időpontban. Feljegyezhetjük azt is, hogy az e morontia átmenettel, illetőleg morontia feltámadással kapcsolatos minden ismert jelenség éppen ott, József új sírboltjában zajlott, ahol Jézus halandói anyagi maradványai a halotti ruházatba volt burkolva.

Tudjuk, hogy ebben a morontia ébredésben nem vett részt semmilyen teremtmény a helyi világegyetemből. Érzékeltük a hét paradicsomi személyiséget a sír körül, de nem láttuk, hogy bármit is tettek volna a Mester ébredésével összefüggésben. Mihelyst Jézus megjelent Gábriel mellett a sír felett, a hét paradicsomi személyiség jelezte, hogy haladéktalanul távozni kíván az Uverszára.

A következő állításokkal mindörökre tisztázni szeretnénk Jézus feltámadásának fogalmát:

1. Az ő anyagi vagy fizikai teste nem képezte részét az ő feltámadott személyiségének. Amikor Jézus a sírból előjött, a húsvér teste háborítatlanul a sírban maradt. Anélkül emelkedett ki a sírhelyből, hogy elmozdította volna a bejárat előtt lévő köveket és megrongálta volna Pilátus pecsétjeit.

2. Nem úgy kelt ki a sírból, mint egy szellem, és nem is úgy, mint a nebadoni Mihály; nem a Teremtő Fejedelem azon alakjában jelent meg, amilyen alakkal a halandói húsvér testhez hasonló alakban az Urantián való megtestesülése előtt rendelkezett.

3. József eme sírjából azok morontia személyiségeihez igen hasonló alakban jött elő, akik a Satania e helyi csillagrendszere első lakóvilágán lévő feltámadási csarnokokból mint feltámadott morontia felemelkedő lények emelkednek ki. És abból, hogy a Mihály-emlékmű az egyes számú lakóvilág feltámadási csarnokai hatalmas udvarának közepén áll, arra következtetünk, hogy a Mester urantiai feltámadását valamiképpen ezen, a csillagrendszeri első lakóvilágon segítették elő.

A sírból kikelve Jézus első dolga az volt, hogy üdvözölje Gábrielt és arra utasítsa, hogy maradjon továbbra is az Immanuel felügyelete alatt álló világegyetem ügyeinek intézője, és ez után meghagyta a melkizedekek főnökének, hogy tolmácsolja testvéri üdvözleteit Immanuelnek. Ezt követően kérte, hogy az edentiai Fenséges szerezze be a Nappalok Elődeinek igazolását az ő halandói átmenetéhez; és a hét lakóvilág összesereglett morontia csoportjaihoz fordulva, akik azért gyűltek össze itt, hogy köszöntsék és üdvözöljék a maguk teremtményi rendjében megjelent Teremtőjüket, Jézus elmondta a halandói utáni létpályájának első szavait. Így szólt a morontia Jézus: „Miután befejeztem életemet a húsvér testben, egy rövid ideig itt leszek ebben az átmeneti alakban, hogy jobban megismerjem a felemelkedő teremtményeim életét és még teljesebben kinyilatkoztassam a paradicsomi Atyám akaratát.”

Azt követően, hogy Jézus beszélt, jelzett a Megszemélyesült Igazítónak, és az összes világegyetemi értelem, akik az Urantián összesereglettek, hogy tanúi legyenek a feltámadásnak, parancsot kaptak a maguk világegyetemi feladataihoz való azonnali visszatérésre.

Jézus most kezdett kapcsolatot teremteni a morontia szinttel, mert teremtményként megismerte annak az életnek a feltételeit, melynek a rövid ideig való megélését az Urantián vállalta. A morontia világ dolgaiba való eme bevezetés földi időben több mint egy órát vett igénybe és kétszer szakította meg azt ama vágya, hogy kapcsolatba lépjen a korábbi társaival a húsvér testben, amint azok eljöttek Jeruzsálemből, hogy csodálkozva nézzenek körül az üres sírboltban és ráleljenek arra, amit a feltámadása bizonyítékának tekintettek.

Ezzel ér véget Jézus halandói morontia átmenete – az Ember Fiának morontia feltámadása. Megkezdődött a Mester azon időleges tapasztalása, amikor személyiségként félúton jár az anyagi és a szellemi között. És mindezt a magában meglévő hatalmon keresztül tette; semmilyen személyiség nem nyújtott neki segítséget. Most morontia Jézusként él, és amint hozzáfog ehhez a morontia élethez, a húsának anyagi teste még ott fekszik a sírboltban háborítatlanul. A katonák még mindig őrt állnak, és a kormányzó sziklákon elhelyezett pecsétje még mindig nincs feltörve.

 

2. JÉZUS ANYAGI TESTE

Tíz perccel három óra előtt, ahogy a feltámadott Jézus a Satania hét lakóvilágáról összesereglett morontia személyiségeket üdvözölte, a főangyalok vezetője – a feltámadás angyalaié – Gábrielhez fordult és Jézus halandói testét kérte. A főangyalok főnöke ezt mondta: „Nem vehetünk részt urunk, Mihály alászállási tapasztalásának morontia feltámadásában, de szeretnénk megkapni a halandói maradványait, hogy haladéktalanul hozzáfoghassunk az elbontásához. Most nem az anyagtalanná lényegítő eljárásunk alkalmazását javasoljuk; pusztán a felgyorsított idő eljárását szeretnénk segítségül hívni. Elég volt látnunk, amint a Fejedelmünk él és meghal az Urantián; a mennyei seregeket megkímélnénk attól az emléktől, melyre a Világegyetem Teremtője és Fenntartója emberi alakjának lassú felbomlása láttán tehetnek szert. Az egész Nebadon mennyei értelmeinek nevében kérlek, adj felhatalmazást arra, hogy átvegyem a názáreti Jézus halandói testét és hatalmazz fel bennünket, hogy annak haladéktalan lebontását elvégezzük.”

És miután Gábriel megtanácskozta a dolgot az Edentia rangidős Fenségesével, a mennyei seregek főangyali szóvivője engedélyt kapott, hogy a belátása szerint járjon el Jézus maradványai esetében.

Azt követően, hogy a kérését teljesítették, a főangyalok főnöke segítségül hívta számos társát, valamint a mennyei személyiségek minden rendjének képviselői alkotta nagyszámú sereget, és akkor, az urantiai közteslények segítségével hozzáfogtak, hogy birtokba vegyék Jézus fizikai testét. E holttest tisztán anyagi teremtés volt; fizikai volt és valóságos; nem lehetett úgy kivinni a sírboltból, mint ahogy a feltámadási morontia alak képes volt kijutni a lepecsételt sírból. Bizonyos morontia kisegítő személyiségek közreműködésével a morontia alak egyszer szellemivé tehető, s ezzel a közönséges anyag iránt közömbössé válik, míg máskor az anyagi teremtmények számára érzékelhetővé és velük kapcsolat létesítésére képessé válhat, éppen olyanná, mint a teremtésrész halandói.

Ahogy hozzáfogtak, hogy eltávolítsák Jézus testét a sírból annak előkészítéseként, hogy azt a közel pillanatszerű lebontás keretében méltóságteljesen és tisztelettel eltüntessék, a másodfajú urantiai közteslények azt a feladatot kapták, hogy a sírbolt bejárata elől gördítsék el a köveket. E két szikla közül a nagyobbik egy jó nagy, kör alakú darab volt, nagyon hasonlított egy malomkőhöz, és a követ egy sziklavágatban lehetett mozgatni, így oda-vissza tudták görgetni aszerint, hogy megnyitni vagy lezárni akarták a sírt. Amikor az őrt álló zsidó őrök és a római katonák a gyenge reggeli fényben azt látták, hogy e nagy kődarab elgördül a sír bejárata elől, látszólag magától – mert semmilyen látható dolgot nem észleltek, mely a mozgásért okolható lett volna – félelem és vakrémület tört rájuk, és futva menekültek el a helyszínről. A zsidók hazaszaladtak, majd pedig visszamentek és jelentést tettek ezekről a dolgokról a kapitányuknak a templomban. A rómaiak Antónia erődjébe menekültek és jelentették is a látottakat a centuriónak, amint az szolgálatba lépett.

A zsidó vezetők már hozzáfogtak a Jézustól való feltételezett megszabadulás hitvány ügyletéhez azzal, hogy kenőpénzt ajánlottak a hitszegő Júdásnak, és most, amikor ezzel a zavarba ejtő helyzettel szembesültek, ahelyett, hogy azon gondolkodtak volna, hogy megbüntetik az őröket, amiért elhagyták a kijelölt helyüket, ahhoz folyamodtak, hogy megvesztegessék ezeket az őröket és a római katonákat. E húsz ember mindegyikének kifizettek egy pénzösszeget és arra utasították őket, hogy mindenkinek azt mondják: „Mialatt éjszaka aludtunk, a tanítványok lecsaptak ránk és elvitték a testet.” És a zsidó vezetők ünnepélyes ígéreteket tettek a katonáknak, hogy megvédik őket Pilátus előtt abban az esetben, ha valaha is a kormányzó tudomására jutna, hogy kenőpénzt fogadtak el.

A Jézus feltámadásában való keresztény hit az „üres sír” tényén alapult. Csakugyan tény volt, hogy a sír üres, ám nem ez a feltámadás igazsága. A sír valóban üres volt, amikor az első hívek megérkeztek, és eme tény, melyhez a Mester kétségtelen feltámadásának ténye társult, ez vezetett egy olyan hiedelem kialakulásához, mely nem volt igaz: ahhoz a tanításhoz, hogy Jézus anyagi és halandói teste szállt ki a sírból. A szellemi valóságokkal és az örökkévaló értékekkel kapcsolatos igazság nem mindig építhető fel nyilvánvaló tények keverékéből. Az egyes tények lehetnek ugyan anyagi értelemben igazak, de ebből nem következik, hogy a tények csoportjának társítása szükségképpen igaz szellemi következtetésekhez vezet.

József sírboltja üres volt, de nem azért, mert Jézus testét helyreállították vagy feltámasztották volna, hanem mert a mennyei seregek kérését teljesítették és így azok véghezvihettek egy különleges és egyedi lebontást, végrehajtották a „pornak a porhoz” való visszatérését úgy, hogy az időbeli késedelmek ne játszanak közre és a halandói rothadás és anyagi bomlás szokványos és megfigyelhető folyamatai ne érvényesüljenek.

Jézus halandói maradványai az elemekre való lebomlás ugyanazon természetes folyamatán mentek keresztül, mint amely a földön minden emberi testet jellemez, kivéve, hogy a felbomlás e természetes módját egy időpontban úgy felgyorsították, siettették, hogy az addig a pontig jutott, hogy csaknem pillanatszerűen ment végbe.

Mihály feltámadásának igaz bizonyítékai szellemi természetűk, jóllehet e tanítást alátámasztja a teremtésrész számos halandójának tanúsága, akik a feltámadott morontia Mesterrel találkoztak, felismerték őt, és bensőségesen társalogtak vele. Csaknem ezer emberi lény személyes élményének vált részévé, mielőtt végleg elhagyta volna az Urantiát.

