Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

185. ÍRÁS – A PILÁTUS ELŐTT FOLYÓ PER

 

Röviddel reggel hat óra után, i.sz. 30. április 7-én, pénteken, állították Jézust Pilátus, a római helytartó elé, aki Júdeát, Szamariát, és Idumeát kormányozta Szíria teljhatalmú császári megbízottjának közvetlen felügyelete alatt. A megkötözött Mestert a templomőrség vitte a római kormányzó elé, a Mester kíséretében pedig ott volt mintegy ötven vádlója, közöttük a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság (főleg szadduceusok), Karióti Júdás, és a főpap, Kajafás, valamint jelen volt János apostol is. Annás nem jelent meg Pilátus előtt.

Pilátus már felkelt és készen állt e korareggeli látogató csoport fogadására, mert előre tájékoztatták azok, akik előző este megszerezték a beleegyezését a római katonák bevetésére az Ember Fia elfogásához, hogy Jézust korán fogják elhozni hozzá. E tárgyalást a praetoriummal, Antónia erődjének egy hozzáépített részével szemben tartották, ahol Pilátus és a felesége meg szokott szállni, amikor Jeruzsálemben jártak.

Bár Pilátus nagyobbrészt a praetorium csarnokaiban folytatta le a vizsgálatot, a nyilvános tárgyalásra kívül, a főbejárathoz felvezető lépcsőkön került sor. Ez egyfajta engedmény volt a zsidók számára, akik nem voltak hajlandók belépni semmiféle olyan pogány épületbe, ahol esetleg kovászt használhattak a páska-ünnepre való készülődés e napján. Ha így tettek volna, akkor az nem csak szertartási értelemben tette volna őket tisztátalanná és ezáltal megakadályozta volna őket abban, hogy részt vegyenek a hálaadás délutáni ünnepén, hanem azt is szükségessé tette volna, hogy megtisztulási szertartásoknak vessék alá magukat napnyugta után, mielőtt jogosulttá váltak volna a páska-ünnepi estebéd elfogyasztására.

Jóllehet ezeket a zsidókat lelkiismeretileg egyáltalán nem zavarta, hogy fondorlatosan előidézzék Jézus bírósági úton való meggyilkolását, ugyanakkor kínosan pontosak voltak a szertartási tisztaság és hagyományos szabályszerűség mindeme kérdéseiben. És nem ezek a zsidók voltak az egyetlenek, akik nem ismerték fel egy isteni természet nagy és szent kötelességeit, miközben túlzottan nagy figyelmet fordítottak az időbeli és örökkévalóságbani emberi jólét csekély jelentőségű dolgaira.

 

1. PILÁTUS HELYTARTÓ

Ha Pilátus helytartó nem lett volna a kisebb tartományok meglehetősen jó kormányzója, akkor Tibériusz aligha tűrte volna el, hogy Júdea kormányzója maradjon tíz éven át. Bár igen jó intézőnek minősült, erkölcsileg gyáva volt. Nem volt elég nagy ember ahhoz, hogy megértse a zsidók kormányzójaként kapott feladatának természetét. Nem fogta fel azt a tényt, hogy ezeknek a hébereknek valódi vallásuk volt, olyan hitük, melyért készek voltak meghalni, és hogy a sokmilliójuk, akik itt-ott a birodalomban elszórtan éltek, úgy tekintett Jeruzsálemre, mint a hitük szentélyére és a Szanhedrint a legfelsőbb földi bíróságként tisztelte.

Pilátus nem szerette a zsidókat, és e mélyen gyökerező gyűlölete már korán megnyilvánult. Az összes római tartomány közül egyet sem volt nehezebb kormányozni, mint Júdeát. Pilátus sohasem értette meg igazán a zsidók igazgatásával járó problémákat és, ezért a kormányzói ténykedésének már a legelején egy sor, csaknem végzetes és majdhogynem öngyilkos baklövést követett el. És e melléfogásai miatt tehettek szert a zsidók oly nagy hatalomra fölötte. Amikor befolyásolni akarták a döntéseit, csak annyit kellett tenniük, hogy felkeléssel fenyegettek, és Pilátus gyorsan meg is hátrált. És a helytartónak ez a nyilvánvaló ingadozása, illetőleg az erkölcsi bátorságának hiánya, főkent számos olyan vita emlékéből fakadt, mely vitákat a zsidókkal folytatott és mert minden esetben le is győzték őt. A zsidók tudták, hogy Pilátus fél tőlük, hogy félti a tisztségét Tibériusz előtt, és ezt az ismeretet számos alkalommal is a kormányzó nagy hátrányára kamatoztatták.

Pilátusnak a zsidók előtti kegyvesztettsége egy sor szerencsétlen összeütközés eredményeként alakult ki. Először is, nem vette komolyan a bennük mélyen gyökerező előítéletet minden kép iránt, amely bálványimádási jelkép lehetett. Ennélfogva megengedte a katonáinak, hogy úgy lépjenek be Jeruzsálembe, hogy nem távolították el a császár képeit a lobogóikról, amint az szokása volt a római katonáknak az elődje idején. Nagy zsidó küldöttség járt Pilátus nyakára öt napon keresztül, azért esedezve nála, hogy távolíttassa el ezeket a képeket a katonai zászlókról. Kereken megtagadta a kérésüket és azzal fenyegetőzött, hogy nyomban kivégezteti őket. Pilátus, lévén maga is szkeptikus volt, nem értette meg, hogy az erősen vallásos érzületű emberek nem haboznának meghalni a vallási meggyőződésükért; és ezért ijedt meg, amikor e zsidók dacosan, a fejüket leszegve felsorakoztak a palotája előtt, és megüzenték, hogy készek a halálra. Pilátus ekkor értette meg, hogy olyasmivel fenyegetőzött, amit nemigen akar teljesíteni. Megadta magát, elrendelte, hogy a képeket távolítsák el a jeruzsálemi katonáinak a lobogóiról, és attól a naptól kezdve nagymértékben a zsidó vezetők játékszere lett, akik ily módon felfedezték azon gyengéjét, hogy olyasmivel fenyegetőzik, amelyet fél megtenni.

Pilátus később eltökélte, hogy visszaszerzi ezt az elveszett tekintélyét és ennek megfelelően elhelyeztette Heródes jeruzsálemi palotájának falain azokat a császári pajzsokat, melyek mindennapos használatban voltak a császárimádatban. Amikor a zsidók tiltakoztak, Pilátus hajthatatlan maradt. Amikor nem volt hajlandó meghallgatni a tiltakozásaikat, a zsidók rögvest Rómához fordultak, és a császár nyomban elrendelte a sértő pajzsok eltávolítását. És ekkor Pilátus megbecsültsége még mélyebbre süllyedt.

A másik dolog, amivel igencsak megutáltatta magát a zsidókkal az volt, hogy arra vetemedett, hogy pénzt vegyen el a templomkincstárból ahhoz, hogy fedezze egy új vízvezeték építésének költségeit, mellyel több vizet lehetett biztosítani a nagy vallási ünnepek idején Jeruzsálembe érkező sokmillió látogatónak. A zsidók úgy tartották, hogy csakis a Szanhedrin teljesíthet kifizetéseket a templomi pénzekből, és a zsidók sohasem hagytak fel Pilátus gyalázásával e szemtelen rendelkezése miatt. E döntés eredménye nem kevesebb, mint húsz felkelés és sok vérontás lett. E komoly zendülések közül az utolsó egy nagy csoport galileainak a lemészárolását hozta, amint azok éppen az oltárnál tartottak istenimádatot.

Fontos tény, hogy bár ezen ingatag római úr feláldozta Jézust a zsidóktól való félelméből és a személyes helyzetének védelméből, végül azért veszítette el a hivatalát, mert szükségtelenül lemészároltatott több szamaritánust egy hamis Messiás állításaival összefüggésben, aki csapatokat vezetett a Gerizim hegyre, ahol állítása szerint a templomi edények el voltak ásva; és ádáz forrongás tört ki, amikor nem talált rá a szent edények rejtekhelyére, amint pedig azt megígérte. E mellékesemény eredményeként Szíria teljhatalmú császári megbízottja Rómába rendelte Pilátust. Tibériusz meghalt, miközben Pilátus Róma felé tartott, és nem őt jelölték újra Júdea kormányzójává. Pilátus soha nem heverte ki teljesen azt a sajnálatos megbélyegzést, hogy hozzájárult Jézus keresztre feszítéséhez. Lévén, hogy az új császár nem kegyelte, visszavonult Lausanne tartományba, ahol később öngyilkos lett.

