Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

183. ÍRÁS – JÉZUS ELÁRULÁSA ÉS ELFOGÁSA

 

Miután Jézus utoljára is felkeltette Pétert, Jakabot, és Jánost, azt tanácsolta nekik, hogy menjenek a sátraikba és próbáljanak meg aludni, hogy a másnapi kötelességeikre felkészülhessenek. Ám ekkorra a három apostol már teljesen ébren volt; a rövid szunyókálások felüdítették őket, emellett pedig élénkítőleg hatott rájuk és felizgatta őket az, hogy a helyszínre ért két izgatott hírvivő, akik Zebedeus Dávid után érdeklődtek és gyorsan a keresésére is indultak, amint Péter elmondta nekik, hogy Dávid őrt áll.

Bár a nyolc apostol mélyen aludt, a görögöket, akik mellettük vertek tábort, jobban eltöltötte a bajtól való félelem, de olyannyira, hogy őrt állítottak, hogy jelezzen nekik veszély esetén és keltse fel őket. Amikor a két hírvivő sietve megérkezett a táborba, a görög őrszem felébresztette mindegyik honfitársát, akik teljesen felöltözve és teljes fegyverzetben özönlöttek ki a sátraikból. A nyolc apostol kivételével az egész tábor talpon volt ekkor. Péter szerette volna hívni a társait, de Jézus határozottan megtiltotta neki. A Mester szelíden felszólította mindannyiukat, hogy menjenek vissza a sátraikba, de az emberek nemigen akartak eleget tenni a javaslatának.

Lévén, hogy a követőit nem tudta feloszlatni, a Mester otthagyta őket és elindult lefelé az olajütő irányában, mely a Getszemáni liget bejárata közelében állt. Bár a három apostol, a görögök, és a többi táborlakó habozott, hogy rögtön utána eredjen-e, János Márk kerülő úton, az olajfákon keresztül sietve elindult és egy kis pajtában rejtőzött el az olajütő mellett. Jézus azért távolodott el a tábortól és a barátaitól, hogy a letartóztatására érkezők az apostolok zaklatása nélkül foghassák el őt. A Mester félt felkelteni az apostolait és félt attól, hogy az elfogásakor jelen legyenek, nehogy úgy elragadja őket a gyűlölet Júdás árulásának láttán, hogy ellenálljanak a katonáknak és esetleg vele együtt őket is őrizetbe vegyék. Attól tartott, hogy ha vele együtt őket is letartóztatják, akkor ők is vele pusztulnak.

Bár Jézus tudta, hogy a halálának terve a zsidók vezetőinek tanácsaitól eredt, tudta azt is, hogy az egész aljas ármánykodás élvezte Lucifer, Sátán, és Kaligasztia teljes támogatását. És jól tudta, hogy a teremtésrészek eme lázadóit örömmel töltené el az is, ha láthatnák, hogy az összes apostola is vele pusztul.

Jézus leült magában, az olajütőnél, ott várta az áruló érkezését, és ekkor csak János Márk és a mennyei figyelők megszámlálhatatlan serege látta őt.

 

1. AZ ATYA AKARATA

Komoly veszély ered abból, hogy félreértik a Mester húsvér testbeni létpályájának végével összefüggő számos mondás és esemény jelentését. Azt a kegyetlen bánásmódot, melyben a tudatlan szolgák és az érzéketlen katonák részesítették Jézust, a tárgyalásokon tanúsított tisztességtelen viselkedést, és a magukat vallási vezetőknek mondók ellenséges hozzáállását, nem szabad összekeverni azzal a ténnyel, hogy Jézus, aki türelmesen alávetette magát mindeme szenvedésnek és megaláztatásnak, valójában a paradicsomi Atya akaratát teljesítette. Valóban és igazából az volt az Atya akarata, hogy a Fia fenékig ürítse a születéstől a halálig tartó halandói létezés poharát, de a mennyei Atyának semmilyen része nem volt abban, hogy azok a polgárosodottnak mondott emberi lények, akik oly embertelenül megkínozták a Mestert és sorozatos megaláztatástokban részesítették az ő nem védekező személyét, az ilyen embertelen viselkedésre ösztönzést kapjanak. Ezek az embertelen és megdöbbentő tapasztalások, melyeket Jézusnak el kellett viselnie a halandói élete utolsó óráiban, semmilyen értelemben nem képezték részét az Atya isteni akaratának, melynek végig vitelére az ő emberi természete oly diadalmasan tett fogadalmat akkor, amikor az ember véglegesen megadta magát az Istennek, melyet az a hármas ima jelzett, melyet Jézus a kertben mondott el, mialatt a kifáradt apostolai a fizikai kimerültség álmát aludták.

A mennyei Atya azt szerette volna az alászálló Fiától, hogy természetes módon fejezze be a földi pályáját, éppen úgy, ahogy minden halandónak a földön és a húsvér testben be kell fejeznie életét. A közönséges férfiak és nők nem remélhetik, hogy az utolsó óráikat a földön és a halál rákövetkező eseményét valamilyen különleges mentesülés teszi könnyűvé. Ennek megfelelően Jézus úgy döntött, hogy úgy adja életét a húsvér testben, mely megfelel a természetes események menetének, és állhatatosan elutasította, hogy kiszabadítsa magát az embertelen események gonosz összjátékának kegyetlen szorításából, mely szörnyű bizonyossággal haladt előre az ő felfoghatatlan megaláztatása és gyalázatos halála felé. És a gyűlölet mindezen elképesztő megnyilvánulásának és a kegyetlenség mindeme példátlan megmutatkozásának minden eleme rossz emberek és gonosz halandók munkája volt. Nem a mennyei Isten akarta, és nem is Jézus főellenségei parancsolták azt, bár ez utóbbiak sokat tettek annak érdekében, hogy biztosítsák, hogy a meggondolatlan és rossz halandók így elutasítsák az alászálló Fiút. Még a bűn atyja is elfordította arcát a keresztre feszítés jelenetének gyötrő borzalmától.

 

2. JÚDÁS A VÁROSBAN

Azt követően, hogy Júdás oly hirtelenül otthagyta az Utolsó Estebéd asztalát, egyenesen az unokatestvére házához tartott, onnan pedig mind a ketten egyenest a templomőrség kapitányához mentek. Júdás arra kérte a kapitányt, hogy gyűjtse össze az őrséget és elmondta neki, hogy hajlandó elvezetni őket Jézushoz. Lévén, hogy Júdás röviddel az előtt jelent meg a színen, mint ahogy számították, némi késéssel tudtak csak elindulni Márk házához, ahol Júdás reményei szerint megtalálják Jézust, amint még mindig az apostolokkal beszélget. A Mester és a tizenegyek bő tizenöt perccel azt megelőzően hagyták el Illés Márk házát, hogy az áruló és az őrség megérkezett. Amikorra a letartóztatására készülők odaértek Márk házához, Jézus és a tizenegyek már jócskán a város falain kívül jártak és útban voltak az Olajfák hegyén lévő tábor felé.

Júdást nagyon feldúlta, hogy nem tudták elfogni Jézust Márk otthonában és a tizenegy férfi társaságában, akik közül csak kettő volt felfegyverkezve az ellenállásra. Tudomására jutott, hogy a délután folyamán, amikor a tábort elhagyta, csak Simon Péter és Zélóta Simon viselt kardot; Júdás abban reménykedett, hogy Jézust akkor foghatják el, amikor a város csendes, amikor csekély az ellenállás esélye. Az áruló attól félt, hogy ha megvárja, míg visszaérnek a táborukba, több mint hatvan hű tanítvánnyal találják szemben magukat, és tudta azt is, hogy Zélóta Simon nagy mennyiségű fegyvert tárol. Júdás egyre idegesebb lett, ahogy belegondolt abba, hogy a tizenegy hű apostol mennyire meggyűlöli őt, és félt, hogy mindannyian az elpusztítására törnek majd. Nemcsak, hogy hűtlen volt, hanem a szívében igazán gyáva is.