 

3. A MEGÍTÉLTETÉSI FELTÁMADÁS

Kevéssel félöt után ezen a vasárnap reggelen, Gábriel magához hívatta a főangyalokat és felkészült, hogy megnyissa az ádámi megítéltetési időszak lezárásának általános feltámadását az Urantián. Amikor az eme nagy eseményben érintett szeráfok és kerubok hatalmas serege felsorakozott a megfelelő alakzatba, a morontia Mihály megjelent Gábriel előtt, mondván: „Miként Atyámnak önmagában van élete, úgy adta azt a Fiúnak, hogy neki magában is legyen élete. Bár én még nem vettem vissza teljesen a világegyetemi hatáskör gyakorlását, ez az önként vállalt korlátozás semmilyen módon nem fogja vissza azt, hogy életet adományozzak az alvó fiaimnak; kezdődjön hát a bolygói feltámadási számbavétel.”

A főangyalok köre ekkor működött első alkalommal az Urantiáról. Gábriel és a főangyali seregek a bolygó szellemi sarkának helyére vonultak; és amikor Gábriel megadta a jelet, Gábriel hangja villanásszerűen jutott el a csillagrendszeri első lakóvilágra, amint azt mondja: „Mihály felhatalmazása alapján, támadjanak fel az urantiai megítéltetési korszak halottai!” Erre az Urantia emberi fajainak összes továbbélője, akik Ádám napjai óta szenderültek el, és akik addig még nem kerültek megítéltetésre, a morontia beiktatásra készen megjelentek a lakóvilágok feltámadási csarnokaiban. És a szeráfok és társaik egy pillanat alatt felkészültek a lakóvilágokra való elindulásra. Az egykor e továbbélő halandók csoportfelügyeletére kijelölt eme szeráfi oltalmazók rendszerint jelen lettek volna amazoknak a lakóvilágokon lévő feltámadási csarnokokban való ébredésekor, ám ekkor azért tartózkodtak magán e világon, mert itt volt szükség Gábriel jelenlétére Jézus morontia feltámadása kapcsán.

Függetlenül a számtalan olyan egyedtől, akinek személyes szeráfi oltalmazója volt és akik kellő szellemi személyiségi előrehaladást mutattak és továbbmentek a lakóvilágokra az Ádám és Éva korát követő korszakokban, és bár az urantiai fiak számos különleges és ezeréves feltámadására került sor, a mostani alkalom képezte a harmadikat a bolygói számbavételek, illetőleg teljes megítéltetési feltámadások sorában. Az elsőre a Bolygóherceg megérkezésekor került sor, a másodikra Ádám idején, és ez, a harmadik, a názáreti Jézus morontia feltámadását, az ő halandói átmenetét jelölte.

Amikor a főangyalok főnöke vette a bolygói feltámadás jelét, az Ember Fia Megszemélyesült Igazítója lemondott az Urantián összegyűlt mennyei seregek feletti hatásköréről, a helyi világegyetem mindeme fiait visszautalta a saját parancsnokaik fennhatósága alá. És amint ezt elvégezte, elindult a Szalvingtonra, hogy Mihály halandói átmenetének teljesítését bejegyeztesse Immanuelnél. És rögtön követte őt az egész mennyei sereg, melynek nem volt dolga az Urantián. Gábriel azonban az Urantián maradt a morontia Jézussal.

És ez a története a Jézus feltámadását kísérő jelenségeknek, ahogy azok látták, akik a részleges és korlátolt emberi látás korlátaitól mentesen követték ezen események tényleges lefolyását.

 

4. AZ ÜRES SÍR FELFEDEZÉSE

Ahogy közeledünk Jézusnak e vasárnap reggel végbement feltámadásához, emlékeztetünk arra, hogy a tíz apostol Illés és Mária Márk házában tartózkodott, ahol is a felsőszobában aludtak, éppen azokon a heverőkön pihenve, melyeken a Mesterükkel megtartott utolsó estebéden foglaltak helyet. Ezen a vasárnap reggelen Tamás kivételével mindannyian ott gyűltek össze. Tamás szombaton késő este, amikor először összejöttek, néhány percig velük volt, ám az apostolok látványa, melyhez a Jézussal történtek gondolata társult, már túl sok volt neki. Végigmérte a társait és nyomban elhagyta a helyiséget, elment a betfagei Simon házához, ahol egyedül akart elmerülni a gondjaiban. Az apostolok mind szenvedtek, nem is annyira a kétkedéstől és a kétségbeeséstől, hanem a félelemtől, a bánattól, és a szégyentől.

Nikodémusz házában, Zebedeus Dáviddal és az arimateai Józseffel együtt gyűlt össze Jézus mintegy tizenkét-tizenöt jelesebb jeruzsálemi tanítványa. Az arimateai József házában nagyjából tizenöten-húszan voltak jelen a vezető nők közül. József házában csak ezek a nők szálltak meg, és a szombat napjának és a szombatot követő estének az órái alatt itt bújtak meg, így nem is tudtak a sírnál felállított katonai őrségről; nem tudták azt sem, hogy egy másik követ görgettek a sírbolt elé, és hogy mindkét követ Pilátus pecsétjével zárták le.

Kevéssel három óra előtt, ezen a vasárnap reggelen, amikor a felkelő nap első jelei kezdtek megmutatkozni keleten, öt nő indult el Jézus sírjához. Bőségesen ellátták magukat különleges balzsamozó oldatokkal, és nagy mennyiségű vászongyolcsot is vittek magukkal. Az volt a szándékuk, hogy alaposabban bekenik Jézus testét a halotti balzsamokkal és gondosabban bekötik azt az új gyolcsokkal.

A Jézus teste bekenésének küldetésére indult nők a következők voltak: a magadáni Mária, Mária, vagyis az Alfeus ikrek anyja, Szalómé, vagyis a Zebedeus fivérek anyja, Johanna, vagyis Kuza felesége, és Zsuzsanna, vagyis az alexandriai Ezra leánya.

Nagyjából fél négyre járt az idő, amikor az öt nő, a kenőcseiket magukkal hozva, odaért az üres sírhoz. Ahogy a damaszkuszi kapun kiléptek, számos, a városba bemenekülő katonával találkoztak, akik a kisebb-nagyobb vakrémület jeleit mutatták, és ez arra késztette őket, hogy néhány percre megálljanak; de amikor semmi sem történt, folytatták útjukat.

Igencsak meglepődtek annak láttán, hogy a követ valaki elgördítette a sír bejáratából, minthogy az úton arról beszélgettek, hogy „Ki fog segíteni nekünk félregördíteni a követ?” Letették a terheiket és félve és megrökönyödve néztek egymásra. Ahogy ott álltak, félelmükben reszketve, a magadáni Mária összeszedte a bátorságát és megkerülte a kisebbik követ és belépett a felnyitott sírba. József e sírboltja a kertjében, az út keleti oldalán lévő domboldalban épült, és ugyancsak keletre nézett. Ekkorra az új nap hajnala már elég világosságot adott ahhoz, hogy Mária megfordulva beláthasson arra a helyre, ahová a Mester testét elhelyezték és észrevegye, hogy a test eltűnt. A kőfülkében, ahová Jézust fektették, Mária csak azt az összehajtogatott kendőt látta, ahol a Mester feje nyugodott és azokat az érintetlen gyolcsokat, melyekbe a testet pólyálták, mégpedig úgy, ahogy a kövön feküdtek, mielőtt a mennyei seregek a testet eltávolították volna. A fedőlepel a temetkezési fülke tövében hevert.

Miután Mária néhány pillanatnyi időt eltöltött a sír bejáratánál (még nem látott tisztán, ahogy először a sírboltba belépett), most észrevette, hogy Jézus teste eltűnt és annak helyén csak a halotti ruhák vannak, és erre az ijedtségtől és az aggodalomtól felkiáltott. Az összes nő roppant ideges volt; már azóta idegesek voltak, hogy a városkapuban összefutottak a megrettent katonákkal, és amikor Mária aggodalmában így kiáltott, megrettentek ők is és fejvesztve menekülni kezdtek. És nem is álltak meg, amíg végig futva oda nem értek a damaszkuszi kapuhoz. Ekkorra Johannát már lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért otthagyták Máriát; összegyűjtötte a társnőit, és elindultak vissza a sírhoz.

Ahogy a sírhelyhez közeledtek, a megrémült magadáni, aki csak még jobban megrettent, amikor nem találta az őt váró testvéreit odakint, ahogy a sírboltból előjött, most odaszaladt hozzájuk, izgatottan azt kiáltva: „Nincs ott – elvitték!” És újra odavitte őket a sírhoz, és mindannyian be is léptek és látták, hogy a sír üres.

Ez után mind az öt nő leült a bejárat melletti kőre és elkezdték megvitatni a helyzetet. Ekkor még nem merült fel bennük, hogy Jézus feltámadt. Egymagukban voltak egész szombaton, és azt gyanították, hogy a testet egy másik nyugvóhelyre vitték. De amikor a nehéz helyzet ilyetén való megoldásán gondolkodtak, nem tudtak magyarázatot találni a halotti ruha szabályos elrendezettségére; miként lehetett elmozdítani a testet úgy, hogy a gyolcsok, melyekbe be volt pólyálva, megőrizték a helyzetüket és láthatóan érintetlenül hevertek a párkányon?

Ahogy e nők ezen új nap első óráiban ott üldögéltek, az egyik irányban megláttak egy néma és mozdulatlan idegent. Egy pillanatra megint megijedtek, a magadáni Mária azonban odaszaladt hozzá és megszólította, mert úgy gondolta, hogy ő lehet a kert gondnoka, és azt mondta, „Hová vitték a Mester? Hová temették? Mondd meg nekünk, hogy elmessünk érte.” Amikor az idegen nem felelt neki, Mária sírva fakadt. Erre Jézus e szavakkal szólt hozzájuk, „Kit kerestek?” Mária azt mondta: „Jézust keressük, akit József sírjában helyeztek nyugalomra, de eltűnt. Te tudod hová vitték?” Erre Jézus azt mondta: „Hát nem azt mondta nektek ez a Jézus, még Galileában, hogy meg fog halni, de feltámad?” E szavak meglepték a nőket, de a Mester olyannyira megváltozott, hogy még mindig nem ismerték fel, mert a gyenge fénynek háttal állt előttük. És ahogy a szavain merengtek, a Mester jól ismert hangon szólva ezt mondta a magadáninak, „Mária”. És amikor az meghallotta a jól ismert rokonszenv és ragaszkodó üdvözlés szavát, már tudta, hogy a Mester hangja az, és odaszaladt, hogy a lábai elé térdeljen, miközben azt kiáltotta, „Uram, és Mesterem!” És az összes többi nő is rájött, hogy a Mester áll előttük megdicsőült alakban, és sietve letérdeltek előtte.

