Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

168. ÍRÁS – LÁZÁR FELTÁMASZTÁSA

 

Röviddel dél után történt, hogy Márta kiszaladt Jézus elé, amint az átkelt a Betánia melletti hegyormon. Fivére, Lázár, már négy napja halott volt és vasárnap délután el is temették egy külön sírba a kert egyik távoli végében. A sírbolt bejáratát elzáró sziklát e nap, vagyis csütörtök reggelén gördítették a helyére.

Amikor Márta és Mária megüzente Jézusnak Lázár betegségét, abban bíztak, hogy a Mester tesz valamit. Tudták, hogy fivérük nagyon súlyosan beteg, és bár nemigen merték remélni, hogy Jézus otthagyja a tanítást és a tan hirdetését, hogy a segítségükre siessen, oly erősen hittek a betegség-gyógyító hatalmában, hogy úgy gondolták, hogy Jézus csak kimondja a gyógyító szavakat, és Lázár nyomban újra egészséges lesz. És amikor Lázár meghalt néhány órával azt követően, hogy a hírvivő elindult Betániából Filadelfiába, úgy gondolták, hogy ez azért következett be, mert a Mester túl későn értesült a fivérük betegségéről, hogy csak akkor tudta meg, amikor Lázár már több órája halott volt.

De a két nőt, minden hívő barátjukkal együtt, nagyon megrázta az a válaszüzenet, melyet a futár kedd délután meghozott, amikor Betániába ért. A hírvivő határozottan állította, hogy hallotta, amint Jézus azt mondja, „...e betegség nem igazán halálos”. Azt sem értették, hogy nekik miért nem üzen vagy miért nem ajánl fel egyéb segítséget.

Sok barátjuk jött el a közeli kis falvakból és érkeztek mások is Jeruzsálemből, hogy vigaszt nyújtsanak a bánattól lesújtott testvéreknek. Lázár és nőtestvérei egy tehetős és tiszteletreméltó zsidónak a gyermekei voltak, aki Betánia kis falujának vezető polgára volt. És függetlenül attól, hogy mindhárman már régóta Jézus lelkes követői közé tartoztak, aki csak ismerte, mind nagyon tisztelte őket. Kiterjedt szőlőföldeket és olívaültetvényeket örököltek e környéken, és hogy gazdagok voltak, arra további bizonyíték az a tény is, hogy megengedhették maguknak, hogy saját sírboltjuk legyen a házuknál. Mindkét szülőjüket e sírban helyezték el.

Mária már feladta a reményt, hogy Jézus eljön és elmerült a bánatban, Márta azonban kitartott azon reménye mellett, hogy Jézus el fog jönni, egészen addig a pillanatig, amikor reggel a sír elülső zárókövét a helyére nem tették és ezzel le nem zárták a bejáratot. De még ekkor is arra utasította a szomszéd legényt, hogy figyelje a Betániától keletre álló hegy ormán át vezető jerikói utat; és e legény hozott hírt Mártának arról, hogy Jézus és barátai közelednek.

Amikor Márta odaért Jézushoz, e szavakat szólva borult térde előtte, „Mester, ha itt lettél volna, a fivérem nem halt volna meg!” Márta elméjén sok félelem suhant át, de ő nem kételkedett, és nem is merte bírálni vagy megkérdőjelezni a Mesternek a Lázár halálával kapcsolatos viselkedését. Miután ezt elmondta, Jézus lehajolt és, talpra állítva, azt mondta neki: „Csak legyen hited, Márta, és a fivéred felkel újra.” Erre Márta azt mondta: „Tudom, hogy fel fog kelni az utolsó nap feltámadásában; és már most is hiszem, hogy bármit is kérj Istentől, Atyánk megadja neked.”

Erre Jézus, egyenesen Márta szemébe nézve, így szólt: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz bennem, bár meghal, mégis élni fog. Voltaképpen, aki él és hisz bennem, az sohasem fog meghalni. Márta elhiszed-e ezt?” És Márta azt felelte a Mesternek: „Igen, már régóta hiszem, hogy te vagy a Megszabadító, az élő Isten Fia, sőt az, akinek el kell jönnie e világra.”

Mivel Jézus ekkor Mária felől érdeklődött, Márta egyből bement a házba és, a testvérének súgva mondta, „A Mester van itt és téged keres.” És amikor Mária meghallotta ezt, gyorsan felkelt és kiszaladt üdvözölni Jézust, aki még mindig azon a helyen tartózkodott, némi távolságra a háztól, ahol Márta először elérte. A Máriával lévő barátok, akik vigasztalni igyekezték őt, amikor látták, hogy hirtelenül felkel és kimegy, követték, mert azt gondolták, hogy a sírhoz szalad sírni.

A jelenlévők közül sokan Jézus esküdt ellenségei voltak. Ezért jött ki Márta magában Jézus üdvözlésére, és ezért is ment be és tájékoztatta bizalmasan Máriát, hogy keresik. Márta, bár szerette volna látni Jézust, egyúttal el akart kerülni mindenféle esetleges kellemetlenséget, melyet azzal válthatott volna ki, hogy hirtelenül ráront a jeruzsálemi ellenségeik nagy csoportjára. Márta szándéka az volt, hogy ő a házban marad a barátaikkal, amíg Mária kimegy üdvözölni Jézust, de e terve nem sikerült, mert mindannyian követték Máriát és így váratlanul a Mester jelenlétében találták magukat.

Márta odavezette Máriát Jézushoz, és amikor a testvére meglátta őt, térdre borulva így szólt, „Bárcsak itt lettél volna, akkor a testvérem nem halt volna meg!” És amikor Jézus látta, hogy mindannyian mennyire búsulnak Lázár halála miatt, a lelkében szánalom ébredt.

Amikor a gyászolók észrevették, hogy Mária Jézus üdvözlésére ment ki, egy kissé távolabb húzódtak, míg Márta és Mária a Mesterrel beszélgetett és további vigasztaló és lelkesítő szavakat hallhattak, hogy tartsák meg erős hitüket az Atyában és teljesen vessék alá magukat az isteni akaratnak.

Jézus emberi elméjét igencsak felkavarta az a küzdelem, mely Lázár és az ő hátramaradt nőtestvérei iránti szeretete és azon megvetés és utálat között folyt, mely e hitetlen és gyilkos szándékú zsidók némelyike által mutatott külsőséges ragaszkodással szemben benne felmerült. Jézus ingerült nehezteléssel viseltetett a magukat barátnak mondók némelyike által Lázár kierőszakolt és külsőséges gyászolása iránt, minthogy az ilyen hamis bánathoz a szívükben oly keserves gyűlölködés társult ővele szemben. E zsidók némelyike azonban őszintén gyászolt, mert ők a család igazi barátai voltak.

1. LÁZÁR SÍRJÁNÁL

Miután Jézus némi időt eltöltött Márta és Mária vigasztalásával, a gyászolóktól elkülönülten, megkérdezte tőlük, „Hol temettétek el?” Erre Márta azt mondta, „Gyere és nézd meg.” És amint a Mester csendben követte a búsuló nővért, könnyezni kezdett. Amikor az őket követő barátságos zsidók meglátták a könnyeit, az egyikük azt mondta: „Nézzétek, mennyire szerette. Ő, aki felnyitotta a vak ember szemeit, nem tudta volna megmenteni ezt az embert a haláltól?” Ekkorra már a családi sírbolt előtt álltak, mely egy kisebb természetes barlang, illetőleg lejtős üreg volt abban a sziklagerincben, mely a telken belüli részének távolabbi végében mintegy harminc lábnyira magasodott.

Az emberi elméknek nehéz elmagyarázni, hogy miért is sírt Jézus. Mi ugyan hozzáférünk az egyesített emberi érzelmekről és isteni gondolatokról a Megszemélyesült Igazító elméjében bejegyzett információkhoz, azért nem vagyunk teljesen bizonyosak ezen érzelmi megnyilvánulások valódi okában. Hajlunk arra a feltételezésre, hogy Jézus az elméjén ekkor átfutott sokféle gondolat és érzés miatt könnyezett, úgy mint:

1. Igaz és fájdalmas rokonszenvet érzett Márta és Mária iránt; valós és mély emberi ragaszkodással viseltetett e nővérek iránt, akik elveszítették a fivérüket.

2. Elméjét nyugtalanította a gyászolók tömege, melyben némelyek őszinték voltak, némelyek meg csak tettették magukat. Jézus mindig is rossz néven vette a gyászolás ilyen külsőséges megnyilvánulásait. Tudta, hogy a nővérek szerették fivérüket és hittek a hívek továbbélésében. Ezek az egymással összeütköző érzelmek talán megmagyarázzák, hogy miért búsult, ahogy a sírhoz közeledtek.

3. Valóban habozott, hogy visszahozza-e Lázárt a halandói életre. A nővéreinek tényleg szükségük volt rá, Jézus azonban sajnálta visszahozni a barátját azon elkeseredett üldöztetés tapasztalására, melyről jól tudta, hogy Lázárnak el kell szenvednie annak eredményeként, hogy az Ember Fia isteni hatalmának mind közül legnagyobb megmutatkozásának alanyává lesz.

És most egy érdekes és tanulságos tényről számolunk be: Bár e beszámolót az emberi ügyek nyilvánvalóan természetes és szokványos eseményeként tárjuk fel, azért van ennek néhány igen érdekes vetülete is. Amikor a hírvivő vasárnap odaért Jézushoz és beszámolt neki Lázár betegségéről, és bár Jézus azt üzente, hogy „nem halálos”, ugyanekkor személyesen elment Betániába és még meg is kérdezte a nővéreket, hogy „Hová temettétek?” Bár mindez arra utal, hogy a Mester ezen élet szerint és az emberi elméje korlátozott ismereteinek megfelelően járt el, mindazonáltal a világegyetemi feljegyzésekből kitűnik, hogy Jézus Megszemélyesült Igazítója rendelkezéseket adott ki Lázár Gondolatigazítójának Lázár halála után meghatározatlan ideig a bolygón való itt tartása érdekében, és e rendelkezés bejegyzésére csak tizenöt perccel azt megelőzően került sor, hogy Lázár az utolsót lélegezte.

Hogy Jézus isteni elméje tudta-e, még az előtt, hogy Lázár meghalt volna, hogy fel fogja őt támasztani a holtából? Nem tudjuk. Mi csak annyit tudunk, amennyit e feljegyzésben közreadunk.

