Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

179. ÍRÁS – AZ UTOLSÓ ESTEBÉD

 

E csütörtöki nap délutánján, amikor Fülöp a közelgő páska-ünnepre emlékeztette a Mestert és az annak megünneplésével kapcsolatos tervei felől érdeklődött, akkor a páska-ünnepi estebédre gondolt, melyet szokás szerint másnap, péntek éjjel kellett elfogyasztani. Az volt a szokás, hogy a páska-ünnepre való felkészülést legkésőbb a megelőző nap deléig meg kellett kezdeni. És mivel a zsidók a nap kezdetét a napnyugta beálltától számították, ez azt jelentette, hogy a szombati páska-ünnepi estebédet péntek éjjel, valamivel az éjféli órát megelőzően kellett elfogyasztani.

Az apostolok ezért egyáltalán nem értették a Mester azon bejelentését, miszerint a páska-ünnepet egy nappal korábban tartják meg. Arra gondoltak, legalábbis némelyikük, hogy a Mester tudja, hogy még a pénteki ünnepi estebéd előtt le fogják őt tartóztatni és ezért hívja össze őket egy külön estebédre ezen a csütörtök estén. Mások úgy gondolták, hogy ez pusztán egy különleges alkalom, mely a hagyományos páska-ünnepi eseményt megelőzi.

Az apostolok tudták, hogy Jézus a többi páska-ünnepet bárányhús nélkül ünnepelte; tudták, hogy ő személyesen nem vesz részt semmilyen, a zsidó rendszer szerinti áldozási szertartásban. Vendégként számos alkalommal evett az ünnepi bárányból, de amikor ő volt a házigazda, akkor sohasem szolgáltak fel bárányhúst. Nem okozott volna nagy meglepetést az apostoloknak, ha azt látják, hogy a bárányhús kimarad a páska-ünnepi éjszakai étekből, és mivel erre az estebédre egy nappal korábban került sor, nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget.

Miután János Márk apja és anyja üdvözölte őket, az apostolok azonnal a felsőszobába mentek, míg Jézus lent maradt, hogy beszélgessen Márk családjával.

Az volt az előzetes megállapodás, hogy a Mester ezt az alkalmat egyedül ünnepli meg a tizenkét apostolával; ezért nem várták őket szolgálók.

 

1. A MEGKÜLÖNBÖZTETÉS UTÁNI VÁGY

Amikor az apostolokat János Márk felvezette, egy nagy és tágas helyiséget találtak, melyet teljesen berendeztek az estebédhez, és megláthatták, hogy a kenyér, a bor, a víz, és az étkezési füvek mind oda voltak készítve az asztala egyik oldalára. A hosszú asztalt, azt a végét kivéve, ahová a kenyeret és a bort tették, tizenhárom állítható támlájú kerevet vette körül, éppen úgy, ahogy egy jómódú zsidó házban a páska-ünnep megtartásának szokása megkövetelte.

Ahogy a tizenkettek e felsőszobába léptek, észrevették, hogy már az ajtón belül ott voltak a vizeskorsók, a mosdótálak, és a törölközők, hogy a poros lábukat megmossák; és mivel ehhez szolgát nem adtak, János Márk távozását követően az apostolok kérdőn néztek egymásra és mindegyikük azon tanakodott magában, Ki fogja a lábunkat megmosni? És mindegyik úgy gondolta, hogy nem ő az, akinek a többiek szolgájaként kellene eljárnia.

Ahogy ott álltak, magukban tanakodva, az asztali ülésrendet is megnézték, és észrevették, hogy a házigazda magasabb heverője mellett jobb felől egy kerevet áll és tizenegy kerevet pedig az asztal körül van elhelyezve egymás mellett úgy, hogy a soruk elért egészen a házigazda jobbján lévő, második kiemelt hellyel szemközti helyig.

Arra számítottak, hogy a Mester bármely pillanatban megérkezhet, de kínosan érezték magukat, hogy vajon helyet foglaljanak-e vagy várják meg, amíg megjön és bízzák rá a helyük kijelölését. Ahogy így haboztak, Júdás odalépett a díszvendégi helyhez, mely a házigazda helyétől balra helyezkedett el, és jelezte, hogy ő díszvendégként ott akar helyet foglalni. Júdás e tette nyomban heves vitát váltott ki a többi apostol körében. Alig foglalta el Júdás a díszvendégi helyet, Zebedeus János bejelentette igényét a második kiemelt helyre, a házigazdáétól jobbra lévőre. Simon Péter olyannyira feldühödött az előkelő helyek Júdás és János általi kiválasztásában megmutatkozó önteltségen, hogy a többi apostol szeme láttára egyenesen megkerülte az asztalt és a legalsóbb kereveten, az ülésrend legutolsó helyén, a Zebedeus János által kiválasztottal épp szemközt foglalt helyet. Lévén, hogy a többiek előkelő helyet foglaltak maguknak, Péter úgy gondolta, hogy ő a legalsóbb rendűt választja, és nem pusztán a testvérei nem helyénvaló büszkesége elleni tiltakozásul tette ezt, hanem annak reményében is, hogy Jézus, amikor belép és meglátja őt a legkevésbé kiemelt helyen, egy rangosabb helyre hívja, és ezzel elmozdítja azt, aki arra vetemedett, hogy önmagát tisztelje meg.

Azzal, hogy a legelőkelőbb és a legkevésbé előkelő hely már elkelt, a többi apostol Júdás, illetőleg Péter közelében keresett helyet magának, míg végül mind elhelyezkedtek. Az U-alakú asztal körül a következő sorrendben foglaltak helyet ezeken az állítható támlájú kereveteken: a Mester jobbján, János; a balján, Júdás, Zélóta Simon, Máté, Zebedeus Jakab, András, az Alfeus ikrek, Fülöp, Nátániel, Tamás, és Simon Péter.

Azért gyűltek össze, hogy ünnepeljenek, legalábbis szellemben, mely szokás még Mózes előttről eredt és azokra az időkre utalt, amikor apáik rabszolgák voltak Egyiptomban. Ez az estebéd az utolsó találkozójuk Jézussal, és még ilyen ünnepélyes keretek között is, Júdás vezetésével az apostolok még egyszer teret engedtek a megtiszteltetés, a kiváltság, és a személyes felmagasztalás iránti régi részrehajlásuknak.

Még mindig hangos és dühös vádaskodást folytattak, amikor a Mester megjelent az ajtóban, ahol is megállt egy pillanatra és az arcára lassan csalódottság ült ki. Szó nélkül a helyére ment, és nem bolygatta meg az ülésrendet.

Most már készen álltak az estebédhez, kivéve, hogy a lábaikat még mindig nem mosta meg senki, és a kedélyállapotuk mindennek volt mondható, csak nem kellemesnek. Amikor a Mester megérkezett, ők még mindig goromba megjegyzéseket tettek egymásnak, hogy ne is említsük azokat, akiknek volt annyi érzelmi önuralmuk, hogy az érzéseiket ne fejezzék ki nyilvánosan.

 

2. AZ ESTEBÉD KEZDETE

Azt követően, hogy a Mester a helyére ment, néhány pillanatig egy szó sem esett. Jézus végigmérte őket és, egy mosollyal oldva a feszültséget, azt mondta: „Nagyon szerettem volna veletek elkölteni ezt a páska-ünnepi ételt. Még egyszer akartam veletek étkezni, mielőtt a szenvedésem megkezdődik, és mivel tudom, hogy eljött az órám, ezért szerveztem meg ma ezt az estebédet veletek, mert, ami a holnapi napot illeti, mi mindannyian az Atya kezében vagyunk, akinek akaratát végrehajtani eljöttem. Én többé már nem fogok veletek enni, amíg ott nem ültök velem az országban, melyet Atyám nekem ad, mihelyt elvégeztem azt, amiért e világba küldött.”

Miután a bort és a vizet összekeverték, a poharat Jézushoz vitték, aki, amint azt Tádé kezéből átvette, a kezében tartotta, míg köszönetet mondott. És amikor a köszönetnyilvánítást befejezte, így szólt: „Vegyétek e poharat és osszátok meg egymás között és, amikor isztok belőle, vegyétek észre, hogy én azért nem iszom többet a szőlő termését veletek, mert ez az utolsó estebédünk. Amikor újra leülünk így, az már az eljövendő országban lesz.”