Klaudia Prokula, Pilátus felesége, sokat hallott Jézusról a szolgálólányától, aki az országról szóló evangéliumban hívő föníciai volt. Pilátus halála után Klaudia nyíltan is azonosult a jó hírek terjesztésének munkájával.

És mindez megmagyaráz sok mindent abból, ami ezen a megrendítően szomorú péntek délelőttön lezajlott. Könnyű megérteni, hogy a zsidók miért merték kényszeríteni Pilátust – hogy felkeltették hat órakor, hogy kihallgassa Jézust – és hogy miért is nem haboztak megvádolni őt a császárral szembeni felségsértéssel, amennyiben meg meri tagadni a Jézus halálával kapcsolatos követeléseiket.

Egy rangjához méltó római kormányzó, aki a zsidók vezetőivel nem ily kedvezőtlen viszonyban van, sohasem engedte volna meg ezeknek a vérszomjas vallási megszállottaknak, hogy egy olyan ember halálát okozzák, akiről ő maga is kijelentette, hogy ártatlan az ellene felhozott vádakban és nem követett el vétséget. Róma nagy hibát, a világi ügyekben egy messze ható következményekkel járó hibát követett el, amikor a másodrendű Pilátust küldte Palesztina kormányzására. Tibériusz jobban tette volna, ha a birodalom legjobb tartományi intézőjét küldi a zsidókhoz.

 

2. JÉZUS MEGJELENIK PILÁTUS ELŐTT

Amikor Jézus és a vádlói összegyűltek Pilátus ítélkező csarnoka előtt, a római kormányzó kijött és, üdvözölve az összesereglett társaságot, megkérdezte, „Mivel vádoljátok ezt az embert?” A szadduceusok és a tanácsosok, akik magukra vették, hogy Jézust félreállítják, elszánták magukat, hogy úgy járulnak Pilátus elé és kérik tőle a Jézusra kiszabott halálbüntetés megerősítését, hogy maguk nem javasolnak semmilyen tényszerű vádat. Ezért a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság szóvivője így felelt Pilátusnak: „Ha ez az ember nem volna gonosztevő, akkor nem hoztuk volna el hozzád.”

Amikor Pilátus látta, hogy vonakodnak előadni a Jézus elleni vádjaikat, bár tudta, hogy egész éjjel a bűnösségén gondolkodtak, azt válaszolta nekik: „Lévén, hogy nem értettetek egyet semmilyen határozott vádban, akkor miért nem ítéltek fölötte a magatok törvényei szerint?”

Erre a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság írnoka szólt Pilátushoz: „Törvény ellen való dolog bárkit is megölnünk, és a nemzetünk e rendbontója halált érdemel azokért a dolgokért, amiket mondott és tett. Ezért járultunk elébed, hogy jóváhagyd e határozatot.”

Az, hogy ilyen ürüggyel próbálkoztak a római kormányzónál, mutatja a Szanhedrin tagjainak rosszakaratát és harapós kedvét Jézus irányában, valamint Pilátus tisztessége, megbecsülése, és méltósága elismerésének hiányát is. Mily arcátlanság ezen alávetett polgárok részéről, hogy azzal állnak a tartományi kormányzójuk elé, hogy kivégzési parancsot kérjenek egy olyan ember ellen, akinek előzőleg nem biztosítottak tisztességes tárgyalást és még csak nem is nyújtottak be egyértelmű bűnvádakat ellene!

Pilátusnak volt némi tudomása Jézusnak a zsidók körében végzett munkájáról, és gyanította, hogy az ellene felhozható vádak összefüggtek a zsidó egyházi törvények megszegésével; ezért aztán megpróbálta az ügyet visszautalni az ő saját bíróságukhoz. Pilátus megint csak örömét lelte abban, hogy rábírja őket, hogy nyilvánosan megvallják, hogy nincs hatalmuk kimondani és végrehajtani a halálos ítéletet még a saját fajukhoz tartozó ember esetében sem, akit pedig keserű és irigy gyűlölettel vetettek meg.

Néhány órával korábban, nem sokkal éjfél előtt és miután engedélyezte a római katonák igénybevételét Jézus titkos elfogásához, az történt, hogy Pilátus további információkat tudott meg Jézusról és az ő tanításairól a feleségétől, Klaudiától, aki részlegesen áttért a judaizmusra, és aki később teljesen a jézusi evangélium híve lett.

Pilátus szerette volna elhalasztani a kihallgatást, ám belátta, hogy a zsidó vezetők elszántak az ügy folytatásában. Tudta, hogy ez az időszak nem csak a páska-ünnepre való készülődés délelőttje, hanem hogy e nap, lévén péntek, egyúttal az előkészületi napja is a pihenés és az istenimádat zsidó szombatjának.

Pilátus, akit felettébb érzékenyen érintett e zsidók fellépésének tiszteletlen volta, nem volt hajlandó teljesíteni azon követeléseiket, hogy Jézust tárgyalás nélkül ítéljék halálra. Miután tehát várt néhány pillanatot, hogy előadják a fogoly elleni vádjaikat, odafordult hozzájuk és így szólt: „Nem fogom halálra ítélni ezt az embert tárgyalás nélkül; és abba sem egyezem bele, hogy kihallgassam, amíg elő nem adjátok az ellene szóló vádjaitokat írásban.”

Amikor a főpap és a többiek meghallották, hogy Pilátus ezt mondja, jeleztek a bírósági írnoknak, aki erre átadta Pilátusnak a Jézus ellen írásban megfogalmazott vádakat. És a vádak ezek voltak:

„A Szanhedrin tagjaiból álló bíróságban azt találtuk, hogy ez az ember gonosztevő és felforgatja a nemzetünket annyiban, hogy bűnös abban, hogy:

„1. Megrontja nemzetünket és lázadásba hajszolja a népünket.

„2. Tiltja az embereknek, hogy adót fizessenek a császárnak.

„3. A zsidók királyának nevezi magát és egy új ország alapítását tanítja.”

Jézus ellen nem folytattak szabályos büntetőeljárást és nem is ítélték el őt jogszerűen e vádak egyikében sem. Még csak nem is hallotta ezeket a vádakat, amikor azokat először kimondták, Pilátus azonban kihozatta őt a praetoriumból, ahol az őrök vigyázták, és ragaszkodott ahhoz, hogy e vádakat ismételjék el Jézus előtt.

Amikor Jézus meghallotta e vádpontokat, jól tudta, hogy nem hallotta ezeket a zsidó bíróság előtt, és tudta ezt Zebedeus János és a vádlói is, de Jézus nem felelt a hamis vádjaikra. Még amikor Pilátus felszólította, hogy feleljen a vádlóinak, akkor sem nyitotta ki a száját. Pilátus olyannyira elképedt az egész eljárás tisztességtelen voltán és oly nagy hatást gyakorolt rá Jézus hallgatása és tökéletes viselkedése, hogy úgy döntött, hogy a foglyot beviszi a csarnokba és ő maga hallgatja ki.

Pilátus elméje összezavarodott, szívében félt a zsidóktól, és a szelleme igencsak fel volt kavarodva, látván, hogy Jézus mily fenségesen áll a vérszomjas vádlói előtt és tekint le rájuk, nem néma megvetéssel, hanem a valódi sajnálat és a szánakozó ragaszkodás arckifejezésével.

 

3. PILÁTUS MAGÁNKIHALLGATÁSA

Pilátus bevitte Jézust és Zebedeus Jánost a magántermébe, az őröknek kint kellett maradniuk a csarnokban, és miután megkérte a foglyot, hogy üljön le, leült mellé és feltett neki néhány kérdést. Pilátus a Jézussal való beszélgetést azzal kezdte, hogy arról biztosította, hogy nem hiszi el az ellene felhozott első vádpontot: hogy ő a nemzet megrontója és lázadásra bujtogató lenne. Ez után megkérdezte, „Tanítottad e valaha, hogy nem szabad adót fizetni a császárnak?” Jézus, Jánosra mutatva, azt mondta, „Kérdezd őt vagy bárki mást, aki hallotta a tanításomat.” Erre Pilátus megkérdezte az adófizetés dolgáról Jánost, és János tanúskodott a Mester tanításáról és elmondta, hogy Jézus és az apostolai megfizették az adót a császárnak is és a templomnak is. Miután Pilátus kikérdezte Jánost, azt mondta, „Ne szólj senkinek arról, hogy beszéltem veled.” És János soha nem is beszélt erről.

