Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

181. ÍRÁS – AZ UTOLSÓ INTELMEK ÉS FIGYELMEZTETÉSEK

 

A tizenegyeknek elmondott búcsúbeszédet követően Jézus kötetlen beszélgetést folytatott velük és felidézték számos olyan élményüket, melyben csoportként és egyénekként részük volt. E galileaiak végre kezdték érteni, hogy a barátjuk és tanítójuk el fogja hagyni őket, és reménykedve kapaszkodtak azon ígéretbe, hogy rövidesen újra velük lesz, de hajlamosak voltak elfelejteni, e visszatérése úgyszintén csak rövid ideig fog tartani. Az apostolok és a vezető tanítványok közül sokan tényleg úgy gondolták, hogy e rövid időre szóló visszatérési ígéret arra utalt, hogy Jézus egy rövid látogatást tesz az Atyjánál, miután visszatér majd és megalapítja az országot. És a tanításának az ilyen értelmezése összhangban volt mind az előre kialakított meggyőződéseikkel, mind pedig a vérmes reményeikkel. Lévén, hogy az élethosszig tartó meggyőződéseikben és a vágyaik teljesülésével kapcsolatos reményeikben így egyetértettek, már nem esett nehezükre, hogy a Mester szavaihoz olyan értelmezést találjanak, mely az erős sóvárgásaikat igazolhatja.

Miután a búcsúbeszédet megvitatták és elméjükben megnyugodtak, Jézus újra az apostolok figyelmét kérte és hozzáfogott az utolsó intelmeinek és figyelmeztetéseinek közreadásához.

 

1. AZ UTOLSÓ VIGASZTALÓ SZAVAK

Amikor a tizenegyek helyet foglaltak, Jézus felállt és így szólt hozzájuk: „Amíg veletek vagyok a húsvér testben, én csak egy lehetek közöttetek vagy az egész világon. De amint a halandói természet eme burkától megváltam, úgy térhetek majd vissza, mint bennetek lakozó szellem, aki mindegyikőtökben és mindenki olyanban lakozik, aki hisz az országról szóló ezen evangéliumban. Ily módon az Ember Fia szellemi megtestesüléssé válik minden igaz hívő lelkében.

„Amint visszatértem, hogy bennetek lakozzam és rajtatok keresztül munkálkodjak, képes leszek jobban továbbvezetni titeket ezen az életen keresztül és jobban tudok majd utat mutatni nektek a számos lakóhelyen át a jövőbeli életben a mennyeknek országában. Az Atya örökkévaló teremtésében az élet nem a tétlenség és az önző kényelem végtelen pihenése, hanem vég nélküli fejlődés a kegyben, az igazságban, és a dicsőségben. Az Atyám házában lévő sok-sok állomáshely egy-egy megálló, olyan élet, melynek rendeltetése az, hogy felkészítsen titeket az előttetek álló következőre. És a világosság gyermekei így fognak dicsőségről dicsőségre továbbmenni, míg eljutnak ahhoz az isteni állapothoz, ahol szellemileg tökéletessé váltak, éppen olyan tökéletessé, mint amilyen tökéletes az Atya minden dologban.

„Ha követni akartok, amikor itt hagylak titeket, akkor minden őszinte erőfeszítéseteket arra irányítsátok, hogy a tanításaim szelleme és az életem eszményképe szerint éljetek – az Atya akaratát megcselekedve. Ezt tegyétek ahelyett, hogy megpróbálnátok utánozni a természetes életemet a húsvér testben, melyet szükségszerűen meg kellett élnem ezen a világon.

„Az Atya küldött engem e világba, de közületek csak néhányan döntöttek úgy, hogy teljesen elfogadnak. A szellememet minden húsvér testre kiárasztom, de nem minden ember fogja elfogadni ezt az új tanítót a lélek kísérőjeként és tanácsadójaként. De akik elfogadják, azok megvilágosodnak, megtisztulnak, és megvigasztaltatnak. És az Igazság e Szelleme az élő víz örökkévaló életre feltörő forrásává fog válni bennük.

„És most, hogy távozni készülök tőletek, vigasztaló szavakat akarok szólni. Békével távozom tőletek; a békémet adom nektek. Ezeket az ajándékokat nem úgy adom, ahogy a világ ad – mértékkel – én mindegyiketeknek megadom mindazt, amit el tudtok fogadni. Ne nyugtalankodjon a szívetek, és ne hagyjátok azt se, hogy megrémüljön. Legyőztem a világot, és bennem ti mind győzedelmeskedni fogtok hiten keresztül. Figyelmeztettelek titeket, hogy az Ember Fiát meg fogják ölni, de biztosítalak titeket, hogy még visszatérek, még ha csak rövid időre is, mielőtt elmegyek az Atyához. És miután felemelkedtem az Atyához, biztosan elküldöm az új tanítót, hogy veletek legyen és a szívetekben lakozzon. És amikor látjátok mindezt megtörténni, ne ijedjetek meg, hanem inkább higgyetek, minthogy minderről előre tudtatok. Erős ragaszkodással szerettelek titeket, és nem szeretnélek elhagyni benneteket, de ez az Atya akarata. Az én időm elérkezett.

„Ezen igazságok egyikében se kételkedjetek miután az üldöztetés szétszór és a sok szomorúság elcsüggeszt titeket. Amikor azt érzitek, hogy egyedül vagytok a világban, én tudni fogok a ti elszigeteltségetekről, éppen úgy, ahogy ti is tudtok az enyémről, amikor mindegyikőtöket otthonába szétkergetik, s az Ember Fia így az ellenségeinek kezére jut. De én sohasem vagyok egyedül; az Atya mindig velem van. Még ekkor is imádkozni fogok értetek. És mindeme dolgokat azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen és bővében legyetek annak. E világon gyötrelem jut nektek, de örvendezzetek; győzedelmeskedtem a világban és megmutattam nektek az örökkévaló örömhöz és az örökké tartó szolgálathoz vezető utat.”

Jézus megnyugtatja azokat, akik társai az Atya akaratának megcselekedésében, de nem az e világ örömeinek és megelégedettségeinek sora szerint. A hitetlen anyagi világnézetűek és végzethívők csak kétféle béke és lelki vigasz élvezetében reménykedhetnek: Vagy sztoikusoknak kell lenniük, kitartó elszántsággal nézve szembe az elkerülhetetlennel és a legrosszabb elviselésével; vagy derűlátóknak kell lenniük, mindegyre engedni annak a reménynek, mely örökmód az emberi kebelből fakad, hiábavalóan vágyva egy olyan békére, mely valójában sohasem jön el.

Egy bizonyos mennyiségű sztoicizmus és derűlátás jó szolgálatot tesz az élet megélésében a földön, de egyiknek sincs semmi köze ahhoz a fenséges békéhez, melyet az Isten Fia adományoz a testvéreinek a húsvér testben. Az a béke, melyet Mihály nyújt a testvéreinek a földön éppen az a béke, mely eltöltötte az ő saját lelkét is, amikor ő maga a halandói életet élte a húsvér testben ezen a világon. Jézus békéje egy olyan, Istent ismerő egyén öröme és megelégedettsége, aki kivívta azt a győzelmet, hogy teljesen megtanulja, hogy miként cselekedje meg az Isten akaratát, mialatt a halandói életet éli a húsvér testben. Jézus elméjében a béke olyan abszolút emberi hiten alapult, mely az isteni Atya bölcs és rokonszenvező felügyeletében gyökerezik. Jézusnak voltak nehézségei a földön, még helytelenül úgy is nevezték, hogy a „szomorúságok embere”, de mindeme tapasztalásokban és azokon keresztül annak a magabiztosságnak a vigaszát élvezte, mely még arra is képessé tette, hogy az életcélját ama teljes megnyugvásban teljesítse ki, hogy az Atya akaratát véghezviszi.

Jézus céltudatos volt, kitartó, és teljesen a küldetése teljesítésének szentelte magát, de nem volt érzéketlen és keményszívű sztoikus; mindig az életélményei derűs vetületeit kereste, de nem volt vak és önáltató derűlátó. A Mester tudott mindenről, ami rá várt, és nem félt. Miután e békével minden egyes követőjét megadományozta, következetesen azt mondhatta, „Ne nyugtalankodjon a szívetek, és ne hagyjátok azt se, hogy megijedjen.”

Jézus békéje tehát egy olyan fiú békéje és megnyugvása, aki teljes mértékben hiszi, hogy az időbeli és örökkévalóságbeli létpályája biztonságban és teljes egészében egy végtelenül bölcs, végtelenül szerető, és korlátlan hatalmú szellem-Atya gondjára és felügyeletére van bízva. És ez valóban olyan béke, mely meghaladja a halandói elme felfogóképességét, de amelyet a hívő emberi szív teljes mértékben élvezhet.

 

2. SZEMÉLYES BÚCSÚINTELMEK

A Mester befejezte a búcsúintelmeinek átadását és az utolsó figyelmezetéseinek közreadását az apostolok, mint csoport számára. Ez után egyenként fordult hozzájuk, hogy elbúcsúzzon és hogy mindegyiküknek valamilyen személyes tanácsot adjon a búcsúáldása mellé. Az apostolok még mindig úgy ültek az asztal körül, mint amikor először ültek le az Utolsó Estebédhez, és ahogy a Mester körbejárta az asztalt, hogy beszéljen velük, mindegyikük felállt, amikor Jézus megszólította.