Jézus azért kezdett így beszélni az apostolokhoz, mert tudta, hogy elérkezett az ideje. Megértette, hogy eljött az idő, amikor vissza kell térnie az Atyához, és hogy a földi munkája már csaknem befejeződött. A Mester tudta, hogy kinyilatkoztatta az Atya szeretetét a földön és kimutatta az ő irgalmát az emberiségnek, és hogy teljesítette, amiért a világba eljött, sőt, megkapott minden hatalmat és fennhatóságot is a mennyben és a földön. Tudta azt is, hogy Karióti Júdás már végképp eldöntötte, hogy azon az éjszakán az ellenségeinek kezére adja őt. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy ez a hitszegő árulás Júdás műve, de tudta azt is, hogy ez örömet okoz Lucifernek, Sátánnak, és Kaligasztiának, a sötétség hercegének is. De nem félt jobban azoktól, akik az ő szellemi legyőzésére törekedtek, mint ahogy azoktól tartott, akik a fizikai halálát akarták. A Mestert csak egy dolog nyugtalanította, és az pedig az ő választott követőinek biztonsága és üdvözülése volt. És így, mivel teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy az Atya mindent az ő fennhatósága alá rendelt, a Mester most arra készült, hogy előadja a testvéri szeretet példázatát.

 

3. AZ APOSTOLOK LÁBAINAK MEGMOSÁSA

A páska-ünnepkor az első pohár ünnepi ital elfogyasztását követően zsidó szokás szerint a házigazdának fel kellett állnia az asztaltól és kezet kellett mosnia. Az étkezés folyamán és a második poharat követően minden vendég hasonlóképpen felkelt és kezet mosott. Lévén, hogy az apostolok tudták, hogy a Mester sohasem tartotta meg a szertartásos kézmosás eme szokását, igencsak kíváncsiak voltak, hogy mit akar tenni, amikor, miután ezen első poharat kiürítették, felállt az asztaltól és csendesen odament az ajtóhoz, ahol a vizeskorsók, a mosdótálak, és a törölközők voltak. És a kíváncsiságuk meglepetéssé fokozódott, amint azt látták, hogy a Mester leveti a felsőruháját, magára terít egy törölközőt, és önteni kezdi a vizet az egyik lábmosó tálba. Képzelhetitek e tizenkét ember meglepetését, akik az imént még nem voltak hajlandók egymás lábát megmosni, és akik oly illetlen vitába keveredtek az asztali ülésrenden, amikor azt látták, hogy az asztal üres végét megkerülve elindul az ünnepi alkalom legkevésbé kiemelt kerevete felé, ahol Simon Péter foglalt helyet, és, szolga módjára letérdel, és arra készül, hogy megmossa Simon lábait. Ahogy a Mester letérdelt, a tizenkettek egy emberként ugrottak talpra; még az áruló Júdás is egy pillanatra olyannyira megfeledkezett aljasságáról, hogy a társaival együtt állt fel a meglepetésük, a tiszteletük, és a legteljesebb megrökönyödésük e kifejezéseként.

Simon Péter ott állt, letekintve a Mester felfelé fordított arcába. Jézus nem mondott semmit; nem volt szükség szólnia. Magatartása világossá tette, hogy az a szándéka, hogy megmossa Simon Péter lábait. A húsvér test gyarlóságaitól eltekintve, Péter szerette a Mestert. Ez a galileai halászember volt az első emberi lény, aki teljes szívvel hitt Jézus isteniségében és e hitét teljesen és nyilvánosan megvallotta. És Péter azóta sem kételkedett igazán a Mester isteni természetében. Lévén, hogy Péter a szívében olyannyira nagyra becsülte és tisztelte Jézust, semmi különös nem volt abban, hogy a lelke neheztelt azon gondolat miatt, hogy Jézus szolgamód elébe térdel és felajánlja, hogy megmossa a lábait, mint egy rabszolga. Amikor Péter rövidesen észhez tért annyira, hogy a Mesterhez szóljon, minden apostoltársa szívéből szólt:

E nagy zavarának pillanatait követően Péter azt mondta: „Mester, te tényleg meg akarod mosni a lábaimat?” És erre, felnézve Péter arcába, Jézus így szólt: „Talán nem teljesen érted, hogy mit is akarok tenni, de később megérted mindennek az értelmét.” Ez után Péter, nagy levegőt véve, azt mondta, „Mester, te ne mosdd meg soha az én lábaimat!” És mindegyik apostol helyeslően bólintott Péter ama határozott kijelentésére, mellyel nem engedte, hogy Jézus így megalázza magát előttük.

E szokatlan jelenet megrázó erejétől először még Karióti Júdás szíve is megsajdult; de amint öntelt értelme felfogta a történteket, arra a következtetésre jutott, hogy ez az alázatos tett csak egy további olyan mellékesemény, mely meggyőzően igazolja, hogy Jézus sohasem lesz Izráel megszabadítója, és hogy nem követett el hibát, amikor úgy döntött, hogy elpártol a Mester ügyétől.

Ahogy ott álltak meglepetten, lélegzetvisszafojtva, Jézus azt mondta: „Péter, azt mondom, hogy ha nem mosom meg a lábaidat, akkor nem lesz részed velem abban, amit meg akarok cselekedni.” Amikor Péter e kijelentést meghallotta, melyhez az a tény társult, hogy Jézus továbbra is a lábainál térdelt, meghozta azon döntéseinek egyikék, mely döntések az azok vágyának való vak engedelmességet jelentették, akiket tisztelt és szeretett. És ahogy Simon Péter ráébredt, hogy e felajánlott szolgálathoz valamiféle olyan jelzés is párosult, mely meghatározza az embernek a Mester dolgához fűződő jövőbeli kapcsolatát, nemcsak hogy megbékélt a gondolattal, hogy megengedi Jézusnak, hogy megmossa a lábait, hanem a maga jellegzetes és hirtelen modorában azt mondta: „Akkor, Mester, ne csak a lábaimat mosdd meg, hanem, a kezeimet és a fejemet is.”

Amint a Mester épp Péter lábainak megmosására készült, azt mondta: „Aki már tiszta, annak már csak a lábát kell megmosni. Ti, akik ma éjjel itt ültök velem, tiszták vagytok – de nem mindannyian. De a lábatok porát le kell mosni, mielőtt leültök, hogy velem étkezzetek. És mellesleg, e szolgálatot példázatként teszem meg nektek, hogy megmutassam egy új parancsolat értelmét, melyet rövidesen megismertetek veletek.”

A Mester hasonlóképpen ment körbe az asztalnál, és szó nélkül megmosta a tizenkét apostol lábait, még Júdást sem hagyta ki. Amikor Jézus végzett a tizenkettek lábainak megmosásával, felvette a felsőruháját, visszament a házigazda helyére, és végignézve az összezavarodott apostolokon, így szólt:

„Értitek-e valóban, hogy mit tettem veletek? Mesternek hívtok, és jól is teszitek, mert az vagyok. Ha viszont most a Mester megmossa a lábatokat, akkor miért nem voltatok hajlandók ti megmosni egymás lábait? Milyen tanulságot vehettek e példázatból, melyben a Mester oly készségesen megteszi azt a szolgálatot, melyet a testvérei nem voltak hajlandók megtenni egymásnak? Bizony, bizony mondom nektek: Egy szolga nem nagyobb az uránál; és akit elküldtek, az sem nagyobb az őt küldőnél. Láttátok a szolgálat útját a közöttetek megélt életemben, és áldottak vagytok, akiknek megvan a kegyes bátorságotok az ilyen szolgálatra. De miért értitek meg ilyen nehezen, hogy a szellemi országban való nagyság nem olyan, mint az anyagi világbeli hatalmi módszerek?

„Amikor ma este e terembe beléptem, nem elégedtetek meg azzal, hogy nem vagytok hajlandók megmosni egymás lábait, hanem egymás között azon is vitáztatok, hogy kik foglalják el a kiemelt helyeket az asztalomnál. Ilyen megtiszteltetést a farizeusok és az e világ gyermekei keresnek, de nem szabad így lennie a mennyország követeinél. Hát nem tudjátok, hogy az én asztalomnál nem lehet kiemelt hely? Nem értitek, hogy mindegyikőtöket úgy szeretem, ahogy a többit? Nem tudjátok, hogy a hozzám legközelebb eső hely, ahogy az emberek e megtiszteltetést tekintik, semmit sem jelenthet a mennyországbeli helyzeteteket illetően? Tudjátok, hogy a nem-zsidók királyai uralkodnak alattvalóikon, míg azokat, akik e fennhatóságot gyakorolják, néha jótevőknek hívják. De a mennyországban nem így lesz ez. Aki nagy akar lenni közöttetek, hagyjátok, hogy ő legyen az ifjabb; míg aki vezető akar lenni, hadd legyen ő az, aki szolgál. Ki a nagyobb, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Nem az az általános vélekedés, hogy az a nagyobb, aki az asztalnál ül? De meglátjátok, hogy én olyan vagyok közöttetek, aki szolgál. Ha hajlandók vagytok szolgáló társaimmá válni az Atya akaratának megcselekedésében, akkor az eljövendő országban ott fogtok ülni velem hatalomban, továbbra is az Atya akaratát cselekedve a jövőbeli dicsőségben.”