Pilátus ez után Jézushoz fordult a további kérdéseivel, mondván: „És most beszéljünk az ellened felhozott harmadik vádpontról, te vagy a zsidók királya?” Lévén, hogy Pilátus hangjában az esetleges őszinte érdeklődés csendült fel, Jézus rámosolygott a helytartóra és azt mondta: „Pilátus, ezt most magadtól kérdezed, vagy a többiek, a vádlóim miatt teszed fel e kérdést?” Mire, némiképp felháborodva, a kormányzó azt kérdezte: „Hát zsidó vagyok én? A te saját néped és a főpapok hoztak ide és kértek arra, hogy ítéljelek halálra. Én megkérdőjelezem a vádjaik érvényességét és csak azt akarom kideríteni a magam számára, hogy mit tettél. Mondd meg nekem, mondtad-e azt, hogy te vagy a zsidók királya, és törekedtél-e új ország alapítására?”

Erre Jézus azt mondta Pilátusnak: „Nem látod, hogy az én országom nem evilági? Ha az országom evilági volna, akkor a tanítványaim bizonyosan harcolnának, hogy ne essek a zsidók kezére. Az, hogy most itt vagyok előtted e kötelekben, kellőképpen mutatja minden embernek, hogy az országom szellemi uralom, sőt, az emberek közötti testvériség, akik hiten keresztül és szeretet révén az Isten fiaivá lettek. És ez az üdvözülés a nem-zsidókért éppúgy van, mint a zsidókért.”

„Hát akkor te végül is király vagy?” mondta Pilátus. És Jézus így felelt: „Igen, ilyen király vagyok, és az én országom a mennyei Atyám hű fiainak családja. E célból születtem e világba, hogy megmutassam Atyámat minden embernek és tanúságot tegyek az Isten igazságáról. És most neked is kijelentem, hogy mindenki, aki szereti az igazságot, meghallja az én hangomat.”

Erre Pilátus, félig tréfásan, félig komolyan, azt mondta, „Igazság, mi az igazság – ki tudja?”

Pilátus nem volt képes felfogni Jézus szavait, és nem tudta megérteni a szellemi országának jellegét sem, de most már biztos volt abban, hogy a fogoly nem tett semmi olyat, amiért halált érdemelt volna. Egy pillantás Jézusra, amint szemtől szemben voltak, elég volt ahhoz, hogy még akár Pilátust is meggyőzze arról, hogy ez a szelíd és kimerült, ámde fenséges és egyenes ember nem olyan vad és veszélyes forradalmár, aki arra áhítozik, hogy magát Izráel ideigvaló királyszékébe emelje. Pilátus úgy gondolta, hogy megértett valamit abból, amit Jézus mondott, amikor királynak nevezte magát, mert ismerte a sztoikusok tanításait, akik kijelentették, hogy „a bölcs ember király”. Pilátusnak mély meggyőződése volt, hogy Jézus, nemhogy nem veszélyes lázító, hanem se több, se kevesebb, mint egy ártalmatlan képzelgő, egy ártatlan megszállott.

Miután kikérdezte a Mestert, Pilátus visszament a főpapokhoz és Jézus vádlóihoz és azt mondta: „Kihallgattam ezt az embert, és nem találtam vétkesnek. Nem hiszem, hogy bűnös volna azokban a vádakban, amelyeket ellene felhoztatok; úgy gondolom, hogy szabadon kell engedni.” És amikor a zsidók meghallották ezt, nagy haragra gerjedtek, de olyan nagyra, hogy vadul azt kiáltozták, hogy Jézusnak meg kell halnia; és a Szanhedrin tagjainak egyike vakmerőn e szavakkal lépett oda Pilátushoz: „Ez az ember felszítja a népet, kezdte Galileában és folytatta egész Júdeában. Bajkeverő és gonosztevő. Sokáig fogod sajnálni, ha e gonoszt elengeded.”

Pilátus erősen szorongatott helyzetben volt azt illetően, hogy mit tegyen Jézussal; ezért aztán, amikor meghallotta, hogy azt mondják, hogy a működését Galileában kezdte, arra gondolt, hogy azzal kerülheti meg az ügy eldöntésének felelősségét, legalábbis gondolkodási időt nyerhet, ha elküldi Jézust Heródes elé, aki akkor éppen a városban tartózkodott a páska-ünnep miatt. Pilátus arra is gondolt, hogy e nagyvonalú cselekedettel megtalálta az ellenszerét ama keserű érzések egy részének, melyek egy ideje már kölcsönösek voltak ő és Heródes között, melyek a hatásköri ügyekkel kapcsolatos számos félreértésből eredtek.

Pilátus, magához hívva az őröket, azt mondta: „Ez az ember galileai. Vigyétek tüstént Heródeshez, és amint kihallgatta, jelentsétek, hogy mire jutott vele.” És azok elvitték Jézust Heródeshez.

 

4. JÉZUS HERÓDES ELŐTT

Amikor Heródes megállt Jeruzsálemben, Nagy Heródes régi makkabeusi palotájában szállt meg, és a korábbi uralkodó ezen otthonába vitték most a templomőrök Jézust, és őt a vádlói és a gyarapodó sokaság követte. Heródesnek már régóta tudomása volt Jézusról, és nagyon kíváncsi volt rá. Amikor az Ember Fia ott állt előtte, ezen a péntek délelőttön, a gonosz edómita egy pillanatra sem emlékezett a korábbi évek fiatalemberére, aki Szeforiszban járult elébe, igazságos döntést kérve az apja után járó pénz ügyében, aki baleset következtében halt meg, mialatt az egyik középületen dolgozott. Amennyire Heródes meg tudta ítélni, sohasem találkozott még Jézussal, bár sok aggodalmat okozott neki, amikor a tevékenységét még csak Galileában folytatta. Most, hogy Jézus Pilátus és a júdeaiak fogságában volt, Heródes már szerette volna látni, mert biztonságban érzete magát a tőle eredő bármilyen bonyodalomtól. Heródes korábban sokat hallott a Jézus által művelt csodákról, és most tényleg abban reménykedett, hogy megláthatja, amint valamilyen csodát tesz.

Amikor Jézust Heródes elé vezették, a negyedes fejedelem elképedt a méltóságteljes megjelenésén és az arckifejezésének nyugodtságán. Heródes mintegy tizenöt percen át kérdezgette Jézust, ám a Mester nem felelt neki. Heródes gúnyolódott vele és rá akarta venni, hogy mutasson valami csodát, Jézus azonban nem volt hajlandó válaszolni a számos kérdésére, illetőleg nem volt hajlandó lépni a kötekedéseire.

Ez után Heródes a főpapokhoz és a szadduceusokhoz fordult és, meghallgatván a vádjaikat, megtudhatott mindent, sőt még annál többet is, amit Pilátus meghallhatott az Ember Fiának állítólagos gonosztetteiről. Végül, miután meggyőződött arról, hogy Jézus nem akar sem beszélni, sem csodát tenni a kedvéért, Heródes egy darabig gúnyolódott rajta, majd pedig felöltöztette egy régi bíborszínű díszruhába és visszaküldte Pilátushoz. Heródes tudta, hogy nem rendelkezhet Jézus felett Júdeában. Bár örült annak, hogy végleg megszabadulhat Jézustól Galileában, hálás is volt, amiért Pilátus viselte a kivégeztetésének felelősségét. Heródes sohasem vetkőzte le teljesen ama félelmét, mely átokként sújtotta Keresztelő János megölésének eredményeként. Heródes néha még attól is félt, hogy Jézus nem más, mint a holtából feltámadt János. Most e félelme elmúlt, hiszen láthatta, hogy Jézus igen eltérő személyiség a szókimondó és tüzes látnokhoz képest, aki arra vetemedett, hogy világgá kürtölje és elítélje az ő magánéletét.

 

5. JÉZUS VISSZATÉR PILÁTUSHOZ

Amikor az őrök visszavitték Jézust Pilátushoz, az kiment a praetorium elülső lépcsőjéhez, ahol az ítélőszéke állt, és a főpapokat és a Szanhedrin tagjait összehívva, azt mondta nekik: „Olyan vádakkal hoztátok elém ezt az embert, hogy megrontja az embereket, tiltja az adófizetést, és azt állítja, hogy ő a zsidók királya. Megvizsgáltam a dolgot és nem találtam bűnösnek ezekben a vádakban. Valójában semmilyen vétket nem találtam nála. Ez után elküldtem Heródeshez, és a negyedes fejedelemnek is erre a következtetésre kellett jutnia, hiszen visszaküldte hozzánk. Ez az ember biztosan nem követett el semmi olyasmit, ami halálbüntetést érdemelne. Ha még mindig úgy gondoljátok, hogy fegyelmezést érdemel, hajlandó vagyok megbüntetni, mielőtt eleresztem.”