Jánosnak azt mondta Jézus: Te, János, te vagy a legifjabb a testvéreim közül. Nagyon közel álltál hozzám, és bár mindannyiatokat ugyanazzal a szeretettel szeretlek, melyet egy atya a fiainak adhat, András téged jelölt azon hármak egyikének, akiknek mindig a közelemben kell lenniük. Emellett engem képviseltél és folytatnod is kell ezt a földi családomat érintő sok dologban. És én úgy megyek az Atyához, János, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy te továbbra is felügyelni fogod az enyéimet a húsvér testben. Gondoskodj arról, hogy a küldetésemmel kapcsolatos zavaruk semmiképpen se akadályozzon abban, hogy mindannyiukra kiterjeszd a rokonszenvedet, tanáccsal lásd el őket, sőt, úgy segítsd őket, ahogy szerinted én segíteném őket, ha itt maradnék a húsvér testben. És amikor mind meglátják a világosságot és teljesen belépnek az országba, bár ti mind örömmel fogjátok üdvözölni őket, én terád számítok, János, hogy a nevemben üdvözlöd őket.

„És most, hogy megkezdem a földi pályám utolsó óráit, maradj a közelemben, hogy üzenetet hagyhassak nálad a családom számára. Ami az Atyától kapott munkámat illeti, az már elvégeztetett, a húsvér testbeni halálomat kivéve, és én hajlandó vagyok kiinni ezen utolsó poharat is. De ami a földi atyám, József, által rám hagyott felelősségeket illeti, bár ezeknek életem során eleget tettem, most rád kell támaszkodnom abban, hogy helyettem mindeme dolgokban eljárj. És azért választottalak János, téged, arra, hogy ezt megtedd nekem, mert te vagy a legfiatalabb és ezért igencsak valószínű, hogy túléled a többi apostolt.

„Egykor úgy hívtunk téged és a fivéredet, hogy a mennydörgés fiai. Erélyesként és türelmetlenként indultatok velünk, de sokat változtatok, hiszen azt akartátok, hogy tűzesőt kérjek a tudatlan és meggondolatlan hitetlenek fejére. És még további változáson kell átesned. Azon új parancsolat apostolává kell válnod, melyet ma éjjel átadtam nektek. Szenteld életedet annak, hogy megtanítod a testvéreidnek azt, hogy miként szeressék egymást úgy, ahogy én szerettelek titeket.”

Ahogy Zebedeus János ott állt a felsőszobában, az arcán végiggördülő könnycseppekkel, a Mester szemébe nézett és azt mondta: „És így fogok tenni, Mesterem, de miképp tudnám megtanulni, hogy jobban szeressem a testvéreimet?” És erre Jézus így felelt: „Akkor fogod megtanulni, hogy miként szeresd jobban a testvéreidet, amikor először megtanulod jobban szeretni a mennyei Atyjukat, és miután ténylegesen nagyobb érdeklődést mutatsz az időbeni és örökkévalóságbani jólétük iránt. És minden ilyen emberi érdeklődést segíti a megértő rokonszenv, az önzetlen szolgálat, és a bőséges megbocsátás. Senki se nézze le a fiatalságodat, de arra intelek, hogy mindig kellőképpen vedd figyelembe ama tényt, hogy az évek gyakran tapasztalatot képviselnek, és hogy az emberi ügyekben semmi sem helyettesítheti a tényleges tapasztalást. Törekedj arra, hogy békességben élj minden emberrel, különösen a barátaiddal a mennyország testvériségében. És, János, mindig emlékezz, hogy ne küzdj azokkal a lelkekkel, akiket meg akarsz nyerni az országnak.”

És ez után, elsétálva a saját helye mellett, egy pillanatra megállt Karióti Júdás széke mellett. Az apostolokat eléggé meglepte, hogy Júdás nem tért vissza ekkorra, és nagyon kíváncsiak voltak, hogy mit is jelenthet Jézus szomorú arckifejezése, ahogy ott áll az áruló üres székénél. De talán András kivételével egyiküknek sem fordult meg a fejében az a gondolat, hogy a kincstárnokuk azért ment el, hogy elárulja a Mesterét, melyre Jézus az est korábbi részében és az estebéd alatt célzott. Oly sok minden történt eddig, hogy egészen elfelejtkeztek a Mester azon bejelentéséről, hogy az egyikük el fogja árulni őt.

Jézus most Zélóta Simonhoz ment oda, aki felállt és e figyelmeztetést hallgatta meg: „Te Ábrahám igaz fia vagy, de mennyi időt fordítottam arra, hogy megpróbáljalak e mennyország fiává tenni. Szeretlek téged és minden testvéredet is szeretem. Tudom, hogy szeretsz engem, Simon, és hogy szereted az országot is, de még mindig azt szeretnéd, hogy az ország a te kedved szerint jöjjön el. Tudom jól, hogy végül felfogod az evangéliumom szellemi természetét és értelmét, és hogy bátor munkát fogsz végezni annak hirdetésében, azonban szomorú vagyok amiatt, hogy mi történhet veled, amikor eltávozom. Boldoggá tenne az a tudat, hogy nem fogsz elbukni; örömmel töltene el, ha tudhatnám, hogy miután elmegyek az Atyához, te továbbra is az apostolom maradsz, és hogy a mennyország követéhez méltóan viselkedsz majd.”

Jézus alig mondta el a Zélóta Simonhoz intézett szavait, amikor e heves hazafi, kidörzsölve a könnyeket a szeméből, így felelt neki: „Mester, ne aggódj a hűségem miatt, Én már hátat fordítottam mindennek, hogy életemet a te földi országod megteremtésének szentelhessem, és nem fogok elbukni. Túléltem eddig minden csalódást, és nem foglak cserbenhagyni.”

És erre, kezét Simon vállára téve, Jézus azt mondta: „Igazán üdítő azt hallani, hogy így beszélsz, különösen olyan időben, mint ez a mostani, de, kedves barátom, még mindig nem tudod, hogy mit beszélsz. Én egy pillanatra sem kételkednék a hűségedben, az odaadásodban; tudom, hogy nem haboznál harcba szállni és meghalni értem, mint ahogy a többiek is mind” (élénk helyeslésük jeléül a többiek mind bólintottak), „de ezt nem várják el tőled. Többször is mondtam már neked, hogy az én országom nem evilági, és hogy a tanítványaim nem harccal fogják azt megalapítani. Sokszor mondtam már ezt neked, Simon, de nem vagy hajlandó szembenézni az igazsággal. Az irántam és az ország iránt való hűséged miatt nem aggódom, de mit fogsz tenni, amikor eltávozom és végül ráébredsz, hogy nem tudtad megragadni a tanításom értelmét, és hogy a helytelen fogalmaidat hozzá kell igazítanod az ügyek más és szellemi rendű valóságához az országban?”

Simon tovább akart beszélni, Jézus azonban felemelte a kezét és, megállítva őt, így folytatta: „Egyik apostolom sem nyíltabb és őszintébb a szívében, mint te, de egyikük sem lesz olyan levert és csüggedt az eltávozásomat követően. Minden elbátortalanodásodban a szellemem veled lesz, és ezek, a te testvéreid, nem fognak elhagyni téged. Ne feledd, hogy mit tanítottam neked a földi állampolgárságnak és az Atya szellemi országában való fiúi elismertségnek a viszonyáról. Jól fontolj meg mindent, amit arról mondtam, hogy add meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené. Szenteld az életedet annak, hogy megmutatod, hogy milyen elfogadható módon tehet eleget a halandó ember ama parancsomnak, hogy egyszerre ismerje el a polgári hatalmak iránti ideigvaló kötelességet és az ország testvériségének szellemi szolgálatát. Ha az Igazság Szelleme fog tanítani, akkor sohasem lesz összeütközés a földi állampolgárság és a mennybeli fiúi besorolás követelményei között, hacsaknem az ideigvaló uralkodók arra vetemednek, hogy azt a tiszteletet és imádatot követeljék tőletek, ami csakis az Istennek jár ki.

„És most, Simon, amikor mindezt végre meglátod, és miután magadhoz tértél a csüggedtségedből és elindultál hirdetni ezen evangéliumot nagy erővel, ne feledd soha, hogy én veled voltam még az elbátortalanodásod teljes időszakában is, és hogy elmegyek veled egészen a legvégsőkig. Te mindig is az apostolom leszel, és miután hajlandó leszel a szellem szemével látni és arra, hogy teljesebben rendeld alá akaratodat a mennyei Atya akaratának, akkor fogsz visszatérni úgy, mint az én követem, és senki sem foszthat attól a fennhatóságtól, melyet rád ruháztam, mert lassan fogtad fel azokat az igazságokat, melyeket tanítottam neked. És így, Simon, még egyszer figyelmeztetlek, hogy akik karddal harcolnak, azok kard által pusztulnak, míg akik a szellemben dolgoznak, örökké tartó életet kapnak az eljövendő országban, mely örömmel és békével jön el abban az országban, mely most van. És amikor a kezedbe adott munka elvégeztetett a földön, te, Simon, ott fogsz ülni velem az országomban amott. Valóban meg fogod látni a régóta vágyott országot, de nem ebben az életben. Továbbra is higgy bennem és abban, amit kinyilatkoztattam nektek, és megkapod az örökkévaló élet ajándékát.”