Amikor Jézus elhallgatott, az Alfeus ikrek az Utolsó Estebéd következő fogásához odahozták a kenyeret és a bort, valamint a keserűfüveket és a szárított gyümölcsöket.

 

4. AZ ÁRULÓHOZ INTÉZETT UTOLSÓ SZAVAK

Az apostolok perceken át némán fogyasztották az ételt, de a Mester derűs viselkedésének hatására rövidesen beszédbe elegyedtek, és nemsokára az étkezés úgy folytatódott, mintha semmi rendkívüli nem történt volna, ami megzavarta volna e rendkívüli alkalom jó hangulatát és békés közösségét. Valamivel később, amikor a második fogás ételnél tartottak, Jézus végignézett rajtuk, és azt mondta: „Már mondtam nektek, hogy mennyire szerettem volna veletek elkölteni ezt az estebédet, és tudván, hogy a sötétség rossz erői miként esküdtek össze, hogy az Ember Fiának halálát okozzák, ezért határoztam úgy, hogy ezt az estebédet e titkos teremben és a páska-ünnep előtti napon fogyasztom el a körötökben, mert holnap ekkorra már nem leszek veletek. Többször is mondtam már nektek, hogy vissza kell térnem Atyámhoz. Most eljött az időm, de ehhez nem volt szükség arra, hogy egyikőtök árulással az ellenségeim kezére juttasson engem.”

Amikor a tizenkettek meghallották ezt, és miután a lábmosással kapcsolatos példázat és a Mester azt követő beszéde már így is megfosztotta őket a magabiztosságuktól és önbizalmuktól, egymást kezdték méregetni, s közben zavart hangon, bizonytalanul azt kérdezték, „Én vagyok az?” És amikor mind így kérdezgették, Jézus azt mondta: „Bár nekem az Atyához kell mennem, arra azért nem volt szükség, hogy egyikőtök árulóvá váljon az Atya akaratának teljesítésében. Ezzel érik be a gyümölcse annak a titkolt rossznak, melyet az táplált a szívében, aki nem volt képes szeretni az igazságot teljes lelkéből. Mily csalárd az az értelmi büszkeség, mely a szellemi bukás előtt jár! Aki éveken át a barátom volt, s aki most is a kenyeremet eszi, hajlandó lesz elárulni engem, éppen úgy, ahogy most is velem nyúl a tálba.”

És amikor Jézus ezt elmondta, megint csak feltették a kérdést, „Én vagyok az?” És amint Júdás, aki a Mester balján ült, újra megkérdezte, „Én vagyok az?”, Jézus, belemártva a kenyeret a keserűfüves tálba, átnyújtotta neki, mondván, „Te mondtad.” De a többiek nem hallották, amint Jézus így szólt Júdáshoz. János, aki Jézus jobbján foglalt helyet, odahajolt hozzá és megkérdezte a Mestert: „Ki az? Tudnunk kell, hogy ki az, aki a bizalmadat elárulta.” Jézus így felelt: „Már megmondtam neked, az, akinek belemártott kenyeret adtam.” De olyan természetes dolog volt, hogy a házigazda belemártott kenyeret adjon annak, aki a balján mellette ül, hogy senki sem figyelt fel erre, még ha a Mester oly világosan beszélt is. Júdás azonban kínosan megértette a Mester cselekedetével kapcsolatos szavainak jelentését, és félelem vett rajta erőt, nehogy a testvérei szintén rájöjjenek, hogy ő az áruló.

Pétert nagyon felizgatták a hallottak, és előrehajolva megszólította Jánost, „Kérdezd meg tőle, hogy ki az, vagy ha neked megmondta, mondd meg nekem, hogy ki az áruló.”

Jézus azzal vetett véget a sugdolózásuknak, hogy azt mondta: „Sajnálom, hogy e rossz dolog megtörtént, és egészen mostanáig reménykedtem abban, hogy az igazság ereje győzedelmesedik a rossz megtévesztései felett, de ilyen győzelmeket nem lehet kivívni az igazság őszinte szeretetének hite nélkül. Én nem akartam e dolgokat itt, az utolsó estebédünkön elmondani, de figyelmeztetni akarlak titeket e szomorú dolgokra és ezzel akarlak felkészíteni benneteket arra, ami előttünk áll. Azért beszéltem erről, mert szeretném, ha emlékeznétek, amikor én már eltávoztam, hogy e rossz cselszövésekről teljes egészében tudomásom volt, és hogy én előre figyelmeztettelek titeket az elárultatásomról. És mindezt csak azért teszem, hogy megerősödjetek a kísértésekkel és a megpróbáltatásokkal szemben, melyek rátok várnak.”

Amikor Jézus befejezte, odahajolt Júdáshoz, és azt mondta: „Amit elhatároztál, tedd meg gyorsan.” És amikor Júdás meghallotta e szavakat, felállt az asztaltól és sietve elhagyta a helyiséget, és elindult az éjszakában, hogy véghezvigye, amire elszánta magát. Amikor a többi apostol látta, amint Júdás sietve távozik azt követően, hogy Jézus néhány szót mond neki, arra gondoltak, hogy azért ment el, hogy az estebédhez hozzon még valamit vagy valamilyen más megbízást kapott, mert úgy tudták, hogy még mindig nála van az erszény.

Jézus most már tudta, hogy semmi sem tarthatja vissza Júdást attól, hogy árulóvá váljon. Tizenkettővel kezdte – most tizenegy apostola maradt. Ő hatot választott az apostolok közül, és bár Júdás az általa először kiválasztottak jelöltjei közé tartozott, a Mester mégis elfogadta és egészen eddig meg is tett minden lehetőt annak érdekében, hogy megtisztítsa és megmentse őt, éppen úgy, ahogy a többiek békéjén és megmentésén is dolgozott.

Jézus ezzel az estebéddel, annak gyengéd mellékeseményeivel és a megenyhítő pillanataival, fordult utoljára az elpártoló Júdáshoz, de hasztalanul. A figyelmeztetés, még ha a legtapintatosabb módon és a legkedvesebb szellemben adják is át, általában csak felerősíti ama rossz elszántság gyűlöletét és tüzét, hogy az illető teljesen végigvigye a maga önző terveit, amikor a szeretet már valóban kihalt.

 

5. A MEGEMLÉKEZÉSI ESTEBÉD MEGHONOSÍTÁSA

Ahogy kihozták Jézusnak a harmadik pohár bort, az „áldás poharát”, ő felkelt a kerevetről és, két kezébe fogva a poharat, azt mondta: „Vegyétek kézbe e poharat, mindannyian, és igyátok ki. Ez lesz az én megemlékezésem pohara. Ez a kegy és az igazság egy új megítéltetése áldásának pohara. Ez lesz számotokra az Igazság isteni Szelleme alászállásának és segédkezésének jelképe. És én addig nem iszom újra e pohárból, amíg új alakban nem iszom veletek az Atya örökkévaló országában.”

Az apostolok mind érzékelték, hogy valami rendkívüli dolog zajlik, ahogy az áldás e poharát mély hódolattal és tökéletes csendben itták ki. A régi páska-ünnep annak emléke volt, hogy apáik kiemelkedtek a faji rabszolgaság állapotából az egyéni szabadságra; most a Mester egy új megemlékezési estebédet honosított meg az új megítéltetés jelképeként, ahol a rabszolgasorba taszított egyén kiemelkedik a szertartások és az önzőség rabszolgaságából az élő Isten felszabadult hű fiai testvériségének és közösségének szellemi örömére.

