Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

187. ÍRÁS – A KERESZTRE FESZÍTÉS

 

Miután a két zsiványt felkészítették, a katonák, egy centurió vezetése alatt, elindultak a keresztre feszítés helyszínére. Az eme tizenkét katona fölött parancsnokló centurió ugyanaz a kapitány volt, aki előző éjszaka a római katonákat Jézus letartóztatására vezette a Getszemániban. Az volt a rómaiak szokása, hogy minden egyes keresztre feszítendő mellé négy katonát rendeltek. A két zsiványt annak rendje és módja szerint megkorbácsolták, mielőtt kivitték volna őket a keresztre feszítésre, Jézus azonban nem részesült több fizikai fenyítésben; a kapitány kétségkívül úgy gondolta, hogy őt még az elítélése előtt már eléggé megkorbácsolták.

A Jézussal együtt keresztre feszített két tolvaj Barabbás társa volt és őket a vezetőjükkel együtt kellett volna később kivégezni, ha Pilátus páska-ünnepi kegyelmeként nem engedték volna szabadon. Jézust tehát Barabbás helyett feszítették keresztre.

Amit Jézus most tenni készül, hogy alávesse magát a kereszthalálnak, azt a saját szabad akaratából teszi. E tapasztalást előre jelezve mondta: „Az Atya azért szeret és éltet engem, mert hajlandó vagyok az életemet adni. De felveszem azt újra. Az életemet senki sem veszi el tőlem – magamtól adom. Megvan a hatalmam, hogy odaadjam, és megvan a hatalmam, hogy felvegyem. Ilyen felhatalmazást kaptam Atyámtól.”

Még alig volt kilenc óra ezen a reggelen, amikor a katonák kivezették Jézust a praetoriumból és elindították a Golgota felé vezető úton. Őket sok olyan ember követte, akik titkon rokonszenveztek Jézussal, de e kétszáz főnél is nagyobb létszámú csoport többségét az ellenségei, illetőleg olyan kíváncsi dologtalan emberek tették ki, akik pusztán élvezni akarták a keresztre feszítések okozta megrázkódtatást. A zsidó vezetők közül csak néhány ment ki Jézus kereszthalálát megnézni. Mivel tudták, hogy Pilátus átadta a római katonáknak, és hogy halálra volt ítélve, inkább azzal foglalatoskodtak, hogy megszervezzék a templomi ülésüket, ahol is megvitatták, hogy mihez kezdjenek a követőivel.

 

1. ÚTBAN A GOLGOTÁHOZ

Mielőtt a praetorium udvarát elhagyták volna, a katonák Jézus vállaira helyezték a keresztfát. Az volt a szokás, hogy az elítéltet arra kényszerítik, hogy a keresztfát a keresztre feszítés helyszínére cipelje. Egy ilyen halálraítélt nem az egész keresztet vitte, csak ezt a rövidebb gerendát. A három kereszt hosszabb és felállítandó gerendáit már előzőleg a Golgotához szállították és, mire a katonák és a rabok odaértek, azokat már szilárdan a földbe is állították.

A szokásnak megfelelően a kapitány vezette a menetet, aki kisméretű, fehér táblákat vitt magával, melyekre faszénnel írták rá a bűnözők nevét és azokat a bűnöket, amelyekért halálra ítélték őket. A két tolvaj esetében a centurió tábláin a nevek szerepeltek, alatta pedig az az egyetlen szó, hogy „Zsivány”. Az volt a szokás, hogy, miután az áldozatot rászegezték a keresztfára és felhúzták a helyére, a függőleges gerendára, e táblát a kereszt tetejére, épp a bűnöző feje fölé szegezték, hogy minden nézelődő láthassa, hogy az elítéltet milyen bűnért feszítették keresztre. A feliratot, melyet a centurió magával vitt, hogy Jézus keresztjére erősítsen, maga Pilátus írta meg latinul, görögül, és arameusul, és így szólt: „A názáreti Jézus – a zsidók Királya”.

A zsidó hatóságok néhány tagja, akik még jelen voltak, amikor Pilátus elkészítette e feliratot, hevesen tiltakoztak az ellen, hogy Jézust „a zsidók királyának” nevezi. Pilátus azonban emlékeztette őket arra, hogy e vádpont részét képezte annak a vádnak, melyért halálra ítélték. Amikor a zsidók látták, hogy nem tudják rábírni Pilátust az álláspontjának megváltoztatására, azért könyörögtek, hogy legalább módosítsa úgy, hogy „Azt mondta, ‚Én vagyok a zsidók királya’”. Pilátus azonban hajthatatlan volt; nem volt hajlandó megváltoztatni az írást. Minden további könyörgésre csak azt felelte, „Amit írtam, megírtam.”

Rendszerint az volt a szokás, hogy a Golgotához a leghosszabb úton mennek annak érdekében, hogy sok ember láthassa a halálra ítélt bűnözőt, ám ezen a napon a legrövidebb utón haladtak a damaszkuszi kapu felé, mely északi irányban vezetett ki a városból, és ezt az utat követve hamarosan odaértek a Golgotához, Jeruzsálem hivatalos keresztre feszítési színhelyéhez. A Golgotán túl álltak a gazdagok lakóhelyei, az út másik oldalán pedig számos jómódú zsidó sírja helyezkedett el.

A keresztre feszítés nem zsidó kínzási módszer volt. Mind a görögök, mind a rómaiak a föníciaiaktól tanulták ezt a kivégzési módszert. Még Heródes, minden kegyetlensége mellett, ő sem folyamodott a keresztre feszítéshez. A rómaiak sohasem feszítettek meg római polgárt; csak a rabszolgáknak és a leigázott népeknek tartották fenn e becstelen halálnemet. Jeruzsálem megrohamlása alatt, épp negyven évvel Jézus keresztre feszítését követően, az egész Golgotát ezer és ezer kereszt borította, melyeken napról napra ott pusztult el a zsidó faj színe-java. Valóban rettenetes aratása volt az a mai napi magvetésnek.

Ahogy a halálmenet a szűk jeruzsálemi utcákon haladt, ama lágyszívű zsidó nők közül sokan, akik hallották Jézus szavait az örömről és a könyörületről, és akik ismerték a szeretetteljes segédkezésben töltött életét, nem tudták visszatartani a sírást, amikor meglátták, amint ilyen gyalázatos halálba küldik. Ahogy előttük elhaladt, e nők közül sokan siránkoztak és jajveszékeltek. És amikor némelyikük felbátorodott, hogy mellette haladjon, a Mester feléjük fordította a fejét és azt mondta: „Jeruzsálem leányai, ne értem sírjatok, hanem sírjatok magatokért és a gyermekeitekért. Az én munkám már majdnem elvégeztetett – rövidesen elmegyek Atyámhoz – de Jeruzsálem szörnyűséges bajának időszakai elkezdődnek. Meglátjátok, közelednek a napok, amikor azt fogjátok mondani: Áldottak a terméketlenek és azok, akiknek emlői sohasem szoptattak csecsemőt. Azokban a napokban imádkozni fogtok, hogy a hegyek sziklái zuhanjanak rátok, hogy megszabaduljatok a bajaitok szörnyűségeitől.”

Ezek a jeruzsálemi nők valóban bátran mutatták ki rokonszenvüket Jézus iránt, mert a törvény szigorúan tiltotta, hogy az emberek rokonszenvező érzelmeket mutassanak az iránt, akit keresztre feszítésre visznek. Megengedett volt, hogy a csőcselék gúnyolja, csúfolja, és kinevesse a halálraítéltet, de nem volt szabad bármilyen rokonszenvet mutatni. Bár Jézus értékelte a rokonszenv megnyilvánulását e sötét órán, amikor a baráti elbújtak, azt azért nem akarta, hogy e jószívű asszonyok kivívják a hatóságok nemtetszését azzal, hogy irgalmat mutatnak iránta. Jézus még ekkor is kevéssé törődött magával, hanem csak Jeruzsálem és az egész zsidó nemzet közelgő és szomorú végének szörnyű napjaival foglalkozott.