Amikor Jézus befejezte a Zélóta Simonnak szóló beszédét, Lévi Mátéhoz lépett oda és így szólt: „Nem hárul rád többé az a feladat, hogy gondoskodj az apostoli csoport kincstáráról. Hamarosan, nagyon is hamar, mindannyian szétszórattok; nem engedtetik meg, hogy élvezzétek akár egyetlen testvéretek vigaszt nyújtó és megtartó társaságát is. Ahogy haladtok előre az országról szóló ezen evangélium hirdetésében, új társakat kell magatok mellé találnotok. Én kettesével küldtelek ki titeket a felkészülésetek idején, de most, hogy itt hagylak benneteket, miután magatokhoz tértetek a megrázkódtatásból, magatokban és egészen a föld határaiig fogtok menni, hirdetve ezt az új hírt: Hogy a hit megelevenítette halandók az Isten fiai.”

Erre Máté azt mondta: „De, Mester, ki fog elküldeni minket, és hogyan fogjuk megtudni, hogy merre menjünk? Vajon András fogja mutatni az utat?” És Jézus így felelt: „Nem, Lévi, András nem fog többé vezetni benneteket az evangélium hirdetésében. Ő valóban továbbra is a barátotok és a tanácsadótok marad addig a napig, amikor az új tanító eljön, és akkor az Igazság Szelleme mindegyiketeket elvezeti majd távoli vidékekre, hogy ott dolgozzatok az ország kiterjesztésén. Sok változáson estél át attól a naptól kezdve ott a vámházban, amikor először indultál el, hogy kövess; de sok további változásnak kell végbemennie, mielőtt még képes lennél érzékelni egy olyan testvériség látványát, melyben a nem-zsidók a zsidókkal együtt ott ülnek testvéri közösségben. De maradj meg ama késztetésedben, hogy megnyered a zsidó testvéreidet amíg teljes megelégedésre nem jutsz és akkor fordulj komolyan a nem-zsidók felé. Egy dologban biztos lehetsz, Lévi: Elnyerted a testvéreid bizalmát és ragaszkodását; mindannyian szeretnek téged.” (És mind a tízen jelezték, hogy helyeslik a Mester szavait.)

„Lévi, én sokat olyasmit tudok a te aggodalmaidról, áldozataidról, és munkáidról, hogy a kincstárat feltöltve tartsd, melyekről a testvéreidnek nincs tudomása, és örülök, hogy bár aki az erszényt hordozza, most nincs jelen, a publikánus követ azonban itt van az ország hírnökeinek búcsúgyűlésén. Imádkozom, hogy a szellem szemeivel érzékeld a tanításom jelentését. És amikor az új tanító a szívedbe költözik, kövesd, amint vezet és láttasd a testvéreiddel – sőt, az egész világgal – hogy mit tehet az Atya egy gyűlölt adószedőért, akinek volt mersze követni az Ember Fiát és elhinni az országról szóló evangéliumot. Már a legelejétől fogva, Lévi, úgy szerettelek téged, ahogy e többi galileait. Jól tudván így, hogy sem az Atya, sem a Fiú nem tesz különbséget személyek között, gondoskodj arról, hogy te se tégy ilyen megkülönböztetést azok között, akik a te segédkezéseden keresztül válnak hivővé az evangéliumban. És, Máté, így szenteld az egész jövőbeli életszolgálatodat annak, hogy megmutatod minden embernek, hogy az Isten nem tesz különbséget a személyek között; hogy az Isten szemében és az ország társaságában minden ember egyenlő, minden hívő az Isten fia.”

Jézus ezt követően Zebedeus Jakabhoz lépett oda, aki némán állt, ahogy a Mester megszólította e szavakkal: „Jakab, amikor te és az öcséd egyszer eljöttetek hozzám az országbeli rangban előléptetést keresve, és azt mondtam nektek, hogy az ilyen megtiszteltetés adományozásának joga az Atyáé, megkérdeztelek, hogy képesek volnátok-e kiinni a poharat, és mindketten azt feleltétek, hogy képesek. Még ha akkor nem is lettetek volna képesek, és ha most nem is lennétek képesek, rövidesen fel fog készíteni benneteket az ilyen szolgálatra az a tapasztalás, melyen rövidesen keresztülmentek. Ilyen viselkedéssel dühítettétek fel a testvéreiteket akkoriban. Ha ők még nem bocsátottak meg nektek teljesen, akkor meg fognak, amikor azt látják, hogy kiisszátok a poharamat. Akár hosszú lesz a segédkezésetek, akár rövid, lélekben legyetek türelmesek. Amikor az új tanító eljön, hadd tanítsa meg nektek a könyörület higgadtságát és azt a rokonszenves türelmet, mely a bennem való magasztos bizodalomból és az Atya akaratának való tökéletes engedelmességből születik. Szenteljétek életeteket annak, hogy megmutatjátok az Istent ismerő és a Fiúban hívő tanítvány együttes emberi ragaszkodását és isteni méltóságát. És mindenki, aki így él, még a halála módján is kinyilatkoztatja az evangéliumot. Te és János fivéred más úton jártok majd, és egyikőtök jóval előbb ott fog ülni velem az örökkévaló országban, mint a másik. Sokat segítene neked, ha megtanulnád, hogy az igazi bölcsesség éppúgy magába foglal körültekintést, mint bátorságot. Éleslátást kell tanulnod, hogy lépést tarthass az erőszakosságoddal. Eljönnek majd azok a legjelentősebb pillanatok, amikor a tanítványaim nem haboznak majd életüket adni ezért az evangéliumért, de a hétköznapi körülmények között sokkal jobb volna, ha megbékítenéd a hitetlenek haragját, hogy élhess és folytathasd a jó hírek terjesztését. Amennyire csak a hatalmadban áll, élj sokáig a földön, hogy a sok éven át élt életed a mennyország számára megnyert lelkekben gyümölcsözzön.”

Amikor a Mester befejezte a Zebedeus Jakabnak szánt szavait, megkerülte az asztal végét, ahol András ült és, hű segítője szemébe nézve azt mondta: „András, hűségesen képviseltél engem a mennyország követeinek ügyvezetőjeként. Bár néha kételkedtél és néha veszélyes félénkséget mutattál, mégis mindig őszintén igaz és kitűnően tisztességes voltál a társaiddal való bánásmódban. A te és a testvéreidnek az ország hírnökeiként való felavatása óta önszabályozást gyakoroltatok minden csoportos igazgatási ügyben, azt kivéve, hogy én e kiválasztottak ügyvezetőjének jelöltelek. Semmilyen más ideigvaló dologban nem léptem fel úgy, mintha irányítani vagy befolyásolni akarnám a döntéseiteket. És ezt azért tettem, hogy vezetésről gondoskodjam a minden későbbi csoportos tanácskozásotok irányításában. Az én világegyetememben és az Atya világegyetemek mindenségében a testvér-fiainkat minden szellemi kapcsolatukban egyénekként kezeljük, de minden csoportviszonylatban bizonyosan gondoskodunk valamilyen meghatározott vezetésről. A mi országunk a rend területe, és ahol két vagy több, saját akarattal bíró teremtmény együttműködésben cselekszik, ott mindig biztosított a vezetői hatáskör.

„És most, András, lévén, hogy a kijelölésem erejénél fogva te vagy a testvéreid főnöke, és mivel a személyes képviselőmként szolgáltál, és mivel én arra készülök, hogy itt hagyjalak titeket és elmenjek Atyámhoz, felmentelek minden felelősség alól, ami ezeket az ideigvaló és igazgatási ügyeket illeti. Mostantól fogva nincs fennhatóságod a testvéreid felett, kivéve azt, amelyet szellemi vezetői tisztedben érdemeltél ki, és amelyet e testvéreid ennélfogva önként elismernek. Ezen órától kezdve nincs hatalmad felettük, hacsaknem ruháznak fel újra ilyen fennhatósággal határozott törvényalkotói tettük révén azt követően, hogy én már eltávoztam az Atyához. De az eme csoport igazgatási vezetőjeként való működéseddel járó felelősségek alóli eme felmentésed semmilyen módón nem csökkenti az erkölcsi felelősségedet abban, hogy megtegyél minden tőled telhetőt annak érdekében, hogy erős és szeretetteljes kézzel együtt tartsd a testvéreidet az előttetek álló nehéz időkben, ama napokban, melyek a húsvér testbeni elindulásom és az új tanító elküldésének időpontja között eltelnek, és itt arról a tanítóról van szó, aki a szívetekben fog lakni, és aki végül elvezet benneteket minden igazságba. Amint arra készülök, hogy itt hagyjalak titeket, mentesíteni akarlak téged minden igazgatási felelősségtől, melynek kezdete és fennhatósága az én, mint a közöttetek egyként való jelenlétemből ered. Ezentúl én csakis szellemi fennhatóságot gyakorlok felettetek és közöttetek.