Ezek az emberi szemek azért láthatták Jézus morontia alakját, mert az átalakítók és a közteslények, valamint az akkor Jézus társaságában lévő, bizonyos morontia személyiségek különleges segédkezést végeztek.

Ahogy Mária megpróbálta átkarolni Jézust lábait, az azt mondta: „Ne érints meg Mária, mert nem olyan vagyok, amilyenként a húsvér testben ismertél. Ebben az alakban leszek veletek egy időre, mielőtt felemelkedem az Atyához. De most menjetek, mindannyian, és mondjátok meg az apostolaimnak – és Péternek – hogy feltámadtam, és hogy beszéltetek velem.”

Miután e nők magukhoz tértek a döbbenet okozta megrázkódtatásból, visszasiettek a városba és Illés Márk házához, ahol elmesélték a tíz apostolnak mindazt, ami velük megesett; de az apostolok nemigen akartak hinni nekik. Először arra gondoltak, hogy a nők látomást láttak, de amikor a magadáni Mária elismételte azokat a szavakat, melyeket Jézus nekik mondott, és amikor Péter meghallotta a nevét, Péter kirohant a felsőteremből, szorosan a nyomában pedig ott haladt János, és nagy sietve elindultak a sírhoz, hogy maguk is megnézzék e dolgokat.

A nők elismételték a Jézussal folytatott beszélgetésük történetét a több apostolnak, ám azok nem hittek nekik; és nem is voltak hajlandók maguk utánanézni a dolognak, ahogy Péter és János tette.

 

5. PÉTER ÉS JÁNOS A SÍRNÁL

Amint a két apostol a Golgotához és József sírboltjához sietett, Péter gondolatai a félelem és a remény között csapongtak; félt találkozni a Mesterrel, ám a reményét megerősítette az a beszámoló, hogy Jézus külön szavakat intézett hozzá. Félig meg volt győződve arról, hogy Jézus valóban él; felidézte azon ígéretet, hogy a harmadik napon feltámad. Érdekes dolog megemlíteni, hogy ez az ígéret nem jutott eszébe a keresztre feszítés óta egészen eddig a pillanatig, amikor északi irányban rohantak keresztül Jeruzsálemen. Ahogy János a városból kifelé szaladt, az öröm és a remény különös elragadtatása tört fel a lelkében. Félig meg volt győződve arról, hogy a nők valóban látták a feltámadott Mestert.

János, aki Péternél fiatalabb volt, lehagyta őt a futásban és elsőként ért oda a sírhoz. János ott állt a bejáratnál, a sírboltot figyelte, és őt is az a látvány fogadta, amelyet Mária leírt. Simon Péter is hamar odaért és, belépve, meglátta ugyanazt az üres sírt az oly különös módon elrendezett halotti ruhákkal. És amikor Péter kijött, János is bement és maga is látta mindazt, és ez után leültek a kőre, hogy átgondolják, hogy mit is jelent az, amit láttak és hallottak. És mialatt ott ültek, megfordult a fejükben mindaz, amit Jézusról mondtak nekik, de nem igazán tudták felfogni, hogy mi történt.

Péter először azzal állt elő, hogy a sírt kirabolták, hogy az ellenségeik ellopták a testet, talán megvesztegették az őröket. János azonban úgy érvelt, hogy a sírt aligha hagyták volna ilyen rendben, ha a testet ellopták volna, és azt a kérdést is feltette, hogy miként hagyhatták ott a gyolcsokat, és miként maradhattak láthatóan érintetlenül. És megint csak visszamentek mindketten a sírboltba, hogy tüzetesebben megvizsgálják a halotti ruhákat. Ahogy másodjára is kijöttek a sírboltból, a bejárat előtt ott találták sírva az időközben visszatért magadáni Máriát. Mária abban a hitben ment el az apostolokhoz, hogy Jézus kikelt a sírból, de amikor azok nem voltak hajlandók elhinni a beszámolóját, levert és kétségbeesett lett. Arra vágyott, hogy visszamenjen a sír közelébe, ahol Jézus jól ismert hangját hallani vélte.

Ahogy Mária ott őgyelgett, miután Péter és János elment, a Mester megint megjelent neki, azt mondta: „Ne kételkedj; legyen meg a bátorságod, hogy elhidd azt, amit láttál és hallottál. Menj vissza az apostolaimhoz és mondd el nekik megint, hogy feltámadtam, hogy meg fogok jelenni nekik, és hogy rövidesen elmegyek elébük Galileába, ahogy megígértem.”

Mária visszasietett Márk házához és elmondta az apostoloknak, hogy megint beszélt Jézussal, de azok nem akartak hinni neki. Ám amikor Péter és János visszatért, már nem nevettek és félelem és balsejtelem töltötte el őket.

190. ÍRÁS – JÉZUS MORONTIA JELENÉSEI

 

A feltámadott Jézus most arra készül, hogy egy rövid időt töltsön az Urantián abból a célból, hogy megtapasztalja a teremtésrészek halandójának felemelkedő morontia létpályáját. Bár a morontia élet ezen időszakát a halandói megtestesülésének világán kell eltöltenie, az mégis minden tekintetben a párját fogja képezni a Jerusem hét lakóvilágának haladó morontia életén áteső sataniai halandók tapasztalásának.

Mindeme hatalom, mely eredendően megvan Jézusban – az élettel való felruházottsága – és amely képessé tette őt a holtából való feltámadásra, az annak az örökkévaló életnek az adománya, melyet az országban hívőknek ad, és amely már most bizonyossá teszi a természetes halál kötelékeiből való feltámadásukat.

A teremtésrészek halandói a feltámadás reggelén ugyanolyan fajta átmeneti vagy morontia testtel támadnak fel, mint amilyennel Jézus is rendelkezett, amikor kikelt a sírból ezen a vasárnap reggelen. E testekben nincs vérkeringés, és az ilyen lények nem fogyasztanak szokványos anyagi élelmet; mindazonáltal ezek a morontia alakok valóságosak. Amikor a különböző hívek meglátták Jézust e feltámadást követően, valóban látták őt; nem látási vagy hallási érzékcsalódások önámító áldozatai voltak.

A Jézus feltámadásában való hitbeli megmaradás volt a korai evangéliumi tanítás minden ága hitének alapvető sajátossága. Jeruzsálemben, Alexandriában, Antiókhiában, és Filadelfiában az összes evangélium-tanító egységet alkotott a Mester feltámadásába vetett eme feltétlen hitben.

Ha azt a kiemelkedő szerepet nézzük, melyet a magadáni Mária játszott a Mester feltámadásának hirdetésében, fel kell jegyeznünk, hogy Mária volt a női testület vezető szóvivője, mint amilyen Péter is volt az apostolok között. Mária nem volt a női munkatársak főnöke, de ő volt az ő vezető tanítójuk és nyilvános szóvivőjük. Máriából nagyon elővigyázatos nő lett, így az a merészség, ahogy ahhoz a férfialakhoz fordult, akit József kertje gondozójának hitt, csak azt mutatja, hogy mennyire meg volt rémülve attól, hogy a sírhely üres. Az ő szeretetének mélysége és gyötrelme, az odaadásának teljessége volt az, ami rábírta, hogy egy pillanatra megfeledkezzen azokról a hagyományos megszorításokról, melyek a zsidó nőknek az idegen férfiakhoz való közeledésére érvényben voltak.

 

1. A FELTÁMADÁS HÍRNÖKEI

Az apostolok nem akarták, hogy Jézus elhagyja őket; ezért vették semmibe a halálára, valamint a feltámadására vonatkozó ígéreteivel kapcsolatos összes kijelentését. Nem úgy számítottak a feltámadásra, ahogy az megtörtént, és addig nem is voltak hajlandók hinni, amíg nem szembesültek a cáfolhatatlan bizonyság kényszerével és a saját tapasztalataik abszolút bizonyítékával.

Amikor az apostolok nem voltak hajlandók elhinni az öt nő beszámolóját, akik azt állították, látták Jézust és beszéltek is vele, a magadáni Mária visszatért a sírhoz, a többiek pedig visszamentek József házába, ahol elmesélték az élményeiket József leányának és a többi nőnek. És a nők elhitték a beszámolót. Nem sokkal hat óra után az arimateai József leánya és a négy nő, aki látta Jézust, átment Nikodémusz házához, ahol előadta mindezt Józsefnek, Nikodémusznak, Zebedeus Dávidnak, és az ott összegyűlt többi férfinak. Nikodémusz és a többiek kétkedve fogadták a történetüket, kételkedtek abban, hogy Jézus feltámadt a holtából; azt gyanították, hogy a zsidók vitték el a testet. József és Dávid olyannyira hajlott arra, hogy elhiggyék a beszámolót, hogy sietve el is indultak megvizsgálni a sírhelyet, és mindent pontosan úgy találtak, ahogy a nők elmondták. És ők voltak az utolsók, akik így látták a sírboltot, mert a főpap félnyolckor kiküldte a templomőrség parancsnokát a sírhoz, hogy távolítsa el a halotti ruházatot. A kapitány belecsavarta mindezeket a vászonlepelbe és lehajította a közeli szikláról.

A sírból Dávid és József egyenesen Illés Márk házához ment, ahol a felsőteremben tanácskozni kezdtek a tíz apostollal. Csak Zebedeus János hajlott arra, hogy ha bizonytalanul is, de higgyen abban, hogy Jézus feltámadt a holtából. Péter először hitt, de mikor aztán nem találta a Mestert, komoly kétségei támadtak. Mind hajlott arra, hogy azt higgye, hogy a zsidók vitték el a testet. Dávid nem akart vitatkozni velük, de amikor elment, azt mondta: „Ti vagytok az apostolok, és nektek értenetek kellene ezeket a dolgokat. Én nem fogok vitázni veletek; mindazonáltal most visszamegyek Nikodémusz házába, ahová ma reggelre odarendeltem a hírvivőket, és amint összegyűltek, kiküldöm őket az utolsó küldetésükre, a Mester feltámadásának hírnökeiként. Hallottam, ahogy a Mester azt mondja, hogy miután meghal, harmadnapra feltámad, és én hiszek neki.” És miután így szólt az ország csüggedt és kétségbeesett követeihez, a tájékoztatás és hírszerzés ezen önjelölt vezetője otthagyta az apostolokat. A felsőteremből kifelé menet Lévi Máté ölébe dobta Júdásnak az összes apostoli pénzt tartalmazó erszényét.

Körülbelül féltíz volt, amikor Dávid huszonhat hírvivője közül az utolsó is megérkezett Nikodémusz házába. Dávid rögtön összeterelte őket a tágas udvarban és így szólt hozzájuk:

„Férfiak és fivéreim, mindezidáig a nekem és az egymásnak tett eskütök szerint szolgáltatok nálam, és tanúságra hívlak titeket, miszerint sohasem küldtelek ki benneteket téves információval. Most az utolsó küldetésetekre foglak küldeni titeket, mint az ország önkéntes hírvivőit, és így felmentelek benneteket az eskütök alól és ezzel feloszlatom a hírvivői testületet. Emberek, kijelentem nektek, hogy a munkánkat elvégeztük. A Mesternek többé már nincs szüksége halandói hírvivőkre; feltámadott holtából. Megmondta nekünk még az előtt, hogy elfogták, hogy meg fog halni és harmadnapra feltámad. Én láttam a sírt – üres. Beszéltem a magadáni Máriával és a négy nővel, akik Jézussal beszéltek. Most feloszlatlak benneteket, jó utat kívánva, és elküldelek titeket a kijelölt feladatotokra, és az üzenet, melyet a híveknek meg kell vinnetek: ‚Jézus feltámadt a holtából; a sír üres.’”