Miután nem sikerült megtalálniuk Jézust a felsőteremben, Júdás arra kérte az őrség kapitányát, hogy térjenek vissza a templomba. Ekkorra a vezetők már gyülekezni kezdtek a főpap házában, Jézus fogadására készülve, mivelhogy a hitszegővel kötött egyezségük értelmében Jézus letartóztatására aznap éjfélig kellett sort keríteni. Júdás elmagyarázta a társainak, hogy elkerülték Jézust Márk házánál, és hogy az elfogására kénytelenek lesznek elmenni a Getszemániba. Az áruló ez után úgy folytatta, hogy több mint hatvan odaadó követője táborozik vele, és hogy azok mind jól fel vannak fegyverezve. A zsidók vezetői emlékeztették Júdást, hogy Jézus mindig is az ellen nem állást hirdette, Júdás azonban azt felelte, hogy az ilyen tanításának megtartása kapcsán nem lehet Jézus minden követőjében megbízni. Valóban aggódott önmagáért és ezért merte negyven fegyveres katona társaságát kérni. Lévén, hogy a zsidó hatóságoknak nem állt rendelkezésére ekkora fegyveres erő, egyből elmentek Antónia erődjébe és arra kérték a római parancsnokot, hogy adja melléjük ezt az őrséget; de amikor a római parancsnok megtudta, hogy Jézust akarják elfogni, azonnal elutasította a kérésük teljesítését és a feletteséhez irányította őket. Ily módon több mint egy óra telt el azzal, hogy hatóságról hatóságra jártak, mire végül arra utasították őket, hogy járuljanak maga Pilátus elé, hogy engedélyt kaphassanak a fegyveres római őrség bevetésére. Késő volt már, amikor odaértek Pilátus házához, és ő már visszavonult a magánszobájába a feleségével. Pilátus habozott, hogy bármit is kezdjen e dologgal, annál is inkább, mert a felesége arra kérte, hogy ne teljesítse a kérést. Mivel azonban a zsidó Szanhedrin elnöklő tisztviselője jött el és kérte személyesen e segítséget, a kormányzó úgy gondolta, hogy bölcs dolog a kérelem teljesítése, mert úgy gondolta, hogy később ő majd helyrehozhatja azt a rosszat, amit ezek elkövetni szándékoztak.

Ennek megfelelően, amikor Karióti Júdás a templomból elindult, nagyjából féltizenkettőkor, több mint hatvan ember kísérte – templomi őrök, római katonák, és a főpapok és vezetők kíváncsi szolgái.

 

3. A MESTER ELFOGÁSA

Ahogy a fegyveres katonák és őrök e csoportja fáklyákat és lámpásokat tartva a kerthez közeledett, Júdás jóval a csapat előtt haladt, hogy gyorsan azonosítani tudja Jézust, és így a letartóztatására készülők könnyedén elfoghassák még mielőtt a társai a védelmére siethetnének. És volt még egy oka annak, hogy Júdás úgy döntött, hogy a Mester ellenségei előtt halad: Úgy gondolta, hogy úgy tűnhet, hogy a katonák előtt ért a helyszínre, és így az apostolok és a Jézus körül gyülekező többiek nem tudják majd közvetlen kapcsolatba hozni őt a szorosan a nyomában járó fegyveres őrökkel. Júdás még arra is gondolt, hogy majd úgy tesz, mintha azért sietett volna ide, hogy figyelmeztesse őket a letartóztatásra igyekvők közeledésére, ám e számítását keresztülhúzta az, ahogyan Jézus az árulót megbélyegzőn üdvözölte. Bár a Mester kedvesen szólt Júdáshoz, úgy köszöntötte, mint hitszegőt.

Ahogy Péter, Jakab, és János, valamint a mintegy harminc táborbeli társuk észrevette a fegyveres csapatot, amint az fáklyákkal előbukkan a hegytetőn, tudták, hogy e katonák Jézus elfogására jönnek, és mind gyorsan lerohantak az olajütőhöz, ahol a Mester a holdfényben egymagában üldögélt. Ahogy az egyik oldalon a katonák közeledtek, a három apostol és társaik a másik oldalon tartottak arrafelé. Amint Júdás odalépett, hogy üdvözölje a Mestert, a két csoport megállt, nem mozdult, közöttük a Mesterrel és Júdással, mely utóbbi arra készült, hogy áruló csókkal illesse Jézus homlokát.

Az áruló korábban abban reménykedett, hogy miután az őröket a Getszemániba vezette, egyszerűen csak megmutatja Jézust a katonáknak, vagy legfeljebb megtartja azon ígéretét, hogy csókkal üdvözli őt, és az után gyorsan eltűnik a színről. Júdás nagyon félt attól, hogy az apostolok mind jelen lesznek, és hogy a támadásukat őrá összpontosítják megtorlásul azért, mert el merte árulni a szeretett tanítójukat. Ám amikor a Mester úgy üdvözölte, mint árulót, olyannyira összezavarodott, hogy nem próbálkozott a meneküléssel.

Jézus még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megmentse Júdást attól, hogy ténylegesen is elárulja őt, annyiban, hogy mielőtt a hitszegő odaért volna hozzá, félrevonult és, megszólítva a bal oldalon legelöl álló katonát, a rómaiak kapitányát, így szólt, „Kit kerestek?” A kapitány azt felelte, „A názáreti Jézust.” Erre Jézus egyenesen odaállt a tiszt elé és, ezen egész teremtésösszesség Istenének higgadt méltóságában, azt mondta, „Én vagyok az.” E fegyveres csapat tagjai közül sokan hallották Jézust tanítani a templomban, mások meg már hallottak a nagy tetteiről, és amikor meghallották, hogy ilyen nyíltan azonosítja magát, az első sorokban állók visszahőköltek. Meglepetéssel töltötte el őket, hogy milyen higgadtan és fenségesen azonosította magát. Ezért aztán már nem volt szükség arra, hogy Júdás folytassa az árulási tervének kivitelezését. A Mester bátran felfedte magát az ellenségei előtt, és így már Júdás segítsége nélkül is elfoghatták volna. Ám a hitszegőnek tennie kellett valamit, hogy magyarázatot adjon az eme fegyveres csapattal való együttlétére, és emellett meg akarta mutatni, hogy ő a maga részéről eleget tesz a zsidók vezetőivel kötött egyezségnek annak érdekében, hogy jogosult legyen arra a nagy jutalomra és tiszteletre, melyről azt hitte, hogy el fogják halmozni azzal azért cserébe, hogy megtartotta azon ígéretét, hogy Jézust a kezükre játssza.

Amint az őrök magukhoz tértek a Jézus megpillantásából és szokatlan hangjának színéből fakadó első megdöbbenésükből, és amint az apostolok és a tanítványok közelebb jöttek, Júdás odalépett Jézushoz és, homlokon csókolva őt, azt mondta, „Üdvöz légy, Mester és Tanító.” És ahogy Júdás így megölelte a Mesterét, Jézus így szólt: „Barátom, hát ennyi nem elég! Még el is árulnád-e az Ember Fiát egy csókkal?”

Az apostoloknak és a tanítványoknak valósággal a földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Egy pillanatig senki sem mozdult. Erre Jézus, kibontakozva Júdás áruló öleléséből, odalépett az őrökhöz és katonákhoz és újra megkérdezte, „Kit kerestek?” És a kapitány megint azt mondta, „A názáreti Jézust.” És Jézus megint csak azt felelte: „Mondtam már, hogy én vagyok az. Ha tehát engem kerestek, a többiek hadd menjenek útjukra. Én kész vagyok veletek menni.”