Jézus ellenségei közül sokan hajlamosak voltak megvetően figyelni a gyengédségének megnyilvánulásait, és azt mondták egymás között: „Ha olyan nagyra tartja ezt az embert, akkor miért várt olyan sokat, hogy eljöjjön Betániába? Ha ő az, aminek mondja magát, akkor miért nem mentette meg a kedves barátját? Mi haszna az idegenek gyógyításának Galileában, ha nem tudja megmenteni azokat, akiket szeret?” És sok más módon is gúnyolódtak Jézus tanításain és tettein és igyekeztek jelentéktelennek beállítani azokat.

Így aztán ezen a csütörtök délutánon nagyjából félháromkor, a terep teljesen elő volt készítve Betánia e kis falujában a nebadoni Mihály földi segédkezésével összefüggésben véghezvitt minden tette közül a legnagyobbiknak a kivitelezésére, az isteni hatalomnak az ő húsvér testbeni megtestesülése alatti legnagyszerűbb megmutatkozásának, mivel az ő saját feltámadására azt követően került sor, hogy megszabadult a halandói lakóhely jelentette kötelékektől.

A Lázár sírboltjánál összegyűlt kis csoport kevéssé fogta fel a mindenféle rendű mennyei lények hatalmas sokadalmának közvetlen jelenlétét, mely csoport Gábriel vezetése alatt gyülekezett és várakozott, Jézus Megszemélyesült Igazítójának irányítása mellett, várakozásteljes izgalomban és készen arra, hogy végrehajtsák a szeretett Fejedelmük parancsát.

Amikor Jézus kiadta azt az utasítást, hogy „Vegyétek el a követ”, az összegyűlt mennyei seregek felkészültek arra, hogy eljátsszák Lázár feltámadásának színművét, mely feltámadás az ő halandói húsvér testbeni alakjához való hasonlatosságban zajlott. Az effajta feltámadás kivitelezésével járó nehézségek jóval nagyobbak a halandó teremtmények morontia alakban való feltámasztásának bevett eljárásával járókéhoz képest és sokkal több mennyei személyiséget és a világegyetemi eszközök sokkal nagyobb fokú szervezettségét igénylik.

Amikor Márta és a Mária meghallotta Jézus azon utasítását, hogy a sír bejárata elől távolítsák el a követ, vegyes érzelmek lettek úrrá rajtuk. Mária abban reménykedett, hogy Lázárt feltámasztják holtából, de Mártát, aki bizonyos mértékig osztozott ugyan testvére hitében, jobban eltöltötte az abbéli félelem, hogy Lázár nincs olyan állapotban, hogy Jézus, az apostolok és a barátaik szeme elé kerüljön. Márta azt mondta: „Valóban szükséges elgördítenünk a követ? A fivérem már négy napja halott, s így a test bomlása már megkezdődött.” Márta azért is mondta ezt, mert nem tudta, hogy a Mester miért kérte a kő elmozdítását; úgy gondolta, hogy Jézus talán csak egy utolsó pillantást akar vetni Lázárra. Magatartása nem volt határozott és szilárd. Ahogy az emberek bizonytalanul ott álltak a kőnél, Jézus így szólt: „Nem megmondtam először, hogy e betegség nem halálos? Nem azért jöttem-e, hogy teljesítsem az ígéretemet? És miután eljöttem hozzátok, nem azt mondtam-e, hogy ha tudnátok hinni, akkor meglátnátok az Isten dicsőségét? Miért kételkedtek hát? Mikor fogtok végre hinni és engedelmeskedni?”

Amikor Jézus elhallgatott, az apostolai, a segítőkész szomszédokkal együtt, megragadták a követ és elgördítették a sír bejáratából.

A zsidóknál általános volt az a felfogás, hogy a halál angyalának kardja hegyén a méreg a harmadik nap végén kezd el hatni, s így a negyedik napon fejti ki a teljes hatását. Úgy vélték, hogy az ember lelke a harmadik nap végéig a sír környékén maradhat, s a holttest életre keltésével próbálkozhat; de erősen hittek abban, hogy az ilyen lélek még a negyedik nap hajnala előtt átmegy az eltávozott szellemek lakhelyére.

A halottakkal és a halottak szellemének eltávozásával kapcsolatos eme hiedelmek és vélekedések annak megerősítését szolgálták mindazok elméjében, akik most jelen voltak Lázár sírjánál és később mindazok esetében, akikhez eljutott a híre annak, hogy mi volt készülőben, hogy ez valójában és igazán halott-feltámasztási személyes cselekedete volt annak, aki azt mondta magáról, hogy ő „a feltámadás és az élet”.

2. LÁZÁR FELTÁMASZTÁSA

Lévén, hogy a mintegy negyvenöt főnyi halandó alkotta társaság a sír előtt állt, a beszűrődő fényben halványan kivehették Lázár alakját, amint az vászonba pólyálva ott fekszik a temetkezési barlang jobb alsó fülkéjében. Míg e földi teremtmények csaknem lélegzet visszafojtva, csendben álltak ott, a mennyei lények hatalmas serege foglalta el a helyét sietve, várva, hogy a beavatkozás jelére meginduljanak, mely jelet a parancsnokuknak, Gábrielnek kellett megadnia.

Jézus felemelte a tekintetét és így szólt: „Atyám, köszönöm, hogy meghallgattad és teljesíted a kérésemet. Tudom, hogy mindig meghallgatsz, de azokért, akik most itt állnak mellettem, azokért szólok most hozzád, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem a világba, és hogy megtudják, hogy velem munkálkodsz abban, amit véghez akarunk vinni.” És miután így imádkozott, hangosan azt mondta, „Lázár, jöjj elő!”

Bár ezek az emberi megfigyelők nem mozdultak, a hatalmas mennyei sereg a Teremtő szavának engedelmeskedve egységes cselekvésre készen felbolydult. Földi időben mérve mindössze tizenkét másodperc alatt Lázár addig élettelen alakja megmozdult és rövidesen fel is ült azon a sziklapadon, melyre elhelyezték. A teste halotti ruhába volt öltöztetve, és az arcát kendő takarta. És ahogy felállt előttük – élve – Jézus azt mondta, „Szabadítsátok ki, hadd jöjjön elő.”

Mindenki, kivéve az apostolokat, valamint Mártát és Máriát, elfutott a házhoz. Elsápadtak az ijedtségtől és úrrá lett rajtuk a döbbenet. Némelyek maradtak ugyan, de sokan hazasiettek.

Lázár üdvözölte Jézust és az apostolokat és megkérdezte, hogy mit jelent a halotti öltözék és miért a kertben ébredt. Jézus és az apostolok félrevonultak, míg Márta beszámolt Lázárnak arról, hogy meghalt, eltemették, és feltámadt. El kellett mondania neki, hogy vasárnap halt meg és most csütörtökön hozták vissza az életre, minthogy Lázárban nem tudatosult az idő azóta, hogy a halálba szenderült.

Amint Lázár előjött a sírból, Jézus Megszemélyesült Igazítója, aki ekkor a fajtájának vezetője volt ebben a helyi világegyetemben, megparancsolta Lázár korábbi Igazítójának, aki most utasításra várt, hogy újra foglalja el a helyét a feltámadott ember elméjében és lelkében.

Ez után Lázár odament Jézushoz és, a nőtestvéreivel együtt, letérdelt a Mester lábai elé, hogy köszönetet mondjanak és dicsőítsék az Istent. Jézus, Lázárt kézen fogva, felemelte, s így szólt: „Fiam, ami veled történt, azt megtapasztalja mindenki, aki elhiszi ezt az evangéliumot, kivéve, hogy ők dicsőbb alakban támadnak fel. Te azon igazság élő tanúja leszel, melyről beszélek – én vagyok a feltámadás és az élet. De most mindannyian menjünk be a házba és lássuk el táplálékkal e fizikai testeket.”

Ahogy a ház felé sétáltak, Gábriel feloszlatta az összegyűlt mennyei seregek kiegészítőleg érkezett csoportjait, miközben feljegyezte, hogy ez volt az első és az utolsó eset az Urantián, hogy egy halandó teremtményt feltámasztottak a halott fizikai testhez való hasonlatosságban.

Lázár nemigen értette a történteket. Azt tudta, hogy nagyon beteg volt, de csak annyira emlékezett, hogy elaludt és felébredt. Soha nem tudott semmit mondani a sírban töltött eme négy napról, mert teljesen öntudatlan volt. Az idő nem létezik azok számára, akik a halálba szenderülten alszanak.

Bár e nagy tett eredményeképp sokat hittek Jézusban, mások szíve éppen hogy megkeményedett az ő elutasításában. Másnap délre a történet egész Jeruzsálemben elterjedt. Rengeteg férfi és nő ment el Betániába, hogy lássa Lázárt és beszéljen vele, és a rémült és elképedt farizeusok sietve összehívták a Szanhedrin ülését, hogy eldöntsék, hogy mihez is kezdjenek ezekkel az új fejleményekkel.

3. A SZANHEDRIN ÜLÉSE

Bár a holtából feltámasztott ember bizonysága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az országról szóló evangéliumban hívők tömegének hite megerősödjön, ez kevés vagy semmilyen hatással sem volt a jeruzsálemi vallási vezetők és befolyásos személyek magatartására attól eltekintve, hogy felgyorsította ama döntésük meghozatalát, hogy elpusztítsák Jézust és leállítsák a tevékenységét.

Másnap, pénteken, egy órakor a Szanhedrin összeült, hogy részleteiben is megvitassák a kérdést, „Mit csináljunk a názáreti Jézussal?” Több mint kétórányi tanácskozást és elkeseredett vitát követően egy bizonyos farizeus előállt egy, Jézus azonnali halálát elrendelő határozati javaslattal, mely kimondta volna, hogy Jézus fenyegetést jelent egész Izráel számára és hivatalosan is arra kötelezné a Szanhedrint, hogy tárgyalás nélkül és minden irányadó eset ellenében hozza meg a halálos ítéletét.

A zsidó vezetők e tiszteletre méltó testülete időről időre elrendelte, hogy Jézust el kell fogni és bíróság elé kell állítani istenkáromlás vádjaival és számos egyéb váddal a zsidó szent törvények semmibevétele miatt. Korábban már egyszer elmentek odáig, hogy halálra ítéljék, de ez volt az első alkalom, hogy a Szanhedrinről feljegyezhető, hogy Jézus halálra ítélését bármilyen tárgyalást megelőzően kívánták. De erről a határozati javaslatról nem szavaztak, mert a Szanhedrin tizennégy tagja testületileg lemondott, amikor ilyen hallatlan intézkedési javaslat került elő. Bár e lemondásokra csaknem két héten át hivatalosan nem került sor, e tizennégy fős csoport attól a naptól fogva visszavonult a Szanhedrintől és soha többé nem vett részt a tanács munkájában. Amikor e lemondásokat végül hivatalossá tették, öt másik tagot is kizártak, mert a társaik azt hitték, hogy baráti érzelmeket táplálnak Jézus iránt. E tizenkilenc férfi kizárásával a Szanhedrin olyan helyzetbe került, hogy a teljes egyetértéssel határos összetartással próbálhatta meg elérni Jézus elítélését.