A jelenlévők többsége megpróbálta meggyőzni Dávidot arról, hogy ne tegye ezt. Ám nem tudták más belátásra bírni. Erre azután megpróbálták lebeszélni a hírvivőket, ám azok sem voltak hajlandók hallgatni rájuk. Így aztán, röviddel tíz óra előtt ezen a vasárnap délelőttön, ezek a futárok, huszonhatan, elindultak a feltámadott Jézus fenséges igazság-ténye első hírnökeiként. És e küldetésre úgy indultak, ahogy oly sok korábbira is, amikor a Zebedeus Dávidnak és egymásnak tett esküjüket teljesítették. Ezek a férfiak erősen bíztak Dávidban. E feladatra úgy indultak, hogy nem vesztegették az időt azzal, hogy elbeszélgessenek azokkal, akik látták Jézust; bíztak Dávid szavában. A többségük elhitte, amit Dávid mondott nekik, és még a kissé kétkedők is éppoly biztosan és éppoly sebesen továbbították az üzenetet.

Az apostolok, az ország szellemi testülete, e napon a felsőteremben gyűlt össze, ahol félelmet mutattak és kétkedésüket fejezték ki, miközben ezek a be nem avatottak, akik a Mesternek az emberek közötti testvériségről szóló evangéliuma közösségiesítésére az első kísérletet megtették, elindultak, hogy hirdessék egy világ és egy világegyetem feltámadott Megmentőjét. És ők erre az eseménydús szolgálatra még az előtt vállalkoztak, hogy az ő választott képviselői hajlandók lettek volna elhinni a szavát vagy elfogadni a szemtanúk vallomását.

E huszonhat embert Lázár betániai házához és az összes hívői központba küldték, a déli Beersebától az északi Damaszkuszig és Szidonig; és a keleti Filadelfiától a nyugati Alexandriáig.

Amikor Dávid elbúcsúzott a testvéreitől, átment József házába az anyjáért, és ez után elmentek Betániába, hogy csatlakozzanak Jézus ott várakozó családjához. Dávid Mártával és Máriával addig lakott Betániában, amíg el nem rendezték a földi javaik ügyét, és elkísérte őket útjukon, hogy csatlakozzanak fivérükhöz, Lázárhoz, Filadelfiában.

Az ettől számított nagyjából egy hét múlva Zebedeus János elvitte Máriát, vagyis Jézus anyját a betszaidai házába. Jakab, vagyis Jézus legidősebb öccse a családjával maradt Jeruzsálemben. Ruth Betániában maradt Lázár nőtestvéreivel. Jézus családjának többi tagja pedig visszament Galileába. Zebedeus Dávid június elején indult el Filadelfiába Mártával és Máriával, annak másnapján, hogy házasságot kötött Ruth-tal, Jézus legfiatalabb húgával.

 

2. JÉZUS MEGJELENÉSE BETÁNIÁBAN

A morontia feltámadástól kezdve a szellemi felemelkedésének órájáig Jézus tizenkilenc különböző alkalommal jelent meg látható alakban a híveknek a földön. Sem az ellenségeinek, sem azoknak nem jelent meg, akiknek haszna származhatott volna a látható alakban való megmutatkozásából. Az első megjelenésére az öt nő előtt került sor a sírnál; a másodikra a magadáni Mária előtt, ugyancsak a sírhelynél.

A harmadik megjelenés ezen a vasárnapi napon dél körül zajlott Betániában. Röviddel a délidőt követően, Jézus legidősebb öccse, Jakab, épp ott állt Lázár kertjében, Márta és Mária feltámadt fivérének üres sírja előtt, a fejében azok az új hírek jártak, melyeket egy órával korábban Dávid hírvivője hozott nekik. Jakab mindig is hajlamos volt hinni a bátyja földi küldetésében, ám már régóta elveszítette a kapcsolatot Jézus munkájával és komoly kétségekbe esett az apostolok ama későbbi állításai vonatkozásában, miszerint Jézus a Messiás. Az egész családot meglepték és csaknem megdöbbentették a hírvivőtől származó hírek. Épp, amint Jakab ott álldogált Lázár üres sírja előtt, a magadáni Mária ért a helyszínre és izgatottan mesélni kezdte a családnak a József sírboltjánál korareggel szerzett élményeit. Mielőtt Mária a végére ért volna, Zebedeus Dávid és az anyja is megérkezett. Ruth természetesen elhitte a beszámolót, és Júdás is, miután beszélt Dáviddal és Szalóméval.

Időközben, ahogy Jakabot keresték és mielőtt még ráakadtak volna, mialatt ő ott álldogált a kertben a sír közelében, Jakab valakinek a jelenlétére lett figyelmes, mintha valaki megérintette volna a vállát; és amikor megfordult, egy különös alak fokozatos megjelenését észlelte maga mellett. Túlságosan elképedt, semhogy szólni tudott volna és túlságosan megijedt, hogy elfusson. És akkor a különös alak megszólalt, ezt mondta: „Jakab, azért jöttem, hogy elhívjalak az országért való szolgálatra. Fogd kézen testvéreidet komolyan és kövess engem.” Amikor Jakab meghallotta a nevét, már tudta, hogy az ő bátyja, Jézus az, aki megszólította. Mindannyiuknak kisebb-nagyobb nehézséget okozott, hogy felismerjék a Mester morontia alakját, de közülük csak keveseknek okozott gondot felismerni a hangját vagy máshogyan azonosítani az ő elbűvölő személyiségét, mihelyt beszédbe elegyedett velük.

Amikor Jakab felfogta, hogy Jézus szólította meg, elkezdett térdre ereszkedni, azt kiáltva, „Atyám és fivérem,” Jézus azonban kérte, hogy maradjon állva, amíg beszélnek. És csaknem három percen keresztül sétáltak és beszélgettek a kertben; beszéltek a korábbi napok élményeiről és előrevetítették a közeljövő eseményeit. Ahogy közeledtek a házhoz, Jézus így szólt: „Búcsúzom, Jakab, addig is, amikor majd mindannyiatokat együtt köszönthetlek.”

Jakab beszaladt a házba, mialatt azok Betfagéban számítottak rá, ezt kiáltva: „Épp most láttam Jézust és beszéltem is vele, beszélgettünk. Nem halt meg; feltámadt! Azzal tűnt el előlem, hogy ‚Búcsúzom, addig is, amikor majd mindannyiatokat együtt köszönthetlek.’” Alighogy befejezte, Júdás tért vissza, és Júdás miatt újra elmesélte a Jézussal való kertbeli találkozásának élményét. És ekkor mind hinni kezdtek Jézus feltámadásában. Jakab ekkor bejelentette, hogy ő nem akar visszatérni Galileába, és Dávid így kiáltott: „Nemcsak izgatott nők látták őt; most már erősszívű férfiak is látni kezdik. Arra számítok, hogy jómagam is látni fogom.”

És Dávid nem is várt sokáig, mert Jézusnak a halandók által felismert negyedik megjelenésére röviddel két óra előtt került sor épp itt, Márta és Mária házában, amikor a földi családja és a barátaik előtt jelent meg látható alakban, mely társaság összesen húsz főből állt. A Mester a nyitott hátsó ajtóban jelent meg és ezt mondta: „Béke legyen veletek. Üdvözöllek titeket, akik egykor közel álltatok hozzám a húsvér testben és akik a mennyország fivéreinek és nővéreinek társaságát alkotjátok. Hogyan is kételkedhettek? Miért várakoztatok oly sokáig, mire úgy döntöttetek, hogy teljes szívvel követitek az igazság fényét? Gyertek hát, mindannyian, az Igazság Szellemének az Atya országában lévő közösségébe.” Ahogy kezdtek magukhoz térni a megdöbbenés okozta első megrázkódtatásból, elindultak feléje, mintha meg akarnák ölelni, ám ő eltűnt a szemük elől.

Mindannyian be akartak rohanni a városba, hogy beszámoljanak a kételkedő apostoloknak a történtekről, de Jakab visszatartotta őket. Egyedül a magadáni Mária kapott engedélyt arra, hogy visszatérjen József házába. Jakab azért tiltotta meg nekik, hogy e morontia látogatás tényét szétkürtöljék, mert Jézus mondott neki valamit, amikor a kertben beszélgettek. Jakab azonban nem hozott nyilvánosságra többet a feltámadt Mesterrel ezen a napon Lázár betániai házánál folytatott beszélgetéséből.

 

3. JÓZSEF HÁZÁBAN

Jézusnak a halandói szem által is felismert ötödik morontia megmutatkozására az arimateai József házában összegyűlt, mintegy huszonöt női hívő előtt került sor nagyjából negyedötkor ugyanezen a vasárnap délutánon. A magadáni Mária épp néhány perccel e jelenés előtt ért vissza József házához. Jakab, Jézus öccse arra kérte, hogy az apostoloknak semmit se mondjon a Mester Betániabeli megjelenéséről. Nem kérte arra Máriát, hogy tartózkodjon attól, hogy beszámol a történtekről a hívő nőtestvéreinek. Ennek megfelelően, miután Mária megígértette az összes nővel, hogy titokban tartják a dolgot, előadta a nemrégiben történteket, amikor Jézussal volt Betániában. És épp a felkavaró beszámoló közepén tartott, amikor hirtelen és ünnepélyes csend tört rájuk; meglátták a körükben a feltámadt Jézus teljesen látható alakját. Ő ezzel üdvözölte őket: „Béke legyen veletek. Az ország közösségében nem lesznek sem zsidók, sem nem-zsidók, sem gazdagok, sem szegények, sem szabadok, sem rabszolgák, sem férfiak, sem nők. Titeket is arra kérlek, hogy terjesszétek az emberiségnek az Istennél való fiúi elismerés evangéliumán keresztül a mennyországban való felszabadulásának jó híreit. Menjetek el az egész világba, hirdessétek ezt az evangéliumot és erősítsétek meg a hívek ebbéli hitét. És mialatt ezt cselekszitek, ne feledkezzetek meg arról, hogy segédkezzetek a betegeknek és erőt öntsetek azokba, akik félénkek és akiket félelem gyötör. És én mindig veletek leszek, egészen a föld határáig.” És amikor ezt elmondta, eltűnt a szemük elől, miközben a nők arcra borultak és némán imádták őt.

Jézusnak az eddig lezajlott öt morontia megjelenéséből a magadáni Mária négynek tanúja volt.