Amikor a megemlékezés ezen új poharát kiürítették, a Mester felvette a kenyeret és, miután köszönetet mondott, darabokat tört belőle és, arra utasítván őket, hogy adják körbe, azt mondta: „Vegyétek az emlékezés eme kenyerét és egyétek. Mondtam már, hogy én vagyok az élet vize. És az élet e kenyere az Atya és a Fiú egyesített élete egyetlen ajándékban. Az Atya szava, mely a Fiúban nyilatkoztatik ki, valóban az élet kenyere.” Miután vettek a megemlékezés kenyeréből, az igazság élő szavának a húsvér testhez hasonló alakban való megtestesülése jelképéből, mind leültek.

E megemlékezési estebéd meghonosításában a Mester, miként az mindig is szokása volt, példázatokhoz és jelképekhez folyamodott. Azért alkalmazott jelképeket, mert bizonyos nagy szellemi igazságokat akart megtanítani oly módon, hogy az utódjainak nehézséget okozzon az, hogy pontos értelmezést kapcsoljanak és határozott jelentést társítsanak a szavaihoz. Ily módon akarta megelőzni, hogy az egymást követő nemzedékek elmerevítsék a tanításait és a hagyomány és a rögzöttelvűség halott láncaival megkössék az ő szellemi tanításait. Az egész életküldetésével kapcsolatos egyetlen szertartás, illetőleg szentség megteremtésében Jézus kínosan ügyelt arra, hogy utaljon a jelentéstartalmakra, mintsem hogy pontos meghatározásokhoz kösse magát. Nem akarta lerombolni az egyes embereknek az isteni bensőséges közösségről alkotott felfogását azzal, hogy egy pontos formát teremt; nem akarta a hívő szellemi képzelőerejét sem korlátozni azzal, hogy formailag elmerevíti azt. Megpróbálta inkább felszabadítani az ember újjászületett lelkét, hogy az az új és élő szellemi szabadság örömének szárnyaira kapjon.

Függetlenül a Mester azon törekvésétől, hogy az emlékezés ezen új szentségét megalapítsa, az azóta eltelt évszázadokban élt követői gondoskodtak arról, hogy az ő kifejezett kívánságát eredményesen megkerüljék annyiban, hogy a húsvér testben eltöltött azon utolsó estére vonatkozó egyszerű szellemi jelképrendszerét pontos értelmezésekre silányították és egy, csaknem mennyiségtani pontosságú bevett mintának rendelték alá. Jézus összes tanítása közül egyet sem tettek jobban hagyományelvű mércévé.

A megemlékezés ezen estebédét, amikor azt a Fiúban hívők és Istent ismerők fogyasztják, jelképrendszerében nem szabad semmi olyasmihez társítani, melynek köze van az embernek az isteni jelenlét jelentésével kapcsolatos gyerekes félreértelmezéseinek bármely eleméhez, mert minden ilyen alkalommal a Mester valóban jelen van. A megemlékezési estebéd a hívő jelképes találkozója Mihállyal. Amikor ilyen szellemtudatossá váltok, a Fiú ténylegesen is jelen van, és az ő szelleme az Atyjának az emberben lakozó szilánkjával társalog.

Miután néhány pillanatra magukban elmerengtek, Jézus így folytatta: „Amikor e dolgokat teszitek, idézzétek fel a földön veletek töltött életemet és örvendezzetek, hogy én továbbra is a földön élek veletek és rajtatok keresztül szolgálok. Egyénekként ne vitatkozzatok azon, hogy ki legyen a legnagyobb. Legyetek mind egymás testvérei. És amikor az ország olyannyira kiterjed, hogy hívek nagyszámú csoportjait foglalja magába, akkor ugyancsak tartózkodnotok kell attól, hogy a nagyságért versengjetek vagy hogy e csoportok között kiváltságot keressetek.”

És e nagyszerű alkalomra egy barát házának felsőszobájában került sor. Semmi szent forma vagy szertartásos beszentelés nem kötődött sem az estebédhez, sem az épülethez. A megemlékezési estebéd megteremtésére egyházi megszentelés nélkül került sor.

Amikor Jézus így meghonosította a megemlékezés estebédét, azt mondta az apostoloknak: „És amikor csak így tesztek, énrám emlékezve tegyétek. És amikor rám emlékeztek, először tekintsétek át a húsvér testben töltött életemet, idézzétek fel, hogy egykor veletek voltam, és az után, hit révén ismerjétek fel, hogy ti mind egyszer majd velem estebédeltek az Atya örökkévaló országában. Ez az új páska-ünnep, melyet nektek itt hagyok, sőt, ez az alászállási életemnek, az örökkévaló igazság szavának emléke; és az irántatok való szeretetemé, az én Igazság Szellememnek a minden húsvér testre való kiáradásáé.”

És a régi szokás szerinti, ám vértelen páska-ünnep megtartását, melyhez a megemlékezés új estebédének bevezetése társult, azzal fejezték be, hogy együtt elénekelték a száztizennyolcadik istendicsőítő éneket.

180. ÍRÁS – A BÚCSÚBESZÉD

 

Az Utolsó Estebéd után, az istendicsőítő ének eléneklését követően, az apostolok úgy gondolták, hogy Jézus haladéktalanul vissza akar térni a táborba, de ő jelezte, hogy üljenek le. A Mester így szólt:

„Jól emlékeztek, amikor erszény, illetőleg útizsák nélkül küldtelek ki titeket és még azt is javasoltam, hogy ne vigyetek magatokkal külön ruhát. És mindannyian emlékeztek, hogy semmiben sem szenvedtetek hiányt. De most nehéz idők elébe néztek. Többé már nem számíthattok a tömegek jó szándékára. Mostantól kezdve, akinek van erszénye, az vigye magával. Amikor elindultok a világba hirdetni ezt az evangéliumot, az ellátásotokra olyan dolgot vigyetek, amilyet a legjobbnak gondoltok. Én azért jöttem, hogy békét hozzak, de az most egy időig nem fog előtűnni.

„Eljött az ideje annak, hogy az Ember Fia megdicsőüljön, és az Atya bennem fog megdicsőülni. Barátaim, én már csak egy kis időre vagyok veletek. Hamarosan keresni fogtok, de nem találtok meg, mert olyan helyre megyek, ahová ti most nem jöhettek. De amikor elvégeztétek a dolgotokat a földön, mint ahogy én is elvégeztem az enyémet, akkor eljöttök majd hozzám, éppen úgy, ahogy én most Atyámhoz készülök. Rövid időn belül elhagylak titeket, többé nem láttok engem a földön, de mind látni fogtok az eljövendő korszakban, amikor felemelkedtek az országhoz, melyet Atyám nekem adott.”

 

1. AZ ÚJ PARANCSOLAT

Néhány pillanatnyi kötetlen beszélgetést követően Jézus felállt és így szólt: „Amikor előadtam nektek egy példázatot arról, hogy miként kell hajlandóknak lennetek egymás szolgálatára, azt mondtam, hogy egy új parancsolatot szeretnék adni nektek; és ezt most teszem meg, mivel távozni készülök. Jól ismeritek azt a parancsolatot, mely azt mondja, hogy szeressétek egymást; hogy a szomszédodat magadként szeresd. De én nem elégszem meg még azzal az őszinte odaadással sem a gyermekeim részéről. Azt szeretném, ha még nagyobb szeretetteljes tetteket vinnétek véghez a hívő testvériség országában. És így e parancsolatot adom nektek: Hogy szeressétek a másikat éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket. És ennek révén minden ember megtudja, hogy ti az én tanítványaim vagytok, ha így szeretitek egymást.

„Amikor ezen új parancsolatot adom, nem teszek új terhet a lelketekre; inkább új örömöt hozok nektek és lehetővé teszem a számotokra, hogy új gyönyörűséget találjatok abban, hogy megismeritek annak boldogságait, hogy a szívetek ragaszkodását embertársaitoknak adományozzátok. Én a ragaszkodásomnak a nektek és a halandó társaitoknak való adományozásban a legfelsőbb rendű örömöt fogom megtapasztalni, még ha kifelé szenvedést élek is át.

„Amikor arra hívlak fel titeket, hogy szeressétek a másikat, éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket, akkor az igaz ragaszkodás legfelsőbb mércéjét mutatom nektek, mert embernek ennél nagyobb szeretete nem lehet: hogy életét adja a barátaiért. És ti a barátaim vagytok; azok is maradtok, ha hajlandók vagytok megtenni, amit tanítottam nektek. Mesternek hívtatok, de én nem neveztelek benneteket szolgáknak. Ha szeretni tudjátok egymást úgy, ahogy én szeretlek titeket, akkor a barátaim lesztek, és mindig azt fogom mondani nektek, amit az Atya kinyilatkoztat nekem.