Amint a Mester a keresztre feszítés helyszíne felé vánszorgott, nagyon elcsigázott volt; majdnem teljesen ki volt merülve. Az Illés Márk házában elfogyasztott Utolsó Estebéd óta nem evett és vizet sem ivott; és aludni sem hagyták egy pillanatra sem. Ezen felül egymást követték a kihallgatások egészen az elítéléséig, a gyalázatos korbácsolásokkal járó fizikai szenvedést és vérveszteséget nem is említve. Mindennek tetejébe ott volt még a rendkívüli elmebéli kínja, az erős szellemi feszültsége, és az emberi magány szörnyű érzése is.

Röviddel azt követően, hogy Jézus a városból kivezető úton a kapun áthaladt, ahogy a keresztfát cipelve tántorgott, a fizikai ereje egy pillanatra elhagyta, és a nehéz terhének súlya alatt összeroskadt. A katonák ráüvöltöttek és rugdosták, de ő nem tudott felállni. Amikor a kapitány meglátta ezt, tudván, hogy Jézus már eddig is mit viselt el, megparancsolta a katonáknak, hogy hagyják abba. Ez után arra utasította az egyik járókelőt, egy bizonyos Simont, aki Cirénéből való volt, hogy vegye át a keresztfát Jézus vállairól és arra kényszerítette, hogy a Golgotáig még hátralévő szakaszon ő vigye azt.

Ez a Simon nevű férfi egészen Cirénéből, Észak-Afrikából jött, hogy részt vegyen a páska-ünnepen. Más ciréneiekkel együtt a városfalon kívül állt meg és éppen a városi templomi istentiszteletre tartott, amikor a római kapitány megparancsolta neki, hogy vigye Jézus keresztfáját. Simon a Mester kereszthalála alatt végig ott időzött a helyszínen, beszélgetett Jézus sok barátjával és ellenségével. A feltámadást követően és mielőtt elhagyta volna Jeruzsálemet, az országról szóló evangélium derék híve vált belőle, és amikor hazatért, az egész családját a mennyországba vezette. Két fiából, Alexandroszból és Rufuszból, az új evangélium igen eredményes tanítója vált Afrikában. Simon azonban sohasem tudta meg, hogy akinek a terhét cipelte, és az a zsidó tanító, aki egykor a megsérült fiával barátkozott, egy és ugyanazon személy volt.

Röviddel kilenc óra után történt, hogy e halálmenet odaért a Golgotához, és a római katonák hozzáfogtak, hogy a két zsiványt és az Ember Fiát a keresztjére szegezzék.

 

2. A KERESZTRE FESZÍTÉS

A katonák először a Mester karjait kötözték oda a keresztfához, majd pedig a kezeit szegezték a fához. Amikor e keresztfát a helyére emelték, és miután erősen odaszegezték azt a kereszt függőleges helyzetű gerendájához, odakötözték és odaszegezték a lábait a fához, mely célra egyetlen hosszú szeget vettek igénybe, mellyel mindkét lábfejét átszúrták. A függőleges gerendán volt egy faék, melyet a megfelelő magasságban helyeztek el, s amely egyfajta nyeregként arra szolgált, hogy megtartsa a test súlyát. A kereszt nem volt magas, a Mester lábai a földtől csak mintegy háromlábnyira voltak. Ezért aztán hallhatott mindent, amit rajta gúnyolódva elmondtak és jól láthatta azoknak az arckifejezését, akik oly meggondolatlanul csúfolódtak vele. És a jelenlévők is jól hallhattak mindent, amit Jézus mondott a hosszantartó kínszenvedés és lassú halál ezen órái alatt.

Szokás volt minden ruhát eltávolítani a keresztre feszítendőkről, ám mivel a zsidók erősen tiltakoztak a mezítelen emberi alak nyilvános mutogatásától, a rómaiak Jeruzsálemben mindig biztosítottak alkalmas ágyékkötőt minden keresztre feszítendő személynek. Ennek megfelelően, miután Jézust levetkőztették, ilyen ruhadarabot adtak rá, mielőtt a keresztre tették volna.

A keresztre feszítést azért alkalmazták, hogy az illetőt kegyetlen és hosszan tartó büntetésben részesítsék, ugyanis az áldozat néha csak több nap alatt szenvedett ki. A keresztre feszítés iránt komoly ellenérzéssel viseltettek Jeruzsálemben, és létezett a zsidó nőknek egy olyan társasága is, melynek tagjai mindig kiküldték egy képviselőjüket a keresztre feszítések színhelyére abból a célból, hogy kábító hatású bort kínáljanak az áldozatnak a szenvedés mérséklésére. Ám amikor a Mester megízlelte a bódító hatásúvá tett bort, bármily szomjas volt is, nem volt hajlandó inni belőle. A Mester úgy döntött, hogy a végsőkig megőrzi az emberi tudatát. Azt szerette volna, hogy úgy nézzen szembe a halállal, még e kegyetlen és embertelen formában is, és győzedelmeskedjen felette azáltal, hogy önként veti alá magát a teljes emberi tapasztalásnak.

Mielőtt Jézust a keresztre tették volna, a két zsiványt már a maguk keresztjére helyezték, akik mindvégig szidalmazták és köpdösték a kínzóikat. Jézus, amint a keresztfára szegezték, csak annyit mondott, „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Nem tudott volna ilyen irgalmasan és szeretetteljesen közbenjárni a kínzói érdekében, ha a ragaszkodó odaadást mutató gondolatai nem a hajtóerői lettek volna az önzetlen szolgálattal töltött egész életének. Egy egész élet ideái, késztetései, és vágyai tárultak fel egy válsághelyzetben.

Azt követően, hogy a Mestert felvonták a keresztre, a kapitány odaszegezte a táblát a feje fölé, és azon ez állt három nyelven, „A názáreti Jézus – a zsidók Királya”. A zsidókat felbőszítette ez a sértésnek vett dolog. Pilátus viszont az ő tiszteletlenségükön bosszankodott; úgy érezte, hogy megfélemlítették és megalázták, és ily módon állt kicsinyes bosszút. Írhatta volna azt is, hogy „Jézus, a lázadó”. De jól tudta, hogy ezek a jeruzsálemi zsidók mennyire megvetették még magát azt is, hogy Názáret, és elhatározta, hogy megalázza őket. Tudta, hogy attól is vérig lennének sértve, ha azt látják, hogy ezt a kivégzett galileait úgy nevezik, hogy „A zsidók Királya”.

A zsidó vezetők közül sokan, amikor megtudták, hogy Pilátus miként próbálja kigúnyolni őket azzal, hogy ezt a feliratot helyezi el Jézus keresztjén, kirohantak a Golgotához, de nem mertek megpróbálkozni a felirat eltávolításával, ugyanis a római katonák ott álltak őrséget. Mivel nem tudták a megnevezést eltávolítani, e vezetők elvegyültek a tömegben és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy fokozzák a gúnyolódást és a csúfolódást, nehogy bárki komolyan vegye a feliratot.

János apostol Jézus anyjával, Ruth-tal és Júdással épp azt követően érkezett meg a helyszínre, hogy Jézust felhúzták a helyére a kereszten, és épp amint a kapitány a Mester feje fölé szegezte a megnevezést. A tizenegy apostol közül egyedül János volt tanúja a keresztre feszítésnek, és még ő sem volt végig jelen, ugyanis beszaladt Jeruzsálembe, hogy elhozza az anyját és annak barátait röviddel azt követően, hogy Jézus anyját a helyszínre vezette.

Amikor Jézus meglátta az anyját Jánossal, az öccsével és a húgával, elmosolyodott, de nem szólt semmit. Időközben a Mester keresztre feszítéséhez kirendelt négy katona, amint az szokás volt, szétosztotta egymás között a Mester ruházatát, az egyik elvette a saruit, a másik a turbánját, a harmadik az övét, a negyedik meg a köpenyét. Az ingruha, illetőleg a majdnem térdig leérő, egy darabban szőtt ruhadarab így megmaradt, melyet négy részre akartak vágni, de amikor a katonák látták, hogy milyen szokatlan ruhadarabról van szó, úgy döntettek, hogy kisorsolják. Jézus figyelte őket, amint elosztják egymás között a ruhadarabjait, a meggondolatlan tömeg pedig őt gúnyolta.