A következő héten Lázárt és nővéreit beidézték a Szanhedrin elé. Amikor meghallgatták a vallomásukat, már nem lehetett kétségük, hogy Lázár feltámadt a holtából. Bár a Szanhedrin jegyzőkönyvei tulajdonképpen elfogadták Lázár feltámadását, a feljegyzés tartalmazott egy olyan határozatot is, mely ezt és a Jézus által véghezvitt összes többi csodát az ördögök hercege hatalmának tulajdonította, akivel Jézus állításuk szerint szövetségben van.

Függetlenül attól, hogy a csodatévő ereje milyen forrásból származott, e zsidó vezetők meg voltak győződve arról, hogy ha nem állítják le azonnal, akkor rövidesen az egész köznép hinni fog benne; és továbbá, hogy a római hatóságokkal komoly bonyodalmak támadhatnak, hiszen a hívei közül sokan úgy tekintettek rá, mint a Messiásra, Izráel megszabadítójára.

A Szanhedrin ugyanezen ülésén történt, hogy Kajafás, a főpap, először utalt arra a régi zsidó mondásra, melyet oly sokszor megismételt: „Jobb, ha egy ember hal meg, minthogy az egész közösség elpusztuljon.”

Bár Jézust értesítették a Szanhedrin e sötét péntek délutáni dolgairól, ez egyáltalán nem nyugtalanította őt és szombatig ottmaradt a barátainál Betfagéban, a Betánia melletti egyik falucskában. Vasárnap korareggel Jézus és az apostolok az előre megbeszéltek szerint Lázár házában gyülekeztek, és miután elbúcsúztak a betániai családtól, elindultak vissza, a pellai táborba.

4. AZ IMA MEGHALLGATÁSA

A Betániából Pellába tartó út során az apostolok számos kérdést tettek fel Jézusnak, melyek mindegyikére a Mester nyílt választ adott, kivéve azokat, melyek a halott feltámadásának részleteit firtatták. Az ilyen problémák meghaladták az apostolai felfogóképességét; ennélfogva a Mester nem volt hajlandó e kérdéseket megvitatni velük. Lévén, hogy titokban hagyták el Betániát, csak maguk voltak. Jézus ezért kihasználta az alkalmat, hogy sok olyasmit tudasson a tizekkel, melyekről úgy gondolta, hogy felkészítik őket az előttük álló, megpróbáltatást hozó napokra.

Az apostolok elméjükben nagyon fel voltak zaklatva és sok időt töltöttek a legutóbbi élményeik megvitatásával, melyek az imádkozással és annak meghallgatásával függtek össze. Mindannyian emlékeztek a betániai hírvivőnek Filadelfiában elmondott kijelentésére, amikor is világosan megmondta, „E betegség nem igazán halálos”. És mégis, ezen ígéret ellenére, Lázár ténylegesen meghalt. Egésznap, újra és újra visszatértek az ima meghallgatásával kapcsolatos eme kérdés megvitatásához.

Jézus válaszai, melyeket a számos kérdésükre adott, a következőképpen foglalhatók össze:

1. Az imádság a véges elme olyan megnyilatkozása, melynek során az elme közeledni próbál a Végtelenhez. Az imádkozást ezért szükségképpen korlátozza a véges tudása, bölcsessége és sajátosságai; a válasz hasonlóképpen korlátozott a Végtelen látomása, céljai, eszményképei, és előjogai révén. Sohasem figyelhetők meg töretlen folytonosságú anyagi jelenségek az imádkozás és az arra érkező teljes szellemi válasz befogadása között.

2. Amikor az ima látszólag megválaszolatlan marad, akkor a késlekedés valójában egy jobb választ jelez, olyat, mely esetleg igen alapos ok miatt szenved késedelmet. Amikor Jézus azt mondta, hogy Lázár betegsége nem igazán halálos, akkor ő már tizenegy órája halott volt. Az őszinte imára nem tagadtatik meg a válasz, kivéve, ha a szellemi világ magasabb nézőpontja jobb választ ígér, mégpedig olyat, mely az ember szellemének kérését teljesíti szemben az ember puszta elméjének imájával.

3. Az időbeli imák, amikor szellem sugallta és hit juttatta kifejezésre azokat, gyakran oly mérhetetlenek és mindent magukba foglalók, hogy a válasz csak az örökkévalóságban adható meg; a véges kérelem néha annyira megragadja a Végtelent, hogy a válaszadás elhalasztódik addig, amíg a megfelelő befogadóképesség ki nem alakul; a hittel teli ima olyan mértékben felölelhet mindent, hogy arra a válasz csak a Paradicsomon kapható meg.

4. A halandói elme imájára adandó válaszok gyakran olyan jellegűek, hogy a befogadásukra és megértésükre csak a halhatatlan rend elérése után válik képessé ezen imádkozó elme. Az anyagi lény imájára sokszor csak akkor érkezhet válasz, amikor a szóban forgó egyén a fejlődésben már elérte a szellemi szintet.

5. Az Istent ismerő személy imáját úgy elferdítheti a tudatlanság és úgy eltorzíthatja a babonaság, hogy a válasz igencsak nemkívánatosnak minősül. Ekkor a közbeavatkozó szellemlényeknek úgy át kell alakítaniuk az ilyen imát, hogy amikor a válasz megérkezik, a kérelmező tökéletesen képtelen azt az imájára adott válaszként felismerni.

6. Minden igaz ima szellemi lényeknek szól, és minden ilyen fohászra szellemi fogalmakon keresztül adatik válasz, és minden ilyen válasznak a szellemi valóságokban kell fennállnia. A szellemlények nem adhatnak anyagi választ a szellemi kérelmekre, még ha anyagi lény is a kérelmező. Az anyagi lények csak akkor képesek eredményesen imádkozni, ha „a szellemben imádkoznak”.

7. Egyetlen imára sem remélhető válasz, hacsaknem szellemtől született és hit táplálta imáról van szó. Őszinte hitetek egyszersmind azt is jelenti, hogy voltaképpen már előre megadtátok imátok meghallgatóinak a teljes felhatalmazást arra, hogy kéréseiteket annak a legfelsőbb bölcsességnek és annak az isteni szeretetnek megfelelően teljesítsék, melyet hitetek úgy jelenít meg, mint az imával megszólított lények örökös mozgatóerejét.

8. A gyermeknek mindig természetes joga, hogy kéréssel forduljon szülőjéhez; és a szülő is csak szülői kötelességeit teljesíti éretlen gyermekével szemben akkor, amikor teljesebb bölcsessége alapján a gyermek kérésének megválaszolását késlelteti, módosítja, elkülöníti, magasabb szintre emeli, vagy a gyermek szellemi felemelkedésének későbbi szakaszáig elhalasztja.

9. Ne habozzatok szellemi célok elérése iránt imádkozni; ne kételkedjetek abban, hogy kérelmeitekre megkapjátok a választ. E válaszok várnak rátok, megvárják, míg a tényleges mindenségrendi előrehaladás azon jövőbeli szellemi szintjeire eljuttok, legyen az e világon vagy másutt, ahol végre képesek lesztek felismerni és a magatokévá tenni a korábbi, de rosszul időzített kérelmeitekre oly régóta váró válaszokat.

10. Minden tiszta szellemszülte kérelemre bizonyosan adatik válasz. Kérjetek, s a válasz megérkezik. De emlékezzetek arra, hogy az idő és a tér fokozatosan fejlődő teremtményei vagytok; ezért mindig számolnotok kell a tér-idő-tényezővel a nagyszámú imátokra és kérésetekre jövő teljes körű válaszok személyes befogadásának megtapasztalásában.

5. LÁZÁR TOVÁBBI SORSA

Lázár a betániai otthonában maradt, mely nagy érdeklődés tárgyává vált sok őszinte hívő és számos kíváncsi ember számára, egészen Jézus keresztre feszítésének hetéig, amikor is figyelmeztetést kapott, hogy a Szanhedrin halálra ítélte. A zsidók urai elszánták magukat, hogy megállítják a jézusi tanok további terjedését, és helyesen ítélték meg, hogy nem volna értelme kivégezni Jézust úgy, hogy Lázárt, aki az ő csodatévő tevékenységének tetőpontját jelentette, hagyják élni és tanúsítani ama tényt, hogy Jézus feltámasztotta őt a holtából. Lázár a részükről már addig is kegyetlen üldöztetésnek volt kitéve.

És így Lázár sietve otthagyta leánytestvéreit Betániában, Jerikón át és a Jordánon keresztül menekült, és nem is állt meg hosszabb pihenőre, míg el nem érte Filadelfiát. Lázár jól ismerte Abnert, és itt biztonságban érezte magát a gonosz Szanhedrin gyilkos cselszövéseitől.

Röviddel ez után Márta és Mária túladott a betániai földjeiken és csatlakoztak fivérükhöz Pereában. Ezalatt Lázárból a filadelfiai egyház kincstárnoka vált. Erős támogatója lett Abnernek Pállal és a jeruzsálemi egyházzal szemben és végül 67 éves korában, ugyanazon betegségtől halt meg, mely fiatalabb korában, Betániában elvitte.

169. ÍRÁS – AZ UTOLSÓ TANÍTÁS PELLÁBAN

 

Március 6-án, hétfőn, késő este érkezett meg Jézus és a tíz apostol a pellai táborba. Ez volt Jézus ottlétének utolsó hete, és Jézus igen tevékeny volt a tömeg tanításában és az apostolok oktatásában. Minden délután beszélt a tömegeknek és minden este válaszolt az apostolok és bizonyos, a táborban tartózkodó, haladó szinten lévő tanítványok kérdéseire.

Lázár feltámasztásának híre két nappal a Mester megérkezését megelőzően jutott el a táborba, és az egész gyülekezeten izgatottság vett erőt. Az ötezer ember jóllakatása óta nem történt olyasmi, amely ennyire megragadta volna az emberek képzeletét. Így hát az országgal kapcsolatos nyilvános segédkezés második szakaszának tetőpontján Jézus azt tervezte, hogy e rövid hetet tanítással tölti Pellában és az után kezdi meg a dél-pereai vándorutat, mely közvetlenül elvezetett az utolsó hét végső és megrendítően szomorú élményeihez Jeruzsálemben.