Amint a zsidók épp hangosan tiltakozni kezdtek Jézus elengedése ellen, egy nagyobb tömeg vonult a praetorium elé abból a célból, hogy arra kérjék Pilátust, hogy a páska-ünnep tiszteletére engedjen el egy foglyot. Egy ideje az volt a római kormányzók szokása, hogy megengedték a köznépnek, hogy kiválasszon egy bebörtönzött vagy elítélt embert és az megbocsátást nyerjen a páska-ünnep idején. És most e tömeg egy fogoly elengedését kérve jött elé, és mivel Jézus nemrégiben még nagy kegyben állt a tömegek előtt, az jutott Pilátus eszébe, hogy esetleg kivonhatja magát a kellemetlen helyzetből azzal, hogy felajánlja e csoportnak azt, hogy, lévén Jézus az ítélőszék előtt álló fogoly, a páska-ünnepi jó szándék jeléül ezt a galileai férfit engedi el.

Ahogy a tömeg felfelé nyomult az épület lépcsőjén, Pilátus meghallotta, hogy az emberek egy bizonyos Barabbás nevét kiáltozzák. Barabbás hírhedt politikai felbujtó és gyilkos rabló volt, egy pap fia, akit a közelmúltban fogtak el miközben a jerikói úton rabolt és gyilkolt. Ezt az embert halálra ítélték, mely ítéletet a páska-ünnep elmúltával kellett végrehajtani.

Pilátus felállt és elmagyarázta a tömegnek, hogy Jézust a főpapok hozták elé, akik bizonyos vádakkal ki akarják végeztetni, és hogy őszerinte a férfi nem érdemli meg a halált. Pilátus azt mondta: „Ezért hát mit szeretnétek, melyiket adjam nektek, ezt a Barabbást, a gyilkost, vagy ezt a galielai Jézust?” És amikor Pilátus ezt elmondta, a főpapok és a Szanhedrin tanácsosai teli torokból mind azt kiáltották, „Barabbást, Barabbást!” És amikor az emberek látták, hogy a főpapok Jézus halálát akarják, gyorsan csatlakoztak az életét követelőkhöz s közben hangosan kiabálva kérték Barabbás elengedését.

Néhány nappal ezt megelőzően a tömeg félelemmel vegyes tisztelettel viseltetett Jézus iránt, de a tömeg nem nézett fel olyasvalakire, aki, miután azt állította magáról, hogy ő az Isten Fia, most a főpapok és a vezetők fogságában van és Pilátus előtt áll az életéről döntő perben. Jézus lehetett hős a néptömeg szemében, amikor kikergette a pénzváltókat és árusokat a templomból, de nem akkor, amikor ellen nem álló fogoly volt az ellenségei kezében és az életéről határozó perben.

Pilátust dühítette annak látványa, hogy a főpapok a megrögzött gyilkosnak való megbocsátást követelik, miközben Jézus véréért kiáltanak. Látta a rosszindulatukat és a gyűlöletüket és érzékelte az előítéletüket és irigységüket. Ezért így szólt hozzájuk: „Hogy választhatjátok egy gyilkos életét ezen emberé helyett, akinek a legnagyobb bűne az, hogy képletesen a zsidók királyának mondja magát?” Ám ez nem volt valami bölcs kijelentés Pilátus részéről. A zsidóké büszke nép volt, mely most a római politikai iga alatt állt, de akik abban reménykedtek, hogy eljön egy Messiás, aki nagy erőben és dicsőségben megszabadítja őket a nem-zsidó rabságból. Nagyon megsértődtek, jobban, mintsem Pilátus azt gondolta volna, azon a burkolt célzáson, hogy a furcsa tantételek e szerény tanítójára, aki most letartóztatásban volt és akit halált érdemlő bűnökkel vádoltak meg, úgy utaljon valaki, mint „a zsidók királyára”. Egy ilyen megjegyzést úgy tekintettek, mint támadást minden olyasmi ellen, amit a nemzeti létükben szentnek és tisztelendőnek tartottak, és ezért engedtek szabad folyást annak, hogy hangosan kiabálva követeljék Barabbás elengedését és Jézus halálát.

Pilátus tudta, hogy Jézus ártatlan az ellene felhozott vádakban, és ha igazságos és bátor bíró lett volna, akkor felmentette volna és szabadon engedte volna őt. De félt szembeszállni ezekkel a feldühödött zsidókkal, és mialatt habozott tenni a kötelességét, egy hírnök érkezett és egy, a feleségétől, Klaudiától jövő, lepecsételt üzenetet adott át neki.

Pilátus jelezte az előtte összegyűlteknek, hogy szeretné elolvasni az üzenetet, melyet épp akkor kapott meg, mielőtt folytatta volna az előtte lévő ügy elbírálását. Amikor Pilátus felbontotta a feleségétől jött levelet, ezt olvashatta: „Könyörgöm, ne tégy semmit ezzel az ártatlan és igaz emberrel, akit Jézusnak neveznek. Sokat szenvedtem egy ma éjszakai álmomtól, mely vele volt kapcsolatos.” A Klaudiától érkezett ezen üzenet nemcsak hogy nagyon feldúlta Pilátust és ezzel késleltette az ügy elbírálását, hanem szerencsétlen módon elég időt biztosított ahhoz is, hogy a zsidó vezetők szabadon körbe járjanak a tömegben és arra bíztassák az embereket, hogy Barabbás elengedését kívánják és Jézus keresztre feszítését követeljék.

Pilátus végül még egyszer nekigyürkőzött ama probléma megoldásának, mely előtte tornyosult, azzal, hogy megkérdezte a zsidó vezetők és a megbocsátást kereső tömeg vegyes gyülekezetétől, „Mit tegyek azzal, akit a zsidók királyának neveznek?” És mind egyhangúan azt kiáltották, „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” A vegyes tömeg részéről elhangzott eme követelés egyhangúsága meghökkentette és megijesztette Pilátust, az igaztalan és rettegő bírát.

Erre Pilátus még egyszer azt mondta: „Miért feszíttetnétek keresztre ezt az embert? Mi rosszat tett? Ki áll elő és tanúskodik ellene?” De amikor meghallották, hogy Pilátus Jézus védelmében beszél, annál inkább azt kiabálták: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!”

Erre Pilátus a páska-ünnepi fogoly elbocsátása tárgyában folyamodott hozzájuk, mondván: „Újra csak megkérdezlek titeket, melyiket engedjem el e foglyok közül ma, a páska-ünnep idején?” És a tömeg megint azt kiabálta: „Add nekünk Barabbást!”

Pilátus erre azt mondta: „Ha elengedem a gyilkost, Barabbást, akkor mit tegyek Jézussal?” És a sokaság egyhangúlag azt üvöltötte: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!”

Pilátust rettegéssel töltötte el a tömeg állhatatos kiabálása, mely tömeg a főpapok és a Szanhedrin tanácsosainak közvetlen irányítása alatt állt; mindazonáltal úgy döntött, hogy legalább még egy kísérletet tesz a tömeg lecsillapítására és Jézus megmentésére.

 

6. PILÁTUS UTOLSÓ PRÓBÁLKOZÁSA

Mindabban, ami ezen a péntek reggelen Pilátus előtt folyik, csak Jézus ellenségei vesznek részt. A sok barátja vagy nem értesült még az éjszakai letartóztatásáról és a korareggeli tárgyalásáról vagy bujkált, nehogy őket is letartóztassák és halálra ítéljék, mert hisznek Jézus tanításaiban. A tömegben, mely most a Mester halálát követeli, csak az ő esküdt ellenségei és a könnyen vezethető és nem gondolkodó néptömeg van jelen.

Pilátus még egyszer hatni akart a sajnálatukra. Mivel félt, hogy dacoljon e félrevezetett tömeggel, mely Jézus véréért kiáltott, elrendelte a zsidó őröknek és a római katonáknak, hogy vigyék el Jézust és korbácsolják meg. Ez önmagában igazságtalan és jogtalan eljárás volt, hiszen a római törvény előírta, hogy csak azokat lehet megkorbácsoltatni, akiket kereszthalálra ítéltek. Az őrök Jézust a praetorium nyílt udvarára vitték e megpróbáltatáshoz. Bár az ellenségei nem voltak tanúi ennek a megkorbácsolásnak, Pilátus igen, és mielőtt e gonoszsággal végeztek volna, arra utasította a korbácsolókat, hogy hagyják abba és jelezte, hogy vigyék elé Jézust. Mielőtt a korbácsolók hozzákezdtek volna ahhoz, hogy csomós korbáccsal megverjék Jézust, akit a szégyenfához kötöztek, megint ráadták a bíbor ruhát, és fontak egy töviskoronát, melyet a homlokába húztak. És amikor egy nádpálcát adtak a kezébe hamis jogarként, eléje térdeltek és úgy gúnyolták, mondván, „Üdvözlégy, zsidók királya!” És leköpték és ököllel az arcába sújtottak. És az egyikük, mielőtt visszavitték volna őt Pilátushoz, kivette a nádpálcát a kezéből és fejbe verte vele.