Jól alakult úgy, hogy a római katonák szerezték meg a Mester ruházatát. Különben, amennyiben a követői szerzik meg ezeket a ruhadarabokat, még képesek lettek volna babonás imádatukban kegytárgynak venni azokat. A Mester azt szerette volna, ha a követőinek nem jut semmi olyan anyagi dolog, melyet az ő életéhez kapcsolhatnak. Csak egy olyan emberi élet emlékével akarta itt hagyni az emberiséget, mely életet annak a magas szellemi eszményképnek ajánlotta, hogy magát az Atya akarata megcselekedésének szentelte.

 

3. AKIK LÁTTÁK A KERESZTRE FESZÍTÉST

E péntek délelőttön, nagyjából féltízkor, húzták fel Jézust a keresztre. Még tizenegy óra előtt ezernél is több ember gyűlt össze, hogy tanúja legyen az Ember Fia keresztre feszítése eme látványának. E rettenetes órák alatt egy világegyetem nem látható seregei álltak némán, miközben figyelték a Teremtő eme rendkívüli jelenségét, amint az a teremtmény halálával, sőt, egy elítélt bűnöző leggyalázatosabb halálával haldokol.

Egy vagy más alkalommal a kereszt közelében tartózkodott Mária, Ruth, Júdás, János, Szalómé (János anyja), és a meggyőződéses női hívek egy csoportja, köztük Máriával, Klópás feleségével és Jézus anyjának testvérével, a magadáni Máriával, és Rebekával, aki egykor Szeforiszban lakott. Ezek és Jézus más barátai megőrizték a nyugalmukat, miközben tanúi lehettek az ő nagy türelmének és lelkierejének és szemlélték az ő nagy szenvedését.

Az arra járók közül sokan ingatták a fejüket és, kikeltek ellene, azt mondták: „Te, aki le akartad rombolni a templomot és harmadnapra újjáépíteni, mentsd meg magad. Ha te az Isten Fia vagy, miért nem jössz le a keresztedről?” A zsidók vezetői hasonlóképpen gúnyolták, mondván, „Megmentett másokat, de magát nem tudja megmenteni.” Mások azt mondták, „Ha te vagy a zsidók királya, gyere le a keresztről, és hiszünk majd neked.” És később még tovább gúnyolták, mondván: „Istenben bízott, hogy majd megmenti őt. Még azt is állította, hogy ő az Isten Fia – nézzétek meg most – ott van megfeszítve két tolvaj között.” Még a két tolvaj is szidalmazta és gyalázta.

Minthogy Jézus nem volt hajlandó válaszolni a gúnyolódásaikra, és mivel közeledett e különleges felkészülési nap dele, féltizenkettőre az élcelődő és gúnyolódó tömeg nagy része elment a dolgára; kevesebb, mint ötven személy maradt a helyszínen. A katonák most arra készültek, hogy megebédeljenek és megigyák a maguk olcsó, keserű borát, mivel hosszú őrségre készültek a halálra ítéltek mellett. Ahogy a borukat fogyasztották, Jézusnak e szavakkal mondtak gúnyosan köszöntőt, „Üdv és jó szerencse neked! a zsidók királyának.” És meglepődtek, hogy a Mester mily béketűréssel viseltetik a tréfálkozásuk és gúnyolódásuk iránt.

Amikor Jézus látta őket enni és inni, lenézett rájuk és azt mondta, „Szomjazom”. Amikor az őrség kapitánya meghallotta, hogy Jézus azt mondja, „Szomjazom”, kiöntött némi bort a palackjából és, a borral átitatott szivacstömítéket egy gerely végére tűzve, felnyújtotta azt Jézusnak, hogy megnedvesítse a kiszáradt ajkait.

Jézusnak az volt a célja, hogy úgy él, hogy nem folyamodik a természetfeletti hatalmához, és ugyancsak elhatározta, hogy úgy hal meg, mint egy közönséges halandó a kereszten. Emberként élt és emberként akart meghalni – megcselekedve az Atya akaratát.

 

4. A TOLVAJ A KERESZTEN

Az egyik zsivány e szavakkal szidalmazta Jézust, „Ha te az Isten Fia vagy, akkor miért nem mented meg magadat és minket?” De amikor amaz szemrehányást tett Jézusnak, a másik tolvaj, aki már többször is hallotta a Mestert tanítani, így szólt: „Hát te még az Istentől se félsz? Nem látod, hogy mi igazul szenvedünk a tetteinkért, ez az ember viszont igaztalanul szenved? Jobban tennénk, ha a bűneinkért megbocsátást, a lelkünknek meg üdvözülést kérnék.” Amikor Jézus meghallotta, hogy a tolvaj ezt mondja, feléje fordította az arcát és helyeslően elmosolyodott. Amikor a zsivány meglátta Jézus feléje fordított arcát, összeszedte a bátorságát, felszította a hitének pislákoló lángját, és azt mondta, „Uram, emlékezz rám, amikor bemész az országodba.” És Jézus erre azt mondta, „Bizony, bizony azt mondom neked ma, hogy egykor velem leszel majd a Paradicsomban.”

A Mesternek volt ideje a halandói halál kínjai közepette meghallgatni e hívő zsivány hitének megvallását. Amikor e tolvaj üdvözülést keresett, megszabadulást talált. Ő már sokszor ez előtt megpróbálta rávenni magát arra, hogy higgyen Jézusban, de csak a tudatának ezen utolsó óráiban fordult teljes szívvel a Mester tanítása felé. Amikor látta, hogy Jézus miképpen néz szembe a halállal a kereszten, e tolvaj többé már nem tudott ellenállni annak a meggyőződésnek, hogy ez az Ember Fia valóban az Isten Fia.

Azon esemény alatt, amikor Jézus megtérítette és a mennyországba fogadta a tolvajt, János apostol nem volt jelen, mert bement a városba, hogy elhozza az anyját és annak barátait a keresztre feszítés színhelyére. Lukács e történetet később ismerte meg az őrség megtért római parancsnokától.

János apostol úgy számolt be a keresztre feszítésről, ahogy az eseményre annak megtörténtét követő kétharmadnyi évszázaddal emlékezett. A többi feljegyzés alapját a szolgálatban lévő római centurió beszámolója képezte, aki, annak okán, amit látott és hallott, később hitt Jézusban és belépett a földi mennyország teljes közösségébe.

Ezt a fiatalembert, a bűnbánó zsiványt, azok vezették erőszakos és gonosztevő életre, akik úgy dicsőítették a rablóéletet, mint eredményes hazafias lázadást a politikai elnyomás és a társadalmi igazságtalanság ellen. És az efféle tanítás, valamint a kalandvágy vezetett sok, egyébként jó szándékú ifjút arra, hogy ilyen rablóvállalkozásokhoz csatlakozzon. Ez a fiatalember úgy tekintett Barabbásra, mint egy hősre. Most azonban belátta, hogy tévedett. Itt, a kereszten, maga mellett egy valóban nagy embert látott, egy igazi hőst. Itt volt egy olyan hős, aki feltüzelte a lelkesedését és ösztönözte az erkölcsi önbecsülésre vonatkozó legmagasabb rendű ideáit és megelevenítette a bátorságról, a férfiasságról, és a merészségről alkotott összes eszményképét. Jézust látva a szeretet, a hűség, és az igazi nagyság mindent elsöprő érzése jelent meg a szívében.

És ha a gúnyolódó tömegben bárki más megtapasztalta volna a hit megszületését a lelkében és kegyelemért fordult volna Jézushoz, akkor őt is ugyanazzal a szeretetteljes figyelemmel fogadta volna, mint amilyet a hívő zsivány iránt mutatott.