Jézus hajlandó volt az őrökkel visszamenni Jeruzsálembe, és a katonák kapitánya ugyancsak hajlandó volt megengedni a három apostolnak és a társaiknak, hogy békében a dolgukra menjenek. De mielőtt ehhez hozzáfoghattak volna, ahogy Jézus ott állt, várva a kapitány parancsait, egy bizonyos Malchusz, a főpap szír testőre, odalépett Jézushoz és arra készült, hogy hátrakösse Jézus kezeit, jóllehet a római kapitány nem rendelte el, hogy Jézust megkötözzék. Amikor Péter és társai azt látták, hogy a Mestert ilyen megaláztatásban akarják részesíteni, nem tudták tovább türtőztetni magukat. Péter kirántotta a kardját és a többiekkel együtt odarohant, hogy lesújtson Malchuszra. De még mielőtt a katonák a főpap szolgájának védelmére kelhettek volna, Jézus tiltón felemelte a kezét és, hajlíthatatlanul azt mondta: „Péter, tedd el a kardodat. Akik kardot ragadnak, azok kard által pusztulnak. Hát nem érted, hogy az Atya akarata, hogy kiigyam e poharat? És nem tudod azt sem, hogy én akár most is parancsolhatnék az angyalok és társaik több mint tizenkét hadosztályának, akik kiragadnának engem e néhány ember kezéből?”

Mialatt Jézus ily eredményesen leállította a követői fizikai ellenállásának megmutatkozását, ez már elég volt ahhoz, hogy az őrség kapitányát félelem töltse el, aki így a katonái segítségével erősen megragadta Jézust és gyorsan megkötözték. És amint súlyos kötelekkel a kezét összekötötték, Jézus azt mondta nekik: „Miért jöttök ellenem kardokkal és botokkal, mint ahogy a haramiát szokás elfogni? Naponta ott voltam veletek a templomban, nyilvánosan tanítottam az embereket, és nem próbáltatok meg elfogni.”

Miután Jézust megkötözték, a kapitány, attól való félelmében, hogy a Mester követői esetleg megpróbálkoznak a kiszabadításával, parancsokat adott, hogy őket is fogják el; ám a katonák nem voltak elég gyorsak, ugyanis Jézus követői, meghallván a kapitány által a letartóztatásukra kiadott parancsokat, sietve visszavonultak a szurdokba. János Márk mindvégig a közeli pajtában maradt egyedül. Amikor az őrök elindultak Jézussal vissza Jeruzsálembe, János Márk megpróbált kilopózni a pajtából annak érdekében, hogy utolérje a menekülő apostolokat és tanítványokat; ám épp ahogy előmerészkedett, a menekülő tanítványok üldözéséből utoljára visszatérő katonák egyike a közelben haladt el és, meglátva az ifjút a lenvászon köpenyben, üldözni kezdte, és majdnem utol is érte. A katona valójában elég közel került Jánoshoz ahhoz, hogy megragadja a köpenyét, de a fiatalember kiszabadította magát az öltözékből, és mezítelenül menekült tovább, mialatt a katona az üres köpenyt markolta. János Márk a legnagyobb sietségben tartott Zebedeus Dávidhoz a felső ösvényen. Amikor elmesélte Dávidnak, hogy mi történt, mindketten visszasiettek az alvó apostolok sátraihoz és tájékoztatták a nyolcakat a Mester elárulásáról és elfogásáról.

Nagyjából akkor, amikor ők a nyolc apostolt ébresztgették, azok, akik a szurdokba menekültek, most visszatértek, és mindannyian az olajsajtó közelében gyülekeztek, hogy megvitassák a teendőket. Időközben Simon Péter és Zebedeus János, akik az olajfák között bújtak el, már elindultak a katonák, őrök, és szolgák tömege után, akik úgy vitték vissza Jézust Jeruzsálembe, mintha egy megátalkodott bűnözőt vittek volna. János közelről követte a tömeget, Péter azonban távolabb jött utánuk. Miután János Márk kiszabadult a katona markából, magához vett egy köpenyt, melyet Simon Péter és Zebedeus János sátrában talált. Gyanította, hogy az őrök Annásnak, a kiérdemesült főpapnak a házához viszik Jézust; így futva megkerülte az olajfa-ligetet és a tömeg elébe került, elbújva a főpap palotájának kapujához vezető bejárat közelében.

 

4. VITA AZ OLAJÜTŐNÉL

Zebedeus Jakab ott találta magát Simon Pétertől és a fivérétől, Jánostól, magára hagyva, és így aztán csatlakozott a többi apostolhoz és a táborbeli társaikhoz az olajütőnél, hogy megvitassák, hogy mit tegyenek a Mester elfogására válaszul.

Jézus már korábban felmentette Andrást az apostoltársainak csoportos igazgatásával kapcsolatos minden felelősség alól; ennek megfelelően, az életük legnagyobb válsághelyzetében, András most hallgatott. Egy rövid kötetlen beszélgetést követően Zélóta Simon felállt az olajütő kőfalára és, szenvedélyes hangon érvelve a Mester és az ország ügye iránti hűség mellett, felszólította apostoltársait és a többi tanítványt, hogy siessenek a tömeg után és mentsék meg Jézust. A társaság többsége hajlott arra, hogy elfogadja az ő határozott vezetését, ha nem hangzott volna el Nátániel tanácsa, aki abban a pillanatban állt fel, amint Simon befejezte a beszédet és ő felhívta a figyelmüket a Jézus által gyakran elmondott tanításokra az ellen nem állással kapcsolatban. Emlékeztetette őket arra is, hogy Jézus épp azon az éjszakán utasította őket arra, hogy óvják meg életüket arra az időre, amikor el kell indulniuk a világban és hirdetniük kell a mennyországról szóló evangélium jó híreit. És Nátániel ezen álláspontját támogatta Zebedeus Jakab is, aki most elmesélte, hogy Péter és a többiek miként rántották elő kardjukat a Mester letartóztatása elleni védekezésül, és hogy Jézus arra kérte Simon Pétert és a többi, kardot rántó társát, hogy tegyék tokjába a pengéjüket. Máté és Fülöp szintén beszélt, de semmilyen határozott eredményre nem jutottak e vitában egészen addig, amíg Tamás, felhívva a figyelmüket arra a tényre, hogy Jézus azt tanácsolta Lázárnak, hogy ne tegye ki magát halálos veszedelemnek, rámutatott, hogy nem tehetnek semmit a Mesterük megmentése érdekében, minthogy ő nem hajlandó megengedni a barátainak, hogy megvédjék, és mivel ragaszkodott ahhoz, hogy nem fog élni az isteni hatalmaival az emberi ellenségeinek leszerelése érdekében. Tamás rávette őket, hogy oszoljanak, mindenki térjen haza, figyelemmel arra, hogy Zebedeus Dávid a táborban marad, hogy egy információs elosztóközpontot és hírvivői főhadiszállást tartson fenn a csoport számára. Aznap reggel félháromra a tábor kiürült; csak Dávid maradt ott három-négy hírvivővel, a többieket elküldte, hogy szerezzenek információt arról, hogy hová vitték Jézust, és mit fognak tenni vele.

Öt apostol, Nátániel, Máté, Fülöp, és az ikrek, Betfagéban és Betániában bújt meg. Tamás, András, Jakab, és Zélóta Simon a városban bujkált. Simon Péter és Zebedeus János Annás házáig követte a csapatot.

Röviddel napkelte után Simon Péter visszasétált a Getszemáni táborba, mély kétségbeesés szomorú képét mutatva. Dávid egy hírvivő felügyelete mellett elküldte, hogy csatlakozzon a testvéréhez, Andráshoz, aki Nikodémusz házában tartózkodott Jeruzsálemben.