„Ti nem csak úgy választottatok engem, hanem én is választottalak titeket, és felavattalak titeket, hogy menjetek ki a világba és teremjétek a szeretetteljes szolgálat gyümölcseit a társaitok számára, éppen úgy, ahogy én közöttetek éltem és kinyilatkoztattam nektek az Atyát. Az Atya és én egyaránt veletek fogunk dolgozni, és megtapasztaljátok majd az öröm isteni teljességét, ha hajlandók vagytok engedelmeskedni azon parancsomnak, hogy úgy szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.”

Ha osztozni akartok a Mester örömében, akkor osztoznotok kell a szeretetében is. És az ő szeretetében osztozni azt jelenti, hogy osztoztatok a szolgálatában. Az ilyen szeretet-tapasztalás nem szabadít meg e világ nehézségeitől; nem teremt új világot, de bizonyosan megújítja a régit.

Tartsátok észben: Hűséget kért Jézus, nem áldozatot. Az áldozat tudata azzal jár, hogy nincs meg az az őszinte ragaszkodás, mely egy ilyen szeretetteljes szolgálatot legfelsőbb szintű örömmé tett volna. A kötelesség eszméje azt jelzi, hogy szolgai beállítottságúak vagytok és ezért nincs meg bennetek az a nagyszerű izgalom, hogy szolgálatotokat barátként egy barátnak tegyétek meg. A barátságbeli indíttatás meghalad minden kötelességbeli meggyőződést, és egy barátnak a barát iránti szolgálata sohasem nevezhető áldozatnak. A Mester megtanította az apostolainak, hogy ők az Isten fiai. Testvéreinek nevezte őket, és most pedig, a távozása előtt, a barátainak hívta őket.

 

2. A SZŐLŐTŐ ÉS AZ ÁGAK

Ez után Jézus újra felállt és folytatta az apostolai tanítását: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Én vagyok a szőlőtő, és ti vagytok az ágak. És az Atya csak azt kívánja tőlem, hogy ti bő termést hozzatok. A szőlőtövet csak azért metszik meg, hogy növeljék az ágainak terméshozamát. A belőlem kihajtó minden olyan ágat, mely nem hoz gyümölcsöt, az Atya leszed. Minden gyümölcshozó ágat az Atya megtisztít, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Az általam elmondott szavakon keresztül ti már tiszták vagytok, de továbbra is tisztának kell maradnotok. Bennem kell lakoznotok, és nekem tibennetek; meghal az ág, ha elválasztják a tőtől. Miként az ág nem tud teremni, hacsaknem marad meg a szőlőtőn, úgy ti sem tudjátok a szeretetteljes szolgálat gyümölcseit teremni, hacsaknem maradtok meg bennem. Emlékezzetek: Én vagyok a valódi szőlőtő, és ti vagytok az élő ágak. Aki bennem él, és én őbenne, az bőven termi a szellem gyümölcseit és megtapasztalja e szellemi szüretet eredményező legfelsőbb örömöt. Ha ezen élő szellemi kapcsolatot fenntartjátok velem, bőséges lesz a termésetek. Ha megmaradtok bennem és a szavaim bennetek élnek, akkor képesek lesztek szabadon tanácskozni velem, és akkor az én élő szellemem képes olyannyira átjárni titeket, hogy kérhettek bármit, amit a szellemem akar és mindezt ama bizonyságban tehetitek, hogy az Atya teljesíti a kérésünket. Ebben dicsőül meg az Atya: hogy a szőlőtőnek számos élő ága van, és hogy minden egyes ág sok gyümölcsöt hoz. És amikor a világ meglátja e gyümölcstermő ágakat – a barátaimat, akik szeretik egymást, éppen úgy, ahogy én szerettem őket – minden ember tudni fogja, hogy ti igazán az én tanítványaim vagytok.

„Ahogy az Atya szeretett engem, úgy szerettelek én is titeket. Éljetek a szeretetemben éppen úgy, ahogy én élek az Atya szeretetében. Ha úgy tesztek, ahogy tanítottalak, akkor ott lesztek velem a szeretetemben éppen úgy, ahogy én megtartottam az Atya szavát és mindig megmaradok az ő szeretetében.”

A zsidók régóta azt tanították, hogy a Messiásnak Dávid ősapáinak „szőlőtövéből kihajtó törzsöknek” kell lennie, és e régi tanítás emlékére Heródes templomának bejáratát egy szőlőfürt és az ahhoz kapcsolódó szőlőtő nagy jelképe díszítette. Az apostolok mind felidézték magukban e dolgokat, mialatt a Mester a felsőteremben ezen az éjszakán beszélt hozzájuk.

De később nagy szomorúság társult a Mester imával kapcsolatos fejtegetéseinek félremagyarázásához. Kevés probléma jelentkezett volna e tanítások kapcsán, ha a szavaira pontosan emlékeztek volna és később pontosan jegyezték volna le azokat. De amint a feljegyzés elkészült, a hívek végül úgy tekintették a Jézus nevében való imát, mint a legfelsőbb rendű varázslat egy formáját, arra gondolva, hogy bármit megkapnak az Atyától, amit csak kérnek. Évszázadokon át őszinte lelkek hite futott zátonyra ezen az akadályon. Mikor fogja a hívek világa végre megérteni, hogy az ima nem a magunk útjának keresési folyamata, hanem inkább az Isten útja bejárásának programja, olyan tanulási tapasztalás, hogy miként ismerjük fel és hajtsuk végre az Atya akaratát? Teljes mértékben igaz, hogy amikor az akaratodat igazán hozzáigazítottad az övéhez, ezen akarat-egyesülés révén kérhetsz bármit, és az megadatik. És az ilyen akarat-egyesülés Jézus által és rajta keresztül teremtődik meg, éppen úgy, ahogy a szőlőtő élete az élő ágakba és azokon keresztül áramlik.

Amikor az isteniség és az emberiség között megvan ez az élő kapcsolat, ha az emberiség meggondolatlanul és tudatlanul önző jólétért és öntelt eredményekért imádkozik, akkor csakis egy isteni válasz lehetséges: több és bővebb gyümölcs meghozatala a szellemből az élő ágak törzsökein. Amikor a szőlőtő ága él, csak egy válasz lehetséges annak minden kérelmére: bővebb szőlőtermés. Valójában az ág csak a gyümölcsért, a szőlőtermésért él, és nem is tehet mást. Az igaz hívő így él csakis a szellem gyümölcseinek meghozatala céljából: hogy úgy szeresse az embert, ahogy őt magát szerette az Isten – hogy úgy szeressük egymást, ahogy Jézus szeretetett bennünket.

És amikor az Atya fegyelmező keze a szőlőtőhöz nyúl, azt szeretetben teszi, annak érdekében, hogy az ágak még több gyümölcsöt teremjenek. És a bölcs szőlőműves csak a halott és terméketlen ágakat metszi le.

Jézusnak nehezére esett, hogy akár az apostolaival felismertesse, hogy az ima a szellemtől született hívek működése a szellem uralta országban.

 

3. A VILÁG ELLENSÉGESSÉGE

A tizenegyek alig fejezték be a szőlőtőről és az ágakról szóló beszéd megvitatását, amikor a Mester, jelezve, hogy még további mondanivalója van számukra és tudván, hogy kevés ideje van, így szólt: „Miután itt hagytalak benneteket, ne szegje kedveteket a világ ellenségessége. Ne csüggedjetek még akkor se, amikor a bátortalan hívek ellenetek fordulnak és összefognak az ország ellenségeivel. Ha megutál is titeket a világ, emlékezzetek, hogy előbb utált engem, mint ahogy titeket utált. Ha ti e világból valók lennétek, akkor a világ szeretné a sajátjait, de mert nem azok vagytok, a világ nem hajlandó szeretni titeket. Ti ebben a világban vagytok, de az életetek ne legyen világi. Azért választottalak titeket a világból, hogy egy másik világ szellemét képviseljétek még e világon is, melyből kiválasztottalak. De mindig emlékezzetek a szavaimra: A szolga nem nagyobb az uránál. Ha üldözni mernek engem, akkor üldözni fognak titeket is. Ha a szavaim sértik a hitetleneket, akkor a ti szavaitok is sérteni fogják az istenteleneket. És mindezt azért teszik veletek, mert ők nem hisznek bennem vagy Őbenne, aki engem küldött; így sok dolgot fogtok elszenvedni az evangéliumomért. De amikor e gyötrelmeket tűritek, emlékezzetek, hogy én is szenvedtem előttetek a mennyországról szóló ezen evangéliumért.