„Ha a társaid meg akarnak tartani tanácsadójukként, akkor én úgy rendelem, hogy minden ideigvaló és szellemi dologban tegyél meg minden tőled telhetőt annak érdekében, hogy elősegítsd a békét és az összhangot az evangélium őszinte híveinek különféle csoportjai között. Az életed hátralévő részét szenteld a testvéreid közötti testvéri szeretet gyakorlati szempontjai fejlesztésének. Légy kedves a testvéreimhez a húsvér testben, amikor végre teljesen elhiszik ezt az evangéliumot; mutass szeretetteljes és pártatlan odaadást nyugaton a görögök iránt és keleten Abner iránt. Bár ezek, az én apostolaim, rövidesen a föld négy sarkába fognak szétszóródni, hogy ott hirdessék az Istennél való fiúi elismerés üdvözülésének jó hírét, neked kell összetartanod őket az előttetek álló keserves időkben, az erős megmérettetés azon időszakában, mely alatt meg kell tanulnotok a személyes jelenlétem nélkül elhinni ezt az evangéliumot, mialatt türelmesen várjátok az új tanítónak, az Igazság Szellemének a megérkezését. És így, András, bár nem lesz osztályrészed, hogy az emberek szemében nagy tetteket vigyél véghez, elégedj meg azzal, hogy azok tanítója és tanácsadója leszel, akik ilyeneket visznek véghez. Folytasd a munkádat a földön a végsőkig, és akkor majd folytatod e segédkezést az örökkévaló országban, mert nem megmondtam-e már sokszor, hogy vannak más bárányaim is nem e nyájból?”

Jézus ez után az Alfeus ikrekhez ment oda és, közéjük állva azt mondta: „Kedves gyermekeim, ti a testvérek ama három csoportjának egyike vagytok, akik úgy döntöttek, hogy követnek engem. Mind a hatan jól teljesítettetek abban, hogy békével munkálkodtatok a magatok húsával és vérével, de nálatok senki sem tette a dolgát jobban. Nehéz idők várnak ránk. Talán nem értitek mindazt, ami megesik majd veletek és a testvéreitekkel, de soha ne kételkedjetek abban, hogy egykor elszólítottak titeket az országért való munkára. Egy időre nem lesz majd embertömeg, melyet igazgatni kellene, de ez azért ne szegje kedveteket; amint az életetek munkája véget ér, elfogadlak titeket ott fent, ahol dicsőségben fogjátok elmesélni az üdvözüléseteket a szeráfi seregeknek és a magas Istenfiak tömegeinek. Szenteljétek életeteket a mindennapos nehéz munka érdeme kiemelésének. Mutassátok meg minden embernek a földön és a mennyei angyaloknak, hogy a halandó ember, azt követően, hogy egy időre elszólíttatott arra, hogy az Isten különleges szolgálatát végezze, milyen derűsen és bátran tud visszatérni a korábbi napjainak munkáihoz. Ha tehát, egyelőre, az ország külsődleges ügyeiben való munkátokat be is kell fejeznetek, az Istennél való fiúi elismerés tapasztalásának új megvilágosodásával és azzal a teljesebb felismeréssel kell visszatérnetek a korábbi munkátokhoz, hogy az Istent ismerő ember számára nincs olyan, hogy közönséges munka vagy világi fáradozás. Számotokra, akik velem dolgoztatok, minden dolog szentté vált, és minden földi munka akár az Atya Isten számára való szolgálattá lett. És amikor hírét veszitek a korábbi apostoltársaitok cselekedeteinek, örvendezzetek velük és folytassátok a napi munkátokat olyanokként, akik szolgálják Istent és szolgálnak, miközben várnak. Ti az apostolaim voltatok, és mindig is azok lesztek, és emlékezni fogok rátok az eljövendő országban.”

És ezt követően Jézus Fülöphöz ment, aki felállva hallgatta meg a Mesterétől ezt az üzenetet: „Fülöp, te sok ostoba kérdést tettél fel nekem, de én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megválaszoljam mindet, és most meg szeretném válaszolni e kérdések közül az utolsót, mely a te igen őszinte, ám szellemietlen elmédben felbukkant. Mindig, amikor csak el akartalak érni téged, te mindegyre azt mondtad magadnak, ‚Mihez kezdjek majd, ha a Mester elmegy és itt hagy minket egyedül a világban?’ Ó, te kishitű! És mégis csaknem annyi hited van, mint sok testvérednek. Jó intéző voltál, Fülöp. Csak néhányszor vallottál kudarcot nálunk, és az egyik ilyen hibázásodat arra használtuk, hogy megmutassuk az Atya dicsőségét. Az intézőséggel járó hivatalod most lejár. Hamarosan teljesebb módon kell végezned azt a munkát, melynek végzésére felszólítottak – az országról szóló ezen evangélium hirdetésére. Fülöp, te mindig azt akartad, hogy mutassák meg neked a dolgot, és rövidesen nagy dolgokat fogsz látni. Mindezt sokkal jobban kellett volna látnod hit révén, de mivel őszinte voltál még az anyagias beállítottságodban is, meg fogod élni, hogy meglásd a szavaim beteljesülését. És akkor, amikor szellemi látásmód áldásában részesülsz, indulj munkára, szenteld életedet annak az ügynek, hogy elvezeted az emberiséget az Isten keresésére és az örök valóságoknak a szellemi hit szemével és nem az anyagi elme szemeivel való felkutatására. Emlékezz, Fülöp, hogy nagy küldetésed van a földön, mert a világ tele van olyanokkal, akik úgy tekintenek az életre, ahogy te is hajlamos voltál. Nagy munkát kell elvégezned, és amikor hitben elvégezted, eljössz hozzám az országomban, és én nagy örömmel fogom megmutatni neked azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, és a halandói elme nem fogott fel. Időközben légy olyan, mint egy kisgyermek a szellem országában és engedd meg nekem, mint az új tanító szellemének, hogy a szellemi országban továbbvezesselek. És ily módon megtehetek majd érted sok olyat, amelyet nem tudtam elvégezni, amikor a teremtésrész halandójaként itt voltam veletek. És mindig emlékezz, Fülöp, aki látott engem, az látta az Atyát.”

Ez után a Mester Nátánielhez ment oda. Amint Nátániel felállt, Jézus arra kérte, hogy maradjon ülve és, leülve mellé, így szólt: „Nátániel, megtanultál az előítéleten felülemelkedve élni és fokozottabb türelmet mutatni azóta, hogy az apostolom lettél. De még sokat kell tanulnod. Áldás voltál a társaid számára annyiban, hogy a te következetes őszinteséged mindig is intést jelentett nekik. Amikor én már eltávoztam, megtörténhet, hogy a nyíltságod gátolni fog abban, hogy jól boldogulj a régi és új testvéreiddel. Meg kell tanulnod, hogy még egy jó gondolatot is annak megfelelően kell árnyalni, hogy milyen a hallgató értelmi állapota és szellemi fejlettsége. Az őszinteség akkor igazán hasznos az ország munkájában, amikor megfontoltsággal társul.

„Ha megtanulnál a testvéreiddel dolgozni, akkor állandóbb dolgokat vihetnél véghez, de ha azon kapod magad, hogy letérsz az útról azok után kutatva, akik úgy gondolkodnak, mint te, akkor abban szenteld életedet annak, hogy bizonyítsd, hogy az Istent ismerő tanítvány az ország építőjévé válhat, még ha egyedül van is a világban és teljesen el is van szigetelődve a hívőtársaitól. Tudom, hogy hű leszel a végsőkig, és egy napon a fenti országom kiteljesedett szolgálatában üdvözölhetlek majd.”

Erre Nátániel, Jézusnak e kérdést feltéve, így szólt: „Azóta hallgattam a tanításaidat, hogy először elhívtál engem ezen ország szolgálatába, de őszintén nem tudom megérteni mindannak a teljes jelentését, amit mondasz nekünk. Nem tudom mire számíthatok legközelebb, és azt hiszem, hogy a testvéreim többsége is hasonlóképpen össze van zavarodva, de ők haboznak megvallani a zavarukat. Tudsz nekem segíteni?” Jézus, kezét Nátániel vállára téve azt mondta: „Barátom, nincs semmi különös abban, hogy zavarodottságot élsz meg, amikor megpróbálod megragadni a szellemi tanításaim értelmét, hiszen titeket olyannyira korlátoznak a zsidó hagyományok előítéletei és oly nagyon összezavarnak azon állandó hajlamaitok, hogy az evangéliumomat az írástudók és a farizeusok tanításai szerint értelmezzétek.