Zebedeus János, ahogy Jézus meghagyta neki, a keresztre feszítés legvégéig a közelében maradt, és ő volt az, aki óráról órára ellátta Dávid hírnökeit információval, melyet elvittek Dávidnak a kerti táborba, és amelyet az után eljuttattak a bujkáló apostoloknak és Jézus családjának.

Kétségkívül úgy volt, hogy a pásztort lesújtották és a nyájat szétkergették! Mialatt mindannyian bizonytalanul tudatában voltak, hogy Jézus előre figyelmeztette őket erre a helyzetre, a Mester hirtelen eltűnése túlságosan is megdöbbentette őket, semhogy képesek lettek volna az eszüket rendesen használni.

Nem sokkal a nappal beálltát követően és éppen az után, hogy Pétert elküldték a testvéréhez, az történt, hogy Júdás, Jézus húsvér testbeni testvére arra érkezett a táborba, csaknem lélekszakadva és Jézus családjának többi tagja előtt, hogy megtudja, hogy a Mestert már letartóztatták; és egyből rohant is lefelé a jerikói úton, hogy megvigye a hírt anyjának és a fiú- és lánytestvéreinek. Zebedeus Dávid Júdás révén azt üzente Jézus családjának, hogy Márta és Mária betániai házánál gyülekezzenek és ott várják a híreket, melyeket a hírvivői rendszeresen megvisznek nekik.

Így alakult tehát a helyzet a csütörtök éjjel utolsó felében és a pénteki nap korareggeli óráiban, már ami az apostolokat, a főbb tanítványokat, és Jézus földi családját illeti. És mindeme csoportok és egyének között Dávid azon hírvivői szolgálata tartotta a kapcsolatot, melyet Zebedeus Dávid tovább működtetett a Getszemáni ligeti székhelyéről.

 

5. ÚTBAN A FŐPAP PALOTÁJÁHOZ

Azt megelőzően, hogy elindultak volna Jézussal a kertből, vita alakult ki a templomőrség zsidó parancsnoka és a katonák csapatának római kapitánya között abban, hogy hová is vigyék Jézust. A templomőrség kapitánya olyan parancsokat adott, hogy vigyék a hivatalban lévő főpap, Kajafás elé. A római katonák kapitánya úgy rendelkezett, hogy Jézust Annásnak, a korábbi főpapnak és Kajafás apósának palotájába kell vinni. És ezt azért tette, mert a rómaiak szokás szerint közvetlenül Annással tárgyaltak minden olyan dologban, amely a zsidó egyházi törvények kikényszerítésével volt kapcsolatos. És a római kapitány parancsának engedelmeskedtek; Jézust előzetes kihallgatásra Annás házához vitték.

Júdás a kapitányok közelében haladt, meghallgatva mindent, amit beszéltek, de nem vett részt a vitában, mert sem a zsidó kapitánynak, sem a római tisztnek nemigen akadt sok beszélnivalója az árulóval – ennyire megvetették őt.

Zebedeus János, aki emlékezett a Mester azon utasításaira, hogy legyen mindig kéznél, nagyjából ekkor már egészen megközelítette Jézust, aki a két kapitány között haladt. A templomőrség parancsnoka, meglátva a mellettük haladó Jánost, odaszólt a helyettesének: „Fogjátok el ezt az embert és kötözzétek meg. Ő az egyik követője ennek a fickónak.” De amikor a római kapitány meghallotta ezt és, körülnézve, meglátta Jánost, parancsot adott, hogy az apostol hadd menjen mellette, és hogy senki ne bántsa. Ez után a római kapitány azt mondta a zsidó kapitánynak: „Ez az ember nem hitszegő és nem is gyáva. Láttam a kertben, és ő nem rántott kardot, hogy ellenálljon nekünk. Megvan a bátorsága, hogy előjöjjön és a Mesterével legyen, és senki se emeljen rá kezet. A római törvény megengedi, hogy bármely fogolynak legalább egy barátja ott álljon mellette a vádlottak padjánál, és ezt az embert nem fogja senki megakadályozni abban, hogy a Mestere, a fogoly, mellett álljon.” És amikor Júdás meghallotta ezt, olyannyira elszégyellte magát és olyannyira megszégyenült, hogy egészen lemaradt a menetelőktől, s egyedül ért oda Annás palotájához.

És ez megmagyarázza, hogy Zebedeus János miért kapott engedélyt arra, hogy Jézus mellett legyen végig a megpróbáltatást jelentő tapasztalásaiban ezen az éjszakán és másnap. A zsidók féltek bármit is mondani Jánosnak vagy bármily módon zaklatni őt, mert némiképp olyan helyzetbe került, mint egy római tanácsos, akit azért jelöltek ki, hogy figyelje a zsidó egyházi bíróság ténykedését. János e kitüntetett szerepe annál is inkább megszilárdult, amikor átadva Jézust a templomőrség kapitányának Annás palotájának kapujában, a római, a helyetteséhez szólva, azt mondta: „Menj e fogollyal és gondoskodj arról, hogy ezek a zsidók meg ne öljék Pilátus jóváhagyása nélkül. Figyelj oda, hogy meg ne gyilkolják, és ügyelj, hogy a barátja, a galileai, engedélyt kapjon, hogy mellette álljon és megfigyelhessen mindent, ami zajlik.” És János így tudott ott lenni Jézus közelében egészen a kereszten való haláláig, míg a többi tíz apostol arra kényszerült, hogy rejtőzködésben maradjon. János római védelem alatt cselekedett így, és a zsidók nem is merték zaklatni a Mester halála utánig.

És végig az Annás palotájához vezető úton Jézus nem nyitotta ki a száját. Az elfogásától kezdve az Annás előtti megjelenéséig az Ember Fia egy szót sem szólt.

184. ÍRÁS – A SZANHEDRIN BÍRÓSÁGA ELŐTT

 

Annás képviselői titokban arra utasították a római katonák kapitányát, hogy miután Jézust letartóztatta, azonnal vigye Annás palotájába. A korábbi főpap azt szerette volna, ha megőrizheti a maga, mint a zsidók fő egyházi hatóságának tekintélyét. Volt egy másik célja is azzal, hogy Jézust néhány órára a házában tartsa, és ez pedig az volt, hogy időt adjon ahhoz, hogy a Szanhedrin bíróságát szabályosan összehívhassák. Törvényellenes dolog volt a Szanhedrin bíróságát a templombeli reggeli áldozatbemutatás ideje előtt összehívni, és ezt az áldozatot nagyjából hajnali háromkor mutatták be.

Annás tudta, hogy egy, a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság várakozik a veje, Kajafás, palotájában. Éjfélre a Szanhedrin mintegy harminc tagja gyűlt össze a főpap otthonában, hogy készen álljanak ítéletet mondani Jézus felett, amint eléjük hozzák. Csak ama tagok gyűltek össze, akik erősen és nyíltan szemben álltak Jézussal és az ő tanításával, hiszen mindössze huszonhárom főre volt szükség ahhoz, hogy egy pert lefolytató bíróságot alkossanak.

Jézus mintegy három órát töltött Annás palotájában az Olajfák hegyén, nem messze a Getszemáni kerttől, ahol elfogták. Zebedeus János szabadon és biztonságban mozoghatott Annás palotájában, de nem csak azért, mert a római kapitány így határozott, hanem azért is, mert őt és Jakab fivérét jól ismerték az idősebb szolgák, mivel sokszor vendégeskedtek a palotában, ugyanis a korábbi főpap anyjuknak, Szalóménak a távoli rokona volt.