„Sokan azok közül, akik rátok támadnak, nem ismerik a menny világosságát, de ez nem igaz a minket most üldözők némelyikére. Ha nem tanítottuk volna nekik az igazságot, akkor sok olyan furcsa dolgot műveltek volna, melyek nem esnek elítélés alá, de most, lévén, hogy megismerték a világosságot és mégis arra vetemedtek, hogy elutasítsák azt, már nincs mentség a viselkedésükre. Aki engem gyűlöl, az Atyámat gyűlöli. Nem lehet másképp; a világosság, mely megment titeket, ha elfogadjátok, csak akkor marasztalhat el titeket, ha szánt szándékkal elutasítjátok. És mit tettem ezekkel az emberekkel, hogy ily rettenetes gyűlölettel viseltetnek irántam? Semmit, kivéve azt, hogy közösséget ajánlottam nekik a földön és üdvözülést a mennyben. De nem olvastátok a mondást azt írásban: ‚És ok nélkül gyűlöltek engem’?

„De nem hagylak egyedül titeket a világban. Miután eltávoztam, nagyon rövid időn belül szellemsegítőt küldök nektek. Olyan lesz veletek, aki átveszi a helyemet közöttetek, aki tovább tanít titeket az igazság útjára, aki még vigaszt is nyújt nektek.

„A szívetekben ne támadjon aggodalom. Hisztek az Istenben; higgyetek továbbra is, bennem is. Még ha el is kell hagynom titeket, nem leszek távol tőletek. Mondtam már nektek, hogy az Atyám világegyetemében számos lakóhely van. Ha ez nem így volna, akkor nem említettem volna ezt nektek többször is. Én visszatérek a világosság eme világaira az Atya mennyének azon állomáshelyeire, ahová egykor majd ti is felemelkedtek. E helyekről jöttem ebbe a világba, és közel az óra, amikor vissza kell térnem az Atyámnak a magas szférákban végzendő munkájához.

„Ha így előttetek megyek az Atya mennyországába, úgy bizonyosan elküldetek értetek, hogy velem legyetek azokon a helyeken, melyek az Isten halandó fiai számára készíttettek még azelőtt, hogy e világ megvolt. Még ha itt is kell hagynom titeket, én itt leszek veletek szellemben, és ti végül velem lesztek személyesen, amikor felemelkedtetek hozzám a világegyetememben, éppen úgy, ahogy én felemelkedem Atyámhoz az ő nagyobb világegyetemében. És amit nektek mondtam, az igaz és örökkévaló, még ha nem is értitek teljesen. Az Atyához megyek, és bár most nem követhettek, bizonyosan követni fogtok az eljövendő korszakokban.”

Amikor Jézus leült, Tamás állt fel és szólt: „Mester, nem tudjuk hová mész; így természetesen az utat sem ismerjük. De ma éjszaka követünk téged, ha mutatod az utat nekünk.”

Amikor Jézus meghallotta Tamás szavait, azt felelte: „Tamás, én vagyok az út, az igazság, és az élet. Az Atyához csak rajtam keresztül lehet eljutni. Mindenki, aki megtalálja az Atyát, előbb engem talál meg. Ha ismertek engem, ismeritek az Atyához vezető utat. És engem ismertek, mert veletek éltem és most láttok engem.”

De e tanítás túlságosan mély értelmű volt sok apostolnak, különösen Fülöpnek, aki, miután váltott néhány szót Nátániellel, felkelt és azt mondta: „Mester, mutasd meg nekünk az Atyát, és minden, amit mondtál, világos lesz.”

És amikor Fülöp emígyen szólt, Jézus azt mondta: Fülöp, oly hosszú időt töltöttem veled és te még most sem ismersz engem? Újból elmondom: Aki látott engem, az látta az Atyát. Hát akkor meg hogy mondhatod, hogy Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya bennem van? Nem tanítottam-e nektek azt, hogy a szavak, melyeket mondok, nem az én szavaim, hanem az Atya szavai? Én az Atyáért beszélek és nem magamtól. Az Atya akaratának megcselekedésére vagyok e világban, és meg is cselekedtem azt. Atyám bennem lakozik és rajtam keresztül munkál. Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy az Atya bennem van, és hogy én az Atyában vagyok, vagy pedig higgy nekem azon életért, melyet megéltem – az elvégzett munkáért.”

És a Mester elvonult, hogy vízzel üdítse fel magát, a tizenegyek pedig élénk tanácskozásba kezdtek e tanításokról, és Péter épp egy hosszabb beszédet akart tartani, amikor Jézus visszatért és jelzett nekik, hogy üljenek le.

 

4. A MEGÍGÉRT SEGÍTŐ

Jézus e szavakkal folytatta a tanítást: „Amint eltávoztam az Atyához, és miután ő teljes egészében elfogadta a földön értetek végzett munkámat, és miután megkaptam a saját területem feletti végleges fennhatóságot, azt mondom majd az Atyámnak: Lévén, hogy egyedül hagytam a gyermekeimet a földön, ígéretem szerint egy másik tanítót kell küldenem nekik. És amint az Atya jóváhagyja, kiárasztom az Igazság Szellemét minden húsvér testre. Atyám szelleme már a szívetekben van, és amikor e nap eljön, én is veletek leszek, éppen úgy, ahogy most veletek van az Atya. Ez az új ajándék az élő igazság szelleme. A hitetlenek először nem hallgatnak majd e szellem tanításaira, de a világosság fiai mind örömmel és tiszta szívvel fogadják. És amikor eljön, e szellemet úgy fogjátok ismerni, mint ahogy engem ismertetek, és ezt az ajándékot a szívetekbe fogadjátok, és ő veletek marad. Láthatjátok tehát, hogy nem hagylak segítség és útmutatás nélkül. Nem hagylak magatokra. Ma személyemben csak veletek lehetek. Az eljövendő időkben veletek és minden olyan emberrel is leszek, aki vágyik a jelenlétemre, legyetek bárhol is, és mindegyikőtökkel egyszerre leszek. Nem látjátok, hogy jobb nekem, ha elmegyek; hogy azért hagylak el titeket a húsvér testben, hogy jobban és teljesebben veletek lehessek a szellemben?

„Csak néhány óra múlva a világ többé nem lát engem; de ti továbbra is ismerni fogtok engem a szívetekben, míg el nem küldöm hozzátok ezt az új tanítót, az Igazság Szellemét. Miként személyemben veletek éltem, úgy fogok akkor bennetek élni; egy leszek a személyes tapasztalásotokkal a szellemországban. És amikor ez megtörténik, biztosan tudni fogjátok, hogy én az Atyában vagyok, és hogy, míg életetek az Atyával bennem rejtezik, én is veletek vagyok. Én szerettem az Atyát és megtartottam a szavát; ti szerettetek engem, és megtartjátok a szavamat. Miként Atyám adott nekem a szelleméből, úgy fogok én is adni nektek a szellememből. És az Igazság e Szelleme, melyet nektek adományozok, vezetni és vigasztalni fog titeket és végül elvezet benneteket minden igazságba.

„Azért mondom nektek e dolgokat, ameddig még veletek vagyok, hogy jobban felkészüljetek azon megpróbáltatások elviselésére, melyek már most elértek minket. És amikor eljön ez az új nap, a Fiú és az Atya is bennetek fog lakozni. És e mennyei ajándékok mindig éppen úgy fognak együttműködni, ahogy az Atya és én egy személyben, az Ember Fiaként dolgoztunk a földön és a szemetek előtt. És e szellembarát emlékeztetni fog titeket mindenre, amit tanítottam nektek.”

Amint a Mester egy pillanatnyi szünetet tartott, Alfeus Júdás összeszedte a bátorságát és feltette azon kevés kérdéseinek egyikét, melyeket ő vagy a fivére Jézusnak valaha is feltett nyilvánosan. Júdás azt mondta: „Mester, te mindig is barátként éltél közöttünk; hogyan fogunk felismeri téged, ha többé már nem mutatod meg nekünk magad másként, mint e szellem által? Ha a világ nem lát téged, akkor mi hogyan bizonyosodjunk meg felőled? Hogyan fogsz nekünk megmutatkozni?”