A farizeusok és a főpapok már hozzáfogtak a támadásaik megfogalmazásához és vádjaik formába öntéséhez. A Mester tanításai ellen a következő alapokon tiltakoztak:

1. A publikánusok és bűnösök barátja; elfogadja az istenteleneket és még együtt is étkezik velük.

2. Istenkáromló; úgy beszél Istenről, mint Atyjáról és azt hiszi, hogy ő maga egyenlő az Istennel.

3. Megszegi a törvényt. Betegséget gyógyít a szombat napján és sok más módon is semmibe veszi Izráel szent törvényét.

4. Ördögökkel cimborál. Csodákat művel és állítólagos csodatételeket hajt végre Belzebubnak, az ördögök hercegének hatalma révén.

1. PÉLDABESZÉD AZ ELVESZETT FIÚRÓL

Csütörtök délután beszélt Jézus a tömegnek az „Üdvözülés kegyéről”. E beszéd során felidézte az elveszett bárány és az elveszett pénzérme történetét és ezt kiegészítette a tékozló fiúról szóló kedvenc példázatával. Jézus azt mondta:

„A látnokok, Sámueltől Jánosig, már figyelmeztettek benneteket, hogy keresnetek kell az Istent – keresnetek kell az igazságot. Mindegyre azt mondták, ‚Keresd az Urat, míg meg nem találod’. És minden ilyen tanítást meg kell szívlelnetek. De én azért jöttem hozzátok, hogy megmutassam, hogy amíg ti az Isten megtalálásra törekedtek, addig az Isten ugyancsak keres titeket. Sokszor elmondtam már nektek a jó pásztor történetét, aki otthagyta a kilencvenkilenc bárányt a nyájban és elment megkeresni azt az egyet, amelyik elveszett, és hogy amikor megtalálta az eltévedt bárányt, miként vette a vállára és vitte vissza gyengéden a nyájhoz. És amikor az elveszett bárány visszakerült a nyájba, emlékeztek, hogy a jó pásztor hívta a barátait és kérte őket, hogy osztozzanak vele azon örömében, hogy megtalálta az elveszettet. Újra azt mondom, hogy nagyobb az öröm a mennyben egy bűnbánó bűnös miatt, mint kilencvenkilenc olyan személy miatt, akiknek nincs szükségük bűnbánatra. Az elveszett lelkek ténye csak fokozza a mennyei Atya érdeklődését. Én azért jöttem e világra, hogy megtegyem az Atya parancsát, és igaz, amit az Ember Fiáról mondanak, hogy a publikánusok és a bűnösök barátja.

„Nektek azt tanították, hogy isteni megbocsátás követi a bűnbánatotokat és erre minden áldozati és vezeklési tettetek eredményeként kerül sor, de én biztosítalak titeket afelől, hogy az Atya már ezt megelőzően elfogad benneteket, hogy bűnbánatot mutattatok volna és elküldi a Fiát és az ő társait, hogy rátok leljenek és örömmel vigyenek vissza titeket a nyájhoz, a fiúi elismertség és a szellemi fejlődés országába. Olyanok vagytok, mint a bárányok, melyek eltévedtek, és én azért jöttem, hogy megkeressem és megmentsem az elveszetteket.

„És emlékeznetek kell annak az asszonynak a történetére is, akinek volt tíz ezüstpénze, melyből díszes nyakék készült, s elveszített ezekből egyet, és hogy miként gyújtott világot és seperte ki gondosan a házat és kutatott mindaddig, míg meg nem találta az elveszett ezüstpénzt. És amint megtalálta az elveszett érmét, összehívta a barátait és szomszédait, mondván, ‚Örvendjetek velem, mert megtaláltam az elveszett darabot.’ Tehát megint csak azt mondom, mindig örvendeznek a menny angyalai a bűneit megbánó és az Atya nyájához visszatérő bűnös miatt. És e történetet azért mesélem el nektek, hogy jól megértsétek, hogy az Atya és az ő Fia kimegy megkeresni az elveszetteket, és e keresésben igénybe veszünk minden olyan hatalmat, mely segítségünkre lehet ama buzgó törekvéseinkben, hogy megleljük az elveszetteket, azokat, akiknek szükségük van az üdvözülésre. És így, amint az Ember Fia kimegy a pusztába, hogy megkeresse az elbitangolt bárányt, keresi az elveszett érmét is a házban. A bárány akaratlanul kóborol el; az érmét belepi az idő pora és homályba borítják a felgyülemlett emberi dolgok.

„És most szeretném elmondani nektek a jómódú gazda meggondolatlan fiának történetét, aki szándékosan hagyta el az atyai házat és ment el idegen földre, ahol aztán sok gyötrelmet élt meg. Emlékezzetek, hogy a bárány nem szándékosan kódorgott el, de ez az ifjú előre megfontolt szándékkal ment el otthonról. A történet így szólt:

„Egy bizonyos férfinak volt két fia; az egyik, a fiatalabb, könnyű szívű és gondtalan volt, mindig csak a szórakozást kereste és hogy kibújjon a felelősség alól, míg a bátyja komoly, józan, keményen dolgozó volt, és hajlandó volt vállalni a felelősséget. E két fivér nem jött ki jól egymással; mindig csak veszekedtek és civódtak. A fiatalabb legény vidám volt és jókedvű, de tunya és megbízhatatlan; az idősebbik szilárd jellemű és dolgos volt, ugyanakkor önző, zsémbes, és öntelt. A fiatalabb fiú örömét lelte a játékban, de kerülte a munkát; az idősebb a munkának szentelte magát, de csak ritkán játszott. E társaság olyannyira kellemetlenné vált, hogy a fiatalabb fiú odament az apjához és így szólt: ‚Apám, add ki nekem a vagyonod harmadát, mely nekem jutna és hadd menjek el a világba, hogy megtaláljam a szerencsémet.’ És amikor az apa meghallotta e kérést, tudván, hogy milyen boldogtalan a fiatalember odahaza és a bátyjával, felosztotta a vagyonát, és kiadta a fiúnak járó részt.

„Az ifjú néhány hét alatt összeszedte minden vagyonát és nekivágott az útnak egy távoli országba, és mivel ott semmi olyan jövedelmező dolgot sem talált, amely egyúttal élvezetes is lett volna számára, rövidesen elherdálta az örökségét a dőzsölésben. És amikor mindent elköltött, nagy éhínség köszöntött be abban az országban, és a fiút is utolérte az ínség. Így aztán amikor éhezett és sokat gyötrődött, munkát szerzett az ország egyik polgáránál, aki kiküldte őt a mezőkre, hogy a disznókat etesse. És az ifjú örült volna, ha ő maga is eheti azt a pelyvát, melyet a disznók ettek, de senki sem adott neki semmit.

„Egy nap, amikor nagyon éhes volt, magába szállt és azt mondta: ‚Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben, én meg éhen halok, ahogy etetem a disznókat itt, ebben az idegen országban! Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz; csak azt szeretném, hogy a béreseid közé fogadj be.’ És amikor a fiatalember erre a döntésre jutott, felkerekedett és visszatért az apja házához.

„Az apa sokat búsult a fia miatt; hiányzott neki a vidám, bár meggondolatlan legény. Az apa szerette a fiát és mindegyre várta a hazatértét, így hát azon a napon, amikor az ifjú a házhoz közeledett, az apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve, eléje sietett, és a nyakába borult és megcsókolta. És miután így összetalálkoztak, a fiú az apja könnyes arcába tekintve azt mondta: ‚Apám, vétkeztem az ég ellen és a szemed láttára; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz’ – de a fiú nem tudta végigmondani bűnbánatát, mert a nagy örömében lévő apa arra utasította a szolgákat, akik ekkorra sietve odajöttek: ‚Hozzátok hamar a legjobb ruháját, azt, amelyet félretettem, és adjátok rá és az ujjára húzzatok gyűrűt és hozzatok a lábára sarut.’

„És ekkor, miután a boldog apa bevezette a házba a sebes lábú és kimerült legényt, azt mondta a szolgáinak: ‚Vezessétek elő a hizlalt borjút és vágjátok le, és együnk és vigadjunk, hisz e fiam halott volt és most újra él; elveszett és megkerült.’ És erre mind az apa köré gyűltek, hogy vele örüljenek a fia visszakerülésének.

„Nagyjából ekkortájt, mialatt ünnepeltek, az idősebbik fiú is hazajött a mezőn végzett egész napos munkából, és ahogy a házhoz közeledett, meghallotta a zenét és a táncot. És amikor odaért a hátsó ajtóhoz, kihívta az egyik szolgát és megkérdezte, hogy mi ez az ünnepség. És erre azt mondta a szolga: ‚A régen elveszett fivéred hazajött, és atyád leölette a hizlalt borjút, hogy így örvendezzen a fia biztonságos hazatérte miatt. Gyere be és köszöntsd te is a testvéredet és üdvözöld újra az atyád házában.’

„De amikor a báty meghallotta ezt, úgy megsértődött és olyan mérges lett, hogy nem akart bemenni. Amikor az apa megtudta, hogy a fia neheztel az öccse fogadtatása miatt, kiment hozzá, hogy kérlelje. De az idősebbik fiú nem állt kötélnek. Ezt válaszolta az apjának: ‚Látod, én annyi éve szolgálok neked, egyszer sem szegtem meg parancsodat, és nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Itt maradtam, hogy gondodat viseljem mindezen évek alatt, és sohasem örültél a hű szolgálatomnak, de most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki és vigadsz miatta.’

„Lévén, hogy az apa igazán szerette mindkét fiát, megpróbálta meggyőzni az idősebbiket: ‚De, fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. Vághattál volna gödölyét bármikor, amikor a barátaiddal meg akartad osztani az örömödet. De úgy illik, hogy most csatlakozz hozzám a testvéred visszatérte miatti vigalomban és örömben. Gondold csak el, fiam, az öcséd elveszett és megkerült; élve tért vissza hozzánk!”

Ez volt minden példabeszéd egyik legmeghatóbbika és legeredményesebbike, melyet Jézus valaha is előadott abból a célból, hogy jól megértesse a hallgatóságával azt, hogy az Atya kész fogadni mindenkit, aki be akar jutni a mennyországba.

Jézus különösen szívesen adta elő e három történet egyszerre. Az elveszett bárány történetét annak bemutatásául mondta el, hogy amikor az emberek szándékolatlanul térnek le az élet ösvényéről, az Atya törődik az ilyen elveszett egyedekkel és kimegy, a Fiaival, a nyáj igaz pásztoraival, hogy megtalálja az elveszett bárányt. Ez után előadta a házban elveszett pénzérme történetét annak szemléltetésére, hogy mily alapos az isteni keresés mindazok esetében, akik össze vannak zavarodva, zavaros az életük, vagy egyébként szellemileg elvakítják őket az anyagi gondok és a fölébük tornyosuló élet. És ez után kezdett bele az elveszett fiúról, a visszatérő tékozló ember visszafogadásáról szóló példabeszédbe, hogy rámutasson, hogy milyen teljes az elveszett fiú visszafogadása az Atyja házába és szívébe.