Ez után vezetette elő Pilátus e vérző és meggyötört foglyot és, megmutatva őt a vegyes tömegnek, azt mondta: „Íme az ember! Megint csak azt mondom nektek, hogy én nem találtam bűnt benne, és miután megkorbácsoltattam, el akarom engedni.”

Ott állt a názáreti Jézus, egy régi bíborszínű királyi palástban, kedves homlokát pedig töviskorona szúrta. Arca vérfoltos volt és tartása meggörnyedt a szenvedéstől és a fájdalomtól. De semmi sem indítja meg azok kegyetlen szívét, akik a mélyen gyökerező érzelmi gyűlölet áldozatai és a vallási előítélet rabszolgái. E látvány óriási iszonyodást keltett egy hatalmas világegyetem területein, de nem érintette meg azok szívét, akik elméjükben elszánták magukat arra, hogy Jézus pusztulását okozzák.

Amikor magukhoz tértek az első megrökönyödésből a Mester állapotának láttán, csak még hangosabban kiabálták, „Feszítsd meg! Feszítsd meg! Feszítsd meg!”

És ekkor Pilátus megértette, hogy hasztalan dolog az ő feltételezett sajnálatukra építeni. Előrelépett és így szólt: „Úgy látom, elszántátok magatokat, hogy ennek az embernek meg kell halnia, de mit tett, hogy halált érdemel? Ki mondja meg az elkövetett bűnét?”

Ekkor maga a főpap lépett előre és, odamenve Pilátushoz, dühösen azt mondta: „Van egy szent törvényünk, és ama törvény szerint ennek az embernek meg kell halnia, mert azt állította magáról, hogy ő az Isten Fia.” Amikor Pilátus meghallotta ezt, nagyon megijedt, nem csak a zsidóktól, hanem azért is, mert eszébe jutott a felesége üzenete és a görög hitregetan arról, hogy az istenek lejöttek a földre, így hát reszketni kezdett attól a gondolattól, hogy Jézus esetleg isteni személyiség. Csendre intette a tömeget, közben karon fogta Jézust és megint elvezette az épület belsejébe, hogy további kérdéseket tegyen fel neki. Pilátust most félelem zavarta össze, babona zavarta meg, és a tömeg makacs hozzáállása gyötörte.

 

7. PILÁTUS UTOLSÓ KÉRDÉSEI

Ahogy Pilátus, a félelemérzettől megindulva, leült Jézus mellé, azt kérdezte: „Honnan jössz? Ki vagy te valójában? Mit jelent az, amit mondanak, hogy az Isten Fia vagy?”

Jézus azonban nemigen tudott válaszolni ilyen kérdésekre, amikor azokat egy, az emberektől félő, gyenge, és ingadozó bíró tette fel, aki olyan igazságtalan volt, hogy megkorbácsoltatta őt, amikor pedig maga is kijelentette, hogy minden bűnben ártatlan, és mielőtt annak rendje és módja szerint halálra ítélte volna. Jézus egyenesen Pilátus szemébe nézett, de nem válaszolt neki. Erre Pilátus így szólt: „Nem vagy hajlandó beszélni? Nem veszed észre, hogy még mindig a hatalmamban áll, hogy elengedjek vagy megfeszíttesselek?” Erre Jézus azt mondta: „Nem lehetne hatalmad felettem, kivéve, ha azt fentről engedélyezték. Te nem gyakorolhatnál hatalmat az Ember Fia felett, ha a mennyei Atya nem engedné. De a te bűnöd nem oly nagy, mert te nem ismered az evangéliumot. Aki elárult engem és aki átadott neked, azoknak nagyobb a bűnük.”

A Jézussal folytatott ezen utolsó beszélgetés komolyan megrémisztette Pilátust. Ez az erkölcsileg gyáva és ítélőképességét tekintve határozatlan ember most a Jézustól való babonás félelem és a zsidó vezetőktől való halálos rettegés kettős súlya alatt görnyedezett.

Pilátus újból megjelent a tömeg előtt, s e szavakat mondta: „Bizonyos vagyok abban, hogy ez az ember csak egy vallási bűnelkövető. Vigyétek és ítéljétek meg a törvényetek szerint. Miért várjátok el, hogy belegyezzem a halálába, csak mert összeütközésbe került a hagyományaitokkal?”

Pilátus már éppen kész volt elengedni Jézust, amikor Kajafás, a főpap, odament a gyáva római bíróhoz és, ujját bosszúállón Pilátus arca előtt rázva, olyan dühös szavakat szólt, melyeket az egész tömeg hallhatott: „Ha elengeded ezt az embert, akkor nem vagy a császár barátja, és én majd gondoskodom arról, hogy a császár tudomást szerezzen mindenről.” Ez a nyilvános fenyegetés már túl sok volt Pilátusnak. A személyes jövője miatti aggódás most elhomályosított minden más megfontolást, és a gyáva kormányzó elrendelte, hogy Jézust az ítélőszék elé hozzák. Ahogy a Mester ott állt előtte, rámutatott és gúnyosan azt mondta, „Íme a királyotok”. És a zsidók azt felelték, „El vele. Feszítsd meg!” És erre Pilátus bő élccel és maró gúnnyal a hangjában azt mondta, „Feszíttessem keresztre a királyotokat?” És a zsidók azt felelték, „Igen, feszíttesd meg! Nekünk nincs más királyunk, mint a császár.” És ekkor Pilátus felismerte, hogy nincs remény Jézus megmentésére, mert ő nem hajlandó dacolni a zsidókkal.

 

8. PILÁTUS GYÁSZOS MEGFUTAMODÁSA

Itt állt az Isten Fia az Ember Fiaként megtestesülve. Vádemelés nélkül fogták el; bizonyíték híján helyezték vád alá; tanúk nélkül ítéltek felőle; ítélet nélkül büntették meg; most pedig rövidesen halálra fogja ítélni egy igazságtalan bíró, aki bevallotta, hogy nem tudott vétket találni nála. Ha Pilátus úgy gondolta volna, hogy a hazafiságukat hívja segítségül azzal, hogy úgy utal Jézusra, mint „a zsidók királyára”, akkor teljes mértékben kudarcot vallott. A zsidók nem ilyen királyt vártak. A főpapok és a szadduceusok azon kijelentése, hogy „Nekünk nincs más királyunk, mint a császár”, még a nem gondolkodó néptömegben is megdöbbenést keltett, de most már túl késő volt Jézus megmentéséhez, még ha a tömeg ki is mert volna állni Jézus ügye mellett.

Pilátus félt egy felfordulástól vagy zendüléstől. Nem mert megkockáztatni egy ilyen zűrzavart a páska-ünnep idején Jeruzsálemben. Nemrégiben kapott megrovást a császártól, és nem akart megkockáztatni még egyet. A tömeg üdvözölte, amikor elrendelte Barabbás szabadon engedését. Ezt követően odarendelt egy tálat és némi vizet, és ott a tömeg előtt mosta a kezeit, mondván: „Ártatlan vagyok ezen ember vérének kiontásában. Ti elhatároztátok, hogy meg kell halnia, de én nem találtam bűnt benne. Intézkedjetek ti. A katonák mindjárt elővezetik.” És erre a tömeg felujjongott és azt felelte, „Száradjon az ő vére rajtunk és a gyermekeinken.”

186. ÍRÁS – RÖVIDDEL A KERESZTRE FESZÍTÉS ELŐTT

 

Ahogy Jézus és a vádlói elindultak Heródeshez, a Mester odafordult János apostolhoz és azt mondta: „János, te már nem tehetsz többet értem. Menj el anyámhoz és hozd el hozzám, mielőtt meghalok.” Amikor János meghallotta a Mester eme kérését, bár nem szívesen hagyta őt magára az ellenségeivel, sietve elment Betániába, ahol Jézus egész családja Mártának és Máriának, ama Lázár nőtestvéreinek a házában gyűlt össze és várakozott, akit Jézus a holtából feltámasztott.