Annak eredményeként, hogy hírvivőket küldtek ki a délelőtt derekán és abból kifolyólag, hogy Jézus József házánál való e megjelenésével összefüggésben nem szándékos információ-kiszivárogtatásra került sor, koraeste eljutott a zsidók vezetőihez a híre annak, hogy azt terjesztik a városban, hogy Jézus feltámadt, és hogy sokan azt állítják, hogy látták őt. A Szanhedrin tagjait alaposan felkavarták ezek a híresztelések. Kajafás, miután sietve egyeztetett Annással, összehívta a Szanhedrin ülését aznap este nyolc órára. Ezen az ülésen történt, hogy határozatot hoztak arról, hogy a zsinagógákból kizárnak mindenkit, aki Jézus feltámadásáról beszél. Még azt is javasolták, hogy mindenkit, aki azt állítja, hogy látta őt, végeztessenek ki; e javaslatról azonban nem szavaztak, mivel az ülés a valóságos fejvesztettséggel határos zűrzavarban feloszlott. Korábban azt merészelték gondolni, hogy végeztek Jézussal. Most rá kellett ébredniük, hogy a názáreti férfival kapcsolatos igazi problémájuk csak most kezdődik.

 

4. JÉZUS MEGJELENÉSE A GÖRÖGÖKNEK

Félöt körül, egy bizonyos Fláviusz házában a Mester hatodszor is megjelent morontia alakjában az ott összegyűlt mintegy negyven görög hívő előtt. Mialatt azok a Mester feltámadásáról szóló beszámolókat vitatták meg, a Mester megjelent közöttük, pedig az ajtókat gondosan bezárták, és e szavakkal szólt hozzájuk: „Béke legyen veletek. Bár az Ember Fia a földön a zsidók között jelent meg, minden ember számára jött el segédkezni. Az Atyám országában nem lesznek sem zsidók, sem nem-zsidók; mindannyian testvérek lesztek – az Isten fiai. Menjetek hát el az egész világba, úgy hirdetvén az üdvözülés ezen evangéliumát, ahogy az ország követeitől kaptátok, és én szövetségesetek leszek az Atya hites és igaz fiainak testvériségében.” És amikor emígyen megbízta őket, eltávozott a körükből, és nem látták többé. Egész este a házban maradtak; túlságosan letaglózta őket a megilletődés és a félelem, semhogy előmerészkedtek volna. És e görögök közül nem is aludt senki azon az éjszakán; mindvégig fennmaradtak és ezeket a dolgokat tárgyalták és remélték, hogy a Mester újra meglátogatja őket. E csoportban sok olyan görög is ott volt, akik jelen voltak a Getszemániban, amikor a katonák elfogták Jézust és Júdás csókkal árulta el őt.

A Jézus feltámadásáról szóló híresztelések és a követői előtt lezajlott megjelenéseiről szóló beszámolók gyorsan terjedtek, és az egész városban a tetőfokára hágott az izgalom. A Mester már megjelent a családjának, a nőknek, és a görögöknek, és hamarosan megmutatkozik az apostolok körében. A Szanhedrin rövidesen hozzáfog ezeknek az új problémáknak a vizsgálatához, melyek oly hirtelenül zúdultak rá a zsidó vezetőkre. Jézus sokat gondol az apostolaira, de azt szeretné, ha még néhány órát egyedül töltenének azzal, hogy ünnepélyesen magukba szállnak és alaposan átgondolják a dolgokat, mielőtt meglátogatja őket.

 

5. SÉTA A KÉT TESTVÉRREL

Emmauszban, Jeruzsálemtől mintegy hét mérföldre nyugatra, élt két testvér, két pásztor, akik a páska-ünnepet Jeruzsálemben töltötték, ellátogatva az áldozásokra, szertartásokra, és ünnepi eseményekre. Kleofás, az idősebbik, félig már hitt Jézusban; legalábbis a zsinagógából már kiűzték. Az öccse, Jákob, nem volt hívő, bár nagyon érdekelte, amit a Mester tanításairól és tetteiről hallott.

Ezen a vasárnap délutánon, Jeruzsálemtől mintegy három mérföldnyire és néhány perccel öt óra előtt, e két testvér az Emmauszba vezető úton gyalogolt, és komoly beszélgetést folytattak Jézusról, az ő tanításairól, munkájáról, közelebbről is azokról a híresztelésekről, hogy a sírja üres, és hogy bizonyos nők beszéltek vele. Kleofás félig elhitte ezeket a beszámolókat, Jákob azonban kitartott amellett, hogy az egész ügy valószínűleg csalás. Mialatt így vitatkoztak és beszélgettek, ahogy hazafelé tartottak, Jézus morontia megnyilvánulása, az ő hetedik megjelenése, jött velük, ahogy az úton haladtak. Kleofás gyakran hallotta Jézust tanítani és néhány alkalommal együtt is étkezett vele a jeruzsálemi hívek házaiban. De még akkor sem ismerte fel a Mestert, amikor az beszédbe elegyedett velük.

Miután egy darabon együtt sétált velük, Jézus így szólt: „Miről beszélgettetek oly nagy komolyan, amikor összetalálkoztunk?” És amikor Jézus ezt elmondta, megálltak és szomorú álmélkodással tekintettek rá. Kleofás azt mondta: „Lehet, hogy itt vagy Jeruzsálemben és nincs tudomásod azokról a dolgokról, melyek a közelmúltban történtek?” Erre a Mester azt kérdezte: „Miféle dolgokról?” Kleofás így felelt: „Ha nem tudsz ezekről a dolgokról, akkor te vagy az egyetlen Jeruzsálemben, aki nem hallotta a názáreti Jézusról szóló eme szóbeszédeket, aki szóban és tettleg nagy látnok volt Isten és minden ember előtt. A főpapok és az uraink a rómaiak kezére adták őt és követelték, hogy feszítsék keresztre. Sokunk abban reménykedett, hogy ő az, aki megszabadítja Izráelt a nem-zsidók igájából. De ez nem minden. Ma van a harmadik napja, hogy keresztre feszítették, és bizonyos nők azzal a kijelentéssel leptek meg minket ma, hogy korareggel kimentek a sírjához és üresen találták azt. És e nők erősködnek, hogy beszéltek ezzel a férfival; azt állítják, hogy feltámadott holtából. És amikor a nők beszámoltak erről a férfiaknak, két apostola szaladt ki a sírhoz és ők is csak üresen találták” – és itt Jákob félbeszakította a fivérét, azt mondta, „de ők nem látták Jézust.”

Ahogy továbbhaladtak, Jézus azt mondta nekik: „Milyen nehezen fogjátok fel az igazságot! Amikor azt mondjátok nekem, hogy e férfi tanításairól és munkájáról beszélgettetek, akkor felvilágosíthatlak titeket, mert én jobban ismerem e tanokat. Nem emlékeztek arra, hogy ez a Jézus mindig azt tanította, hogy az ő országa nem evilági, és hogy minden ember, lévén az Isten fia, szabadságot és függetlenséget talál a mennyei Atya szeretete igazságának ezen új országában való szeretetteljes szolgálatbeli testvériség közössége szellemi örömében? Nem emlékeztek, hogy az Ember e Fia miként hirdette az Isten üdvözítését minden emberre, amint segédkezett a betegeknek és a szenvedőknek és tette szabaddá azokat, akiket félelem béklyózott és rossz igázott le? Nem tudjátok, hogy ez a názáreti férfi azt mondta a tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, az ellenségei kezére kell adatnia, akik megölik őt, és hogy a harmadik napon feltámad? Nem beszéltek nektek minderről? És sohasem olvastatok az Írásokban a zsidók és a nem-zsidók üdvözülésének e napjáról, ahol azt mondja, hogy őbenne a föld minden családja áldott lesz; hogy meghallja ő a szükséget szenvedők kiáltását és megmenti a szegények lelkeit, akik keresik őt; hogy minden nemzet áldottnak fogja őt nevezni? Hogy az ilyen Megszabadító olyan lesz, mint egy nagy szikla árnyéka a tikkadt földön. Hogy igaz pásztorként fogja jóllakatni a nyájat, karjaira gyűjtve a bárányokat és gyengéden ölében hordozva őket. Hogy felnyitja a szellemileg vakok szemeit és a kétségbeesés foglyait elviszi a teljes szabadságra és világosságra; hogy mindenki, aki sötétségben gubbaszt, meglátja majd az örökkévaló üdvözülés nagy fényességét. Hogy bekötözi a megtört szívűeket, szabadulást hirdet a bűn rabjainak, és kinyitja azok tömlöcét, akiket a félelem ejtett rabul és a rossz béklyózott meg. Hogy vigaszt hoz azoknak, akik búsulnak és az üdvözülés örömét adja nekik a bánat és a szomorúság helyébe. Hogy ő lesz minden nemzet vágya és mindazok örökkévaló öröme, akik igazságosságot keresnek. Hogy az igazság és pártatlanság e Fia gyógyító fénnyel és megmentő erővel támad fel a világra; sőt, hogy megmenti az ő népét a bűneiktől; hogy valóban megkeresi és megmenti az elveszetteket. Hogy nem pusztítja el a gyengéket, hanem üdvözítőleg segédkezik mindenkinek, aki vágyik az igazságosságra és szomjazza azt. Hogy akik hisznek benne, azoknak örök élete lesz. Hogy kiárasztja a szellemét minden húsvér testre, és hogy ez az Igazság Szelleme minden egyes hívőben forrás lesz, mely örökkévaló életre tör fel. Nem értettétek meg, hogy milyen nagyszerű az az evangélium, melyet ez az ember adott nektek? Nem fogjátok fel, hogy mily nagy üdvözülés ért titeket?”

Ekkorra már odaértek annak a falunak a közelébe, ahol a két fivér lakott. E két férfi nem szólt egy szót sem azóta, hogy Jézus tanítani kezdte őket, ahogy az úton haladtak. Rövidesen oda is értek a szerény hajlékuk elé, és Jézus éppen búcsúzni készült, tovább akart menni az úton, de azok erősen ragaszkodtak ahhoz, hogy jöjjön be és maradjon egy darabig velük. Erősködtek, hogy közel az este, és hogy maradjon velük. Jézus végül ráállt, és miután bementek a házba, rövidesen leültek enni. Odaadták neki a kenyeret, hogy áldja meg, és amint megtörte és átnyújtotta nekik, felnyílt a szemük, és Kleofás felismerte, hogy a vendégük maga a Mester. És amikor azt mondta, „Ez a Mester -,” a morontia Jézus eltűnt a szemük elől.

És erre azt mondták, egyik a másiknak, „Nem csoda, hogy égett a szívünk a vágytól, amint beszélt nekünk, mialatt az úton haladtunk! és ezalatt megértette velünk az Írások tanításait!”

Nem akartak evéssel foglalatoskodni. Látták a morontia Mestert, és kirohantak a házból, siettek vissza Jeruzsálembe, hogy elterjesszék a feltámadt Megmentőről szóló jó híreket.