A sokéves tanítás alatt Jézus újra és újra elmondta a tékozló fiú történetét. E példázat és a jó szamaritánus története volt az ő kedvenc eszköze az Atya szeretetének és az emberek közötti jószomszédi viszonynak a tanításában.

3. A GAZDAG EMBER ÉS A KOLDUS

Amikor a tanácskozás túl hangossá vált, Simon Péter, felkelvén, átvette az irányítást, és így szólt: „Emberek, testvéreim, nem illő dolog, hogy így egymással vitatkozzatok. A Mester már szólt, és jól teszitek, ha elgondolkoztok a szavain. És ez nem valamiféle új tantétel, melyet hirdetett nektek. Hát nem hallottátok a nazireusok példázatát a gazdag emberről és a koldusról? Némelyikünk még hallotta, amint Keresztelő János mennydörgő szavakkal mondja e figyelmeztető példabeszédet azoknak, akik szeretik a kincseket és becstelen vagyon után sóvárognak. És bár e régi példázat nem az általunk hirdetett evangélium szerint való, mindannyian nagyon jól tennétek, ha tanulnátok ebből addig is, amíg megértitek a mennyország új fényét. A János által előadott történet így szólt:

„Volt egyszer egy bizonyos Divész nevű gazdag ember, aki bíborba és nemes vászonba öltözve járt, minden napját mulatsággal és fényűzésben töltötte. És volt egy bizonyos Lázár nevű koldus, aki e gazdag ember kapualjában heverészve töltötte idejét, a testét fekélyek borították és arra vágyott, hogy megkaphassa a gazdag ember asztaláról lehullott morzsákat; bizony, még a kutyák is odamentek hozzá és a sebeit nyalogatták. És az történt, hogy a koldus meghalt és elvitték az angyalok, hogy Ábrahám kebelén nyugodjon. És röviddel ez után, ez a gazdag ember is meghalt és őt fényűzőn és fejedelmi külsőségek közepette temették el. Amikor a gazdag ember elhagyta e világot, Hádészban ébredt, és mivel kínok között találta magát, felemelte a tekintetét és meglátta a messzi távolban Ábrahámot és Lázárt az ő kebelén. És erre Divész így kiáltott: ‚Ábrahám atyám, könyörülj rajtam és küldd át Lázárt, hogy ujja hegyét a vízbe mártván lehűtse nyelvemet, mert a büntetésemtől nagyon szenvedek.’ És erre Ábrahám azt felelte: ‚Fiam, emlékezz, hogy életed során te a jó dolgokat élvezted, míg Lázár hasonlóképpen szenvedte a rosszat. De most mindez megváltozott, lévén, hogy Lázár megvigasztaltatik s te pedig meggyötörtetsz. És emellett köztünk és teközted oly nagy a szakadék, hogy mi nem tudunk elmenni hozzád, és te sem jöhetsz át mihozzánk.’ Erre azt mondta Divész Ábrahámnak: ‚Könyörgök, küldd vissza Lázárt az apám házába, mivel van öt fivérem, hogy tanúskodjon nekik, hogy a fivéreim ne kerüljenek e kínhelyre.’ De Ábrahám azt mondta: ‚Fiam, nekik ott van Mózes és a látnokok; hallgassanak rájuk.’ És erre azt válaszolta Divész: ‚Nem, nem, Ábrahám atyám! De ha csak egy is a holtak közül elmehetne hozzájuk, ők megbánnák bűneiket.’ Erre azt mondta Ábrahám: ‚Ha nem hallgatják meg Mózest és a látnokokat, akkor az sem győzné meg őket, ha valaki feltámadna a holtából.”

Miután Péter elmesélte a nazireus testvériség ezen ősi példázatát, és mivel a tömeg lecsillapodott, András állt fel és éjszakai nyugovóra küldte az embereket. Bár az apostolok és a Jézus tanítványai egyaránt gyakran kérdezgették Jézust a Divészről és Lázárról szóló példázatról, ő sohasem egyezett bele, hogy véleményt mondjon.

4. AZ ATYA ÉS AZ Ő ORSZÁGA

Jézusnak mindig gondot okozott, hogy elmagyarázza az apostolainak azt, hogy bár ők az Isten országának megteremtését hirdetik, a mennyei Atya nem király. Abban az időben, amikor Jézus a földön élt és a húsvér testben tanított, az urantiai embereknek jobbára a nemzeteket kormányzó királyokról és császárokról volt tudomásuk, és a zsidók már régóta várták az Isten királyságának eljövetelét. Ezen és más okokból kifolyólag a Mester úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha úgy jelöli meg az emberek szellemi testvériségét, mint mennyországot és e testvériség szellemi vezetőjét, mint a mennyei Atyát. Jézus sohasem utalt úgy az Atyjára, mint királyra. Az apostolokkal folytatott e bizalmas beszélgetésekben mindig úgy utalt magára, mint az Ember Fiára és mint az ő bátyjukra. Minden követőjüket úgy állította be, mint az emberiség szolgálóit és az országról szóló evangélium hírnökeit.

Jézus sohasem részesítette módszeres oktatásban az apostolait a mennyei Atya személyiségét és sajátosságait illetően. Sohasem kérte az embereket arra, hogy higgyenek az Atyjában; magától értetődőnek vette, hogy hisznek. Jézus sohasem alacsonyodott le odáig, hogy bizonyítékokat adott volna elő az Atya valós voltával kapcsolatban. Az Atyára vonatkozó tanítása mind abban a kijelentésben összpontosult, hogy ő és az Atya egy; hogy aki látta a Fiút, az látta az Atyát; hogy az Atyának, a Fiúhoz hasonlóan, minden dologról tudomása van; hogy csakis a Fiú ismeri az Atyát igazán, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja őt; hogy aki ismeri a Fiút, az ismeri az Atyát is; és hogy az Atya küldte őt a világba, hogy kinyilatkoztassa közös természetüket és kinyilvánítsa közös munkájukat. Sohasem tett egyéb kijelentéseket az Atyjáról, kivéve azt az esetet a szamariai asszonnyal Jákob kútjánál, amikor is kijelentette, hogy „az Isten szellem”.

Jézustól annak révén ismeritek meg Istent, hogy megfigyelitek az ő életének isteniségét, nem pedig azáltal, hogy a tanításaira támaszkodtok. A Mester életéből mindannyian a magatokévá tehetitek azon Isten-felfogást, mely azon képességetek mértékét mutatja, hogy felfogjátok a szellemi és isteni valóságokat, a valós és örök igazságokat. A véges sohasem remélheti, hogy megérti a Végtelent, kivéve ahogy a Végtelen a názáreti Jézus emberi élete véges tapasztalásának tér-idő személyiségében összpontosult.

Jézus jól tudta, hogy az Istent csakis az élményelvi valóságokban lehet megismerni; az elme puszta tanítása révén sohasem lehet megérteni őt. Jézus azt tanította az apostolainak, hogy bár sohasem képesek teljesen megérteni az Istent, bizonyosan képesek a megismerésére, éppen úgy, ahogy megismerték az Ember Fiát. Nem azáltal ismerhetitek meg az Istent, amit Jézus mondott, hanem azáltal, hogy megtudjátok, hogy mi volt Jézus. Jézus az Isten kinyilatkoztatása volt.

Azon esetektől eltekintve, amikor Jézus a héber írásokból idézett, mindig csak két megnevezéssel utalt az Istenségre: Isten és Atya. És amikor a Mester úgy utalt az Atyjára, mint az Istenre, akkor rendszerint azt a héber kifejezést használta, mely a többes Istent (a Háromságot) jelölte, nem pedig a Jahve szót, amely a zsidók törzsi Istenének fokozatosan fejlődő felfogását jelentette.

Jézus sohasem hívta az Atyát királynak, és nagyon sajnálta, hogy a zsidók egy visszaállított királyságban reménykednek és Jánosnak a közelgő országról szóló kijelentése tette szükségessé, hogy úgy jelölje meg az általa hirdetett szellemi testvériséget, mint a mennyországot. Egyetlen kivételtől – „az Isten szellem” kijelentéstől – eltekintve Jézus sohasem utalt az Istenségre más módon, mint a Paradicsom Első Forrásával és Középpontjával való saját, személyes viszonyát leíró kifejezésekkel.

Jézus az Isten kifejezést az Istenség ideájának megjelölésére, az Atya kifejezést pedig az Isten megismerése megtapasztalásának megjelölésére alkalmazta. Amikor az Atya szót használta az Istenre való utalásként, akkor azt a lehető legtágabb értelemben kell érteni. Az Isten kifejezést nem lehet meghatározni és ezért az az Atya végtelen fogalmát jelöli, míg az Atya fogalom, melyre részleges meghatározás adható, arra használatos, hogy az isteni Atyáról alkotott emberi fogalmat képviselje, amint az emberrel társul a halandói lét során.

A zsidók számára Elohim volt az istenek Istene, míg Jahve Izráel Isten volt. Jézus elfogadta Elohim fogalmát és a lények e legfelsőbb csoportját nevezte Istennek. Jahve, a faji istenség, fogalma helyett bevezette az Isten atyaságának és az emberek közötti világméretű testvériségnek az ideáját. Jahve fogalmát az istenített faji Atyától egy olyan Atya ideájának szintjére emelte, aki az emberek minden gyermekének Atyja, aki minden egyes hívő ember isteni Atyja. És azt tanította még, hogy a világegyetemek ezen Istene és az összes ember ezen Atyja egy és ugyanazon paradicsomi Istenség.

Jézus sohasem állította, hogy ő Elohim (Isten) húsvér testbeni megnyilvánulása. Sohasem jelentette ki, hogy ő Elohim (Isten) kinyilatkoztatása a világoknak. Sohasem tanította, hogy aki látta őt, az látta Elohimot (Istent). De azt hirdette magáról, hogy ő az Atya kinyilatkoztatása a húsvér testben, és mondta, hogy aki látta őt, az látta az Atyát. Isteni Fiúként azt állította, hogy ő csak az Atyát képviseli.

Ő valóban még Elohim Isten Fia is volt; de a halandói húsvér testi alakban és az Isten halandó fiai számára, úgy döntött, hogy korlátozza az Atyja jellemének bemutatásával kapcsolatos élet-kinyilatkoztatását már amennyire egy ilyen kinyilatkoztatást a halandó ember képes felfogni. Ami a paradicsomi Háromság többi személyének jellemét illeti, meg kell elégednünk azzal a tanítással, hogy ők teljesen olyanok, mint az Atya, aki személyes képében nyilatkozott meg a megtestesült Fia, a názáreti Jézus életében.