A délelőtt folyamán a hírvivők több alkalommal is hoztak híreket Mártának és Máriának arról, hogy hogyan is áll Jézus pere. Jézus családja azonban csak néhány perccel azt megelőzően ért Betániába, hogy János megérkezett Jézus azon kérésével, hogy a kivégzése előtt látni szeretné az anyját. Azt követően, hogy Zebedeus János részletesen beszámolt a Jézus éjféli elfogása óta történtekről, Mária, Jézus anyja egyből csatlakozott Jánoshoz, hogy elmenjen a legidősebb fiához. Mire Mária és János beért a városba, Jézus, akit azok a római katonák kísértek, akiknek a keresztre feszítést végre kellett hajtaniuk, már odaértek a Golgotához.

Amikor Mária, Jézus anyja elindult Jánossal a fiához, Jézus húga, Ruth nem volt hajlandó a család többi tagjával maradni. Lévén, hogy elszánta magát, hogy elkíséri az anyját, fivére, Júdás is vele tartott. A Mester családjának többi tagja Betániában maradt Jakab irányítása alatt, és csaknem óránként érkeztek Zebedeus Dávid hírvivői jelentésekkel arról, hogy hogyan is áll a legidősebb bátyjuk, a názáreti Jézus elpusztítására irányuló szörnyűséges ügy.

 

1. KARIÓTI JÚDÁS VÉGE

Nagyjából félkilencre járt az idő ezen a péntek reggelen, amikor véget ért Jézus kihallgatása Pilátusnál és a Mestert azoknak a római katonáknak az őrizetére bízták, akiknek a keresztre feszítést el kellett végezniük. Amint a rómaiak átvették Jézust, a zsidó őrök kapitánya visszatért az embereivel a templomi telephelyükre. A főpap és az ő Szanhedrinbeli társai szorosan az őrök nyomában haladtak, és egyenesen a templombeli faragott köves, megszokott üléshelyükre tartottak. Itt találták a Szanhedrin sok más tagját, akik arra vártak, hogy megtudják, mi lett Jézussal. Amint Kajafás előadta a Szanhedrinnek szóló beszámolót Jézus peréről és elítéltetéséről, Júdás jelent meg előttük és kérte a jutalmát azért a szerepért, melyet a Mester elfogásában és a halálra ítélésében játszott.

Ezek a zsidók mind ellenszenvvel viseltettek Júdás iránt; csakis a teljes megvetés érzéseivel tekintettek az árulóra. Júdást a Jézusnak a Kajafás előtti pere és a Pilátus előtti megjelenése alatt mindvégig furdalta a lelkiismeret a hitszegő viselkedése miatt. És az azzal kapcsolatos hiú reményei is kezdtek valamelyest szertefoszlani, hogy jutalmat fog kapni a Jézus elárulásában nyújtott szolgálata fizetségéül. Nem tetszett neki a zsidó hatóságok hűvössége és közönye; mindazonáltal elvárta, hogy bőkezűen megjutalmazzák a gyáva viselkedését. Arra számított, hogy a Szanhedrin teljes ülése elé hívják és ott majd felmagasztalják őt és kellő tiszteletben részesítik ama nagy szolgálat jeléül, melyet, ahogy azzal magának hízelgett, a nemzetének tett. Ezért aztán képzelhetitek ezen öntelt hitszegő nagy meglepetését, amikor a főpap egyik szolgája megütögetve a vállát, kihívta a teremből és azt mondta: „Júdás, azt a feladatot kaptam, hogy kifizesselek Jézus elárulásáért. Itt a jutalmad.” És ezzel Kajafás szolgája átadott Júdásnak egy, harminc ezüstpénzt tartalmazó zacskót – mely egy jóféle, egészséges rabszolga ára volt.

Júdás elkábult, megdöbbent. Rohant vissza, hogy bemenjen a terembe, ám az ajtónálló feltartóztatta. Szólni akart a Szanhedrinhez, de azok nem voltak hajlandók beengedni. Júdás nem tudta elhinni, hogy a zsidók ezen urai engednék, hogy elárulja a barátait és a Mesterét és aztán jutalmul harminc ezüstpénzt ajánlanak neki. Megszégyenítettnek, reményében megcsaltnak, és teljesen összetörtnek érezte magát. Úgy oldalgott el a templomból, mintha önkívületben lenne. A pénzes zacskót megszokott mozdulattal a mélyzsebébe csúsztatta, ugyanazon zsebébe, melyben oly sokáig az apostoli pénzeket tartalmazó erszényt hordta. És a tömegek után indult, melyek a keresztre feszítések megtekintésére vonultak ki.

Júdás távolról figyelte, amint felállítják a keresztet, rajta az odaszegezett Jézussal, és e látványtól hajtva visszarohant a templomba és, átverekedve magát az ajtónállón, ott találta magát a Szanhedrin előtt, mely még mindig ülésezett. Az áruló csaknem teljesen ki volt fulladva és erősen zaklatott állapotban volt, de ki tudta nyögni e szavakat: „Vétkeztem annyiban, hogy ártatlan vért árultam el. Ti megsértettetek engem. A szolgálatomért jutalmul pénzt ajánlottatok – egy rabszolga árát. Megbántam, hogy ezt tettem; itt van a pénzetek. Mentesülni akarok e tett bűnétől.”

Amikor a zsidók vezetői meghallották Júdást, gúnyolódni kezdtek vele. Az egyikük, aki a teremben álló Júdás közelében ült, intett neki, hogy hagyja el a termet és azt mondta: „A Mesteredet már kivégezték a rómaiak, ami pedig a vétkedet illeti, mit számít az nekünk? Törődj azzal te – és eredj innét!”

Ahogy Júdás kifelé haladt a Szanhedrin terméből, kivette a harminc ezüstöt tartalmazó zacskót és eldobta, s a pénzek szétszóródtak a templompadlón. Amikor az áruló kilépett a templomból, csaknem magán kívül volt. Júdás most esett át azon a tapasztaláson, hogy felismerte a bűn igazi természetét. A rossztett minden káprázata, varázsa, és mámora szertefoszlott. A gonosztevő most ott állt egyedül és szemtől szemben a reményvesztett és csalódott lelke végítéletével. A bűn igéző és kalandos volt az elkövetésekor, de most a puszta és sivár tények termésével kellett szembenéznie.

A mennyország ezen egykori földi követe most Jeruzsálem utcáit járta, elhagyatva és magányosan. A kétségbeesése reménytelen és gyakorlatilag abszolút volt. Áthaladt a városon és tovább a városfalon át kívülre, majd pedig tovább a Hinnom völgyének szörnyű magányába, ahol is felmászott a meredek sziklákon és, a ruhája övét levéve, annak egyik végét egy kis fára kötözte, a másikat pedig a nyaka köré, és levetette magát a mélységbe. Még mielőtt meghalt volna, a reszkető kézzel kötött csomó elengedett, és az áruló teste összezúzódott, ahogy az éles sziklákra csapódott.

 

2. A MESTER HOZZÁÁLLÁSA

Amikor Jézust elfogták, tudta, hogy a földi munkája, melyet a halandói húsvér testhez hasonló alakban végzett, befejeződött. Teljes mértékben felfogta azt a halálnemet, mellyel meg kellett halnia, és kevéssé érdekelték az úgynevezett perének a részletei.

A Szanhedrin tagjaiból álló bíróság előtt Jézus nem volt hajlandó válaszolni a hamistanúk vallomásaira. Csak egy olyan kérdés volt, mely mindig is kierőszakolja a választ, akár barát, akár ellenség teszi fel azt, és az pedig a földi küldetésének természetére és isteniségére vonatkozott. Amikor megkérdezték, hogy vajon ő az Isten Fia, Jézus hűségesen felelt is. Következetesen nem volt hajlandó szólni, amikor a kíváncsi és gonosz Heródes jelenlétében volt. Pilátus előtt csak akkor beszélt, amikor úgy gondolta, hogy Pilátusnak vagy valamely más tisztességes embernek segíthet abban, hogy jobban megértse az általa elmondottak igazságát. Jézus azt tanította az apostolainak, hogy hasztalan dolog a gyöngyeiket disznók elé szórni, és most volt bátorsága az általa tanítottakat alkalmazni. Az ez alkalommal mutatott viselkedése azt példázta, hogy türelmesen aláveti magát az isteni természet fenséges hallgatásával és ünnepélyes méltóságával párosult emberi természetnek. Teljes mértékben kész volt megvitatni Pilátussal bármely, ellene felhozott politikai vádat – bármely kérdést, melyről úgy ítélte meg, hogy az a kormányzó hatáskörébe tartozik.