Aznap este nagyjából kilenc órakor, épp mielőtt a Mester megjelent a tizeknek, e két izgatott testvér rátört az apostolokra a felsőteremben, azt állítva, hogy látták Jézust és beszéltek is vele. És elmeséltek nekik mindazt, amit Jézus mondott nekik és hogy mennyire nem jöttek rá, hogy ő az, amíg meg nem szegte a kenyeret.

191. ÍRÁS – JELENÉSEK AZ APOSTOLOK ÉS MÁS VEZETŐK ELŐTT

 

A feltámadási vasárnap szörnyűséges nap volt az apostolok életében; közülük tízen a nap nagyobb részét a felsőteremben, elreteszelt ajtók mögött töltötték. Elmenekülhettek volna Jeruzsálemből, de attól féltek, hogy a Szanhedrin ügynökei elfogják őket, ha a házon kívül rájuk akadnak. Tamás magában rágódott a bajain Betfagéban. Jobban viselte volna a dolgot, ha az apostoltársaival marad, és segítette volna őket abban, hogy a beszélgetéseiket a hasznosabb irányokba tereljék.

Jánost egész nap az a gondolat foglalkoztatta, hogy Jézus feltámadt holtából. Nem kevesebb, mint öt különböző alkalmat idézett fel, amikor a Mester határozottan állította, hogy feltámad és legalább három olyat is, amikor a harmadik napra célzott. János hozzáállása komoly hatással volt rájuk, különösen a testvérére, Jakabra, valamint Nátánielre. János még nagyobb hatással lett volna rájuk, ha nem ő lett volna a csoport legfiatalabb tagja.

Az elszigeteltségüknek sok köze volt a gondjaikhoz. János Márk folyamatosan tájékoztatta őket a templombeli fejleményekről és beszámolt nekik a városban terjedő sokféle híresztelésről, de nem jutott eszébe, hogy ama különböző hívői csoportoktól szerezzen híreket, akiknek Jézus már megjelent. Ez olyasféle szolgálat volt, melyet korábban Dávid hírvivői teljesítettek, ám ők most mind távol voltak az utolsó feladatuk miatt, mint a feltámadás hírnökei mentek el a hívek azon csoportjaihoz, akik Jeruzsálemtől messzebb éltek. Ezen évek alatt az apostolok most először fogták fel, hogy mennyire rá voltak szorulva Dávid hírvivőire az ország ügyei terén való napi tájékozódásban.

Péter egész nap jellemző módon a Mester feltámadására vonatkozó hit és kétség érzelmei között ingadozott. Péter nem tudott szabadulni annak látványától, hogy a temetési ruhák úgy hevertek a sírban, mintha csak Jézus teste elpárolgott volna belőlük. „De,” érvelt Péter, „ha feltámadt és meg tudja mutatni magát a nőknek, akkor miért nem mutatkozik meg nekünk, az apostolainak?” Péter elszomorodott, amikor arra gondolt, hogy Jézus talán azért nem jön el hozzájuk, mert ő is jelen van az apostolok között, ugyanis ő megtagadta Jézust azon az éjszakán, Annás kertjében. És aztán jobb kedvre derült a nők hozta üzenettől, miszerint „Menjetek és mondjátok meg az apostolaimnak – és Péternek.” De hogy ebből az üzenetből erőt meríthetett, egyúttal azt is jelentette, hogy el kell hinnie, hogy a nők valóban látták és hallották a feltámadt Mestert. Péter így vergődött hit és kétség között egész nap, egészen kevéssel nyolc óra utánig, amikor is kimerészkedett a kertbe. Péter úgy gondolta, hogy otthagyja az apostolokat, hogy ne akadályozza, hogy Jézus eljöjjön hozzájuk, mert ő megtagadta a Mestert.

Zebedeus Jakab először amellett kardoskodott, hogy mindannyian menjenek ki a sírhoz; nagyon akart tenni valamit annak érdekében, hogy a végére járjanak a rejtélynek. Nátániel volt az, aki megakadályozta, hogy az emberek közé menjenek Jakab sürgetésére, és azzal tette ezt meg, hogy emlékeztette őket Jézus figyelmeztetésére, hogy ebben az időszakban szükségtelenül ne sodorják veszélybe az életüket. Délre Jakab a többiekkel együtt éber várakozásba merült. Jakab keveset beszélt; rettenetesen csalódott volt, mert Jézus nem jelent meg nekik, és ő nem tudott a Mesternek a többi csoport és egyén előtti számos megjelenéséről.

András sokat hallgatott ezen a napon. Rendkívül zavarba ejtette a helyzet és a kétségei közé süllyedt, ám végül bizonyos értelemben élvezte azt, hogy megszabadult az apostoltársainak vezetése miatti felelősségtől. Valóban hálás volt azért, hogy a Mester levette róla a vezetői terheket, mielőtt e gyötrelmes időszakok elkövetkeztek volna.

E megrázóan szomorú nap hosszú és kimerítő órái alatt több mint egy alkalommal volt a csoport kizárólagos éltetője az, hogy Nátániel a rá jellemző bölcselői tanácsokkal gyakran ellátta őket. Valóban ő volt a tíz között a legmeghatározóbb befolyásoló tényező a nap folyamán. Egyszer sem fejezte ki a Mester feltámadásában való hitét vagy kétségét. Ám ahogy telt a nap, egyre inkább hajlott arra, hogy elhiggye, hogy Jézus megtartotta ígéretét és feltámadt.

Zélóta Simon túlságosan össze volt törve ahhoz, hogy a vitákban részt vegyen. Az idő legnagyobb részében a helyiség egyik sarkában lévő heverőn feküdt, arccal a falnak; egész nap nem szólt még hatszor se. Az országra vonatkozó nézete összeomlott, és nem volt képes felfogni, hogy a Mester feltámadása nagymértékben megváltoztatná a helyzetet. Csalódottsága igen személyes és egészen keserű volt, semhogy rövid idő alatt kilábalhatott volna belőle, még az olyan döbbenetes tény mellett is, mint a feltámadás.

Bármily furcsa is feljegyezni, de a rendszerint kifejezéstelen Fülöp e nap egész délutánján sokat beszélt. A délelőtt folyamán kevés mondanivalója akadt, de egész délután az apostolokat kérdezgette. Pétert gyakran idegesítették Fülöp kérdései, a többiek viszont szeretetre méltón fogadták a kérdezősködéseit. Fülöp különösen azt szerette volna tudni, feltéve, hogy Jézus valóban előjött a sírból, hogy vajon a testén ott vannak-e a keresztre feszítés fizikai nyomai.

Máté igencsak össze volt zavarodva; hallgatta a társai vitáit, de az idő nagy részében a jövőbeli pénzügyeikkel kapcsolatos probléma foglalkoztatta. Függetlenül Jézus állítólagos feltámadásától, Júdás már nem volt ott, Dávid pedig teketória nélkül átadta neki a pénzeket, és nem volt irányadó vezetőjük sem. Mielőtt Máté elmerült volna abban, hogy komolyan belegondoljon a feltámadással kapcsolatos érvekbe, már láthatta is szemtől szemben a Mestert.

Az Alfeus ikrek kevéssé vettek részt e komoly beszélgetésekben; eléggé lefoglalta őket a szokásos segédkezésük. Egyikük a kettejük hozzáállását fejezte ki, amikor Fülöp egyik kérdésére válaszul azt mondta: „Mi nem értjük a feltámadást, de anyánk azt mondja, hogy beszélt a Mesterrel, és mi hiszünk neki.”

Tamás a reménytelen fásultság rá jellemző időszakainak egyikét élte meg. A nap egyik részét átaludta, az idő többi részében meg a dombok között sétálgatott. Érezte azt is, hogy csatlakoznia kellene az apostoltársaihoz, de az egyedüllét utáni vágya erősebbnek bizonyult.

A Mester több okból halasztotta el az apostolok előtti első morontia megjelenését. Először is, időt akart adni nekik, hogy miután értesültek a feltámadásáról, jól átgondolják, hogy mit mondott nekik a haláláról és a feltámadásáról, amikor még a húsvér testben volt. A Mester azt akarta, hogy Péter megbirkózzon a sajátságos nehézségeinek némelyikével, mielőtt mindannyiuk előtt megmutatkozik. Másodsorban azt szerette volna, ha Tamás velük van az első megjelenésekor. János Márk e vasárnap korán reggel Simon betfagei házában fedezte fel Tamást, és erről üzent is az apostoloknak tizenegy körül. A nap folyamán, ha Nátániel vagy bármely két apostol elmegy érte, Tamás visszament volna velük. Tényleg vissza akart térni, de ahogy az előző este elment, túl büszke volt, semhogy önszántából ilyen rövid időn belül visszamenjen. Másnapra olyannyira maga alatt volt, hogy csaknem egy hét kellett neki ahhoz, hogy elhatározza, hogy visszamegy. Az apostolok várták őt, ő pedig azt várta, hogy a testvérei megtalálják és megkérjék, hogy menjen vissza velük. Tamás így egészen a következő szombat estéig távol maradt a társaitól, amikor is, miután besötétedett, Péter és János átment Betfagéba és visszahozták. És ez is oka volt annak, hogy miért nem mentek egyből Galileába az után, hogy Jézus először megjelent nekik; Tamás nélkül nem akartak elindulni.

 

1. JELENÉS PÉTER ELŐTT

Már majdnem félkilenc volt ezen a vasárnap estén, amikor Jézus Márk házának kertjében megjelent Simon Péternek. Ez volt a nyolcadik morontia megnyilatkozása. Péter a kétség és a bűnösség nehéz súlyát hordozta, amióta a Mestert megtagadta. Szombaton egész nap és ezen a vasárnapon is azzal a félelemmel küzdött, hogy ő talán már nem is apostol. Rettegett Júdás balsorsától és még arra is gondolt, hogy ő is elárulta a Mesterét. Egész délután az járt a fejében, hogy az ő jelenléte az apostolok körében az, ami visszatartja a Mestert attól, hogy megjelenjen nekik, feltéve természetesen, hogy valóban feltámadt holtából. És Péter ilyen elmeállapotban és lelkiállapotban volt, amikor Jézus megjelent neki, amint a kedveszegett apostol a virágok és a bokrok között kószált.

Amikor Péter a Mester szeretetteljes pillantására gondolt, ahogy a Mester Annás házelője előtt elhaladt, és amint éppen az a csodálatos üzenet járt a fejében, melyet aznap korán reggel hoztak neki a nők, akik az üres sírhelyről jöttek, „Menjetek és mondjátok meg az apostolaimnak – és Péternek” – amint éppen a kegyelem e jelein merengett, a hite kezdett a kétségei fölébe kerekedni, és megállt, kezeit ökölbe szorította, s közben hangosan azt mondta: „Hiszem, hogy feltámadt holtából; megyek és elmondom a testvéreimnek.” És ahogy ezt kimondta, hirtelenül előtte termett egy emberalak, aki, ismerős hangon szólva hozzá, ezt mondta: „Péter, az ellenség meg akart szerezni téged, de én nem akartalak feladni. Tudtam, hogy nem szívből tagadtál meg; ezért megbocsátottam neked, még mielőtt kérted volna; de most már ne gondolj többet magadra és az óra gondjaira, mialatt felkészülsz, hogy elvidd az evangélium jó híreit a sötétségben gubbasztóknak. Többé ne azzal törődj, hogy mit nyersz az országtól, hanem azzal foglalkozz, hogy mit adhatsz azoknak, akik rettenetes szellemi szegénységben élnek. Készülj, Péter, egy új nap csatájára, az emberek természetes elméjének szellemi sötétségével és rossz kétkedéseivel való küzdelemre.”