Bár Jézus a földi életében kinyilatkoztatta a mennyei Atya igaz természetét, keveset tanított róla. Valójában csak két dolgot tanított: hogy az Isten magában szellem, és hogy a teremtményeivel való minden kapcsolatában ő Atya. Ezen az estén tette Jézus az utolsó kijelentését az Istenhez fűződő viszonyáról, amikor is kijelentette: „Az Atyától jöttem, és a világba jöttem; ismétlem, el fogom hagyni a világot és elmegyek Atyámhoz.”

De jegyezzétek meg, Jézus sohasem mondta, „Aki hallott engem, az hallotta Istent”. De azt mondta, hogy „Aki látott engem, az látta az Atyát.” Jézus tanítását meghallgatni nem egyenértékű az Isten megismerésével, de Jézust látni olyan tapasztalás, mely önmagában is az Atyáról szóló kinyilatkoztatás a lélek számára. A világegyetemek Istene uralkodik a kiterjedt teremtésösszességen, de a mennyei Atya az, aki elküldi szellemét, hogy az elmétekben lakozzon.

Jézus az a szellemi lencse az emberi hasonlatosságban, mely láthatóvá teszi az anyagi teremtmény számára Őt, aki láthatatlan. Ő a ti bátyátok, aki, a húsvér testben megismertet veletek egy olyan, végtelen sajátosságokkal rendelkező Lényt, akinek a teljes megértéséhez még a mennyei seregek sem vehetik maguknak a bátorságot. De mindennek az egyes hívő személyes tapasztalásában kell fennállnia. Az Istent, aki szellem, csakis szellemi tapasztalásként lehet megismerni. Az Isten az anyagi világok véges fiai számára a szellemi teremtésrészek isteni Fia által csak mint Atya nyilatkoztatható ki. Az Örökkévalót Atyaként ismerhetitek meg; a világegyetemek Isteneként, a minden lételvi lény végtelen Teremtőjeként imádhatjátok.

170. ÍRÁS – A MENNYORSZÁG

 

Március 11-én, szombat délután mondta el Jézus az utolsó beszédét Pellában. Ez a nyilvános segédkezésének emlékezetes beszédei közé tartozott, mely a mennyország teljes körű és kimerítő tárgyalását jelentette. Jézus tisztában volt azzal a zavarral, amely az apostolok és a tanítványok elméjében uralkodott a „mennyország” és az „Isten országa” fogalom jelentéstartalmát és jelentőségét illetően, mely fogalmakat az alászállási küldetésének felcserélhető megjelöléseiként alkalmazott. Bár magának a menny-ország kifejezésnek elégségesnek kellett volna lennie annak elhatárolásához, hogy minden vonatkozásban elkülönülést jelent a földi országoktól és ideigvaló kormányoktól, de mégsem volt az. Az ideigvaló király eszméje túlságosan is mélyen gyökerezett a zsidó elmében, semhogy egyetlen nemzedék alatt ki lehetett volna szorítani onnan. Ezért Jézus először nem helyezkedett szembe nyíltan az országról alkotott e régóta kedvelt fogalommal.

Ezen a szombat délutánon a Mester megpróbálta tisztázni a mennyországról szóló tanítást; minden nézőpontból vizsgálta a tárgyat és megkísérelt rávilágítani arra a sok különféle értelmére, melyekben a fogalmat használták. E beszámolóban úgy fejtjük ki a beszédet, hogy kiegészítjük számos olyan állítással, melyeket Jézus korábbi alkalmakkor tett és hozzáteszünk néhány olyan megjegyzést is, melyek csak az apostolok előtt hangoztak el az ugyanezen a napon folytatott esti viták során. Néhány olyan megjegyzést is teszünk, melyek a későbbi keresztény egyházhoz köthetően az országra vonatkozó idea fejlődésével kapcsolatosak.

 

1. A MENNYORSZÁGGAL KAPCSOLATOS FELFOGÁSOK

Jézus beszédének ismertetésével kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a héber írásokban több helyen is szerepel a mennyország kettős fogalma. A látnokok az Isten országát úgy mutatták be, mint:

1. Jelenlegi valóságot; és mint

2. Jövőbeli reményt – amikor az ország a maga teljességében megvalósul a Messiás megjelenését követően. Ez az az ország-felfogás, melyet Keresztelő János tanított.

Jézus és az apostolok már a kezdetektől fogva tanították mindkét felfogást. Volt két másik eszme is az országról, melyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni:

3. Az a későbbi felfogás, mely egy természetfeletti eredetű és csodákkal beköszöntő, világméretű és tapasztalás-meghaladó országot takar.

4. Egy olyan isteni ország létrehozásáról szóló perzsa tanítások, mely a jónak a rossz feletti győzelme elérését jelenti a világ végén.

Épp Jézusnak a földre érkezése előtt a zsidók az országgal kapcsolatos mindezen eszméiket összekeverték és összevegyítették azon látomásszerű felfogásba, hogy az eljövendő Messiás elhozza a zsidó diadal korszakát, az Isten legfelsőbb uralmának örökkévaló korszakát a földön, az új világot, azt az időszakot, melyben az egész emberiség Jahvét fogja imádni. Azzal, hogy Jézus úgy döntött, hogy felhasználja a mennyországról alkotott eme fogalmat, azt választotta, hogy a magáévá teszi mind a zsidó, mind a perzsa vidékek leglényegesebb és kiteljesedő örökségét.

A mennyország, ahogyan azt a keresztény kor évszázadai alatt értelmezték és félreértelmezték, az ideák négy különböző csoportját foglalta magába:

1. A zsidók felfogása.

2. A perzsák felfogása.

3. Jézus személyes-tapasztalási felfogása – „a mennyország benned van.”

4. Azon összetett és zavaros felfogások, melyeket a kereszténység alapítói és terjesztői próbáltak a világra erőltetni.

Úgy tűnik, hogy bár a különböző időszakokban és más és más körülmények között Jézus számos fogalmat adott közre a nyilvános tanításaiban az „országról”, de az apostolainak mindig azt tanította, hogy az ország magába foglalja az embernek a földi társaival és a mennyei Atyával kapcsolatos személyes élményét. Az országgal kapcsolatosan az utolsó kijelentése mindig az volt, hogy „Az ország bennetek van.”

A „mennyország” kifejezés jelentésével kapcsolatos évszázados fogalomzavart három tényező váltotta ki:

1. Az „ország” eszméjének nyomon követéséből fakadó zavar, amint e fogalom a különböző fejlődési szakaszokon átesett annak révén, hogy Jézus és az apostolok alakították azt.

2. Az a zavar, mely elkerülhetetlenül együtt járt azzal, hogy a korai kereszténység átültette azt zsidó talajból nem-zsidó talajba.

3. Azzal a ténnyel eredendően együtt járó zavar, hogy a kereszténység olyan vallássá vált, mely Jézus személyének központi eszméje köré szerveződött; az országról szóló evangélium egyre inkább a róla szóló vallássá lett.

 

2. JÉZUS FELFOGÁSA AZ ORSZÁGRÓL

A Mester világossá tette, hogy a mennyországnak az Isten atyasága igazságának és az emberek közötti testvériség kölcsönösen összefüggő tényének kettős fogalmával kell kezdődnie és abban kell összpontosulnia. Egy ilyen tanítás elfogadása, Jézus kijelentése szerint, felszabadítja az embert az állati félelem korszaknyi hosszúságú rabszolgaságából és ugyanakkor az emberi életet is gazdagítja a szellemi szabadság új életének következő felruházottságaival:

1. Új bátorság és nagyobb szellemi erő birtoklása. Az országról szóló evangélium rendeltetése az volt, hogy felszabadítsa az embert és arra ösztönözze, hogy merjen reménykedni az örök életben.

2. Az evangélium új bizodalom és igaz vigasz üzenetét hordozta minden ember számára, még a szegények számára is.

3. Önmagában is az erkölcsi értékek új mércéje, egy új erkölcstani mérőrúd volt, mellyel az emberi viselkedés mérhető. Az emberi társadalom eredő, új rendjének eszményképét ábrázolta.

4. A szelleminek az anyagihoz képesti felsőbbrendűségét tanította; dicsőítette a szellemi valóságokat és magasztalta az emberfeletti eszményképeket.

5. Ez az új evangélium úgy emelte ki a szellemi előrehaladást, mint az élet igazi célját. Az emberi élet új erkölcsi értékkel és isteni méltósággal ruházódott fel.

6. Jézus azt tanította, hogy az örök valóságok alkotják az igaz földi törekvés eredményét (jutalmát). Az ember halandói léte a földön egy nemes végzet felismerésének eredményeképpen új jelentéstartalmakkal telítődött.

7. Az új evangélium megerősítette, hogy az emberi üdvözülés egy kiterjedt isteni cél kinyilatkoztatása, mely cél elérésére és megvalósítására az Isten üdvözült fiai végtelen szolgálatának jövőbeli végzetében kerül sor.

E tanítások fedik le az országgal kapcsolatos kiterjesztett ideát, melyet Jézus tanított. E nagyszerű fogalom nemigen foglaltatott benne Keresztelő János kezdetleges és zavaros ország-tanításaiban.

Az apostolok nem voltak képesek felfogni a Mester országgal kapcsolatos kijelentéseinek valódi jelentését. Jézus tanításainak későbbi eltorzítása, amint annak példái az Újszövetségben megjelennek, azért történt meg, mert az evangéliumi írókat befolyásolta az a meggyőződés, hogy Jézus akkoriban csak rövid időre van távol a világtól; hogy hamarosan visszatér, hogy megteremtse az országot hatalomban és dicsőségben – ez éppen olyan eszme volt, amilyenben akkor hittek, amikor még velük volt a húsvér testben. Jézus azonban nem kapcsolta össze az ország megalapítását az ő e világba való visszatérésével. Az, hogy évszázadok múltak el úgy, hogy semmi jele sem volt az „Új Korszak” beköszöntének, semmiképpen nem jelent összeférhetetlenséget Jézus tanításával.

Az e beszédben megtestesülő nagyszerű törekvést az a kísérlet képezte, hogy a mennyország fogalmát átalakítsa az Isten akarata megcselekedésének ideája eszményképévé. A Mester már régóta tanította a követőit úgy imádkozni, hogy „Jöjjön el a te országod; a te akaratod legyen meg”; és ez alkalommal őszintén arra törekedett, hogy rávegye őket arra, hogy hagyják el az Isten országának fogalmát a nagyobb gyakorlati értékkel bíró megfelelőjéért, az Isten akaratáért. De nem járt sikerrel.