„Sokat tanítottalak titeket élőszóval, és életemet közöttetek éltem. Megtettem mindent, amit megtehettem annak érdekében, hogy megvilágosítsam az elméteket és felszabadítsam a lelketeket, és amit nem tudtatok kivenni a tanításaimból és az életemből, készüljetek, hogy azt most a minden tanító mesterének kezéből kapjátok meg – a tényleges tapasztalásból. És mindezen új tapasztalásban, mely rátok vár, előttetek fogok járni és az Igazság Szelleme veletek lesz. Ne félj, amit most nem értesz meg, azt az új tanító, amikor eljön, kinyilatkoztatja neked a földi életed hátralévő részében és végig a felkészítéseden keresztül az örökkévaló korszakokban.”

És ezt követően a Mester odafordult mindannyikhoz és azt mondta: „Ne féljetek, hogy nem vagytok képesek felfogni az evangélium teljes jelentését. Ti végesek vagytok, halandó emberek, és amit én nektek tanítottam, az végtelen, isteni, és örökkévaló. Legyetek türelemmel és őrizzétek meg a bátorságotokat, hiszen előttetek állnak az örökkévaló korszakok, amelyekben folytathatjátok a fokozatos fejlődéseteket a tökéletessé válás tapasztalásában, hogy olyan tökéletesek legyetek, mint amilyen tökéletes az Atyátok a Paradicsomban.”

És ekkor Jézus Tamáshoz ment oda, aki felállt és ezt hallhatta: „Tamás, gyakran kevés volt a hited; azonban, amikor elértek téged a kétségek időszakai, sohasem voltál bátorság híján. Tudom jól, hogy a hamis látnokok és az áltanítók téged nem fognak megtéveszteni. Miután én eltávoztam, a testvéreid jobban fogják értékelni az új tanításokkal kapcsolatos bíráló-elemző látásmódodat. És amikor az eljövendő időkben mindannyian szétszórattok a föld határaiig, emlékezz, hogy még mindig az én követem vagy. Szenteld életedet ama nagy munkának, hogy megmutatod, hogy a bíráló-elemző anyagi emberelme miként győzedelmeskedhet az értelmi kétség tehetetlensége felett, amikor az élő igazság megnyilatkozásának látványával szembesül, amint az az azon, szellemtől született férfiak és nők tapasztalásában érvényesül, akik életükben a szellem gyümölcseit termik, és akik úgy szeretik egymást, ahogy én szerettelek titeket. Tamás, örülök, hogy csatlakoztál hozzánk, és tudom, hogy a zavarodottság rövid időszakát követően folytatod az ország szolgálatát. A kétségeid megdöbbentették a testvéreidet, de ők sohasem zavartak engem ezzel. Bízom benned, és előtted megyek el a földnek még a legtávolabbi részeibe is.”

Ez után a Mester odament Simon Péterhez, aki felállt, ahogy Jézus beszélt hozzá: „Péter, tudom, hogy szeretsz engem, és hogy életedet az országról szóló ezen evangélium zsidók és nem-zsidók számára való nyilvános hirdetésének fogod szentelni, de szomorúsággal tölt el, hogy a velem oly szoros közösségben eltöltött éveid nem segítettek téged jobban abban, hogy gondolkodj, mielőtt beszélsz. Milyen tapasztaláson kell átesned, mire megtanulod, hogy lakatot tegyél a szádra? Mennyi bajt okoztál nekünk a meggondolatlan beszédeddel, az öntelt magabiztosságoddal! És elkerülhetetlenül még több bajt hozol a fejedre, ha nem leszel úrrá e gyarlóságon. Tudod, hogy a testvéreid e gyengeséged ellenére szeretnek téged, és azt is meg kell értened, hogy e fogyatékosságod semmiképpen nem gyöngíti az irántad való ragaszkodásomat, de csökkenti a hasznosságodat és mindig bajt fog okozni neked. De kétségkívül nagy segítséget fogsz kapni abból a tapasztalásból, melyen ezen az éjszakán átesel. És amit most neked mondok, Simon Péter, azt ugyancsak mondom minden, itt összegyűlt testvérednek: Ezen az éjszakán mindannyiatok esetében nagy lesz a veszélye annak, hogy megütköztök rajtam. Tudjátok, hogy meg van írva, hogy ‚A pásztort lesújtják és a juhokat szétkergetik.’ Amikor távol vagyok, nagy a veszélye annak, hogy némelyetek enged a kétségeknek és megütközik azon, ami velem megesik. De megígérem most nektek, hogy egy rövid időre visszajövök, és hogy az után előttetek megyek el Galileába.”

Erre Péter, kezét Jézus vállára téve, azt mondta: „Nem számít, hogy ha minden testvérem enged is a kétségeknek veled kapcsolatban, megígérem, hogy én nem fogok megütközni semmin, amit teszel. Én veled tartok és, ha szükséges, meg is halok érted.”

Ahogy Péter ott állt a Mestere előtt, tetőtől talpig erős érzelmi felindulásban és az iránta való igazi szeret túláradásában, Jézus egyenesen a könnytől megnedvesedett szemébe nézett és azt mondta: „Péter, bizony, bizony mondom neked, nem szól a kakas ezen az éjszakán, mielőtt te meg nem tagadtál engem három vagy négy alkalommal. És így, amit nem tanultál meg a velem töltött békés társaságból, meg fogod tanulni azt sok bajon és megannyi szenvedésen keresztül. És miután valóban a magadévá tetted ezt a szükséges tanítást, erőt kell öntened a testvéreidbe és továbbra is olyan életet kell élned, melyet ezen evangélium hirdetésének szenteltél, bár börtönbe vetnek és, talán te is követsz engem abban, hogy megfizeted az Atya országa felépítésében teljesítendő szeretetteljes szolgálat legfelsőbb árát.

„De emlékezz az ígéretemre: Amikor én felemeltetek, egy időre veletek leszek, mielőtt az Atyához elmegyek. És még ezen az éjszakán könyörögni fogok az Atyának, hogy öntsön erőt mindegyiketekbe ahhoz, amin oly hamar keresztül kell mennetek. Mindannyiatokat azzal a szeretettel szeretlek, mellyel az Atya szeret engem, és ezért mostantól fogva éppen úgy kell szeretnetek egymást, ahogy én szerettelek titeket.”

És azt követően, hogy elénekeltek egy dicsőítő éneket, elindultak az Olajfák hegyén lévő táborba.

182. ÍRÁS – A GETSZEMÁNIBAN

 

Tíz óra felé járt az idő e csütörtök éjszakán, amikor Jézus visszavezette az apostolokat Illés és Mária Márk házától a Getszemáni táborba. A hegyekben eltöltött nap óta János Márk a maga feladatává tette, hogy Jézust szemmel tartsa. János, aki álmos volt, néhány órára lepihent, amíg a Mester az apostolaival a felsőszobában tartózkodott, de amint meghallotta, hogy jönnek lefelé, felkelt és, gyorsan magára kapva egy vászonköpenyt, velük ment végig a városon, át a Kidron patakon, és tovább, egészen a Getszemáni liget melletti magánszállásukig. És János Márk egészen a Mester közelében maradt ezen az éjszakán és másnap is, s így tanúja lehetett mindennek és meghallhatott sok olyasmit, amit a Mester e perctől kezdve a keresztre feszítésének órájáig elmondott.

Amint Jézus és a tizenegyek visszafelé tartottak a táborba, az apostolok találgatni kezdték, hogy Júdás miért marad ilyen sokáig távol, és egymás között a Mester azon előrejelzéséről beszélgettek, hogy egyikőjük el fogja árulni őt, és most először sejtették meg, hogy nincs minden rendben Karióti Júdással. De Júdás ügyét nyíltan nem hozták fel egészen addig, amíg a táborba nem értek, ahol is kiderült, hogy Júdás nincs ott, hogy várná őket. Amikor mindannyian Andrást kezdték kérdezgetni, hogy megtudják mi történt Júdással, a főnökük csak annyit mondott, „Nem tudom merre jár Júdás, de félek, hogy elhagyott minket.”

 

1. AZ UTOLSÓ CSOPORTOS IMA

Néhány pillanattal a táborba érést követően Jézus így szólt hozzájuk: „Barátaim és testvéreim, a veletek eltöltendő időm már nagyon rövid, és azt szeretném, ha elvonulnánk magunkban, és imádkoznánk a mennyei Atyánkhoz, hogy adjon éltető erőt ebben az órában és ettől kezdve minden munkában, melyet az ő nevében kell elvégeznünk.”

Amikor Jézus ezt elmondta, egy közeli helyre vonult az Olajfák hegyén, és egész Jeruzsálem látképe előtt arra kérte őket, hogy térdeljenek le körülötte, egy nagy, lapos sziklán, mint ahogy a felavatásuk napján is tették; és akkor, ahogy ott állt a kör közepén, a lágy holdfényben megmutatkozó dicső alakjában, tekintetét az égre emelte és így imádkozott:

„Atyám, az időm elérkezett; dicsőítsd meg most a Fiadat, hogy a Fiú megdicsőítsen téged. Tudom, hogy teljes fennhatóságot adtál nekem minden élő teremtmény felett a területemen, és én örökkévaló életet fogok adni mindenkinek, aki az Isten hű fiává lesz. És ez örökkévaló élet, hogy a teremtményeim megismerjenek téged úgy, mint a mindenek kizárólagosan igaz Istenét és Atyját, és hogy higgyenek őbenne, akit te a világba küldtél. Atyám, felmagasztaltalak téged a földön és elvégeztem a munkát, melyet adtál. Már csaknem befejeztem a magunk teremtése szerinti gyermekek számára való alászállásomat; már csak az maradt hátra, hogy életemet adjam a húsvér testben. És most, ó, Atyám, dicsőíts meg azzal a dicsőséggel, melyben akkor volt részem, mielőtt e világ volt és fogadj engem még egyszer a jobbodon.