Péter és a morontia Jézus a kertben sétált és a múlt, a jelen, és a jövő dolgairól beszélgetett csaknem öt percen át. Ez után a Mester azzal tűnt el a szemei elől, hogy „Búcsúzom, Péter, míg majd a testvéreiddel együtt látlak.”

Péterre egy pillanatra rátört a felismerés, hogy a feltámadt Mesterrel beszélgetett, és hogy biztos lehet abban, hogy ő még mindig az ország követe. Épp most hallotta a megdicsőült Mestert, amint arra buzdítja, hogy folytassa az evangélium hirdetését. És mivel mindez feltört a szívében, felrohant a felsőterembe, az apostoltársaihoz, az izgatottságtól elfúló hangon azt kiáltva: „Láttam a Mestert; ott volt a kertben. Beszéltem vele, és megbocsátott nekem.”

Péter azon kijelentése, hogy látta Jézust a kertben, mély benyomást tett az apostoltársaira, és készek voltak feladni a kétségeiket, amikor András felállt és figyelmeztette őket, hogy ne nagyon hagyják befolyásolni magukat a fivére beszámolójától. András arra utalt, hogy Péter korábban már látott olyan dolgokat, melyek nem voltak valósak. Bár András közvetlenül nem utalt a Galileai-tavon töltött éjszaka alatti látomására, amikor is Péter azt állította, hogy látta a Mestert feléjük sétálni a vízen, azért eleget mondott ahhoz, hogy minden jelenlévőnek elárulja, hogy ő erre a kellemetlen esetre gondolt. Simon Péter nagyon megsértődött a testvére burkolt célzásain és nyomban csüggedt hallgatásba merült. Az ikrek nagyon sajnálták Pétert, és mindketten odamentek hozzá és kifejezték a rokonszenvüket és azt mondták, hogy ők hisznek neki és megismételték, hogy az ő anyjuk is látta a Mestert.

 

2. AZ ELSŐ MEGJELENÉS AZ APOSTOLOKNAK

Aznap este röviddel kilenc óra után, miután Kleofás és Jákob eltávozott, mialatt az Alfeus ikrek Pétert vigasztalták, és mialatt Nátániel Andrásnál az egyet nem értésének adott hangot, és amint a tíz apostol a felsőteremben együtt volt, és a letartóztatástól való félelmükben minden ajtót elreteszeltek, a Mester morontia alakban hirtelenül megjelent közöttük, és ezt mondta: „Béke legyen veletek. Miért ijedtek meg úgy, amikor megjelenek, mintha szellemet látnátok? Nem beszéltem nektek e dolgokról, amikor veletek voltam a húsvér testben? Nem mondtam-e nektek, hogy a főpapok és a vezetők kiadnak engem, hogy megöljenek, hogy az egyikőtök el fog árulni engem, és hogy a harmadik napon feltámadok? Honnan ered hát mindeme kétségetek és mindez a vita a nők, Kleofás és Jákob, sőt, Péter beszámolói kapcsán? Meddig fogtok még kételkedni a szavaimban és még meddig nem vagytok hajlandók elhinni az ígéreteimet? És most, hogy ténylegesen is láttok engem, hisztek-e már? Egyikőtök még most is hiányzik. Amikor legközelebb összegyűltök, és miután már mindannyian biztosan tudjátok, hogy az Ember Fia feltámadt a sírból, menjetek innen Galileába. Legyen hitetek Istenben; legyen hitetek egymásban; és így léptek a mennyország új szolgálatába. Addig leszek veletek Jeruzsálemben, amíg felkészültök, hogy elinduljatok Galileába. Békével távozom tőletek.”

Miután a morontia Jézus így szólt hozzájuk, egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől. És mindannyian arcra borultak, imádták az Istent és hódoltak az eltűnt Mesterüknek. Ez volt a Mester kilencedik morontia jelenése.

 

3. A MORONTIA TEREMTMÉNYEKKEL

A másnapot, vagyis a hétfőt, teljes egészében az akkor az Urantián tartózkodó morontia teremtényekkel töltötte. A Mester morontia-átmeneti tapasztalásának résztvevőiként morontia igazgatók és társaik, több mint egymillióan, jöttek el az Urantiára a Satania hét lakóvilágáról való különféle rendű, átmenetben lévő halandókkal együtt. A morontia Jézus ezekkel a ragyogó értelmekkel volt együtt negyven napig. Oktatta őket és az igazgatóiktól megtanulta a morontia átmenet életét, ahogyan azon átkelnek a Satania lakott világainak halandói, amint a csillagrendszeri morontia szférákon áthaladnak.

E hétfői napon éjfél körül a Mester morontia alakja hozzáigazodott a morontia fejlődés második szakaszához. Amikor legközelebb megjelent a halandó gyermekeinek a földön, az már egy második szakaszbeli morontia lény volt. Ahogy a Mester a morontia létpályán haladt előre, gyakorlati értelemben egyre nehezebb feladatot jelentett a morontia értelmeknek és az ő átalakító társaiknak az, hogy a Mestert a halandói és anyagi szemlélők számára láthatóvá tegyék.

Jézus a morontia harmadik szakaszába április 14-én, pénteken kelt át; a negyedik szakaszba 17-én, hétfőn; az ötödik szakaszba 22-én, szombaton; a hatodik szakaszba 27-én, csütörtökön; a hetedik szakaszba május 2-án, kedden; a jerusemi létpolgárságot 7-én, vasárnap érte el; és az edentiai Fenségesek 14-én, vasárnap fogadták be.

Ily módon teljesítette a nebadoni Mihály a világegyetemi tapasztalás szolgálatát, lévén, hogy ő már a korábbi alászállásai alkalmával teljes mértékben megtapasztalta az idő és tér felemelkedő halandóinak életét, a konstellációs központokon való ottléttől egészen a felsőbb-világegyetemi központon való szolgálatig, és azon keresztül. És a Nebadon Teremtő Fia éppen e morontia tapasztalások révén fejezte be ténylegesen és zárta le elfogadhatóan a hetedik és utolsó világegyetemi alászállását.

 

4. A TIZEDIK MEGJELENÉS (FILADELFIÁBAN)

Jézusnak a halandók számára is felismerhető tizedik morontia megnyilvánulása április 11-én, kedden, röviddel nyolc óra után történt meg Filadelfiában, ahol Abnernek és Lázárnak, valamint a mintegy százötven társuknak mutatta meg magát, akik között több mint ötvenen voltak jelen a hetvenfős vándor hitszónoki testületből. E megjelenés épp a zsinagógában szervezett külön találkozó megnyitását követően zajlott le, melyet Abner azért hívott össze, hogy megvitassák Jézus keresztre feszítését és a feltámadásáról szóló legújabb jelentést, melyet Dávid hírvivője hozott. Minthogy a feltámadott Lázár most már a hívek e csoportjának tagja volt, nem okozott gondot nekik, hogy elhiggyék a beszámolót, miszerint Jézus feltámadt a holtából.

Abner és Lázár, akik együtt álltak a szószéknél, éppen csak megnyitották a zsinagógába összehívott ülést, amikor a hívek teljes közönsége meglátta a hirtelenül megjelenő Mester alakját. Előrelépett onnan, ahol megjelent, Abner és Lázár között, akiknek egyike sem észlelte őt, és a társaságot köszöntve így szólt:

„Béke legyen veletek. Ti mind tudjátok, hogy egy Atyánk van a mennyben, és hogy csak egy evangélium van az országról – az örökkévaló élet azon adományának jó híre, mely adományt az emberek hit által kapnak meg. Amikor örvendeztek az evangéliumhoz való hűségetekben, imádkozzatok az igazság Atyjához, hogy árasszon ki a lelketekben új és nagyobb szeretetet a testvéreitek iránt. Úgy kell szeretnetek minden embert, ahogy én szerettelek titeket; úgy kell szolgálnotok minden embert, ahogy én szolgáltalak benneteket. Megértő rokonszenvvel és testvéries szeretettel fogadjátok társaitokká mindama testvéreiteket, akik a jó hírek hirdetésének szentelték magukat, legyenek ők zsidók vagy nem-zsidók, görögök vagy rómaiak, perzsák vagy etiópok. János előzetesen hirdette az országot; ti hatalomban hirdettétek az evangéliumot; a görögök már tanítják a jó híreket; és én rövidesen elküldöm az Igazság Szellemét mindezeknek, a testvéreimnek a lelkébe, akik oly önzetlenül szentelték az életüket ama társaik felvilágosításának, akik szellemi sötétségben gubbasztanak. Ti mind a világosság gyermekei vagytok; ezért ne gabalyodjatok bele a halandói gyanakvás és az emberi türelmetlenség téves szövevényébe. Ha a hit kegye megnemesített titeket, hogy szeressétek a hitetleneket, akkor nem kell-e éppen úgy szeretnetek azokat, akik hívőtársaitok a hit kiterjedt háznépében? Emlékezzetek, ahogyan szeretitek egymást, arról fogja tudni minden ember, hogy az én tanítványaim vagytok.

„Menjetek hát, az egész világba, és hirdessétek az Isten atyaságának és a minden nemzet és faj közötti testvériségnek ezen evangéliumát és mindig bölcsen válasszátok meg a módszereket ahhoz, hogy a jó híreket közreadjátok az emberiség különféle fajainak és törzseinek. Önként kaptátok az országról szóló ezen evangéliumot, és önként is fogjátok átadni a jó híreket minden nemzetnek. Ne féljetek a rossz ellenállásától, mert én mindig veletek vagyok, egészen a korszakok végéig. És békével búcsúzom tőletek.”

Amint azt mondta, hogy „Békével búcsúzom tőletek”, el is tűnt a szemeik elől. A Galileában végbement egyetlen megjelenését kivéve, ahol is egyszerre több mint ötszáz hívő látta, e filadelfiai csoport számlálta a legnagyobb halandói tagságot, akik valaha is látták őt.

Másnap korareggel, amikor az apostolok még Jeruzsálemben várakoztak Tamás érzelmi felépülésére, ezek a filadelfiai hívek már el is indultak hirdetni, hogy a názáreti Jézus feltámadott a holtából.