Jézus meg volt győződve arról, hogy az Atya akarata, hogy alávesse magát az emberi események természetes és szokványos menetének, mint ahogy minden más halandó teremtménynek is így kell tennie, és ezért nem volt hajlandó még a meggyőző ékesszólásának tisztán emberi erőit sem igénybe venni ahhoz, hogy befolyásolja az ő társadalmilag rövidlátó és szellemileg vak halandótársainak mesterkedéseit. Bár Jézus az Urantián élt és halt, az ő teljes emberi jelleme, az elejétől a végéig, olyan látványt nyújtott, melynek célja az volt, hogy a maga teremtette és folyamatosan fenntartotta teljes világegyetemet befolyásolja és tanítsa.

Ezek a rövidlátó zsidók elítélendő módon a Mester halálát követelték, miközben ő félelmetes hallgatással figyelte egy nemzet – a földi atyja saját népe – halálának jelenetét.

Jézus szert tett arra az emberi jellemre, mely képes volt megőrizni a higgadtságát és megmutatni a méltóságát a folyamatos és indokolatlan sértések közepette is. Őt nem lehetett megfélemlíteni. Amikor Annás szolgája először rátámadt, csak annak illendő voltára utalt, hogy állítsanak tanúkat, akik kellőképpen tanúskodnának ellene.

Jézusnak a Pilátus előtti, úgynevezett perében a figyelő mennyei seregek egytől egyig képtelenek voltak tartózkodni attól, hogy továbbítsák a világegyetem részére annak az eseménynek a leírását, hogy „Pilátus áll perben Jézus előtt”.

Amikor Kajafás előtt állt, és amikor a hamis vallomások mind összeomlottak, Jézus nem habozott válaszolni a főpap kérdésére, miáltal a saját vallomásában adta elő azt, amit az istenkáromlásban való elítélésének alapjául ők szerettek volna.

A Mester sohasem mutatta a legkisebb érdeklődést sem Pilátusnak a szabadon engedésére irányuló jó szándékú, ámde bátortalan kísérletei iránt. Tényleg sajnálta Pilátust és őszintén megpróbálta megvilágosítani az ő homályos elméjét. Teljesen közömbös volt a római kormányzó minden olyan próbálkozása iránt, hogy elérje a zsidóknál, hogy visszavonják az ellene felhozott bűnvádjaikat. Az egész szomorú megpróbáltatás alatt egyszerű méltósággal és nem-kérkedő fenségességgel viselkedett. Nem is nagyon akart tükröt tartani a jövendőbeli gyilkosainak a kétszínűségükről, amikor megkérdezték, hogy vajon ő „a zsidók királya”. Mindössze kevés módosító magyarázattal fogadta a megjelölést, tudván, hogy bár ők úgy döntöttek, hogy elutasítják, ő lenne az utolsó, aki valódi nemzeti vezetői szerepet osztana rájuk, akárcsak szellemi értelemben is.

Jézus keveset beszélt e perek alatt, viszont eleget mondott ahhoz, hogy megmutassa minden halandónak azt a fajta emberi jellemet, melyet az ember tökélyre fejleszthet az Istennel való társulásban és hogy kinyilatkoztassa az egész világegyetemnek azt, ahogy az Isten megmutatkozhat a teremtmény életében, amikor egy ilyen teremtmény igazán úgy dönt, hogy megcselekszi az Atya akaratát, s ezzel az élő Isten tevékeny fiává válik.

A tudatlan halandók iránti szeretete teljesen megmutatkozik a durva katonák és a meggondolatlan szolgák gúnyolódásaival, ütlegeléseivel, és pofonjaival kapcsolatos türelmében és nagy önuralmában. Még csak mérges sem volt, amikor bekötötték a szemét és, gúnyosan az arcába csaptak, azt kiáltva: „Na, most mondd meg, hogy ki sújtott le rád.”

Pilátus igazabbul szólt, mint azt maga tudta volna, amikor, miután Jézust megkorbácsoltatta, ezt kiáltva állította a sokaság elé, „Íme, az ember!” Valóban, a rettegő római kormányzó álmában sem gondolta volna, hogy épp abban a pillanatban a világegyetem figyeli, szemléli ezt a különleges jelenetet, amint a szeretett Fejedelme a homályos és elfajzott halandó alattvalók gúnyolódásai és ökölcsapásai jelentette megaláztatásnak van kitéve. És amikor Pilátus szólt, a szavait az egész Nebadon visszhangozta, „Íme, az Isten és az ember!” Attól a naptól kezdve szerte egy világegyetemben számtalan milliók látják azt az embert, míg a Havona Istene, a világegyetemek mindenségének legfelsőbb ura elfogadja a názáreti embert, mint az idő és tér e helyi világegyeteme halandó teremtményei eszményképének való megfelelést. A páratlan életében ő sohasem mulasztotta el kinyilatkoztatni az Istent az embernek. Most, a halandói létpályájának ezen utolsó jeleneteiben és a későbbi halálában új és megható kinyilatkoztatást tett az emberről az Istennek.

 

3. A MEGBÍZHATÓ ZEBEDEUS DÁVID

Nem sokkal azt követően, hogy Jézust átadták a római katonáknak a Pilátus előtt lezajlott meghallgatás után, a templomőrség egy különítménye sietett ki a Getszemániba, hogy szétoszlassa vagy elfogja a Mester követőit. E követők azonban jóval az érkezésük előtt szétszóródtak. Az apostolok visszavonultak a nekik kijelölt búvóhelyekre; a görögök is elvonultak és különböző jeruzsálemi házakhoz mentek; a többi tanítvány ugyancsak eltűnt. Zebedeus Dávid úgy gondolta, hogy Jézus ellenségei vissza fognak térni; így hát hamarosan áthelyezett öt-hat sátrat fentre, a szurdok közelébe, ahová a Mester oly gyakran visszavonult imádkozni és együtt lenni Istennel. Itt szándékozott megbújni és ugyanakkor fenntartani egy központot, illetőleg szervezői állomáshelyet a hírvivői szolgálathoz. Alig hagyta el Dávid a tábort, a templomőrség meg is érkezett. Mivel senkit sem találtak ott, megelégedtek azzal, hogy felégették a tábort és az után siettek vissza a templomba. A jelentésük meghallgatását követően a Szanhedrin megelégedéssel vette tudomásul, hogy Jézus követőit olyannyira megijesztették és legyőzték, hogy már nem állt fenn a veszélye felkelésnek vagy bármiféle próbálkozásnak arra, hogy kimentsék Jézust a kivégzői kezéből. Végre fellélegezhettek, így aztán berekesztették az ülést, és mindenki ment a dolgára, hogy felkészüljön a páska-ünnepre.

Amint Pilátus átadta Jézust a római katonáknak a keresztre feszítés végrehajtására, egy hírvivő indult el sietve a Getszemániba, hogy tájékoztassa Dávidot, és öt percen belül futárok indultak útnak Betszaidába, Pellába, Filadelfiába, Szidonba, Sikembe, Hebronba, Damaszkuszba, és Alexandriába. És e hírnökök azt a hírt vitték, hogy a rómaiak a zsidók vezetőinek nyomatékos kérésére keresztre feszítik Jézust.

E megrendítően szomorú nap folyamán, míg el nem jutott mindenhova az üzenet, hogy a Mestert sírba tették, Dávid hírvivőket küldött ki nagyjából félóránként és azok jelentéseket továbbítottak az apostoloknak, a görögöknek, és Jézus földi családjának, amely Lázár betániai házában gyűlt össze. Amikor a hírvivők elindultak azzal a hírrel, hogy Jézust eltemették, Dávid feloszlatta a helyi futárokból álló testületét a páska-ünnep idejére és a közelgő szombati pihenőnapra, arra utasítva őket, hogy feltűnés nélkül tegyenek jelentést neki vasárnap reggel Nikodémusz házában, mert Dávid úgy gondolta, hogy néhány napra ott húzza meg magát Andrással és Simon Péterrel.

Ez a különös beállítottságú Zebedeus Dávid volt Jézus vezető tanítványai közül az egyetlen, aki hajlott arra, hogy szó szerint és kész tényként vegye a Mester azon kijelentését, hogy meghal és „harmadnapra feltámad”. Dávid egyszer hallotta e jóslatát elmondani és, mivel a gondolkodásmódja olyan volt, hogy szó szerint vette a dolgokat, most azt javasolta a hírvivőinek, hogy vasárnap korareggel gyűljenek össze Nikodémusz házánál, hogy kéznél legyenek a hírek továbbítására abban az esetben, ha Jézus feltámad holtából. Dávid rövidesen észrevette, hogy Jézus követői közül senki sem várta a sírból való ilyen korai visszatérését; ezért beszélt keveset a meggyőződéséről és nem szólt senkinek semmit arról, hogy mozgósította az egész hírvivői csapatát vasárnap korán reggel, kivéve a futárait, akiket péntek délben küldött ki a távolabbi városokba és a hívők központjaiba.