 

1. AZ ANNÁS ÁLTAL LEFOLYTATOTT VIZSGÁLAT

Annás, aki a templomi jövedelmekből gazdagodott meg, és akinek a veje a hivatalban lévő főpap volt, és akinek összeköttetései voltak a római hatóságokkal, valóban a leghatalmasabb egyén volt az egész zsidóságban. Behízelgő és ármánykodó alkat, cselszövő és összeesküvő személy volt. A Jézustól való megszabadulás ügyét ő akarta irányítani; félt teljesen rábízni egy ilyen fontos feladatot az ő durva és erőszakos vejére. Annás meg akart bizonyosodni afelől, hogy a Mester perét a szadduceusok tartják kézben; tartott a némely farizeus részéről esetlegesen megnyilvánuló rokonszenvtől, minthogy a Szanhedrin gyakorlatilag minden tagja, aki Jézus mellett hitet tett, farizeus volt.

Annás már évek óta nem találkozott Jézussal, egészen azóta nem, hogy Jézus ellátogatott az otthonába és nyomban távozott is onnan, ahogy felmérte, hogy Annás milyen hűvösen és tartózkodóan fogadja. Annás arra gondolt, hogy épít e korai ismeretségre és ennek révén próbálja meg rávenni Jézust, hogy adja fel a követeléseit és hagyja el Palesztinát. Nemigen akaródzott neki részt venni egy jó ember megölésében és arra a következtetésre jutott, hogy Jézus talán úgy dönt, hogy inkább elhagyja az országot, mintsem, hogy elszenvedje a halált. De amikor Annás ott állt az elszánt és rendíthetetlen galileai előtt, egyből tudta, hogy hasztalan dolog volna ilyen ajánlatokkal próbálkozni. Jézus még fenségesebb és biztosabb fellépésű volt, mint ahogy Annás emlékezetében élt.

Amikor Jézus ifjabb volt, Annás nagy érdeklődést mutatott iránta, de most a bevételeit veszélyeztette az, amit Jézus nemrégiben tett azzal, hogy kikergette a pénzváltókat és egyéb zsibáru-kereskedőket a templomból. E tette sokkal jobban kiváltotta az egykori főpap gyűlöletét, mint Jézus tanításai.

Annás belépett a tágas kihallgatási terembe, helyet foglalt egy nagy székben, és megparancsolta, hogy hozzák elé Jézust. Miután néhány pillanatig szótlanul szemlélte a Mestert, így szólt: „Te is tudod, hogy tennünk kell valamit a tanításod ügyében, hiszen megzavarod az ország nyugalmát és rendjét.” És Annás kérdőn tekintett Jézusra, a Mester pedig mélyen a szemébe a nézett, de nem válaszolt. Megint Annás szólalt meg, „Hogy hívják a tanítványaidat, Zélóta Simonon, a felbujtón, kívül?” Jézus megint csak letekintett rá, de nem felelt.

Annást annyira megzavarta az, hogy Jézus nem hajlandó válaszolni a kérdéseire, hogy azt mondta neki: „Nem érdekel téged, hogy barátságos vagyok-e veled vagy sem? Nem veszed figyelembe, hogy a hatalmamban áll dönteni a közelgő pered kérdéseiben?” Amikor Jézus meghallotta ezt, azt mondta: „Annás, te is tudod, hogy nem lehetne hatalmad felettem, hacsaknem az Atya engedélye révén. Némelyek azért akarják elpusztítani az Ember Fiát, mert tudatlanok; nem tudnak jobbat, de te, barátom, te tudod, hogy mit teszel. Hogy mered hát elutasítani az Isten világosságát?”

Az a nyájas modor, ahogyan Jézus Annáshoz szólt, csaknem összezavarta őt. De elméjében már elszánta magát, hogy Jézusnak vagy el kell hagynia Palesztinát vagy meg kell halnia; így hát összeszedte a bátorságát és megkérdezte: „Hát mi is az, amit a népnek tanítani próbálsz? Minek mondod magad?” Jézus azt felelte: „Tudod nagyon jól, hogy én csak nyíltan szóltam a világnak. Tanítottam a zsinagógákban és sokszor a templomban is, ahol minden zsidó és számos nem-zsidó is meghallgatott engem. Titkon semmit sem mondtam; miért kérdezgetsz hát engem a tanításomról? Miért nem hívod össze azokat, akik hallottak engem és kérdezed meg őket? Íme, egész Jeruzsálem hallotta, amit beszéltem, még ha te magad nem is hallottad e tanításokat.” De mielőtt Annás válaszolhatott volna, a palota főintézője, aki a közelben állt, arcul csapta Jézust, mondván, „Hogy mersz ily szavakkal felelni a főpapnak?” Annás nem feddte meg az intézőjét, Jézus azonban ezzel fordult hozzá, „Barátom, ha rosszat mondtam, szólj a rossz ellen; de ha igazat szóltam, akkor miért kell megütnöd?”

Bár Annás sajnálta, hogy az intézője megütötte Jézust, túl büszke volt ahhoz, hogy foglalkozzon a dologgal. Zavarában átment egy másik terembe, otthagyva Jézust a ház szolgáival és a templomőrséggel csaknem egy órára.

Amikor visszatért, odament a Mesterhez és így szólt, „Azt állítod, hogy te vagy a Messiás, Izráel megszabadítója?” Jézust azt mondta: „Annás, te ismertél engem már ifjúkorom óta. Tudod, hogy én nem mondom magamat senkinek, kivéve, aminek Atyám kinevezett, és hogy engem minden emberhez küldött, nem-zsidóhoz és zsidóhoz egyaránt.” Erre Annás azt mondta: „Nekem azt mondták, hogy azt állítottad, hogy te vagy a Messiás; igaz ez?” Jézus Annásra nézett, de csak annyit felelt, „Te mondtad.”

Ekkortájt érkeztek hírnökök Kajafás palotájából azt tudakolván, hogy Jézust mikor állítják a Szanhedrin bírósága elé, és mivel már közeledett a hajnal, Annás úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha Jézust megkötözve és a templomőrség őrizetében átküldi Kajafáshoz. Rövidesen ő maga is követte őket.

 

2. PÉTER AZ UDVARBAN

Ahogy az őrök és katonák csapata Annás palotájának bejáratához közeledett, Zebedeus János a római katonák kapitányának oldalán menetelt. Júdás valamivel lemaradva haladt, Simon Péter pedig jóval távolabbról követte őket. Miután János belépett a palotaudvarba Jézussal és az őrökkel együtt, Júdás csak a kapuig jött, látván Jézust és Jánost, továbbment Kajafás házához, ahol tudomása szerint a Mester valódi perére később sor fog kerülni. Röviddel azt követően, hogy Júdás elment, Simon Péter érkezett meg, és ahogy ott álldogált a kapu előtt, János meglátta őt, amint Jézust a palotába vitték. A kapuslány, aki a kaput nyitotta, ismerte Jánost, és amikor János megszólította és arra kérte, hogy engedje be Pétert, a leány örömmel beleegyezett.

Péter, miután belépett az udvarba, odament a faszénből rakott tűzhöz, hogy megmelegedjen, mert az éjszaka csípős volt. Igencsak úgy érezte, hogy nem helyénvaló dolog itt lennie, Jézus ellenségei körében, és valóban nem volt az. A Mester nem utasította, hogy legyen a közelében, mint ahogy meghagyta azt Jánosnak. Péter azon apostolokhoz tartozott, akiket külön is figyelmeztettek, hogy ne sodorják veszélybe az életüket a Mesterük e perének és keresztre feszítésének ideje alatt.

Péter röviddel az előtt hajította el a kardját, hogy a palotakapuhoz ért volna, így hát fegyvertelenül lépett Annás udvarába. Elméjében vadul kavarogtak a kusza gondolatok; nemigen tudta felfogni, hogy Jézust letartóztatták. Nem tudta megérteni a helyzet valóságát – hogy ő itt van Annás udvarában, és a főpap szolgái oldalán melegszik a tűznél. Kíváncsi volt, hogy mit csinál a többi apostol és, aztán azon töprengve, hogy vajon János hogyan kaphatott engedélyt arra, hogy a palotába belépjen, arra a következtetésre jutott, hogy azért alakult így a dolog, mert a szolgák ismerték, lévén, hogy János kérte meg a kapust, hogy beengedjék őt.