Éppen az után, hogy a bűnbánó zsivány meghallotta a Mester ígéretét, miszerint egykor majd találkoznak a Paradicsomban, János tért vissza a városból, magával hozva az anyját és egy csaknem tizenkét női hívő alkotta társaságot. János Mária, Jézus anyja mellett helyezkedett el, őt támogatta. Mária fia, Júdás pedig az asszony másik oldalán állt. Ahogy Jézus letekintett rájuk, dél felé járt az idő, és azt mondta az anyjának, „Asszony, nézd a fiad!” És Jánoshoz szólva azt mondta, „Fiam, nézd az édesanyádat!” És ez után mindkettejükhöz szólt e szavakkal, „Szeretném, ha elmennétek innen.” És így János és Júdás elvezette Máriát a Golgotától. János oda vitte el Jézus anyját, ahol ő maga Jeruzsálemben megszállt, majd sietett vissza a keresztre feszítés helyszínére. A páska-ünnep után Mária visszatért Betszaidába, ahol a természetes élete hátralévő részében János házában lakott. Mária alig egy évvel élte túl Jézus halálát.

Azt követően, hogy Mária eltávozott, a többi nő a közelbe vonult vissza és ott is maradtak várva, hogy Jézus bevégezze a kereszten, és még akkor is ott álldogáltak, amikor a Mester testét a temetéshez levették.

 

5. AZ UTOLSÓ ÓRA A KERESZTEN

Bár efféle jelenség kialakulásának még nemigen volt itt az ideje, röviddel tizenkettő óra után a levegőben szálló apró homokszemcséktől elsötétült az ég. A jeruzsálemi emberek tudták, hogy ez azt jelenti, hogy az Arab-sivatag felől fújó forró széllel érkező homokviharok egyike közeleg. Egy óra előtt már olyan sötét volt az ég, hogy a nap nem is látszott, és a maradék tömeg is visszasietett a városba. Amikor a Mester nem sokkal ezt az órát követően életét vesztette, kevesebb, mint harminc ember volt jelen a helyszínen, csak a tizenhárom római katona és egy, a mintegy tizenöt hívőből álló csoport. E hívek mindegyike nő volt, kettejüket kivéve, Júdást, Jézus bátyját, és Zebedeus Jánost, aki épp a Mester halála előtt ért vissza.

Röviddel egy óra után, a dühöngő homokvihar okozta egyre sűrűsödő sötétség mellett, Jézus kezdte elveszíteni az emberi tudatát. Az utolsó irgalmas, megbocsátó, és intő szavait már elmondta. Az utolsó kívánságát – az anyjáról való gondoskodást illetően – már közreadta. A közelgő halál ezen órája alatt Jézus emberi elméje a héber írásokban, különösen az istendicsőítő énekekben szereplő számos rész elismétléséhez folyamodott. Az emberi Jézus utolsó tudatos gondolata a Zsoltárok könyve egy részének az elméjében való elismétlésére irányult, mely rész ma úgy ismeretes, mint a huszadik, a huszonegyedik, és a huszonkettedik istendicsőítő ének. Bár az ajkai gyakran meg-megmozdultak, túl gyenge volt ahhoz, hogy ki is mondja e szakaszok szavait, melyeket oly jól tudott kívülről, s amelyek az elméjén most átfutottak. Csak néha tudták az ott álldogálók elkapni a szavait, mint például, „Tudom, hogy az Úr megmenti az ő felkentjét,” „Kezed utoléri minden ellenségemet,” és „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Jézusban egy pillanatra sem merült fel szemernyi kétség afelől, hogy az Atya akaratának megfelelően élt; és soha nem kételkedett abban sem, hogy most az Atya akaratának megfelelően adja életét a húsvér testben. Nem érezte úgy, hogy az Atya elhagyta; ő pusztán az eltűnő tudatában mondott el számos írást, közöttük eme huszonkettedik istendicsőítő éneket, mely azzal kezdődik, hogy „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” És úgy alakult, hogy ez volt az egyike ama három részletnek, melyek elég tisztán hangzottak el ahhoz, hogy az ott állók is meghallhassák.

Az utolsó kérés, mellyel a halandó Jézus a társaihoz fordult, nagyjából félkettőkor hangzott el, amikor is, másodjára, azt mondta, „Szomjazom”, és az őrség ugyanazon parancsnoka megint megnedvesítette az ajkait a keserű borral átitatott, ugyanazon szivaccsal, mely bort akkoriban rendszerint ecetnek neveztek.

A homokfergeteg egyre erősebb lett és az egek egyre jobban elsötétültek. A katonák és a hívek kis csoportja azonban még mindig ott volt. A katonák a kereszt közelében kuporodtak le, a metsző homok elleni védekezésül egymással kapaszkodtak össze. János anyja és a többiek távolabbról figyeltek, ahol egy kiugró szikla védte őket némiképp. Amikor a Mester végül az utolsót lehelte, a kereszt tövében Zebedeus János, Júdás, vagyis Jézus bátyja, Ruth, az ő húga, a magadáni Mária, és Rebeka, az egykori Szeforiszbeli volt jelen.

Éppen három órához közeledett az idő, amikor Jézus hangosan így kiáltott, „Bevégeztetett! Atyám, kezeidbe ajánlom szellememet.” És amikor ezt elmondta, a feje lehanyatlott és befejezte az életküzdelmet. Amikor a római centurió látta, hogy Jézus miként hal meg, a mellkasára csapott és azt mondta: „Ez valóban egy igaz ember volt; ő valóban az Isten Fia kellett, hogy legyen”. És attól az órától kezdve hinni kezdett Jézusban.

Jézus királyhoz méltóan halt meg – ahogy királyhoz méltóan élt is. Önként fogadta a királyi voltát és ura maradt a helyzetnek végig a megrendítően szomorú napon. Önként ment a gyalázatos halálba, miután gondoskodott a választott apostolai biztonságáról. Bölcsen visszatartotta Pétert attól, hogy bajba sodorja magát az erőszakosságával és gondoskodott, hogy János a közelében legyen egészen a halandói léte végéig. Megmutatta az igaz természetét a gyilkos Szanhedrinnek és emlékeztette Pilátust az Isten Fiaként való főhatalmának forrására. Úgy indult el a Golgotához, hogy maga vitte a keresztjét és azzal fejezte be a szeretetteljes alászállását, hogy átadta a paradicsomi Atyának a halandóként megkapott szellemét. Egy ilyen élet után – és egy ilyen halálban – a Mester igazul mondhatta, „Bevégeztetett.”

Lévén, hogy ez volt a felkészülési nap a páska-ünnepre és a szombatra egyaránt, a zsidók nem akarták, hogy e testek a Golgotán közszemlére legyenek kitéve. Ezért Pilátus elé járultak, és kérték, hogy e három férfi lábszárát törjék el, hogy meghaljanak, annak érdekében, hogy még napnyugta előtt le lehessen venni őket a keresztjükről és belevethessék őket a zsiványok sírgödrébe. Amikor Pilátus meghallotta ezt a kérést, nyomban elküldött három katonát, hogy törjék el a keresztre feszítettek lábait és öljék meg Jézust és a két zsiványt.

Amikor ezek a katonák a Golgotához értek, a parancs szerint cselekedtek a két tolvaj esetében, de Jézust, nagy meglepetésükre, már holtan találták. Azonban, hogy megbizonyosodjanak a halála felől, az egyikük a dárdájával beleszúrt a baloldalába. Bár gyakori volt, hogy a keresztre feszítés áldozatai akár két-három napot is éltek még a kereszten, Jézus mindent elsöprő érzelmi kínja és a heves szellemi fájdalma kevesebb, mint öt és fél óra alatt véget vetett a húsvér testbeni halandói életének.

 

6. A KERESZTRE FESZÍTÉS UTÁN

A homokvihar okozta sötétség közepén, nagyjából félnégykor, Zebedeus Dávid kiküldte az utolsó hírvivőket azzal, hogy vigyék meg a Mester halálának hírét. Az utolsó futárait Márta és Mária betániai házához küldte, mert úgy gondolta, hogy Jézus anyja ott állt meg a családja többi tagjával.

A Mester halálát követően János Júdás vezetésével elküldte a nőket Illés Márk házához, ahol ők a szombat napjának végig ott is maradtak. János maga, akit a római centurió ekkorra már jól ismert, ott maradt a Golgotánál, amíg József és Nikodémusz meg nem érkezett a színhelyre Pilátus parancsával, mely felhatalmazta őket, hogy Jézus testét átvegyék.