„Megmutattalak téged azoknak az embereknek, akiket a világból kiválasztottál és nekem adtál. Ők a tieid – minthogy minden élet a te kezeidben van – te pedig nekem adtad őket, és én közöttük éltem, tanítottam őket az élet útjára, és ők hittek. Ezek az emberek megtanulják, hogy minden, amim csak van, tőled származik, és hogy annak az életnek a célja, melyet a húsvér testben élek, az, hogy megismertessem Atyámat a világokkal. Az igazságot, melyet nekem adtál, kinyilatkoztattam nekik. Ezek, a barátaim és a követeim, őszintén beleegyeztek, hogy elfogadják a szavadat. Elmondtam nekik, hogy én tőled jöttem, hogy te küldtél engem ebbe a világba, és hogy vissza fogok térni hozzád. Atyám, eme kiválasztott emberekért imádkozom. És nem úgy imádkozom értük, mint ahogy a világért imádkoznék, hanem ahogy azokért tenném, akiket a világból kiválasztottam, hogy képviseljenek engem a világ számára, azt követően, hogy visszatértem a munkádhoz, éppen úgy, ahogy én is képviseltelek e világban a húsvér testben való ittlétem alatt. Ezek az emberek az enyémek; te adtad nekem őket; de mindazok a dolgok, melyek az enyémek, örökre a tieid, és mindent, ami a tiéd volt, az enyémmé tettél. Bennem magasztalódtál fel, és én most azért imádkozom, hogy én ezekben az emberekben tiszteltessek meg. Én tovább már nem lehetek e világban; azon vagyok, hogy visszatérjek ahhoz a munkához, melyet adtál nekem. Itt kell hagynom ezeket az embereket, hogy képviseljenek minket és az országunkat az emberek között. Atyám, tartsd meg ezeket az embereket hűségükben, amint én arra készülök, hogy feladjam életemet a húsvér testben. Segítsd ezeket, az én barátaimat, hogy szellemben egyek legyenek, éppen úgy, ahogy mi is egy vagyunk. Ameddig velük lehettem, addig felügyelhettem és vezethettem őket, de most távozni készülök. Légy a közelükben, Atyám, amíg elküldhetjük az új tanítót, hogy megvigasztalja és megerősítse őket.

„Tizenkét embert adtál nekem, és én mindent megtartottam egynek, a bosszúállás fiának a kivételével, aki nem akar társunk lenni többé. Ezek a férfiak gyengék és esendők, de én tudom, hogy megbízhatunk bennük; próbára tettem őket; szeretnek engem, éppen úgy, ahogy tisztelnek téged. Bár a kedvemért sokat kell szenvedniük, azt szeretném, ha őket is eltöltené a mennyországban való fiúi elismertség bizonyságának öröme. E tizenkét embernek a szavadat adtam és megtanítottam nekik az igazságot. A világ talán gyűlöli őket, mint ahogy engem is gyűlölt, de nem kérem, hogy vedd ki őket a világból, csak azt, hogy tartsd távol őket a rossztól a világban. Szentesítsd meg őket az igazságban; a te szavad az igazság. És miként engem e világba küldtél, éppen úgy fogom én is ezeket az embereket a világba küldeni. A kedvükért éltem az emberek között és szenteltem életemet a szolgálatodnak, hogy arra ösztönözzem őket, hogy megtisztuljanak azon az igazságon keresztül, melyet megtanítottam nekik és azon a szereteten keresztül, melyet kinyilatkoztattam nekik. Jól tudom, Atyám, hogy nem szükséges megkérnem téged, hogy vigyázd e testvéreimet, miután eltávoztam; tudom, hogy éppen úgy szereted őket, ahogy én, de azért teszem ezt, hogy jobban megértsék, hogy az Atya éppen úgy szereti a halandó embereket, mint a Fiú.

„És most, Atyám, nem csak ezért a tizenegy emberért akarok imádkozni, hanem mindenki másért is, akik hisznek, illetőleg akik ezt követően elhiszik a mennyországról szóló evangéliumot az ő jövőbeli segédkezésükön keresztül. Azt akarom, hogy egyek legyenek, mint ahogy te és én egy vagyunk. Te bennem vagy és én benned vagyok, és azt szeretném, hogy e hívek hasonlóképpen bennünk legyenek; hogy mindkettőnk szelleme bennük lakozzon. Ha a gyermekeim egyek úgy, ahogy mi egy vagyunk, és ha úgy szeretik egymást, ahogy én szerettem őket, akkor minden ember el fogja hinni, hogy én tőled jöttem és hajlandó lesz elfogadni az igazságról és a dicsőségről szóló kinyilatkoztatást, melyet tettem. A dicsőséget, melyet nekem adtál, kinyilatkoztattam e híveknek. Ahogy te velem éltél szellemben, úgy éltem én velük a húsvér testben. Ahogy te egy voltál velem, úgy voltam én egy velük, és úgy lesz az új tanító mindig egy velük és bennük. És mindezt azért tettem, hogy a testvéreim a húsvér testben megtudják, hogy az Atya éppen úgy szereti őket, ahogy a Fiú, és hogy te éppen úgy szereted őket, ahogy engem szeretsz. Atyám, munkálkodj velem azon, hogy megmentsük e híveket, hogy rövidesen velem lehessenek dicsőségben és az után továbbmenve csatlakozzanak hozzád, amint a Paradicsomon magadhoz öleled őket. Akik magukat lealacsonyítva velem szolgálnak, magamhoz veszem őket dicsőségben, hogy meglássák mindazt, amit a kezemre adtál, mint örökkévaló termését annak a magnak, mely a halandói húsvér testhez hasonló alakbeli idővetésből nőtt ki. Arra vágyom, hogy megmutassam a földi testvéreimnek azt a dicsőséget, melyben részem volt e világ megalapítása előtt. Ez a világ nagyon keveset tud rólad, igazságos Atyám, de én ismerlek, és megismertettelek e hívekkel, és ők megismertetik a nevedet más nemzedékekkel. És most megígérem nekik, hogy velük leszel a világban, éppen úgy, ahogy velem voltál – úgy legyen.”

A tizenegyek még néhány percig térden állva maradtak Jézus körül, mielőtt felkeltek és csendben elindultak volna vissza a közeli táborukba.

Jézus a követői közötti egységért imádkozott, de nem akart egyformaságot. A bűn rossz tétlenségű halott szintet teremt, de az igazságosság táplálja az egyéni tapasztalás alkotószellemét, mely tapasztalásra az örökkévaló igazság élő valóságaiban és az Atya és a Fiú isteni szellemeinek fokozatos fejlődési közösségében kerül sor. A hívő-fiúnak az isteni Atyával való szellemi társaságában sohasem lehet meg a csoporttudat tantételszerű véglegessége és felekezeti felsőbbrendűsége.

A Mester az apostolaival közösen megtartott ezen utolsó imája alatt arra a tényre utalt, hogy megmutatta az Atya nevét a világnak. És pontosan ezt tette az Isten kinyilatkoztatása révén a húsvér testben eltöltött tökéletessé tett életében. A mennyei Atya megpróbálta kinyilatkoztatni magát Mózesnek, de nem tudott tovább jutni, minthogy elérte annak kimondását, „VAGYOK”. És amikor sürgette az önmaga további kinyilatkoztatását, csak annyi tárult fel, „VAGYOK, aki VAGYOK”. De amikor Jézus a földi életét befejezte, az Atya e neve oly mértékben kinyilatkoztatott, hogy a Mester, aki a megtestesült Atya volt, igazul mondhatta:

Én vagyok az élet kenyere.

Én vagyok az élő víz.

Én vagyok a világ világossága.

Én vagyok minden korszak vágya.

Én vagyok a nyitott kapu az örökkévaló üdvözüléshez.

Én vagyok a vég nélküli élet valósága.

Én vagyok a jó pásztor.

Én vagyok a végtelen tökéletesség ösvénye.

Én vagyok a feltámadás és az élet.

Én vagyok az örök továbbélés titka.

Én vagyok az út, az igazság, és az élet.

Én vagyok a véges gyermekeim végtelen Atyja.

Én vagyok az igaz szőlőtő; ti vagytok az ágak.

Én vagyok mindenkinek a reménye, aki ismeri az élő igazságot.

Én vagyok az élő híd az egyik világról a másikra.

Én vagyok az élő kapocs idő és örökkévalóság között.

Jézus így teljesítette ki az Isten nevének élő kinyilatkoztatását minden nemzedék számára. Ahogy az isteni szeretet kinyilatkoztatja az Isten természetét, az örökkévaló igazság egyre nagyobb arányban tárja fel az ő nevét.