Jézus végignézett rajtuk, elmosolyodott, és azt mondta: „Gyermekeim, én eltávozom, visszamegyek Atyámhoz. Egy rövid ideig nem fogtok látni engem úgy, ahogy most itt láttok, húsvér testként. Nagyon rövid időn belül elküldöm nektek a szellememet, aki ezt az anyagi testet kivéve éppen olyan, mint én. Ez az új tanító az Igazság Szelleme, aki mindegyikőtökkel ott fog élni, a szívetekben, és a világosság minden gyermeke eggyé lesz és egymáshoz közelíttetik. És épp ily módon leszünk képesek, az Atyám és én, arra, hogy mindegyikőtök lelkében éljünk és minden más ember szívében is, akik szeretnek minket és e szeretetet valódiként élik meg azáltal, hogy szeretik egymást, éppen úgy, ahogy én most szeretlek titeket.”

Alfeus Júdás nem értette meg teljesen a Mester szavait, de felfogta az új tanító ígéretét, és látva András arckifejezését, érezte, hogy a kérdésére kielégítő választ adtak.

 

5. AZ IGAZSÁG SZELLEME

Ez az új segítő, mellyel kapcsolatban Jézus megígérte, hogy elküldi azt a hívek szívébe, hogy minden húsvér testre kiárasztja, nem más, mint az Igazság Szelleme. Ez az isteni felruházottság nem az igazság betűje vagy törvénye, és nem is úgy kell működnie, mint az igazság formája vagy kifejeződése. Az új tanító az igazságról való meggyőződés, az igaz jelentéstartalmak tudatossága és bizonyossága a valódi szellemszinteken. És ez az új tanító az élő és növekvő igazságnak, a kiterjedő, feltáruló, és alkalmazkodó igazságnak a szelleme.

Az isteni igazság szellem érzékelte és élő valóság. Az igazság csakis az isteniség felismerésének és az Istennel való bensőséges közösség tudatának felső szellemi szintjein létezik. Megismerhetitek az igazságot, és meg is élhetitek az igazságot; megtapasztalhatjátok az igazság gyarapodását a lelketekben és élvezhetitek annak elmebeli megvilágosodásának szabadságát, de az igazságot nem zárhatjátok be az emberi viselkedés fordulataiba, szabályaiba, meggyőződéseibe, vagy értelmi mintáiba. Amikor az isteni igazság emberi szabályokba foglalására tesztek kísérletet, akkor az gyorsan elpusztul. A bebörtönzött igazság halál utáni megmentése a legjobb esetben is csak az észbelisített megdicsőített bölcsesség valamely különleges formájának felismerésében történhet meg. Az állandósult igazság halott igazság, és csakis halott igazságot lehet elméletként megtartani. Az élő igazság lendületes és csak tapasztalásilag létezhet az emberi elmében.

Az értelem olyan anyagi létezésből nő ki, melyet a mindenségrendi elme jelenléte világít meg. A bölcsességet a jelentéstartalom új szintjeire emelkedett ismeret tudatosulása alkotja és azt a bölcsesség segéd világegyetemi felruházottságának jelenléte indítja be. Az igazság olyan szellemi valóságérték, melyet csakis olyan, szellemmel felruházott lények tapasztalhatnak meg, akik a világegyetem-tudat anyagfeletti szintjein működnek, és akik, az igazság felismerését követően, engedélyezik annak megelevenítő szelleme számára, hogy a lelkükben éljen és uralkodjon.

A világegyetemi látásmóddal rendelkező igaz gyermek minden bölcs mondásban az Igazság élő Szellemét keresi. Az Istent ismerő egyén állandóan felemeli a bölcsességet az isteni előrehaladás élő-igazság szintjeire; a szellemi fejlődésre képtelen lélek az élő igazságot minduntalan lehúzza a bölcsesség halott szintjeire és a pusztán felmagasztalt tudás területére.

Az Igazság Szellemének emberfeletti rálátása híján az aranyszabály egyszerűen csak egy magas szintű erkölcstani viselkedési szabállyá válik. Az aranyszabály, ha az ember szó szerint értelmezi, komoly sérelem eszközéül szolgálhat az ember társaival szemben. A bölcsesség aranyszabályának szellemi megítélése nélkül arra a következtetésre juthatnátok, hogy mivel azt szeretnétek, hogy minden ember az elméjében lévő teljes és őszinte igazságot mondja el nektek, következésképp nektek is az elmétek minden gondolatát teljesen és nyíltan el kellene mondanotok lénytársaitoknak. Az aranyszabály ilyen szellemietlen értelmezése elmondhatatlan boldogtalansághoz és vég nélküli fájdalomhoz vezetne.

Némelyek úgy látják és értelmezik az aranyszabályt, mint az emberi testvériesség tisztán értelmi helyeslését. Mások az emberi kapcsolat eme kifejeződését úgy értelmezik, mint az emberi személyiség gyengéd érzelmeinek érzelmi kielégülését. Egy másik halandó úgy ismeri el ugyanezen aranyszabályt, mint a minden társadalmi kapcsolat mérésére alkalmas mérőrudat, a társas viselkedés mércéjét. Megint mások úgy tekintik, mint egy olyan erkölcsi tanító pozitív parancsát, aki ezen állításban minden testvéri viszony tekintetében megtestesítette az erkölcsi kötelesség legfelsőbb rendű fogalmát. Az ilyen erkölcsi lények életében az aranyszabály válik az egész életfelfogásuk bölcs középpontjává és peremévé.

Az Istent ismerő igazságszeretők hívő testvériségének országában ez az aranyszabály a szellemi felismerés élő jegyeit viszi tovább az értelmezés azon magasabb szintjein, melyek az Isten halandó fiait arra késztetik, hogy a Mester eme parancsát úgy tekintsék, mint amely megköveteli tőlük, hogy úgy viszonyuljanak a társaikhoz, hogy azok a lehető legnagyobb jót kapják annak eredményeként, hogy a hívő kapcsolatot teremt velük. Ez az igaz vallás lényege: hogy magadként szeresd a szomszédodat.

De az aranyszabály legfelsőbb szintű felismerése és legigazabb értelmezése az ilyen isteni kijelentés tartós és élő valóságának igazsága szellemének tudatosulásában áll fenn. Az egyetemes viszony eme szabályának igaz mindenségrendi jelentése csakis annak szellemi felismerésében nyilatkoztatik ki, azon viselkedési törvény értelmezésében, mely értelmezést a Fiú szelleme nyújt az Atya szellemének, mely a halandó ember lelkében lakozik. És amikor az ilyen, szellem vezette halandók felismerik ezen aranyszabály igazi értelmét, túlárad bennük annak bizonyossága, hogy ők egy barátságos világegyetem létpolgárai, és a szellemvalósággal kapcsolatos eszményképeik csak akkor jelentenek megelégedést nekik, amikor úgy szeretik a társaikat, ahogy Jézus szeretett mindannyiunkat, és hogy ez az Isten szeretete felismerésének valósága.

Az isteni igazságnak a minden istenfi egyedi követelményeivel és képességével szembeni élő rugalmasságával és mindenségrendi alkalmazkodóképességével kapcsolatos ugyanezen bölcseletet már azt megelőzően meg kell értenetek, hogy abban reménykedhetnétek, hogy kellőképpen megértitek a Mesternek a rosszal szembeni ellen nem állással kapcsolatos tanítását és gyakorlatát. A Mester tanítása alapvetően szellemi nyilatkozat. A bölcseletének még az anyagi kihatásai sem értelmezhetők haszonnal a szellemi összefüggéseiktől elkülönülten. A Mester parancsának szelleme a világegyetemre adott minden önző megnyilvánulással szembeni ellen nem állásban áll fenn, melyhez az igaz szellemértékek igaz szintjeinek tetterős és fokozatos elérése társul: az isteni szépségé, a végtelen jóságé, és az örökkévaló igazságé – megismerni Istent és egyre inkább olyanná válni, mint ő.

A szeretetnek, az önzetlenségnek a viszonyok folyamatos és élő újraalkalmazkodási értelmezésén kell átesnie az Igazság Szelleme vezetésének megfelelően. A szeretetnek ezáltal kell megragadnia azon egyén legfelsőbb szintű mindenségrendi jóságának folyton változó és kiteljesedő fogalmait, akit szeretnek. És ekkor a szeretet továbbmegy és rábukkan ugyanezen hozzáállásra minden más egyént illetően, akiket esetleg befolyásolhatott az a növekvő és élő kapcsolat, melyet egy, szellem vezette halandó alakított ki a világegyetem többi létpolgára iránti szeretetében. És ezt az egész élő szeretet-alkalmazkodást a jelenlévő rossz környezetének, valamint az isteni végzet tökéletessége örökkévaló céljának tükrében kell megtenni.