Jézus azt szerette volna, hogy az ország, a király, és az alattvalók fogalmát cseréljék le a mennyei család, a mennyei Atya, és az Isten ama felszabadított fiainak fogalmára, akik örömteli és önkéntes szolgálatot végeznek az embertársaikért és magasztosan és belátón imádják az Atya Istent.

Eddig az apostolok kettős nézőponttal rendelkeztek az országról; úgy tekintették, mint:

1. Személyes tapasztalás dolgát, mely már az igaz hívek szívében van jelen, és

2. Faji vagy világi jelenségek kérdését; hogy az ország a jövőben lesz, valami olyan lesz, amit várni kell.

Úgy tekintettek az emberek szívében beköszöntő országra, mint amely fokozatos fejlődés eredménye, mint az élesztő a tésztában vagy mint a növekvő mustármag. Azt hitték, hogy a faji vagy világi értelemben vett ország eljövetele hirtelen és látványos esemény lesz. Jézus folyvást azt magyarázta nekik, hogy a mennyország az ő személyes tapasztalásuk a szellemi élet felsőbb minőségeinek megértésében; hogy a szellem-tapasztalás eme valóságai fokozatosan átalakulnak az isteni bizonyság és az örökkévaló nagyszerűség új és felsőbb szintjeivé.

Ezen a délutánon a Mester az ország kettős természetének új fogalmát világosan megtanította annyiban, hogy bemutatta a következő két szakaszt:

„Az első. Az Isten országa e világban, a legfőbb vágy az Isten akaratának megcselekedésére, az ember önzetlen szeretete, mely megtermi a fejlettebb erkölcstani és erkölcsös viselkedés jó gyümölcseit.

„A második. Az Isten országa a mennyben, a halandó hívők célja, az az állapot, amelyben az Isten iránti szeretet tökéletes, és amelyben az Isten akaratát istenibb módon cselekszik meg.”

Jézus azt tanította, hogy hit révén a hívő most jut be az országba. A különféle beszédeiben azt tanította, hogy két lényeges dolog van az országba való hit-belépésben:

1. Hit, őszinteség. Kisgyermekként jönni, ajándékként fogadni a fiúi elismerés adományát; kérdés nélkül és az Atya bölcsességében való teljes bizodalommal és igaz bizalommal alávetni magunkat az Atya akarata megcselekedésének; elfogultságtól és előítélettől mentesen jönni az országba; az el nem rontott gyermek módjára nyitottnak és tanulásra késznek lenni.

2. Igazságvágy. Az igazságosság iránti szomj, szemléletváltás, ama késztetés magunkévá tétele, hogy olyanok legyünk, mint az Isten és megtaláljuk Istent.

Jézus tanítása szerint a bűn nem valamiféle sérült természetű gyermek, hanem az engedetlen akarat uralta értelmes elméjű utód. A bűn vonatkozásában azt tanította, hogy az Isten már megbocsátott; hogy az ilyen megbocsátást a társainknak való megbocsátással tesszük személyesen is elérhetővé. A húsvér testbeni testvérednek való megbocsátással megteremted a képességet a saját lelkedben arra, hogy az Isten saját helytelen tetteidért való megbocsátása valóságát befogadd.

Amikorra János apostol elkezdte megírni Jézus életének és tanításainak történetét, a korai keresztények már oly sok problémába ütköztek az Isten-országa eszmével, mint az üldöztetésük előidézőjével kapcsolatban, hogy erősen mellőzték a fogalom használatát. János sok szót ejt az „örök életről”. Jézus gyakorta beszélt úgy arról, mint az „élet országáról”. Gyakran utalt arra is, hogy „az Isten országa benned van”. Egy alkalommal úgy beszélt az ilyen tapasztalásról, mint „családi közösségről az Atya Istennel”. Jézus sok fogalommal próbálta meg lecserélni az országot, de sohasem járt sikerrel. Egyebek mellett használta ezeket is: az Isten családja, az Atya akarata, az Isten barátai, a hívek közössége, az emberek testvérisége, az Atya nyája, az Isten gyermekei, a hűek közössége, az Atya szolgálata, és az Isten felszabadított fiai.

De az ország ideájának használatát nem tudta elkerülni. Több mint ötven évvel később, csak miután a római seregek elpusztították Jeruzsálemet, került sor arra, hogy az ország e felfogásának az örök élet tiszteletévé átalakulása megkezdődjön, amint annak társadalmi és intézményi vonatkozásait a gyorsan terjeszkedő és formálódó keresztény egyház átvette.

 

3. AZ IGAZSÁGOSSÁGGAL KAPCSOLATBAN

Jézus mindig is próbálta jól megértetni az apostolaival és tanítványaival azt, hogy hit révén olyan igazságosságra kell szert tenniük, mely meghaladja ama rabszolgai tettek igazságosságát, melyeket némely írástudó és farizeus oly kérkedően fitogtatott a világ előtt.

Bár Jézus azt tanította, hogy a hit, az egyszerű, gyermeki hit a kulcs az ország kapujához, azt is tanította, hogy miután a hívő gyermek belépett a kapun, ott vannak az igazságosság egyre feljebb vivő lépcsőfokai, melyeken minden hívő gyermeknek fel kell mennie annak érdekében, hogy az Isten erős fiai teljes szellemi képességeinek eléréséig növekedjenek.

Az Isten megbocsátása elfogadásának eljárását vizsgálva nyilatkoztatik ki az ország igazságosságának elérése. A hit a belépti díj az Isten családjába; de a megbocsátás az Isten azon cselekedete, mely a hitedet mint belépti díjat elfogadja. És az Isten megbocsátásának az ország híve által való elfogadása egy meghatározott és tényleges tapasztalást foglal magában és a következő négy lépésből, a belső igazságosság országbeli lépéseiből áll:

1. Az Isten megbocsátása az ember számára éppen olyan mértékben válik ténylegesen is elérhetővé és személyesen is megtapasztalhatóvá, amennyiben az ember megbocsát a társainak.

2. Az ember nem bocsát meg igazán a társainak, hacsaknem szereti őket úgy, mint saját magát.

3. Ezért a szomszédodat magadként szeretni, ez maga a legmagasabb rendű erkölcstan.

4. Az erkölcsi viselkedés, az igaz pártatlanság ekkor válik az ilyen szeretet természetes eredményévé.

Ezért nyilvánvaló, hogy az ország igaz és belső vallása biztosan és egyre növekvő mértékben megmutatkozik a társadalmi szolgálat gyakorlati csatornáiban. Jézus élő vallást tanított, mely arra kötelezi a híveit, hogy szeretetteljes szolgálat végzéséhez fogjanak. Jézus azonban nem tette az erkölcstant a vallás helyébe. Azt tanította, hogy a vallás az ok és az erkölcstan az eredmény.

Bármely tett igazságos voltát annak szándékával kell mérni; a jó legmagasabb rendű formái ezért nem tudatosak. Jézus soha nem foglalkozott az erkölcsökkel vagy az erkölcstannal, mint olyannal. Teljes mértékben az Atya Istennel való azon befelé irányuló és szellemi közösséggel törődött, mely oly biztosan és közvetlenül mutatkozik meg az ember iránti külső és szeretetteljes szolgálatként. Azt tanította, hogy az ország vallása olyan igaz személyes tapasztalás, melyet senki sem tarthat meg magának; hogy annak tudata, hogy valaki a hívek családjának tagja, elkerülhetetlenül elvezet a családi viselkedés szabályainak gyakorlásához, az ember fivéreinek és nővéreinek szolgálatához a testvériség erősítésének és kiterjesztésének érdekében megtett erőfeszítésekben.

Az ország vallása személyes, egyedi; a gyümölcsei, az eredményei családiak, társadalmiak. Jézus soha nem mulasztotta el kiemelni az egyed szentségét, szemben a közösségével. De azt is elismerte, hogy az ember önzetlen szolgálat révén fejleszti a jellemét; hogy az ember az erkölcsi természetét a társaival való szeretetteljes kapcsolataiban bontakoztatja ki.

Azzal, hogy azt tanította, hogy az ország belül van, azzal, hogy felmagasztalta az egyént, Jézus halálos csapást mért a régi társadalomra annyiban, hogy megnyitotta az igaz társadalmi igazságosság új megítéltetését. Ezt az új társadalmi rendet a világ kevéssé ismerte, mert a világ nem volt hajlandó a gyakorlatban is alkalmazni a mennyországról szóló evangélium alapelveit. És amikor a szellemi kiválóság ezen országa beköszönt a földön, nem pusztán fejlettebb társadalmi és anyagi viszonyok közepette fog megmutatkozni, hanem inkább azon magasabb rendű és gazdagabb szellemértékek dicsőségeiben, melyek a fejlett emberi kapcsolatok és a fejlődő szellemi eredmények közelgő korszakára jellemzők.

 

4. JÉZUS TANÍTÁSA AZ ORSZÁGRÓL

Jézus sohasem adott pontos meghatározást az országra. Egyszer az ország egyik szakaszát taglalta, más alkalommal meg az Istennek az emberek szívében lévő uralmát jelentő testvériség egy más vetületéről szólt. E szombat délutáni beszéd során Jézus az országnak nem kevesebb, mint öt szakaszáról, illetőleg időszakáról beszélt, és ezek a következők voltak:

1. Az egyes hívőnek az Atya Istennel való társaságbeli szellemi életének személyes és belső megtapasztalása.

2. Az evangéliumban hívők gyarapodó testvérisége, a magasabb szintű erkölcsöknek és a megelevenített erkölcstannak azon társadalmi szempontjai, melyek annak következményei, hogy az Isten szelleme az egyes hívek szívében uralkodik.

3. A láthatatlan szellemi lények halandó-feletti testvérisége, mely a földön és a mennyben érvényesül, az Isten emberfeletti országa.

4. Az Isten akarata tökéletesebb teljesítésének távlata, elmozdulás egy új társadalmi rend hajnala felé a fejlettebb szellemi élettel összefüggésben – az ember következő korszaka.

5. Az ország a maga teljességében, a fény és élet jövőbeli szellemi korszaka a földön.

Ennek okáért kell mindig megvizsgálnunk a Mester tanítását annak érdekében, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy ezen öt szakasz közül melyikre utalhat, amikor a mennyország fogalmát használja. E folyamat révén, ahogy az emberi akaratot fokozatosan átalakítja és ezzel befolyásolva az emberi döntéseket is, Mihály és társai hasonlóképpen fokozatosan, de biztosan megváltoztatják az emberi evolúció teljes menetét társadalmi és egyéb téren is.