 

2. AZ ÁRULÁS ELŐTTI UTOLSÓ ÓRA

Az apostolokat nagyon megdöbbentette, hogy amikor a táborba visszatértek, nem találták ott Júdást. Mialatt a tizenegyek hevesen vitatkoztak az áruló apostoltársukról, Zebedeus Dávid és János Márk félrehívta Jézust és közölték vele, hogy már néhány napja figyelik Júdást, és hogy tudják, hogy az a szándéka, hogy árulással az ellenségei kezére juttassa őt. Jézus meghallgatta őket, de csak annyit mondott: „Barátaim, semmi sem történhet az Ember Fiával, hacsaknem a mennyei Atya akarja úgy. Ne nyugtalankodjék a szívetek; minden dolog együtt fog működni az Isten dicsőségére és az emberek üdvözülésére.”

Jézus derűs magatartása eltűnőben volt. Ahogy az óra előrehaladt, egyre komolyabbá, sőt szomorúvá vált. Az apostolok, akik nagyon izgatottak voltak, nemigen akartak visszamenni a sátraikba, még akkor sem, amikor a Mester maga kérte őket erre. A Dáviddal és Jánossal folytatott beszélgetésből visszatérve Jézus a tizenegyükhöz e szavakkal szólt utoljára: „Barátaim, térjetek nyugovóra. Készüljetek a holnapi nap munkájára. Emlékezzetek, mindannyiunknak alá kell vetnünk magunkat a mennyei Atya akaratának. Békémet hagyom veletek.” És miután ezt elmondta, intett nekik, hogy menjenek a sátraikba, de ahogy elindultak, Jézus odaszólt Péternek, Jakabnak, és Jánosnak, ezt mondva, „Szeretném, ha velem maradnátok egy kicsit.”

Az apostolok csak azért aludtak el, mert tényleg ki voltak merülve; igen keveset aludtak azóta, hogy megérkeztek Jeruzsálembe. Mielőtt a különálló hálóhelyeikre mentek volna, Zélóta Simon mindannyiukat odavezette az ő sátrához, ahol a kardokat és többi fegyvert tárolta, és mindegyiküket ellátta e fegyverzettel. Nátániel kivételével mindegyikük vett a fegyverekből és fel is kötötték azt. Nátániel nem volt hajlandó felfegyverkezni, mondván: „Testvéreim, a Mester többször is elmondta nekünk, hogy az ő országa nem e világi, és hogy a tanítványainak nem karddal kell kivívniuk annak megalapítását. Én elhiszem ezt; nem gondolom, hogy a Mesternek szüksége lenne arra, hogy kardot ragadjunk a védelmében. Mindannyian láttuk az ő nagy hatalmát és tudjuk, hogy meg tudná védeni magát az ellenségeitől, ha úgy akarná. Ha nem akar ellenállni az ellenségeinek, akkor az azért van, mert a dolgok ilyen alakulása az ő azon törekvését képviseli, hogy teljesítse az Atyja akaratát. Imádkozni fogok, de kardot nem ragadok.” Amikor András meghallotta Nátániel beszédét, visszaadta a kardját Zélóta Simonnak. Így aztán kilencen voltak felfegyverkezve, ahogy éjszakára különváltak.

A Júdás áruló volta miatti neheztelés az adott pillanatban minden mást elhomályosított az apostolok elméjében. A Mesternek a Júdásra vonatkozó megjegyzése, melyet az utolsó ima során mondott, ráébresztette őket arra a tényre, hogy Júdás elhagyta őket.

Azt követően, hogy a nyolc apostol végül visszavonult a sátrába, és mialatt Péter, Jakab, és János arra várt, hogy megkapja a Mester parancsait, Jézus így szólt Zebedeus Dávidhoz, „Küldd ide hozzám a legfürgébb és legmegbízhatóbb hírvivődet.” Amikor Dávid a Mester elé vezetett egy bizonyos Jákobot, aki egykor futár volt abban az éjszakai szolgálatban Jeruzsálem és Betszaida között, Jézus e szavakkal fordult hozzá: „A legnagyobb sietséggel menj el Abnerhez, Filadelfiába, és mondd meg neki: ‚A Mester békés üdvözletét küldi neked és azt mondja, hogy eljött az ő ideje, amikor is az ellenségei kezére adatik, akik megölik őt, de feltámad a holtából és rövidesen megjelenik neked, mielőtt az Atyához elmegy, és hogy aztán útmutatást ad majd neked arra az időre, amikor az új tanító eljön, hogy ott éljen a szívetekben.’” És amikor Jákob a Mester megelégedésére visszamondta ezt az üzenetet, Jézus e szavakkal indította útnak: „Ne félj attól, hogy mit tehet veled bárki ember, Jákob, mert ezen az éjszakán egy nem látható hírvivő fog melletted futni.”

Ez után Jézus a látogatóban lévő görögök vezetőjéhez fordult, akik velük táboroztak, és azt mondta: „Testvérem, ne aggasszon, ami történni fog, hiszen én már előre figyelmeztettelek titeket. Az Ember Fiát megölik az ellenségeinek, a főpapoknak és a zsidók vezetőinek a felbujtására, de én feltámadok, hogy egy kis időre veletek legyek, mielőtt eltávozom az Atyához. És amikor mindennek a megtörténtét láttátok, dicsőítsétek az Istent és öntsetek erőt a testvéreitekbe.”

Szokványos körülmények között az apostolok személyesen is jó éjszakát kívántak volna a Mesternek, de ezen az estén olyannyira lekötötte őket Júdás elpártolásának hirtelen felismerése és olyannyira hatalmába kerítette őket a Mester búcsúimájának szokatlan természete, hogy meghallgatták az elköszönési üdvözlését és aztán szó nélkül elvonultak.

Jézus ezt mondta Andrásnak, ahogy ő is elvált tőle azon az éjszakán: „András, tegyél meg mindent, amit csak tudsz annak érdekében, hogy együtt tartsd a testvéreidet, amíg újra el nem jövök hozzátok, miután e poharat kiittam. Adj erőt a társaidnak, mivelhogy én már mindent elmondtam nekik. Béke legyen veled.”

Az apostolok egyike sem számított arra, hogy bármi rendkívüli dolog történne azon az éjszakán, hiszen már túl késő volt. Megpróbáltak aludni, hogy reggel korán fel tudjanak kelni és felkészülhessenek a legrosszabbra. Úgy gondolták, hogy a főpapok korareggel akarják majd elfogni Jézust, mert semmilyen világi munkát nem végeztek soha a páska-ünnepre való felkészülés napjának dele után. Csak Zebedeus Dávid és János Márk értette meg, hogy Jézus ellenségei épp azon az éjszakán jönnek el Júdással.

Dávid úgy szervezte, hogy azon az éjszakán annál a felső ösvénynél álljon őrt, mely a Betánia-Jeruzsálem úthoz vitt, míg János Márknak a Kidron völgyén át a Getszemániba felfelé vezető úton kellett figyelnie. Mielőtt Dávid elindult volna erre az önként vállalt őrségre, e szavakkal búcsúzott el Jézustól: „Mester, nagyon nagy örömömre volt hogy veled szolgálhattam. A testvéreim a te apostolaid, de én örültem, hogy megtehetem a csekélyebb dolgokat, mivel azokat is meg kellett tenni, és teljes szívemből hiányolni foglak, amikor már eltávoztál.” És erre Jézus azt mondta Dávidnak: „Dávid, fiam, mások azt tették, amire utasították őket, de e szolgálatot te a saját szívedből végezted, és én nem fogok megfeledkezni az odaadásodról. Egy napon te is ott fogsz szolgálni velem az örökkévaló országban.”

És ez után, amint épp arra készült, hogy a felső ösvénynél álljon őrt, Dávid azt mondta Jézusnak: „Tudod, Mester, elküldettem a családodért, és azt az üzenetet kaptam az egyik hírvivőtől, hogy ma éjjel Jerikóba érnek. Holnap kora délelőttre lesznek itt, mert veszélyes lenne éjjel megtenniük azt az átkozott utat.” És Jézus, lenézve Dávidra, csak annyit mondott: „Legyen úgy, Dávid.”

Amikor Dávid felment az Olajfák hegyére, János Márk azon út közelében kezdte meg a virrasztást, mely a patak mellett haladt lefelé, Jeruzsálembe. És János az őrhelyén is maradt volna, ha nem vágyott volna annyira arra, hogy Jézus közelében legyen és hogy megtudja, hogy mi történik. Röviddel azt követően, hogy Dávid otthagyta őt, és amikor János Márk észrevette, hogy Jézus Péterrel, Jakabbal, és Jánossal visszavonul egy közeli szurdokba, olyannyira hatalmába kerítette az odaadással vegyes kíváncsiság, hogy elhagyta az őrhelyét és utánuk eredt, megbújva a bokrok mögött, ahonnan látott és hallott mindent, ami a kertben töltött utolsó pillanatokban végbement, épp mielőtt Júdás és a fegyveres őrség megjelent Jézus elfogására.