Így ért véget az a nap, mely megrendülést és szomorúságot hozott egy hatalmas világegyetemnek, melynek miriádnyi értelmes lénye borzongott bele a szeretett Fejedelmük emberi megtestesülése keresztre feszítésének megdöbbentő látványába; elképesztette őket a halandói érzéketlenség és az emberi romlottság e megnyilvánulása.

188. ÍRÁS – A SÍRBAN TÖLTÖTT IDŐ

 

Az a másfél nap, mely idő alatt Jézus halandói teste József sírjában feküdt, a kereszthalála és a feltámadása közötti időszak, Mihály földi létpályájának egy olyan fejezete, mely kevéssé ismert előttünk. Elmesélhetjük az Ember Fiának temetését és e feljegyzésben közreadhatjuk a feltámadásával kapcsolatos eseményeket, de nem tudunk hitelt érdemlően bő tájékoztatást adni arról, hogy valójában mi ment végbe ebben a nagyjából harminchat órányi időtartamban, péntek délután három órától vasárnap reggel háromig. A Mester földi létpályájában ez az időszak röviddel az előtt kezdődött meg, hogy a római katonák levették őt a keresztről. A kereszten a halálát követően nagyjából még egy órát függött. Már előbb is levették volna, de a két zsivány kiszenvedése késleltette őket.

A zsidók urai úgy tervezték, hogy Jézus testét a várostól délre lévő Gehenna fedetlen sírgödreibe vetik; a keresztre feszítés áldozatai esetében ez volt a szokás. Ha ezt a tervet követték volna, akkor a Mester testét a vadállatoknak tették volna ki.

Időközben az arimateai József, akit Nikodémusz kísért el, Pilátus elébe járult és arra kérte, hogy adja ki nekik Jézus testét annak érdekében, hogy méltó módon eltemethessék. Nem volt szokatlan dolog, hogy a megfeszítettek barátai megvesztegették a római hatóságokat azért, hogy e holttesteket megkaphassák. József egy nagyobb pénzösszeggel ment Pilátus elé, arra az esetre, ha fizetnie kellene azért, hogy az engedélyezze, hogy Jézus testét egy magánsírba vigyék. Pilátus azonban nem volt hajlandó ezért pénzt elfogadni. Amikor a kérést meghallotta, gyorsan megírta a parancsot, mely felhatalmazta Józsefet, hogy a Golgotához menjen és késlekedés nélkül teljesen a birtokába vehesse a Mester holttestét. Időközben, mivel a homokvihar jelentősen csillapodott, a Szanhedrint képviselő zsidók egy csoportja kiment a Golgotához abból a célból, hogy megbizonyosodjon, hogy Jézus testét a zsiványokéval együtt a fedetlen nyilvános sírgödrökbe teszik.

 

1. JÉZUS TEMETÉSE

Amikor József és Nikodémusz odaért a Golgotához, azt látták, hogy a katonák éppen leveszik Jézust a keresztről és a Szanhedrin képviselői ott állnak, hogy biztosítsák, hogy Jézus követői közül senki se akadályozhassa meg, hogy a holttestet a bűnözők sírgödrébe vessék. Amikor József megmutatta Pilátusnak a Mester teste felett rendelkező parancsát, a zsidók kavarodást okoztak és kiabálva követelték a testet. Dühöngésükben megpróbálták erőszakkal megszerezni a testet, és amikor kísérletet tettek erre, a centurió maga mellé rendelte négy katonáját, és kivont karddal, megvetett lábakkal körülállták a Mester földön fekvő holttestét. A centurió megparancsolta a többi katonának, hogy hagyják a két tolvajt, s közben visszaszorították a feldühödött zsidók ezen indulatos tömegét. Amint a rendet helyreállították, a centurió felolvasta a zsidóknak Pilátus engedélyét és, az útból félreállva azt mondta Józsefnek: „Ez a test a tiéd, tégy vele azt, ami tetszik. Én és a katonáim készenlétben leszünk, hogy senki ne háborgasson.”

Egy keresztre feszítettet zsidó temetőben nem volt szabad eltemetni; szigorú törvény tiltotta az ilyen eljárást. József és Nikodémusz ismerte ezt a törvényt, és a Golgotáról elmenet úgy döntöttek, hogy Jézust József új családi sírboltjában temetik el, melyet kemény kőzetbe vágtak, s amely nem messze, a Golgotától északi irányban, a Szamaria felé vezető út túloldalán volt. Addig még senkit nem helyeztek el ebben a sírban, és úgy gondolták, hogy az megfelelő lesz a Mester nyughelyéül. József tényleg hitte, hogy Jézus fel fog támadni a holtából, Nikodémusz azonban erősen kételkedett. A Szanhedrin e korábbi tagjai több-kevésbé megőrizték a Jézusba vetett hitük titkát, bár a Szanhedrinbeli társaik már régóta gyanakodtak rájuk, még mielőtt kivonultak volna a tanácsból. Mostantól fogva ők voltak Jézus legőszintébb tanítványai egész Jeruzsálemben.

Nagyjából félötkor a názáreti Jézus temetési menete elindult a Golgotától József sírboltja felé, az út túloldalára. A testet egy lenvászon lepelbe tették, melyet négy férfi vitt, akiket a galileából való, hűséges női virrasztók követtek. Azok a halandók, akik Jézus anyagi testét a sírhoz vitték, a következők voltak: József, Nikodémusz, János, és a római centurió.

Ők vitték a testet a sírboltba, mely egy nagyjából tíz négyzetlábnyi fülke volt, ahol sietve hozzá is fogtak a temetéshez. A zsidók nem igazán temették el a halottaikat; valójában bebalzsamozták őket. József és Nikodémusz nagy mennyiségű mirhagyantát és aloét hozott magával, és most az ezekkel az oldatokkal átitatott gyolccsal pólyálták be a testet. Amikor a balzsamozással végeztek, egy kendőt kötöttek az arcára, lenvászon lepelbe burkolták a testet, és nagy tisztelettel elhelyezték azt a sír egyik párkányán.

Miután a testet elhelyezték a sírboltban, a százados jelezte a katonáinak, hogy segítsenek a sír bejárata elé gördíteni a küszöbkövet. A katonák ez után elindultak a Gehenna felé a tolvajok holttestével, míg a többiek szomorúan visszatértek Jeruzsálembe, hogy részt vegyenek a húsvét Mózes törvényei szerinti megünneplésében.

Jézus temetését komoly sietségben és igyekezettel végezték, mert a felkészülési nap és a szombat rohamosan közeledett. A férfiak visszasiettek a városba, a nők azonban egészen addig a sír közelében maradtak, amíg teljesen be nem sötétedett.

Mialatt mindez folyt, a nők a közelben rejtőzködtek, így aztán láttak mindent és megnézték, hogy a Mestert hová helyezik el. Azért bújtak így el, mert a nőknek nem volt szabad a férfiakhoz csatlakozniuk ilyen alkalmakkor. Ezek a nők nem gondolták úgy, hogy Jézus megfelelően elő lenne készítve a temetéshez, és maguk között megállapodtak, hogy visszatérnek József házához a szombati pihenőnap időtartamára, illatosítókat és balzsamokat szereznek, és vasárnap reggel visszamennek, hogy megfelelően előkészítsék a Mester testét a halálbeli nyugvásra. Az e péntek estén a sír mellett tartózkodó nők a következők voltak: a magadáni Mária, Mária, vagyis Klópás felesége, Márta, vagyis Jézus anyjának egy másik testvére, és a Szeforiszból való Rebeka.

Zebedeus Dávidon és az arimateai Józsefen kívül Jézus nagyon kevés tanítványa hitt igazán abban, illetőleg értette meg igazán, hogy a harmadik napon fel kell támadnia a holtából.

 

2. A SÍR ŐRZÉSE

Ha Jézus követői nem is vették komolyan azon ígéretét, hogy a harmadik napon kikel a sírjából, az ellenségei igen. A főpapok, a farizeusok, és a szadduceusok emlékeztek arra, hogy többször is beszámoltak nekik arról, hogy Jézus azt mondta, hogy fel fog támadni holtából.