Nem sokkal az után, hogy a kapuslány beengedte Pétert, és miközben Péter a tűznél melegedett, a lány odament hozzá és civódva azt mondta, „Te nem egyike vagy e férfi tanítványainak?” Péternek nem kellett volna meglepődnie azon, hogy felismerték, mert János volt az, aki megkérte a lányt, hogy a palotakapun átengedje; de olyan feszült idegállapotban volt, hogy a tanítványként való azonosítása kibillentette az egyensúlyából, és mivel elméjében egyetlen gondolat tolult előre – az a gondolat, hogy mentse az életét – nyomban azt felelte a fiatal leány kérdésére, „Én nem.”

Csakhamar egy másik szolga jött oda Péterhez és megkérdezte: „Nem téged láttalak a kertben, amikor e fickót elfogták? Nem vagy te is az ő egyik követője?” Péter ekkor nagyon megrémült; nem látott lehetőséget a vádlói elől való biztonságos menekülésre; így aztán indulatosan tagadott mindenféle kapcsolatot Jézussal, azt mondta, „Én nem ismerem ezt az embert, és nem vagyok a követője sem.”

Nagyjából ekkortájt hívta félre a kapuslány Pétert és így szólt: „Biztos vagyok abban, hogy te ennek a Jézusnak az egyik tanítványa vagy, és nem csak azért, mert az egyik követője kért meg, hogy beengedjelek az udvarba, hanem azért is, mert a nővérem, aki itt van, látott téged a templomban ezzel az emberrel. Miért tagadod ezt?” Amikor Péter meghallotta a leány vádját, szitkozódva és esküdözve tagadta, hogy bármiképpen ismerné Jézust, megint csak ezt mondva, „Én nem vagyok ennek az embernek a követője, még csak nem ismerem; eddig nem is halottam felőle.”

Péter egy időre otthagyta a tüzet és a kertben sétálgatott. Szeretett volna kiszökni, de félt, hogy felhívja magára a figyelmet. Lévén, hogy fázni kezdett, visszament a tűzhöz, és a mellette álldogáló férfiak egyike azt mondta: „Te egész biztosan ennek az embernek az egyik tanítványa vagy. Ez a Jézus galileai, és a beszéded elárul, mert te is úgy beszélsz, mint egy galileai.” És Péter megint csak tagadta, hogy bármiféle kapcsolatban állna a Mesterével.

Péter olyannyira össze volt zavarodva, hogy azzal próbálta elkerülni a vádlóival való érintkezést, hogy visszahúzódott a tűztől és egyedül maradt a fedett folyosón. A több mint egyórányi elvonulás után a kapus és a nővére megtalálta, és mindketten civódva rótták fel neki, hogy Jézus követője. És ő megint tagadta a vádat. Épp amikor még egyszer tagadta, hogy bármiféle kapcsolatban állna Jézussal, megszólalt a kakas, és Péternek eszébe jutottak a Mester által aznap éjjel hozzá intézett figyelmeztető szavak. Ahogy ott állt, nehéz szívvel és összetörve a bűntudat súlya alatt, feltárultak a palota kapui, és az őrök Jézust vezetve elindultak Kajafáshoz. Ahogy a Mester elhaladt Péter mellett, a fáklyák fényénél meglátta az egykor magabiztos és felületesen bátor apostolának arcán megmutatkozó kétségbeesett arckifejezést, és odafordult és Péterre emelte a tekintetét. Péter soha nem felejtette azt a nézést, amíg csak élt. E pillantás a sajnálat és a szeretet olyan keveréke volt, melyet halandó ember sohasem látott a Mester arcán.

Azt követően, hogy Jézus és az őrök kimentek a palota kapuin, Péter utánuk eredt, de csak egy darabon. Nem tudott továbbmenni. Leült az út mellett és keservesen sírni kezdett. És amikor a lelki gyötrelmének e könnyeit kisírta, elindult vissza a tábor felé, abban reménykedve, hogy megleli a fivérét, Andrást. A táborhoz érve csak Zebedeus Dávidot találta ott, aki elküldött egy hírvivőt, hogy vezesse el oda, ahol a testvére megbújt Jeruzsálemben.

Péter eme teljes tapasztalását Annás palotájának udvarában, az Olajfák hegyén élte meg. Nem követte Jézust a főpap, Kajafás palotájába. Az, hogy Péter felismerte, hogy többször is megtagadta a Mesterét mire a kakas megszólalt, azt jelzi, hogy mindez Jeruzsálemen kívül történt, hiszen törvény ellen való dolog volt szárnyast tartani magán a városon belül.

Amíg a kakaskukorékolás észre nem térítette Pétert, csak arra tudott gondolni, ahogy ott járkált föl és alá az épület külső, fedett folyosóján, hogy ne fázzon, hogy milyen ügyesen kitért a szolgák gyanúsítgatásai elől, és miként hiúsította meg ama tervüket, hogy Jézussal azonosítsák. Addig csak arra tudott gondolni, hogy ezeknek a szolgáknak nincs erkölcsi vagy törvényes alapjuk az ő kérdőre vonására, és ténylegesen is dicsérte magát azért, ahogy őszerinte elkerülte azt, hogy beazonosítsák és esetleg elfogják és bebörtönözzék. Amíg a kakas meg nem szólalt, Péter nem ismerte fel, hogy megtagadta a Mesterét. Amíg Jézus rá nem tekintett, nem értette meg, hogy nem volt képes élni ama kiváltságaival, melyeket az ország követeként megkapott.

Lévén, hogy megtette az első lépést a megalkuvás és a legkisebb ellenállás útján, semmi sem volt nyilvánvalóbb Péter számára, minthogy folytassa az elhatározott viselkedést. Nagyszerű és nemes jellemet igényel az, hogy elindulva a rossz úton, az ember megforduljon és a jó felé menjen. Az ember elméje túl gyakran igyekszik igazolni a tévedés útján való megmaradást, ha egyszer már rálépett arra az útra.

Péter sohasem hitte el teljesen, hogy megbocsátást nyerhet, amíg nem találkozott a Mesterével annak feltámadását követően és látta, hogy úgy fogadja őt, mint a megtagadásai e megrendítően szomorú éjszakájának tapasztalásai előtt.

 

3. A SZANHEDRIN TAGJAIBÓL ÁLLÓ BÍRÓSÁG ELŐTT

Körülbelül félnégyre járt az idő ezen a péntek reggelen, amikor a főpap, Kajafás, megnyitotta a Szanhedrin tagjaiból álló vizsgálóbíróság ülését és elrendelte, hogy hozzák eléjük Jézust e hivatalos bírósági tárgyalásra. A Szanhedrin három korábbi alkalommal, nagy szavazati többséggel, már halálra ítélte Jézust, és úgy döntöttek, hogy megérdemli a halált a törvényszegés, az istenkáromlás és Izráel atyái hagyományainak semmibevétele kapcsán megfogalmazott, nem hivatalos vádak alapján.

Ez a Szanhedrin nem hivatalos ülése volt és arra nem is a szokott helyen, a templom faragott köves termében került sor. Ez a bíróság a mintegy harminc Szanhedrin-tag alkotta különleges tárgyaló bíróság volt és összehívásukra a főpap palotájában kerítettek sort. Zebedeus János végig ott volt Jézussal az úgynevezett per alatt.

Mennyire büszkék voltak ezek a főpapok, írástudók, szadduceusok, és egyes farizeusok arra, hogy Jézust, a tisztségük el nem fogadóját és a tekintélyük megkérdőjelezőjét most biztosan a kezeik között tudhatják! És eltökéltek voltak abban, hogy a bosszúszomjas szorításukból nem kerülhet ki élve.