És így Jézus e követői, akik szétszóródtak Jeruzsálemben és annak környékén, aznap éjjel megtartották a páska-ünnepet, másnap pedig elvonultak a nyilvánosság elől.

 

4. ELŐKÉSZÜLETEK A KERESZTRE FESZÍTÉSRE

Miután Pilátus mosta kezeit a sokaság előtt, s ezzel próbálta tisztára mosni annak bűnét, hogy egy ártatlan embert küldött a keresztre pusztán azért, mert félt dacolni a zsidók vezetőinek követelésével, elrendelte, hogy a Mestert adják át a római katonáknak és azt a parancsot adta a kapitányuknak, hogy késlekedés nélkül feszítsék keresztre. Azt követően, hogy átvették Jézust, a katonák visszavezették őt a praetorium udvarába, és miután levették róla a palástot, melyet Heródes adott rá, saját ruháiba öltöztették. Ezek a katonák gúnyolták és csúfolták, de további fizikai büntetésekkel nem sújtották. Jézus most egyedül volt ezekkel a római katonákkal. A barátai bujkáltak; az ellenségei elmentek a dolgukra; már Zebedeus János sem volt mellette.

Röviddel nyolc óra után történt, hogy Pilátus átadta Jézust a katonáknak és kevéssel kilenc óra előtt került sor arra, hogy elindultak a keresztre feszítés helyszínére. E több mint félórás időtartam alatt Jézus egy szót sem szólt. Egy nagy világegyetem ügyvitele gyakorlatilag leállt. Gábriel és a Nebadon főurai vagy itt, az Urantián gyülekeztek, vagy pedig figyelmesen követték a főangyalok térjelentéseit arra törekedve, hogy képben legyenek, hogy mi történik az Ember Fiával az Urantián.

Mire a katonák felkészültek, hogy elinduljanak Jézussal a Golgotára, már kezdett nagy hatással lenni rájuk az ő szokatlan higgadtsága és rendkívüli méltósága, az ő nem panaszkodó hallgatása.

A Jézussal való elindulás a keresztre feszítés helyszínére nagyobbrészt azért szenvedett késedelmet, mert a kapitány az utolsó percben elrendelte, hogy vigyenek magukkal két halálraítélt tolvajt is; lévén, hogy Jézust azon a délelőttön kellett keresztre feszíteniük, a római kapitány úgy gondolta, hogy ez a kettő is meghalhat vele együtt, hogy ne várják meg a páska-ünnepi események végét.

Amint a tolvajokat felkészítették, az udvarba vezették őket, ahol meglátták Jézust, az egyikük életében először találkozott vele, de a másik már többször hallott felőle, a templomban és sok hónappal korábban a pellai táborban is.

 

5. JÉZUS HALÁLÁNAK A PÁSKA-ÜNNEPHEZ VALÓ VISZONYA

Nincs közvetlen kapcsolat Jézus halála és a zsidó páska-ünnep között. Igaz, a Mester ezen a napon, a páska-ünnepre való felkészülés napján, adta életét a húsvér testben, és nagyjából akkor, amikor a páska-ünnepi bárányokat a templomban feláldozták. Ám ez a véletlen egybeesés semmilyen módon nem utal arra, hogy az Ember Fiának a halála a földön bármilyen kapcsolatban lenne a zsidó áldozási rendszerrel. Jézus zsidó volt, de az Ember Fiaként a teremtésrészek halandója volt. A már elmondott és a Mester közelgő keresztre feszítésének ezen órájához vezető események elégségesek annak jelzésére, hogy az ekkortájt bekövetkező halála tisztán természetes és ember által irányított ügy volt.

Ember és nem az Isten volt az, aki eltervezte és kivitelezte Jézus kereszthalálát. Igaz, az Atya nem volt hajlandó beavatkozni az emberi események menetébe az Urantián, de a paradicsomi Atya nem rendelte el, nem igényelte, illetőleg nem követelte meg a Fia olyan halálát, ahogyan azt a földön elvégezték. Tény, hogy valamiképp előbb-utóbb Jézusnak meg kellett válnia a halandói testétől, a húsvér testbeni megtestesülésétől, ám e feladatot számtalan módon végrehajthatta volna úgy, hogy nem két tolvaj között egy kereszten hal meg. Mindez az ember cselekedete volt, nem az Istené.

A Mester megkeresztelése idejére ő már megszerezte a szükséges földi és húsvér testbeni tapasztalás gyakorlatát, mely az ő hetedik és utolsó világegyetemi alászállásához kellett. Ekkorra Jézus a földi kötelességének már eleget tett. Az egész élet, melyet azt követően megélt, és még a halálának módja is, tisztán személyes segédkezés volt a részéről az ezen a világon és a többi világon élő halandó teremtményei jóléte és felemelése érdekében.

Ama jó hírek evangéliuma, hogy a halandó emberben hit által szellem-tudatosulhat az, hogy ő az Isten fia, nem függ Jézus halálától. Való igaz, hogy az országról szóló mindezen evangéliumot igen erősen megvilágította a Mester halála, de még inkább az ő élete.

Mindaz, amit az Ember Fia mondott vagy tett a földön, nagymértékben megszépítette az Istenhez fűződő fiúságnak és az emberek közötti testvériségnek a tantételeit, ám az Isten és az emberek közötti ezen alapvető fontosságú kapcsolatok eredendően megvannak azon világegyetemi tényekben, hogy az Isten szereti a teremtményeit és az isteni Fiak természetüknél fogva irgalmasak. E megható és istenmód szépséges kapcsolatok ember és az Alkotója között e világon és minden más világon szerte a világegyetemek mindenségében, az örökkévalóságtól fogva léteznek; és azok semmilyen értelemben nem függenek az Isten Teremtő Fiainak ezen időszakos alászállási beiktatásaitól, akik így felveszik a teremtett értelmes lényeik természetét és hasonlatosságát azon ár részéül, mely árat meg kell fizetniük azért, hogy véglegesen megkapják a korlátlan főhatalmat a saját helyi világegyetemük felett.

A mennyei Atya éppen úgy szerette a halandó embert a földön Jézus urantiai életét és halálát megelőzően, mint ahogy az ember és az Isten társas viszonyának ezen érzékfeletti megmutatkozását követően. A Nebadon Istenének az Urantián emberként való megtestesülése olyan nagyszerű folyamat, mely nem tudta fokozni az örökkévaló, végtelen, és egyetemes Atya sajátosságait, viszont gazdagabbá tett és megvilágosított minden más intézőt és teremtményt a Nebadon világegyetemben. Míg a mennyei Atya nem szeret bennünket jobban Mihály ezen alászállása miatt, minden más mennyei értelem igen. És ez azért van így, mert Jézus nem csak Istent nyilatkoztatta ki az embernek, hanem mert ugyancsak új kinyilatkoztatást tett az emberről az Isteneknek és a világegyetemek mindensége mennyei értelmeinek.

Jézus nem úgy készül meghalni, mint bűnért való áldozat. Nem vezekelni fog az emberi faj veleszületett erkölcsi bűnösségéért. Az emberiségnek nincs ilyen faji vétke az Isten előtt. A bűnösség tisztán személyes bűn és ismeret kérdése, az Atya akarata és az ő Fiainak igazgatása elleni szándékos lázadás kérdése.

A bűnnek és a lázadásnak semmi köze sincs a paradicsomi Istenfiak alapvető alászállási tervéhez, jóllehet számunkra úgy tűnik, hogy a megmentési terv az alászállási terv egyik ideiglenes jellemzője.

Az Istentől eredő megszabadulás az Urantia halandói számára éppoly eredményes és csalhatatlanul bizonyos lett volna, ha Jézust nem hal meg a tudatlan halandók kegyetlen kezeitől. Ha a Mestert kedvezően fogadták volna a földi halandók és a húsvér testbeni életét önként feladva távozott volna az Urantiáról, akkor az az Isten szeretetének és a Fiú irgalmának tényét – az Istennél való fiúi elismerés tényét – semmi módon nem érintette volna. Ti, halandók, az Isten fiai vagytok, és egyetlen dologra van szükség ahhoz, hogy ez az igazság tényszerűvé váljon a személyes tapasztalásotokban, és az nem más, mint a szellemtől született hitetek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.