Ezen a péntekéjjelen, a páska-ünnepi estebéd után, úgy éjfél körül, a zsidó vezetők egy csoportja gyűlt össze Kajafás házában, ahol is megvitatták a Mester azon kijelentéseivel kapcsolatos félelmeiket, hogy a harmadik napon feltámad holtából. E találkozó azzal zárult, hogy a Szanhedrin tagjaiból egy bizottságot jelöltek ki, akiknek másnap korán reggel el kellett menniük Pilátushoz a Szanhedrin ama hivatalos kérésével, hogy római őrség állíttassék Jézus sírboltja elé annak megakadályozása érdekében, hogy Jézus barátai megbolygassák a sírt. E bizottság szóvivője azt mondta Pilátusnak: „Uram, emlékszünk, amint ez a csaló, a názáreti Jézus, azt mondta még életében, ‚Három nap múltán feltámadok.’ Ezért járultunk elébed, hogy megkérjünk, hogy parancsold meg, hogy a sírt biztosítsák a követői ellen, legalábbis a harmadik nap leteltéig. Nagyon tartunk attól, nehogy a tanítványai eljöjjenek és éjjel ellopják és aztán azt hirdessék az embereknek, hogy feltámadt holtából. Ha megengedjük, hogy ez történjen, akkor ez a hiba sokkal rosszabb lesz, mintha életben hagytuk volna.”

Amikor Pilátus meghallotta a Szanhedrin tagjainak eme kérését, így szólt: „Egy tízfős őrséget adok mellétek. Menjetek hát és biztosítsátok a sírt.” A zsidók visszamentek a templomhoz, kiválasztottak tíz főt a saját őrségükből, és ezzel a tíz zsidó őrrel és a tíz római katonával vonultak ki József sírboltjához, még ha ekkor szombat reggel volt is, hogy a sír előtt az őrséget felállítsák. E férfiak még egy követ gördítettek a sírbolt elé és elhelyezték Pilátus pecsétjét ezeken a sziklákon és azok környékén, nehogy a tudtuk nélkül bolygassa meg valaki a sírt. És ez a húsz ember egészen a feltámadás órájáig ott őrködött, és a zsidók hordták nekik az ételt és az italt.

 

3. A SZOMBAT NAPJÁN

A tanítványok és az apostolok e szombati nap alatt végig a rejtekhelyükön maradtak, mialatt egész Jeruzsálem Jézus kereszthaláláról beszélt. Csaknem másfél millió zsidó tartózkodott ekkoriban Jeruzsálemben, akik a római birodalom és Mezopotámia minden részéből érkeztek. Ez volt a páska-ünnepi hét kezdete, és mindeme zarándokok ott akartak lenni a városban, hogy értesüljenek Jézus feltámadásáról és elvigyék annak hírét haza.

Szombaton későeste János Márk titokban meghívta a tizenegy apostolt az apja házába, ahol, épp éjfél előtt, mind össze is gyűltek ugyanabban a felsőteremben, ahol két éjszakával korábban az Utolsó Estebédet a Mesterükkel elfogyasztották.

Mária, vagyis Jézus anyja, Ruth-tal és Júdással együtt visszatért Betániába, hogy még napnyugta előtt odaérjenek a családjukhoz ezen a szombat estén. Zebedeus Dávid Nikodémusz házában maradt, ahová a hírvivőit rendelte vasárnap korareggelre. A galileai nők, akik az illatósítókat készítették elő Jézus testének bebalzsamozásához, az arimateai József házában tartózkodtak.

Nem tudjuk teljesen megmagyarázni, hogy mi is történt a názáreti Jézussal e másfél napnyi időtartam alatt, amikor mindenki tudomása szerint József új sírboltjában nyugodott. Nyilvánvalóan ugyanolyan természetes halált halt a kereszten, mint amilyet bármely más halandó is halt volna ugyanilyen körülmények között. Hallottuk, amikor azt mondta, „Atyám, kezeidbe ajánlom szellememet.” Nem teljesen értjük e kijelentést annyiban, hogy a Gondolatigazítója már régen megszemélyesült és így Jézus halandói lényétől függetlenül létezett. A Mester Megszemélyesült Igazítóját az ő fizikai halála a kereszten semmilyen értelemben nem érinthette. Amit Jézus egyelőre az Atya kezeibe adott, nem lehetett más, mint az Igazító ama korai munkájának szellemmása, amikor a halandói elmét szellemivé lényegítette annak érdekében, hogy biztosítsa az emberi tapasztalás átiratának a lakóvilágokra való átvitelét. Kellett lennie valamiféle szellemi valóságnak Jézus tapasztalásában, mely a szférák hitben gyarapodó halandóinak szellemtermészetével, illetőleg lelkével volt rokon. Ám ez pusztán a mi véleményünk – nem igazán tudjuk, hogy Jézus mit ajánlott fel az Atyjának.

Tudjuk, hogy a Mester fizikai alakja nagyjából vasárnap reggel három óráig nyugodott József sírboltjában, de teljesen bizonytalanok vagyunk Jézus személyiségének helyzetét illetően ama harminchat órás időtartamban. Néha a következőképpen próbáltuk megmagyarázni magunknak ezeket a dolgokat:

1. Mihály teremtői tudata nagyjában-egészében szükségképpen független volt a fizikai megtestesülésben azzal társult halandói elmétől.

2. Jézus korábbi Gondolatigazítójáról tudjuk, hogy ebben az időszakban jelen volt a földön és személyesen ő parancsolt az összegyűlt mennyei seregeknek.

3. A názáreti ember megszerzett szellemazonossága, melyet a húsvér testben eltöltött élete alatt először a Gondolatigazítója közvetlen erőfeszítései révén, később a fizikai szükségletek és az eszményi halandói lét szellemi követelményei közötti tökéletes egyensúly megtalálása révén épített ki, amint azt úgy érte el, hogy mindegyre az Atya akarata mellett döntött, bizonyára e szellemazonosságot adta át a paradicsomi Atya megőrzésébe. Hogy vajon e szellemvalóság visszatért-e vagy sem, hogy a feltámadott személyiség részét képezze, azt nem tudjuk, de úgy hisszük, hogy ez történt. Ám vannak az univerzumban olyanok, akik úgy tartják, hogy Jézus e lélek-azonossága most az „Atya kebelén” nyugszik, hogy később elbocsáttasson a Nebadon Végleges Testületének vezetésére a külső tér megszervezetlen területeinek meg nem teremtett univerzumaival kapcsolatos ismeretlen végzetükre.

4. Úgy gondoljuk, hogy Jézus emberi és halandói tudata e harminchat órát átaludta. Okunk van azt hinni, hogy az emberi Jézus semmit sem tudott arról, ami az univerzumban ebben az időszakban végbement. A halandói tudat számára időköz nem jelent meg; az életre való feltámadás egyazon pillanatban követte a halálbeli alvást.

És ez minden, amit feljegyezhetünk Jézusnak a sírban töltött ezen időszakbeli helyzetéről. Számos olyan összefüggő tény van, melyekre utalhatunk, bár mi nemigen vagyunk hivatottak azok értelmezésére vállalkozni.

A Satania első lakóvilága feltámadási csarnokainak nagy udvarában mostanság megfigyelhető egy nagyszerű anyagi-morontia műtárgy, melyet „Mihály Emlékmű” néven ismernek, s amely jelenleg Gábriel pecsétjét viseli. Ez az emlékmű röviddel azt követően készült, hogy Mihály elhagyta ezt a világot, és ez a felirat áll rajta: „A názáreti Jézus Urantián való halandói átmenetének emlékére.”

Vannak olyan megmaradt feljegyzések is, melyek azt mutatják, hogy ezen időszakban a Szalvington száztagú legfelsőbb tanácsa Gábriel elnökletével igazgatási ülést tartott az Urantián. Vannak olyan feljegyzések is, melyek azt mutatják, hogy az uverszai Nappalok Elődei ez idő alatt összeköttetésben álltak Mihállyal a Nebadon univerzum helyzetének kérdésében.