A zsidók, amikor valakit főbenjáró bűnnel vádoltak meg, rendszerint nagy körültekintéssel működtek és megtettek minden intézkedést annak érdekében, hogy biztosítsák a tisztességes eljárást azzal, hogy gondosan választották ki a tanúkat és úgy vezették le az egész pert. Ám ez alkalommal Kajafás inkább volt vádló, mint elfogulatlan bíró.

Jézus a szokásos öltözékében és hátrakötött kézzel jelent meg e bíróság előtt. Az egész bíróság meglepődött és némiképp össze is zavarodott a fenséges megjelenésén. Sohasem láttak még ilyen foglyot és sohasem voltak tanúi ilyen higgadtságnak egy emberben, aki az életéről döntő per alanya volt.

A zsidó törvény megkövetelte, hogy legalább két tanú legyen azonos véleményen bármely dologban, mielőtt vádat lehet emelni egy fogoly ellen. Júdást nem használhatták fel tanúként, mert a zsidó törvény külön tiltotta a hitszegő tanúskodását. Több mint húsz hamistanú volt kéznél, hogy Jézus ellen valljanak, ám az ő vallomásaik oly ellentmondásosak és oly nyilvánvaló koholmányok voltak, hogy maguk a Szanhedrin tagjai is erősen szégyellték az előadásukat. Jézus ott állt, szelíden figyelve ezeket a hamisan esküvőket, és maga ez az arckifejezés zavarba hozta a hamistanúkat. Mindeme hamistanúzás alatt a Mester egy szót sem szólt; nem felelt a számos hamis vádjukra.

Az első alkalom, amikor két tanújuk véleménye hasonlítani kezdett, az volt, amikor két férfi azt állította, hogy hallották Jézust, amint azt mondja, az egyik templomi beszédében hogy „kezeivel lerombolja ezt a templomot és harmadnapra kéz nélkül egy új templomot emel”. Jézus nem pontosan ezt mondta, függetlenül attól a ténytől, hogy amikor a felemlített megjegyzést tette, a saját testére mutatott.

Bár a főpapok azt kiáltották Jézusnak, „Nem felelsz e vádak egyikére sem?” Jézus nem nyitotta ki a száját. Ott állt csendben, míg az összes hamistanú elő nem adta a vallomását. Ezeknek a hamisan esküvőknek a szavait annyi gyűlölet, elfogultság, és gátlástalan túlzás jellemezte, hogy a vallomásuk önmagával került ellentmondásba. A hamis vádjaik legjobb cáfolata a Mester higgadt és fenséges hallgatása volt.

Röviddel a hamistanúk vallomástételének elkezdődése után érkezett meg Annás és helyet is foglalt Kajafás mellett. Annás most felállt és amellett érvelt, hogy Jézus e fenyegetése, miszerint lerombolja a templomot, már elégséges három vádhoz ellene:

1. Hogy a nép veszélyes becsmérlője. Hogy lehetetlen dolgokat tanított nekik és egyébként is becsapta őket.

2. Hogy elvakult forradalmár annyiban, hogy pártolja a szent templom elleni erőszakot, különben hogyan tudná lerombolni azt?

3. Hogy varázslást tanított annyiban, hogy azt ígérte, hogy új templomot épít, és hogy kéz nélkül teszi azt.

Már az egész Szanhedrin egyetértett abban, hogy Jézus bűnös a zsidó törvények halált érdemlő megszegésében, most azonban további vádakat akartak elővezetni a viselkedésével és a tanításával kapcsolatban, melyek igazolnák Pilátus számára a foglyukra kiszabott halálos ítéletet. Tudták, hogy meg kell szerezniük a római kormányzó beleegyezését, mielőtt Jézust törvényesen kivégezhetik. És Annás úgy gondolta, hogy úgy kell folytatni a pert, hogy olybá tűnjön, mintha Jézus veszélyes tanító volna, semhogy kint lehessen az emberek között.

Kajafás azonban már nem bírta tovább elviselni a Mester látványát, amint az tökéletes önuralommal és töretlen hallgatással ott áll. Úgy gondolta, hogy tud legalább egy módot arra, hogy a foglyot rábírják a megszólalásra. Ennek megfelelően odaszaladt Jézushoz és, ujját vádlón a Mester arca előtt rázva, azt mondta: „Megparancsolom, az élő Isten nevében, hogy mondd meg nekünk, hogy te vagy-e a Megszabadító, az Isten Fia.” Jézus így felelt Kajafásnak: „Én vagyok. Rövidesen elmegyek Atyámhoz, és az Ember Fia rövidesen hatalommal ruháztatik fel és újra uralkodni fog a mennyei seregek felett.”

Amikor a főpap meghallotta Jézus eme szavait, roppant haragra gerjedt, és felsőruháját megszaggatva, azt kiabálta: „Milyen tanúság kell még nekünk? Íme, most mind hallottátok ennek az embernek az istenkáromlását. Szerintetek mit kellene tenni most ezzel a törvényszegővel és istenkáromlóval?” És egyhangúlag mind azt felelték, „Megérdemli a halált; feszíttessék meg.”

Jézus nem mutatott érdeklődést a hozzá intézett semmilyen kérdés iránt, amikor Annás vagy a Szanhedrin tagjai előtt állt, azt az egyetlen kérdést kivéve, mely a földi alászállási küldetésére irányult. Amikor megkérdezték, hogy vajon ő az Isten Fia, rögvest és világosan igenlően válaszolt.

Annás azt szerette volna, ha a per folytatódik, és hogy a római törvénnyel és a római intézményekkel kapcsolatos jézusi hozzáállás egyértelmű természetét illetően olyan vádakat fogalmazzanak meg, melyeket később Pilátus elé terjeszthetnek. A tanácstagok türelmetlenül várták a mielőbbi befejezést, nem csak azért, mert az volt a páska-ünnepre való felkészülés napja és világi munkát dél után már nem volt szabad végezni, hanem azért is, mert attól tartottak, hogy Pilátus bármikor visszatérhet Júdea római fővárosába, Cezáreába, lévén, hogy csak a páska-ünnepre jött Jeruzsálembe.

Annás azonban nem tudta ellenőrzés alatt tartani a bíróságot. Az után, hogy Jézus oly váratlanul felelt Kajafásnak, a főpap előrelépett és ököllel Jézus arcába csapott. Annás, miként a bíróság többi tagja is, meg volt döbbenve, és ahogy a teremből kifelé haladtak, Jézus arcába köptek, és sokuk gúnyosan meg is legyintette őt a tenyerével. És ily rendezetlenül és hallatlan felfordulás közepette ért véget a Jézus ügyét tárgyaló, a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság első ülése félötkor.

Harminc előítéletes és a hagyományoktól elvakult hamis bíró, a hamistanúikkal, akart ítéletet mondani egy világegyetem igaz Teremtője felett. És e heves vádlókat felbőszítette ezen Isten-ember fenséges hallgatása és nemes viselkedése. A hallgatását szörnyű volt elviselni; a beszéde félelmet nem ismerően dacos volt. Nem hatottak rá a fenyegetéseik és nem tántorították el a támadásaik. Az ember ítél az Istenről, de ő még akkor is szereti őket és meg akarja menteni őket, ha tudja.

 

4. A MEGALÁZTATÁS ÓRÁJA

A zsidó törvény előírta, hogy halálos ítélet kiszabása esetén két bírósági ülést kell tartani. E második ülést az elsőt követő napon kellett megtartani, és a bíróság tagjainak a köztes időt böjtöléssel és gyászban kellett eltölteniük. Ám ezek az emberek nem várhatták meg a következő napot, hogy megerősítést nyerjen ama döntésük, hogy Jézusnak meg kell halnia. Mindössze egyetlen órát vártak. Időközben Jézust a kihallgatási teremben tartották a templomőrség őrizetében, akik, a főpap szolgáival együtt, azzal szórakoztak, hogy mindenféle megaláztatással halmozták el az Ember Fiát. Gúnyolták, leköpték, és kegyetlenül megpofozták. Vesszővel csaptak az arcába és azt mondták, „Na most mondd meg, te Megszabadító, hogy ki sújtott le rád.” És így tettek egy teljes órán át, gyalázva és gonoszul bánva ezzel a nem védekező galileaival.