És így világosan fel kell ismernünk, hogy sem az aranyszabályt, sem az ellen nem állás tanítását hitelvekként vagy tantételekként nem lehet soha helyesen értelmezni. Azokat csak úgy lehet megérteni, ha megéljük őket, ha felismerjük a jelentéstartalmukat azon Igazság Szellemének élő értelmezésében, aki az egyik emberi lénynek a másikkal való szeretetteljes kapcsolatát irányítja.

És mindez világosan mutatja a különbséget a régi és az új vallás között. A régi vallás önmegtagadást tanított; az új vallás csak önzetlenséget tanít, teljesebb önmegvalósítást az együttes társas szolgálatban és világegyetemi megértésben. A régi vallást félelemtudat hajtotta; az országról szóló új evangéliumot igazság-meggyőződés uralja, az örökkévaló és egyetemes igazság szelleme. És semmilyen mértékű jámborság vagy hitelvű hűség nem képes ellentételezni azon önkéntelen, nagylelkű, és őszinte barátságosság hiányát az ország híveinek élettapasztalásában, mely az élő Isten szellemtől született fiait jellemzi. Sem a hagyomány, sem az alakias istenimádat semmilyen szertartásrendszere nem képes jóvátenni az ember társai iránti valódi szeretetének hiányát.

 

6. A TÁVOZÁS SZÜKSÉGESSÉGE

Azt követően, hogy Péter, Jakab, János, és Máté számos kérdést tett fel a Mesternek, ő így folytatta a búcsúbeszédét: „És azért beszélek nektek minderről mielőtt itt hagylak titeket, hogy ezzel felkészüljetek arra, ami rátok vár, hogy ne essetek súlyos tévedésbe. A hatóságok nem fognak megelégedni pusztán azzal, kitiltanak titeket a zsinagógákból; figyelmeztetlek, hogy közeleg az óra, amikor a gyilkosaitok azt gondolják majd, hogy az Istennek tesznek szolgálatot. És mindeme dolgokat azért teszik meg veletek és azokkal, akiket a mennyországba vezettek, mert ők nem ismerik az Atyát. Nem voltak hajlandók megismerni az Atyát azáltal, hogy nem voltak hajlandók elfogadni engem; és nem akarnak elfogadni engem, amikor elutasítanak titeket, feltéve, hogy megtartottátok az új parancsomat, miszerint úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Azért beszélek nektek e dolgokról előre, hogy amikor eljön a ti időtök, ahogy az enyém is eljött most, erőt merítsetek annak tudatából, hogy minderről nekem tudomásom volt, és hogy a szellemem veletek lesz minden szenvedésetekben, melyet értem és az evangéliumért viseltek. E célból beszéltem előttetek oly nyíltan a legelejétől fogva. Még arra is figyelmeztettelek, hogy az ember ellenségei a maga házából valók is lehetnek. Bár az országról szóló ezen evangélium szüntelenül nagy békességet szerez az egyes hívő lelkében, nem hoz békét a földön addig, amíg az ember hajlandó nem lesz teljes szívvel elhinni a tanításomat és a halandói élet megélésének fő céljaként meghonosítani azt a gyakorlatot, hogy az Atya akaratát megcselekedje.

„Most, hogy elhagylak titeket, lévén, hogy eljött az idő, amikor el kell indulnom az Atyához, meg vagyok lepve, hogy egyikőtök sem kérdezte meg tőlem, hogy ‚Miért hagysz el minket? Mindazonáltal tudom, hogy a szívetekben ilyen kérdéseket tesztek fel. Nyíltan fogok beszélni hozzátok, mint barát a baráthoz. Valóban hasznos számotokra, hogy eltávozom. Ha nem mennék el, az új tanító nem jöhetne el a szívetekbe. Meg kell válnom e halandó testtől és újra el kell foglalnom a helyemet fent, mielőtt elküldhetném e szellemi tanítót, hogy a lelketekben éljen és a szellemeteket az igazságba vezesse. És amikor a szellemem eljön, hogy bennetek lakozzon, megvilágítja majd a bűn és az igazságosság közötti különbséget és képessé tesz titeket arra, hogy azok felől bölcsen ítéljetek a szívetekben.

„Még sok mondanivalóm lenne számotokra, de most nem tudnátok többet befogadni. Jóllehet amikor ő, az Igazság Szelleme, eljön, végül elvezet titeket minden igazságba, ahogy az Atyám világegyetemében a számos lakóhelyen áthaladtok.

„E szellem nem magától fog szólni, hanem azt mondja nektek, amit az Atya a Fiúnak kinyilatkoztatott, és megmutat még eljövendő dolgokat is; úgy dicsőít meg engem, ahogy én megdicsőítettem az Atyát. E szellem belőlem jön elő, és az én igazságomat nyilatkoztatja ki nektek. Minden, amivel az Atya e területen rendelkezik, az már az enyém; ezért mondtam azt, hogy ez az új tanító abból vesz, ami az enyém és kinyilatkoztatja nektek.

„Nemsokára elhagylak titeket egy rövid időre. Az után, amikor viszontláttok, én már úton leszek az Atyához, s így az után még ti sem fogtok látni sokáig.”

Mialatt rövid szünetet tartott, az apostolok egymás között így kezdtek beszélni: „Miről beszél most? ‚Nemsokára elhagylak titeket,’ és ‚Amikor viszontláttok, az nem sokáig lesz, mert úton leszek az Atyához.’ Mit érthet az alatt, hogy ‚nemsokára’ és ‚nem sokáig’? Nem értjük, hogy mit akar mondani.”

És mivel Jézus tudta, hogy ezeket a kérdéseket tették fel, azt mondta: „Azt kérdezitek egymástól, hogy mit értettem az alatt, amikor azt mondtam, hogy nemsokára nem leszek veletek, és hogy amikor viszontláttok, én már úton leszek az Atyához? Világosan elmondtam nektek, hogy az Ember Fiának meg kell halnia, de újra feltámad. Hát nem értitek a szavaim jelentését? Először elszomoríttattok, de később ama sokakkal együtt örvendeztek majd, akik megértik e dolgokat, miután azok megtörténtek. A nő valóban szenved a vajúdás alatt, de amikor végre megszülte gyermekét, nyomban elfelejti fájdalmát annak tudatában érzett örömében, hogy egy ember született a világra. És így fogtok ti is szenvedni az eltávozásom miatt, de rövidesen viszontlátlak titeket, és akkor a szomorúságotok örvendezéssé fog változni, és az Isten üdvözülésének egy új kinyilatkoztatása jön el hozzátok, melyet ember soha nem vehet el tőletek. És az élet ugyanezen kinyilatkoztatásában az összes világ áldást nyer a halál legyőzésének megvalósításában. Ezidáig minden kérelmeteket az Atyám nevében tettétek. Azt követően, hogy viszontláttatok, az én nevemben is kérhettek, és én meghallgatlak titeket.

„Egészen eddig szólásokban tanítottalak titeket és példázatokban szóltam hozzátok. Azért tettem így, mert még csak gyermekek voltatok a szellemben; de közeleg az idő, amikor nyíltan beszélek majd nektek az Atyáról és az ő országáról. És azért fogok így tenni, mert az Atya maga szeret titeket és azt szeretné, hogy még teljesebben kinyilatkoztassék számotokra. Halandó ember nem láthatja a szellem-Atyát; ezért jöttem én el a világba, hogy megmutassam az Atyát a ti teremtményi szemeteknek. De amikor a szellemnövekedésben kiteljesedtetek, meglátjátok majd az Atyát magát is.”

Amikor a tizenegyek mindezt meghallották, azt mondták egymásnak: „Nézd csak, világosan beszél hozzánk. A Mester biztosan Istentől jött. De miért mondja, hogy vissza kell térnie az Atyához?” És Jézus látta, hogy még mindig nem értik őt. Ez a tizenegy ember nem tudott megszabadulni a Messiásra vonatkozó zsidó felfogással kapcsolatban általuk régóta dédelgetett eszméktől. Minél jobban hittek abban, hogy Jézus a Messiás, e mélyen gyökerező képzeteik annál több gondot okoztak az országnak a földön való dicsőséges anyagi diadala vonatkozásában.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.