Tudjuk, hogy legalább egy üzenetváltásra sor került Mihály és a Szalvingtonon tartózkodó Immanuel között, mialatt a Mester teste a sírban feküdt.

Jó okunk van azt hinni, hogy ugyanaz a személyiség ült Kaligasztia székében a Bolygóhercegek csillagrendszeri tanácsában a Jerusemen, mely testület akkor ülésezett, mialatt Jézus teste a sírboltban nyugodott.

Az edentiai feljegyzések arra utalnak, hogy a Norlatiadek Konstellációs Atyja jelen volt az Urantián, és hogy a sírban töltött ezen idő alatt utasításokat kapott Mihálytól.

És sok egyéb bizonyíték is azt sugallja, hogy Jézusnak nem a teljes személyisége aludt a nyilvánvaló fizikai halál ezen időszakában és töltötte azt öntudatlanságban.

 

4. A KERESZTHALÁL JELENTÉSE

Bár Jézus nem azért halt e kereszthalállal, hogy vezekeljen a halandó ember faji bűnösségéért, és nem is azért tett így, hogy valamiképpen eredményesen közeledjen egy egyébként megsértődött és engesztelhetetlen Istenhez; az Ember Fia még csak nem is azért ajánlotta magát áldozatnak, hogy lecsendesítse az Isten haragját és megnyissa az utat a bűnös ember előtt az üdvözülés elnyeréséhez; függetlenül attól, hogy ezek a vezeklési és kiengesztelési ideák milyen tévesek, mégis, vannak az ehhez a jézusi kereszthalálhoz kapcsolódóan olyan jelentések, melyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Tény, hogy az Urantiát a szomszédos lakott bolygókon úgy ismerték meg, mint a „Kereszt Világát.”

Jézus teljes halandói életet akart élni az Urantián. A halál rendszerint az élet része. A halál a halandói színmű utolsó felvonása. A ti azon jó szándékú erőfeszítéseitek során, hogy elkerüljétek a kereszthalál jelentése hamis értelmezésének babonás tévedéseit, ügyelnetek kell arra, hogy ne kövessétek el azt a nagy hibát, hogy nem veszitek észre a Mester halálának valódi jelentőségét és igazi horderejét.

A halandó ember sohasem volt a főcsalók eszköze. Jézus nem azért halt meg, hogy kiváltsa az embert a hitehagyott vezetők és a szférák bukott hercegeinek fogságából. A mennyei Atya sohasem gondolt ki olyan durva igazságtalanságot, hogy megátkozzon egy halandói lelket, mert annak elődei rosszat tettek. A Mester kereszthalála nem is olyan áldozat volt, mely abból állt volna, hogy megpróbálja megfizetni Istennek azt a tartozást, melyet az emberi faj őnála felhalmozott.

Mielőtt Jézus a földön élt, talán igazolást találtatok volna arra, hogy egy ilyen Istenben higgyetek, de nem ez a helyzet azóta, hogy a Mester a halandótársaitok között élt és halt. Mózes egy Teremtő Isten méltóságát és igazságosságát tanította; Jézus viszont egy mennyei Atya szeretetét és irgalmát mutatta be.

Az állati természet – a rosszcselekedetre való hajlam – lehet öröklődő, de a bűn nem adódik át a szülőtől a gyermeknek. A bűn bármely, sajátakaratú teremtmény tudatos és szándékos lázadási cselekedete az Atya akarata és a Fiak törvényei ellen.

Jézus egy egész univerzumért élt és halt meg, nem csak ezen egy világ fajaiért. Míg a teremtésrészek halandói már azelőtt is üdvözültek, hogy Jézus az Urantián élt és meghalt volna, mindazonáltal tény, hogy az e világra való alászállása nagymértékben megvilágította az üdvözülés útját; a halála nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindörökre világossá tegye a húsvér testbeni halál utáni halandói továbbélés bizonyosságát.

Bár aligha helyes úgy beszélni Jézusról, mint áldozópapról, váltságfizetőről, vagy kiváltóról, teljes mértékben megfelelő dolog úgy utalni rá, mint megmentőre. Örökre világosabbá és bizonyosabbá tette az üdvözülés (a továbbélés) útját; jobban és bizonyosabban megmutatta az üdvözülés útját a Nebadon univerzum minden világa összes halandójának.

Amikor egyszer majd megértitek az Isten igaz és szerető Atyaként való ideáját, azt az egyetlen fogalmat, melyet Jézus mindig is tanított, akkor haladéktalanul, teljes következetesség mellett, végképp fel kell hagynotok mindama kezdetleges képzetekkel, melyeket Istenről, mint egy megsértett egyeduralkodóról, egy olyan zord és mindenható úrról alakítottatok ki, akinek a fő kedvtelése az, hogy leleplezze az alattvalói rossz cselekedeteit és gondoskodjon a megfelelő megbüntetésükről, hacsak valaki vele csaknem egyenlő nem vállalkozik önként arra, hogy értük szenvedjen, hogy helyettük és a helyükben meghaljon. A váltság és a vezeklés teljes ideája összeegyeztethetetlen azzal az istenképpel, amelyet a názáreti Jézus tanított és amelyre példát mutatott. Az Isten végtelen szeretete nem másodrendű semmihez képest sem az isteni természetben.

A vezeklés és az áldozati üdvözülés ezen egész fogalma önzőségben gyökerezik és azon alapul. Jézus azt tanította, hogy az embertársak iránti szolgálat a szellemi hívek testvériségének legmagasabb rendű fogalma. Az üdvözülést magától értetődőnek kell venniük azoknak, akik hisznek az Isten atyaságában. A hívő figyelmének középpontjában ne a személyes üdvözülésének önző vágya álljon, hanem az az önzetlen késztetés, hogy úgy szeresse a társait és ezért úgy szolgálja őket, ahogy Jézus szerette és szolgálta a halandó embereket.

Az igaz híveknek nem nagyon kell aggódniuk a bűn jövőbeli megbüntetése miatt. Az igaz hívőt csak az aggasztja, ha a jelenben eltávolodik Istentől. Igaz, a bölcs apák megfenyíthetik a fiaikat, ám mindezt szeretetből és javító célzattal teszik. Nem mérgükben büntetnek, és nem is megtorlásul fenyítenek.

Még ha Isten a zord és törvényes egyeduralkodója volna is egy univerzumnak, melyben az igazság a legfelsőbb szinten uralkodik, ő bizonyosan akkor sem elégedne meg azzal a gyerekes renddel, hogy egy ártatlan szenvedővel helyettesítse a bűnben vétkest.

Jézus halálában, amint az az emberi tapasztalás gazdagodásával és az üdvözülés útjának kiszélesedésével összefüggésbe hozható, nem a halálának a ténye a nagyszerű, hanem az a kiváló mód és az a páratlan szellem, melyben a halállal szembenézett.

A vezeklés váltságának eme teljes ideája az üdvözülést a valószerűtlenség síkjára helyezi; az ilyen fogalom tisztán bölcseleti. Az emberi üdvözülés valós; két olyan valóságon alapul, melyeket a teremtményi hit megragadhat és ezáltal beépülhetnek az egyéni emberi tapasztalásba: az Isten atyaságának ténye és az ahhoz kapcsolódó igazságnak, az emberek közötti testvériségnek a ténye. Elvégre igaz, hogy meg kell, hogy „bocsássanak adósságaitoknak, éppen úgy, ahogy ti is megbocsátotok adósaitoknak.”

 

5. A KERESZT TANULSÁGAI

Jézus keresztje azon legfelsőbb szintű odaadás teljes mértékét mutatja, melyet az igaz pásztor a nyájának még a méltatlan egyedei iránt is táplál. Az mindörökre családi alapokra helyez az Isten és az ember között meglévő minden kapcsolatot. Az Isten az Atya; az ember az ő fia. A szeretet, egy apa szeretete a fia iránt, a Teremtő és a teremtmény univerzumi kapcsolataiban a központi igazsággá válik – nem egy olyan király igazságává, aki megelégedést keres a rossztevő alattvalóinak szenvedéseiben és megbüntetésében.