A szenvedést és a gúnyolódásból fakadó megpróbáltatásokat hozó e megrázóan szomorú óra alatt, mely események a tudatlan és érzéketlen őrök és szolgák előtt zajlottak, Zebedeus János magányos rettegésben várakozott a szomszédos teremben. Amikor e durva cselekedetek elkezdődtek, Jézus egy fejmozdulattal jelezte Jánosnak, hogy távozzon. A Mester jól tudta, hogy ha megengedni az apostolának, hogy a szobában maradva tanúja legyen ezeknek az aljasságoknak, János felháborodása oly mértékig fokozódna, hogy a kitörő tiltakozása valószínűleg a halálát okozná.

E szörnyű óra alatt Jézus egyetlen szót sem szólt. Az emberiség e kedves és érzékeny lelke számára, mely lélek személyiségi viszonyban ezen egész világegyetem Istenével társult, nem jutott keserűbb rész a megaláztatás poharából, mint e szörnyű órában eme tudatlan és kegyetlen őrök és szolgák kénye-kedvére kiszolgáltatva lenni, akikre az ő zaklatásában ennek az úgynevezett Szanhedrin bíróságnak a tagjai által mutatott példa hatott ösztönzőleg.

Az emberi szív valószínűleg nem képes felfogni a felháborodástól való azon elborzadást, mely egy hatalmas világegyetemen söpört végig, amint a mennyei értelmek tanúi voltak annak a látványnak, hogy a szeretett Uruk aláveti magát az ő tudatlan és félrevezetett teremtményei akaratának a szerencsétlen Urantia bűntől elhomályosult szféráján.

Mely állati vonás készteti az ember arra, hogy megtámadja és fizikailag is bántalmazza azt, amit szellemileg, illetőleg értelmileg nem képes elérni? A félig polgárosodott emberben még mindig ott lappang egy olyan kíméletlen erőszakosság, mely igyekszik rászabadulni azokra, akik bölcsességben és a szellemi teljesítményben felsőbbrendűek. Nézzétek e polgárosodottnak mondott embereknek a rossz gyengédtelenségét és állatias vadságát, amint az állati öröm egy bizonyos formáját nyerik abból, hogy e fizikai támadást intézik az ellen nem álló Ember Fia ellen. Ahogy ezek a támadások, gúnyolódások, és ütések Jézust érték, ő nem védekezett, de nem volt védtelen. Jézust nem győzték le, ő pusztán nem küzdött anyagi értelemben.

A Mesternek, mint egy hatalmas és kiterjedt világegyetem teremtőjének, fenntartójának, és megmentőjének egész, hosszú és eseménydús létpályáján kivívott győzelmeinek megvannak a pillanatai. Miután teljes életet élt az Istent az embernek kinyilatkoztatva, Jézus most arra vállalkozik, hogy új és példátlan módon nyilatkoztassa ki az embert az Istennek. Jézus most a világoknak nyilatkoztatja ki a teremtményi személyiség-elszigetelődés minden félelme feletti végső győzelmet. Az Ember Fia végre teljesen felismerte az Isten Fiaként való azonosságát. Jézus nem habozik kijelenteni, hogy ő és az Atya egy; és ama legfelsőbb és fenséges tapasztalás ténye és igazsága alapján int arra minden ország-hívőt, hogy úgy legyen vele egy, mint ahogy ő és az Atyja egy. A Jézus vallásában való ezen élő tapasztalás így válik azzá a bizonyos és biztos eljárássá, miáltal a szellemileg elszigetelődött és mindenségrendileg elmagányosult földi halandók képesek kitörni a személyiségi elszigeteltségből, annak minden félelem-következményéből és az azzal járó tehetetlenségi érzésekből. A mennyország testvéri valóságaiban az Isten hű fiai végleg megszabadulnak a sajátlényegük elszigeteltségéből, mind személyes, mind bolygói viszonylatban. Az Istent ismerő hívő egyre jobban megtapasztalja a világegyetemi léptékű szellemi közösségiesülés elragadtatását és nagyszerűségét – a fenti létpolgárságot és azzal együtt a tökéletesség elérése isteni végzetének örök felismerését.

 

5. A BÍRÓSÁG MÁSODIK ÜLÉSE

Öt harminckor a bíróság újból összeült, és Jézust a szomszédos terembe vezették, ahol János várt rá. Itt a római katonák és a templomőrség vigyázott rá, mialatt a bíróság hozzáfogott azoknak a vádaknak a megfogalmazásához, melyeket Pilátus elé terjeszthetnek. Annás nyilvánvalóvá tette a társai számára, hogy az istenkáromlás vádjának nincs elég súlya Pilátus előtt. Júdás jelen volt a bíróság e második ülésén, de nem tanúskodott.

A bíróság ezen ülése csak félórát tartott, és amikor az ülést berekesztették, hogy Pilátus elé járuljanak, a Jézus elleni vádbeszédet, mely elegendő a halálos ítélethez, három tételben állították össze:

1. Hogy ő a zsidó nemzet megrontója; becsapta az embereket és lázadásra buzdította őket.

2. Hogy azt tanította az embereknek, hogy ne fizessenek adót a császárnak.

3. Hogy, azzal, hogy egy újfajta ország királyának és megalapítójának vallotta magát, felségárulást követett el a császárral szemben.

Ez az egész eljárás szabálytalan volt és teljes mértékben ellentétben állt a zsidó törvényekkel. Nem volt két olyan tanú, akik egyetértettek volna bármely kérdésben, kivéve azokat, akik azt állították, hogy Jézus kijelentette, hogy elpusztítja a templomot és három nap múltán újra felemeli azt. És még e kérdésben sem szólt senki a védelem oldaláról, és Jézust sem kérték, hogy magyarázza meg a kijelentését.

Az egyetlen tárgykör, melyben a bíróság következetesen el tudta ítélni, az istenkáromlás volt, és ebben teljes mértékben az ő vallomására építettek. De még az istenkáromlás esetében sem tartottak szabályos szavazást a halálos ítélet mellett.

És most három olyan vád megfogalmazására vetemedtek, melyekkel Pilátus elé járulhattak, amelyekről nem hallgattak meg tanúkat, és amelyekben úgy állapodtak meg, hogy a megvádolt fogoly nem volt jelen. Amint ezt megtették, három farizeus távozott is; holtan akarták látni Jézust, de nem voltak hajlandók tanúk nélkül és az ő távollétében vádakat összetákolni ellene.

Jézus többet nem jelent meg a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság előtt. Nem akartak még egyszer a szemébe nézni az után, hogy ítéletet mondtak az ártatlan élete felett. Jézus (emberként) nem ismerte meg a vádjaikat addig, amíg meg nem hallotta azokat Pilátustól.

Mialatt Jézus a teremben tartózkodott Jánossal és az őrökkel, és miközben a bíróság a második ülését tartotta, a főpap palotájában lévő nők közül néhányan, a barátaikkal együtt, eljöttek megnézni a különös foglyot, és az egyikük megkérdezte tőle, „Te vagy a Messiás, az Isten Fia?” És Jézus így válaszolt: „Ha megmondom nektek, nem hisztek nekem; és ha megkérdezlek titeket, nem feleltek.”

Aznap reggel hat órakor Jézust elvezették Kajafás házából Pilátus elé, hogy az megerősítse a halálos ítéletet, melyet a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság oly igazságtalanul és szabálytalanul már kiszabott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.