A másnapot, a szerdai napot, Jézus megszakítás nélkül a morontia társai társaságában töltötte, és a késődélutáni órákban fogadta a Norlatiadek konstellációbeli lakott szférák minden helyi csillagrendszerének lakóvilágairól látogatóba érkezett morontia küldöttségeket. És mind örvendeztek, hogy a Teremtőjüket a világegyetemi értelmek között a saját rendjükbe tartozónak tudhatják.

 

5. A MÁSODIK MEGJELENÉS AZ APOSTOLOKNAK

Tamás egy magányos hetet töltött egymagában az Olajfák-hegyét környező dombok között. Ez idő alatt csak a Simon házában lévőkkel és János Márkkal találkozott. Április 15-én, szombaton, nagyjából kilenc óra volt, amikor a két apostol ráakadt és visszavitték a Márk házában lévő gyülekezési helyükre. Másnap Tamás meghallgatta a Mester különféle megjelenéseiről szóló történeteket, de következetesen elutasította, hogy elhiggye azokat. Fenntartotta, hogy Péter lelkesíteni akarta őket azzal, hogy elhiteti velük, hogy látta a Mestert. Nátániel vitába szállt vele, de ez nem tett jót. Érzelmi csökönyösség társult a szokásos kétkedéséhez, és ez a lelkiállapot, melyet kiegészített az afölötti bánat, hogy elfutott előlük, együtt olyan elszigetelt helyzetbe hozta, melyet maga Tamás sem értett teljesen. Elhúzódott a társai közeléből, a maga útját járta, és most, még amikor újra itt volt közöttük, öntudatlanul akkor is hajlamos volt felvenni a széthúzó magatartást. Nehezen adta meg magát; nem szerette a megadást. Anélkül, hogy akarta volna, tényleg élvezte a neki szentelt figyelmet; öntudatlan megelégedést nyert abból, hogy az összes társa erőfeszítéseket tett a meggyőzésére és megtérítésére. Egy teljes héten át hiányolta őket, és most komoly örömet okozott neki a folytonos figyelmük.

Épp az estebédjüket fogyasztották röviddel hat óra után, Péter ült Tamás egyik oldalán, Nátániel meg a másikon, amikor a kétkedő apostol így szólt: „Nem fogok hinni, hacsaknem látom a Mestert a saját szemeimmel és ujjamat a szegek okozta sebhelyekbe nem teszem.” Ahogy ott ültek az estebédnél, és mialatt az ajtók gondosan be voltak zárva és el voltak reteszelve, a morontia Mester hirtelenül megjelent az asztalok formálta belső térrészben, éppen Tamással szemközt megállva, és azt mondta:

„Béke legyen veletek. Egy teljes hetet maradtam, hogy újból megjelenhessek, amikor mindannyian jelen vagytok, hogy meghallgassátok még egyszer a megbízást, hogy menjetek el az egész világba és hirdessétek az országról szóló ezen evangéliumot. Megint elmondom nektek: Ahogy az Atya engem a világba küldött, úgy küldelek én titeket. Ahogy én kinyilatkoztattam az Atyát, úgy nyilatkoztassátok ki az isteni szeretetet, ne pusztán szavakkal, hanem a napi életetekben. Nem azért küldelek ki titeket, hogy szeressétek az emberek lelkét, hanem azért, hogy szeressétek az embereket. Nem pusztán hirdetnetek kell a menny örömeit, hanem a napi tapasztalásotokban meg kell mutatnotok az isteni élet eme szellemvalóságait, lévén, hogy nektek az Isten adományaként, hiten keresztül, már örök életetek van. Amikor van hitetek, amikor a fentről való hatalom, az Igazság Szelleme, szállt meg titeket, nem fogjátok a világosságotokat elrejteni itt, a zárt ajtók mögött; megismertetitek az Isten szeretetét és irgalmát az egész emberiséggel. Félelmen keresztül most menekültök a kellemetlen tapasztalás tényeitől, de amikor az Igazság Szellemével megkereszteltettetek, bátran és örömmel indultok majd el, hogy megéljétek az Isten országában való örök élet jó híreinek hirdetéséből fakadó tapasztalásokat. Lehettek itt és Galileában egy rövid időre, mialatt felépültök abból a megrázkódtatásból, amelyet a hagyományelvűség tekintélyének hamis biztonságérzetéből abba az új rendbe való átmenet okozott, melynek lényege az a tekintély, mely az élő tapasztalás legfelsőbb valóságainak tényeire, igazságaira, és az azokban való hitre épül. A világ számára teljesítendő küldetésetek azon a tényen alapszik, hogy én Istent kinyilatkoztató életet éltem közöttetek; azon az igazságon, hogy ti és minden más ember az Isten fiai vagytok; és abban az életben fog fennállni, melyet az emberek között éltek – annak tényleges és élő tapasztalása, hogy szeressétek az embereket és szolgáljátok őket, éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket és szolgáltalak benneteket. Nyilatkoztassa ki a hitetek a világosságotokat a világnak; nyissa fel az igazság kinyilatkoztatása a hagyomány által elvakított szemeket; eredményesen rombolja le a szeretetteljes szolgálatotok a tudatlanság szülte előítéletet. Azzal, hogy megértő rokonszenvvel és önzetlen odaadással közeledtek embertársaitokhoz, elvezetitek őket az Atya szeretetének megmentő tudatába. A zsidók felmagasztalták a jóságot; a görögök feldicsérték a szépséget; a hinduk odaadást hirdettek; a távoli önmegtagadók tiszteletadást tanítanak; a rómaiak hűséget követelnek; de én életet kérek a tanítványaimtól, a húsvér testbeni testvéreitekért való szeretetteljes szolgálatbeli életet.”

Amikor a Mester ezt elmondta, letekintett Tamás arcába és így szólt: „És te, Tamás, aki azt mondtad, hogy nem fogsz hinni, hacsaknem látsz engem és teszed ujjadat a kezeimen a szegek okozta sebhelyekbe, most láthattál engem és hallhattad a szavaimat; és bár nem láthatod semmiféle szeg nyomát a kezeimen, mivel abban az alakban támadtam fel, amilyenben te is fogsz, amikor elhagyod ezt a világot, mit fogsz mondani a testvéreidnek? Elfogadod az igazságot, mert a szívedben már akkor elkezdtél hinni, amikor még oly kitartóan bizonygattad a hitetlenségedet. A kétségeid, Tamás, mindig is oly csökönyösen nyomulnak elő, mint ahogy széthullanak. Tamás, arra kérlek, hogy ne hitetlen légy, hanem hívő – és én tudom, hogy hinni fogsz, mégpedig teljes szívvel.”

Amikor Tamás meghallotta ezeket a szavakat, térdre borult a morontia Mester előtt és így kiáltott, „Hiszek! Uram és Mesterem!” Erre Jézus így szólt Tamáshoz: „Hittél, Tamás, mert tényleg láttál és hallottál engem. Áldottak az eljövendő korszakokban azok, akik hisznek, még ha nem is láttak a húsvér test szemeivel és nem hallottak a halandói füllel.”

És ekkor, amint a Mester alakja az asztalfő közelében lévő hely felé mozdult, mindükhöz szólva azt mondta: „És most menjetek el mind Galileába, ahol rövidesen megjelenek nektek.” És miután ezt elmondta, eltűnt a szemeik elől.

A tizenegy apostol most már teljesen meg volt győződve arról, hogy Jézus feltámadt holtából, és másnap korán reggel, még napkelte előtt, el is indultak Galileába.

 

6. AZ ALEXANDRIAI JELENÉS

Mialatt a tizenegy apostol úton volt Galileába, az útjuk vége felé, április 18-án, kedden este nagyjából félkilenckor, Jézus megjelent Alexandriában Rodannak és mintegy nyolcvan más hívőnek. Ez volt a Mester tizenkettedik megjelenése morontia alakban. Jézus e görögök és zsidók előtt azt követően jelent meg, hogy Dávid hírvivője beszámolt nekik a keresztre feszítésről. E hírvivő, aki a Jeruzsálem-Alexandria futárhálózatban az ötödik váltás volt, aznap késő délután érkezett meg Alexandriába, és amikor az üzenetét átadta Rodannak, úgy döntöttek, hogy összehívják a híveket, hogy azok magától a hírvivőtől értesüljenek a megrendítően szomorú hírről. Nagyjából nyolc óra körül a hírvivő, a buziriszi Nátán, odaállt e csoport elé és részletesen előadta nekik azt, amit az előző futár neki elmondott. Nátán e szavakkal fejezte be e megható beszámolót: „Dávid azonban, aki e hírt küldi nekünk, arról tett jelentést, hogy a Mester, aki előre megmondta a halálát, kijelentette, hogy feltámad.” A morontia Mester még Nátán beszéde alatt jelent meg és mindannyian jól láthatták őt. És amikor Nátán leült, Jézus így szólt:

„Béke legyen veletek. Aminek a létrehozására Atyám engem e világba küldött, nem valamely fajhoz, valamely nemzethez tartozik, és nem is a tanítók vagy tanhirdetők valamely különleges csoportjához. Az országról szóló ezen evangélium egyaránt tartozik a zsidókhoz és a nem-zsidókhoz, a gazdagokhoz és a szegényekhez, a szabadokhoz és a rabszolgákhoz, a férfiakhoz és a nőkhöz, még a kisgyermekekhez is. És nektek mindannyiotoknak hirdetnetek kell a szeretet és az igazság ezen evangéliumát azzal az élettel, melyet a húsvér testben éltek. Új és feltűnő ragaszkodással kell szeretnetek egymást, éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket. Új és meglepő odaadással fogjátok szolgálni az emberiséget, éppen úgy, ahogy én szolgáltalak titeket. És amikor az emberek látják, hogy mennyire szeretitek őket, és amikor látják, hogy mily lelkesen szolgáljátok őket, észre fogják venni, hogy ti a mennyország hites társaivá váltatok, és követni fogják az Igazság Szellemét, melyet a ti életetekben látnak, hogy az örökkévaló üdvözülésre ráleljenek.

„Ahogy az Atya engem e világba küldött, úgy küldelek én most titeket. Arra szólítalak titeket, hogy vigyétek el a jó híreket azoknak, akik sötétségben gubbasztanak. Az országról szóló ezen evangélium mindazokra tartozik, akik elhiszik azt; nem szabad pusztán a papok felügyeletére bízni. Az Igazság Szelleme rövidesen eltölt benneteket, és elvezet benneteket minden igazságba. Ezért hát menjetek el az egész világba és hirdessétek ezt az evangéliumot, és meglátjátok, én mindig veletek vagyok, egészen a korszakok végéig.”

Amikor a Mester ezt elmondta, eltűnt a szemeik elől. Azon az éjszakán e hívek végig ottmaradtak együtt, felidézték az országban hívőkként szerzett élményeiket és hallgatták Rodan és társai számos beszédét. És mind elhitték, hogy Jézus feltámadt holtából. Képzelhetitek Dávid feltámadási hírnökének meglepetését, aki ennek másnapján érkezett meg, amikor válaszul a bejelentésére ezt mondták neki: „Igen, tudjuk, mert láttuk őt. Tegnapelőtt megjelent nekünk.”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.