A kereszt mindörökre mutatja, hogy Jézusnak a bűnösökhöz való hozzáállása nem az elítélés vagy az elnézés volt, hanem az örökkévaló és szeretetteljes üdvözítés. Jézus valóban megmentő abban az értelemben, hogy az élete és a halála megnyeri az embereket a jóságnak és az igaz továbbélésnek. Jézus olyannyira szereti az embereket, hogy a szeretete szeretetválaszt kelt az emberi szívben. A szeretet valóban ragályos és örökmód teremtő. Jézus kereszthalála olyan szeretetet példáz, mely elég erős és isteni a bűn megbocsátásához és minden rossztett elnyeléséhez. Jézus inkább egy felsőbb rendű pártatlanságot, mint igazságosságot – pusztán alakilag helyest és helytelent – tárt fel e világ előtt. Az isteni szeretet nem pusztán megbocsátja a helytelen dolgokat; elnyeli és ténylegesen el is pusztítja azokat. A szeretet megbocsátása teljes mértékben meghaladja az irgalom megbocsátását. Az irgalom egy oldalra rendezi a rossztett bűnösségét; a szeretet azonban mindörökre megsemmisíti a bűnt és az abból eredő minden gyengeséget. Jézus új életmódot hozott az Urantiára. Azt tanította nekünk, hogy ne álljunk ellent a rossznak, viszont rajta keresztül találjunk olyan jóságot, mely eredményesen elpusztítja a rosszat. A jézusi megbocsátás nem elnézés; az az elítéléstől való megszabadulás. Az üdvözülés nem veszi semmibe a helytelen dolgokat; helyessé teszi azokat. Az igaz szeretet nem alkuszik meg a gyűlölettel és nem is nézi el azt; hanem elpusztítja. A jézusi szeretet sohasem elégszik meg a puszta megbocsátással. A Mester szeretete elégtételt, örökkévaló továbbélést foglal magában. Teljesen helyénvaló úgy beszélni az üdvözülésről, mint váltságról, ha ez alatt ezt az örökkévaló elégtételt értitek.

Jézus, az emberek iránti személyes szeretetének ereje révén képes volt felbontani a bűn és a rossz szorítását. Ezáltal szabadságot biztosított az embereknek, hogy a jobb életutakat válasszák. Jézus megszabadulást mutatott a múlttól, mely önmagában is jövőbeli győzelmet ígért. A megbocsátás így üdvözülést hozott. Az isteni szeretet szépsége, amint azt az emberi szív végre teljes mértékben befogadja, örökre megsemmisíti a bűn báját és a rossz erejét.

Jézus szenvedései nem korlátozódtak a keresztre feszítésre. A valóságban a názáreti Jézus több mint huszonöt évet töltött egy valós és megfeszített halandói létezés keresztjén. A kereszt igazi értéke ama tényben áll fenn, hogy az a szeretetének a legfelsőbb rendű és végleges kifejeződése, az irgalmának a kiteljesített kinyilatkoztatása volt.

A lakott világok millióin a fejlődő teremtmények tízbilliói, akik esetleg kísértést éreztek arra, hogy feladják az erkölcsi küzdelmet és felhagyjanak a hittel való jó harccal, még egy pillantást vetettek Jézusra a kereszten és aztán teljes erővel nyomultak előre, melyhez ösztönzést nyújtott annak látványa, hogy az Isten a megtestesült életét adja az ember önzetlen szolgálata iránti odaadásban.

A kereszthalál feletti diadal egészében összeadódik annak szellemében, hogy Jézus milyen magatartást tanúsított azokkal szemben, akik nekitámadtak. A keresztet annak örök jelképévé tette, hogy a szeretet győzedelmeskedik a gyűlölet felett és az igazság legyőzi a rosszat, amikor úgy imádkozott, „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Az a szeretetteljes odaadás ragályos volt egy egész hatalmas univerzumban; a tanítványok a Mesterüktől kapták el. Az evangéliumának legelső tanítója, akinek életét kellett adnia e szolgálatban, azt mondta, amint halálra kövezték, „Ne ródd fel nekik ezt bűnükül.”

A kereszt kiválóan folyamodik az emberben lévő legjobbhoz, mert olyat tár fel, aki hajlandó volt életét adni az embertársai szolgálatában. Az embernek nem lehet ennél nagyobb szeretete: hogy hajlandó legyen életét adni a barátaiért – és Jézusnak olyan szeretete volt, hogy hajlandó volt életét adni az ellenségeiért, mely szeretet nagyobb, mint amilyet addig a földön valaha is ismertek.

Más világokon, valamint az Urantián is, az emberi Jézus golgotai kereszthalálának e magasztos látványa felkavarta a halandói érzelmeket, s közben kivívta az angyalok legmagasabb rendű odaadását.

A kereszt a szent szolgálatnak, annak felsőbb jelképe, hogy valaki az életét a társai jólétének és üdvözülésének szenteli. A kereszt nem az ártatlan Istenfi áldozatának jelképe, akit a bűnösök helyében és egy megsértett Isten haragjának lecsillapítása érdekében áldoztak fel, hanem mindörökre olyan szent jelképként áll a földön és mindenhol egy hatalmas univerzumban, amely azt jelképezi, hogy a jók magukat a rossznak adományozták és ezáltal megmentették őket éppen e szeretetteljes odaadással. A kereszt az önzetlen szolgálat legfelsőbb rendű formájának jelképeként áll, az őszinte segédkezéssel való szolgálatbeli igaz élet teljes adományozására irányuló legfelsőbb rendű odaadás jelképeként, még a halálban, a kereszthalálban is. És Jézus alászállási élete eme nagy jelképének látványa valóban ösztönzést jelent mindnyájunknak, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk.

Amikor a gondolkodó férfiak és nők úgy tekintenek Jézusra, amint az felajánlja életét a kereszten, aligha fogják újra megengedni maguknak, hogy panaszkodjanak az életük akár legkeményebb megpróbáltatásai miatt, még kevésbé a jelentéktelenebb gondjaik és a számos, tisztán képzelt sérelmeik miatt. Az ő élete oly dicső volt és a halála oly diadalmas volt, hogy mindannyiunkat arra csábít, hogy hajlandók legyünk mindkettőben osztozni. Igaz vonzóerő van Mihály egész alászállásában, az ifjúkorának napjaitól fogva a kereszthalálának e mindent elsöprő látványáig.

Ezért hát gondoskodjatok arról, hogy amikor a keresztet Isten kinyilatkoztatásaként szemlélitek, ne az ősember szemeivel lássatok, és ne is a későbbi vad népek nézőpontjából nézzétek, melyek mindketten úgy tekintettek Istenre, mint a zord igazság és rideg törvényalkalmazás hajlíthatatlan Fejedelmére. Ehelyett inkább gondoskodjatok arról, hogy a keresztben Jézusnak az ő hatalmas univerzumában élő halandó fajaihoz való alászállási életküldetése iránti szeretet és odaadás végső megnyilvánulását lássátok. Az Ember Fia halálában az Atyának a halandói szférákon élő fiai iránti isteni szeretete kibontakozásának kiteljesedését lássátok. A kereszt így azt a szolgálatkész ragaszkodást és az önkéntes üdvözítés adományát mutatja, melyben azok részesülnek, akik hajlandók ilyen ajándékokat és odaadást elfogadni. A keresztben nem volt semmi olyasmi, amit az Atya igényelt volna – csak az, amit Jézus oly készségesen megadott, és amelyet nem volt hajlandó elkerülni.

Ha az ember egyébként nem képes értékelni Jézust és nem tudja megérteni a földi alászállásának jelentését, legalább felfoghatja az ő halandói szenvedéseinek közösségét. Senki ember nem félhet attól, hogy a Teremtő nem ismeri az ő ideigvaló kínjainak természetét vagy mértékét.

Tudjuk, hogy a kereszthalálra nem azért került sor, hogy az embert kibékítse Istennel, hanem hogy ösztönözze azt, hogy az ember felismerje az Atya örökkévaló szeretetét és a Fia végtelen irgalmát, és hogy ezeket az egyetemes igazságokat egy egész univerzumnak továbbítsa.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.