Mialatt mindezek zajlottak a Mester táborában, Karióti Júdás a templomőrség kapitányával tanácskozott, aki összegyűjtötte az embereit, hogy felkészüljenek arra, hogy elinduljanak és az áruló vezetésével elfogják Jézust.

 

3. EGYEDÜL A GETSZEMÁNIBAN

Miután minden megnyugodott és lecsendesedett a táborban, Jézus Péter, Jakab, és János társaságában elvonult egy közeli szurdokba, ahová már korábban is gyakran eljárt imádkozni és az Istennel együtt lenni. A három apostol kénytelen volt felismerni, hogy Jézus milyen fájdalmasan levert; a Mesterüket még soha azelőtt nem látták ilyen gondterheltnek és szomorúnak. Amikor odaértek az imádságos helyéhez, arra kérte őket, hogy üljenek le és virrasszanak vele, miközben ő egy kőhajításnyira eltávolodott imádkozni. És amikor arcra borult, így imádkozott: „Atyám, azért jöttem e világba, hogy megcselekedjem akaratodat, és így is tettem. Tudom, hogy eljött az idő, hogy életemet adjam a húsvér testben, és nem riadok vissza attól, de szeretném tudni, hogy akaratod az, hogy e poharat kiigyam. Küldj nekem bizonyosságot arról, hogy a halálomban szerezzek neked örömet éppen úgy, ahogy az életemben szereztem.

A Mester néhány pillanatig imádkozó testtartásban maradt, és az után odament az apostolokhoz, akiket alva talált, mert szempilláik elnehezültek és nem tudtak ébren maradni. Ahogy Jézus felkeltette őket, ezt mondta: „Micsoda?! hát nem tudtok virrasztani velem még egy órán át sem? Nem látjátok, hogy a lelkem szerfelett bánatos, egészen halálosan, és hogy a társaságotokért esedezem?” Miután a három apostol felébredt az alvásból, a Mester megint elvonult magában és, a földre borulva, megint imádkozott: „Atyám, tudom, hogy e poharat elkerülni lehetséges volna – veled minden dolog lehetséges – de én azért jöttem, hogy megcselekedjem az akaratodat, és bár ez keserű pohár, kiiszom, ha azt akarod.” És amint az imát így elmondta, egy nagy angyal jött le mellé, szólt hozzá, megérintette és erőt adott neki.

Amikor Jézus visszament, hogy beszéljen a három apostollal, megint alva találta őket. Felébresztette őket, mondván: „Ilyen órán szükségem van arra, hogy velem virrasszatok és imádkozzatok – annál is inkább szükségetek van az imádkozásra, nehogy kísértésbe essetek – miért alusztok hát el, amikor itt hagylak titeket?”

És akkor, harmadszorra is, a Mester visszavonult és imádkozott: „Atyám, látod alvó apostolaimat; könyörülj rajuk. A szellem valóban készséges, de a húsvér test gyenge. És most, ó, Atyám, ha e pohár nem múlik el, akkor kiiszom. Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg.” És amikor az imádkozást befejezte, egy darabig a földre borulva maradt. Amikor felkelt és visszament az apostolaihoz, megint csak alva találta őket. Nézte őket és, szánakozó modorban, gyengéden így szólt: „Aludjatok csak és pihenjetek; a döntés ideje már elmúlt. Már elért minket az óra, amikor az Ember Fiát árulással az ellenségei kezére adják.” Ahogy lehajolt, hogy felrázza őket, azt mondta: „Keljetek fel, térjünk vissza a táborba, mert, meglátjátok, az árulóm már közel jár, és eljött az idő, amikor a nyájamat szétkergetik. De én e dolgokról már szóltam nektek.”

Az évek során, amikor Jézus a követői között élt, ők valóban sok bizonyítékot találtak az ő isteni természetére, most azonban az emberisége új bizonyítékainak lesznek tanúi. Éppen az istenisége minden kinyilatkoztatásának legnagyobbika, a feltámadása, előtt most kellett elérkezniük a halandói természete bizonyítékainak, a megaláztatásának és a keresztre feszítésének.

Minden egyes alkalommal, amikor a kertben imádkozott, az emberisége erős hit-szorításban talál fogást az isteniségén; emberi akarata még teljesebben lett eggyé az Atyja isteni akaratával. A nagy angyal által neki elmondottakban egyebek mellett ott volt az az üzenet is, hogy az Atya azt szeretné a Fiától, hogy a földi alászállását úgy fejezze be, hogy átesik a halál teremtményi tapasztalásán éppen úgy, ahogy minden halandónak meg kell tapasztalnia azt az anyagi felbomlást, ahogy az időbeli létezésből átkelnek az örökkévalóság fejlődésébe.

Az est korábbi részében nem látszott oly nehéznek a pohár kiivása, de ahogy az emberi Jézus búcsút vett az apostolaitól és aludni küldte őket, a megpróbáltatás még megdöbbentőbbé lett. Jézus az érzések ama hullámzását élte át, mely minden emberi tapasztalás közönséges velejárója, és e pillanatban elfáradt a munkától, kimerült a megfeszített munka és az apostolai biztonsága miatti fájdalmas aggódás hosszú óráitól. Bár halandó ember nem képes felfogni az Isten megtestesült Fiának ama gondolatait és érzéseit, melyek ekkor eltöltötték, mi tudjuk, hogy komoly fájdalmat és elmondhatatlan szomorúságot viselt el, mert a veríték nagy cseppekben gördült le az arcán. Végre meggyőződött arról, hogy az Atya azt akarja, hogy a természetes események a maguk menetét kövessék; teljes mértékben elszánta magát, hogy az egyik világegyetem legfelsőbb vezetőjeként birtokolt legfelsőbb hatalmából semmit sem fog igénybe venni annak érdekében, hogy megmentse magát.

Egy hatalmas teremtésösszesség összegyűlt seregei keringtek ekkor e hely felett Gábrielnek és Jézus Megszemélyesült Igazítójának az átmenetileg közös parancsnoksága alatt. E mennyei seregek hadosztályparancsnokait többször is figyelmeztették, hogy ne avatkozzanak be ezekbe a történésekbe a földön, hacsaknem maga Jézus rendeli el a közbelépésüket.

Az apostoloktól való elválás élménye komoly teher volt Jézus emberi szívén; e szeretetteljes szomorúság kerítette hatalmába és nehezítette meg, hogy egy olyan halállal nézzen szembe, melyről jól tudta, hogy vár rá. Felismerte, hogy az apostolai mennyire gyengék és mennyire tudatlanok, és rettegett attól, hogy el kell hagynia őket. Jól tudta, hogy eljött az indulás ideje, de az emberi szíve tudni szerette volna, hogy nincs-e esetleg valamilyen szabályos menekülési út a szenvedés és a szomorúság e szörnyű állapotából. És miután így megpróbálkozott a meneküléssel, és az nem sikerült neki, már hajlandó volt kiinni a poharat. Mihály isteni elméje tudta, hogy megtette a tőle telhetőt a tizenkét apostolért; Jézus emberi szíve azonban azt szerette volna, ha még többet lehet tenni értük mielőtt a világban magukra maradnak. Jézus szívét ez összetörte; igazán szerette a testvéreit. A húsvér testbeni családjától elszigetelődött; az egyik választott társa azon volt, hogy elárulja. Az apjának, Józsefnek, a népe elutasította őt és ezzel megpecsételték a balsorsukat, mint az a nép, mely különleges küldetést kapott a földön. A lelkét a megcsalt szeretet és az elutasított irgalom kínozta. Ez a pillanat is egy olyan szörnyű emberi pillanat volt, amikor úgy tűnik, hogy minden pusztító kegyetlenséggel és szörnyű gyötrelemmel zúdul rá az emberre.

Jézus emberi volta nem volt érzéketlen az egyéni magányosságra, a nyilvános megszégyenülésre, és az ügye kudarcának megmutatkozására. Mindezek az érzések leírhatatlan súllyal zúdultak rá. E nagy szomorúságban elméje visszatért a gyermekkorának názáreti napjaihoz és a Galileában végzett kezdeti ténykedéséhez. E nagy megpróbáltatás idején a földi segédkezésének számos kellemes mellékeseménye bukkant fel az elméjében. És eme názáreti, kapernaumi, Hermon-hegyi, valamint a csillámló Galileai-tónál megtapasztalt napkeltei és napnyugtai régi emlékekkel enyhítette fájdalmát, amint megerősítette emberi szívét és felkészült, hogy szembenézzen a hitszegővel, akinek oly rövid időn belül el kell árulnia őt.

Mielőtt Júdás és a katonák megérkeztek volna, a Mester teljesen visszanyerte a szokásos higgadtságát; a szellem győzedelmeskedett a húsvér test felett; a hit fölébe kerekedett minden aggódó és kétkedő emberi hajlamnak. Sor került az emberi természet teljes felismerésének legfelsőbb megmérettetésére és a vizsgát sikeresen letette. Az Ember Fia még egyszer felkészült, hogy nyugodtan és a legyőzhetetlenségének teljes bizonyosságában nézzen szembe az ellenségeivel, úgy, mint egy olyan halandó, aki fenntartás nélkül az Atyja akarata megcselekedésének szentelte magát.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.