A Mester ez alkalommal a következő öt pontra helyezte a hangsúlyt, melyek az országról szóló evangélium legfőbb sajátságait képviselik:

1. Az egyén elsődlegessége.

2. A saját akarat, mint az emberi tapasztalás meghatározó tényezője.

3. Az Atya Istennel való szellemi közösség.

4. Az ember szeretetteljes szolgálatából eredő legmagasabb szintű megelégedettségek.

5. A szelleminek az anyagit meghaladó volta az emberi személyiségben.

E világ sohasem próbálta ki komolyan vagy őszintén vagy nyíltan a mennyországról szóló jézusi tantétel e lendületes ideáit és isteni eszményképeit. De ne szegje kedveteket az ország ideájának látszólag lassú urantiai fejlődése. Emlékezzetek, hogy a fokozatos evolúció rendje hirtelen és váratlan időszakos változásoknak van kitéve mind az anyagi, mind a szellemi világokban. Jézusnak a megtestesült Fiúként való alászállása épp ilyen különös és váratlan esemény volt a világ szellemi életében. És ne kövessétek el azt a végzetes hibát se, hogy amikor az ország korszak-megnyilatkozását várjátok, nem teremtitek meg azt a saját lelketekben.

Bár Jézus az ország egy jövőbeli állapotára utalt és számos alkalommal bizalmasan tudatta azt is, hogy egy ilyen esemény esetleg valamilyen világméretű válsághelyzetben jelenik meg; és bár több alkalommal ugyancsak határozottan megígérte, hogy valamikor majd visszatér az Urantiára, fel kell jegyeznünk, hogy e két ideát sohasem kapcsolta össze határozottan. Az ország egy új kinyilatkoztatását ígérte a földön és a valamikori jövőben; megígérte azt is, hogy valamikor majd személyesen is visszajön e világra; de azt nem mondta, hogy e két eseményre egyszerre kerül sor. Mindabból, amit tudunk, ezek az ígéretek vagy ugyanazon eseményre utalnak, vagy nem.

Az apostolai és tanítványai felettébb bizonyosan összekapcsolták e két tanítást. Amikor az ország nem jelent meg úgy, ahogy azt elképzelték, felidézve a Mesternek az eljövendő országgal kapcsolatos tanítását és emlékezve azon ígéretére, hogy eljön újra, arra a következtetésre jutottak, hogy ezek az ígéretek ugyanazon eseményre utalnak; és ezért abban a reményben éltek, hogy az ő rövidesen elkövetkező második eljövetele az országnak a maga teljességében és erőben és dicsőségben való megteremtését hozza magával. És így az egymást követő hívő nemzedékek ugyanazon ösztönző, ámde kiábrándító reményt táplálva éltek a földön.

 

5. AZ ORSZÁGRÓL ALKOTOTT KÉSŐBBI ESZMÉK

Miután összefoglaltuk Jézusnak a mennyországról szóló tanításait, engedélyt kaptunk arra, hogy közreadjunk bizonyos későbbi ideákat, melyek az ország felfogásához kötődtek és hogy az eljövendő korszakban megmutatkozó országról látnoki előrejelzést tegyünk.

Végig a keresztény hitterjesztés első századaiban a mennyország eszméjét roppant módon befolyásolták a görög eszményelvűség akkoriban sebesen terjedő nézetei, a természetesnek, mint a szellemi árnyékának eszméje – az ideigvalónak, mint az örökkévaló idő-árnyékának eszméje.

Ám a nagy lépésre, mely a jézusi tanításoknak a zsidó talajból a nem-zsidó talajba való átültetését jelezte, akkor került sor, amikor az ország Messiásából az egyház Megváltója lett, egy olyan vallási és társadalmi szerveződés, mely Pál és követői tevékenységeiből nőtt ki és amely Jézus tanításain alapult, amint azokat kiegészítették Filó eszméi és a jóról és rosszról alkotott perzsa tantételek.

A Jézussal kapcsolatos ideákat és eszményképeket, melyek az ország evangéliumával kapcsolatos tanításokban testesültek meg, az emberek kis híján nem ismerték meg, mert Jézus követői fokozatosan elferdítették az ő kijelentéseit. A Mesternek az országgal kapcsolatos felfogását két nagy irányzat erőteljesen módosította:

1. A zsidó hívek őt továbbra is a Messiásnak tekintették. Azt hitték, hogy Jézus nagyon rövid időn belül visszatérve ténylegesen is megteremti a világméretű és többé-kevésbé anyagi országot.

2. A nem-zsidó keresztények már nagyon korán kezdték elfogadni Pál tantételeit, melyek egyre inkább azon általános meggyőződéshez vezettek, hogy Jézus az egyház gyermekeinek Megváltója, az új és intézményi örököse az ország tisztán szellemi testvérisége korábbi felfogásának.

Az egyház, mint az ország társadalmi velejárója, teljes mértékben természetes és még kívánatos is lett volna. Az egyház rossz volta nem annak létezésében, hanem inkább abban rejlik, hogy csaknem teljesen kiszorította az országgal kapcsolatos jézusi felfogást. Pál intézményesített egyháza a Jézus által hirdetett mennyország tulajdonképpeni helyettesítője lett.

De ne kételkedjetek abban, hogy ugyanez a mennyország, melyről a Mester azt tanította, hogy a hívő ember szívében létezik, hirdettetik majd még e keresztény egyháznak is, éppen úgy, ahogy minden más vallásnak, fajnak, és nemzetnek is a földön – még minden egyénnek is.

A jézusi tanítás szerinti ország, az egyéni igazságosság szellemi eszményképe és az embernek az Istennel való isteni közösségének felfogása fokozatosan elmerült abban a ködös felfogásban, mely szerint Jézus személye a Megváltó-Teremtő és ő a közösségiesített vallási csoport szellemi feje. Ezzel egy hivatalos és intézményes egyház lett a helyettesítője az ország egyedileg szellem-vezette testvériségének.

Az egyház elkerülhetetlen és hasznos társadalmi eredménye volt Jézus életének és tanításainak; a dolog szomorú voltát az jelentette, hogy az országgal kapcsolatos tanításokra adott eme társadalmi válasz olyannyira teljesen felváltotta a valódi ország ama szellemi felfogását, ahogy azt Jézus tanította és megélte.

A zsidók számára az ország az izraelita közösséget jelentette; a nem-zsidók számára a keresztény egyház lett. Jézus számára az ország azon egyének összességét jelentette, akik megvallották hitüket az Isten atyaságában, miáltal kijelentették azon őszinte odaadásukat, hogy megcselekszik az Isten akaratát, s ezzel tagjaivá válnak az emberek szellemi testvériségének.

A Mester teljes mértékben felismerte, hogy az országról szóló evangélium terjedésének eredményeként bizonyos társadalmi eredmények meg fognak jelenni a világban; de az volt a szándéka, hogy minden ilyen kívánatos társadalmi megnyilvánulás az egyes hívek eme benső személyes tapasztalásának, a minden ilyen hívőben ott lakozó és őt megélénkítő isteni szellemmel való eme tisztán szellemi társaságnak és közösségnek az öntudatlan és elkerülhetetlen velejáróiként, illetőleg természetes gyümölcseiként jelenjen meg.

Jézus látta előre, hogy egy társadalmi szervezet, illetőleg egyház fogja követni az igaz szellemi ország kialakulását, és ez az oka annak, hogy sohasem ellenezte, hogy az apostolok János keresztelési szertartását gyakorolják. Ő azt tanította, hogy az igazságszerető lélek, az, aki vágyik és szomjazik az igazságosságra, Istenre, hit révén bejuthat a szellemi országba; ugyanakkor az apostolok azt tanították, hogy az ilyen hívő a keresztelés külsőséges szertartásos szokásának elvégzése által vétetik fel a tanítványok társadalmi szervezetébe.

Amikor Jézus közvetlen követői felismerték részbeni tévedésüket, miszerint nem fogták fel a szellemnek az egyéni hívő feletti uralma és a számára végzett útmutatása révén az emberek szívében megteremtendő országgal kapcsolatos jézusi eszményképet, hozzáfogtak, hogy megmentsék a tanítását attól, hogy teljesen elvesszen, azáltal, hogy a Mesternek az országra vonatkozó eszményképét lecserélték egy látható társadalmi szervezet, a keresztény egyház fokozatos megteremtésére. És amikor e helyettesítési programmal végeztek, annak érdekében, hogy fenntartsák a Mester tanításainak az ország tényével kapcsolatos következetességét és gondoskodjanak is annak elismeréséről, elkezdték az országot kitolni a jövőbe. Az egyház, már a biztos megalapozásával egy időben azt kezdte tanítani, hogy az országnak valójában a keresztény korszak betetőzésekor, Krisztus második eljövetelekor kell megjelennie.

Ily módon az ország egy korszakfelfogás, egy jövőbeli látogatás eszméje, és a Fenséges szentjei végső megváltásának eszményképe lett. A korai keresztények (és túlságosan sok későbbi keresztény is) általánosan szem elől veszítették a Jézusnak az országról szóló tanításában megtestesülő Atya-és-fiú ideát, miközben ennek helyébe az egyház jól szervezett társadalmi társaságát tették. Az egyház így mindent összevéve egy olyan társadalmi testvériséggé vált, mely eredményesen váltotta fel Jézusnak a szellemi testvériségről alkotott felfogását és eszményképét.

Jézus eszményi felfogása nagyobbrészt megbukott, de a Mester személyes életére és tanításaira alapozva, s kiegészítve azt az örökkévaló élettel kapcsolatos görög és perzsa felfogásokkal, valamint hozzáadva az ideigvaló és a szellemi szembenállásának filói tantételét, Pál úgy ment tovább, hogy kiépítse az egyik leghaladóbb emberi társadalmat, mely valaha létezett az Urantián.

Jézus felfogása még mindig él a világ fejlettebb vallásaiban. Pál keresztény egyháza annak közösségiesített és emberbarátivá tett árnyéka, melyet Jézus a mennyországként kívánt – és amilyen minden bizonnyal meg is lesz majd. Pál és az ő utódai az örökkévaló élet kérdéseit részben áttették az egyéntől az egyházhoz. Krisztus így lett az egyház feje, mintsem minden egyes olyan hívő bátyja, aki hisz az Atya országbeli családjában. Pál és kortársai Jézusnak minden, a saját magára és az egyéni hívőre vonatkoztatott szellemi következtetését az egyházra, mint a hívek csoportjára alkalmazta; és ezzel halálos csapást mértek Jézus ama felfogására, hogy az isteni ország az egyes hívek szívében van.

És így a keresztény egyház évszázadokon át erős kényszeredettségben működött, mert arra vetemedett, hogy a magáénak vallja az ország azon rejtélyes erőit és kiváltságait, azokat az erőket és kiváltságokat, melyek csakis Jézus és az ő szellemi hívő testvérei között gyakorolhatók és tapasztalhatók meg. És így már nyilvánvaló, hogy az egyházi tagság nem szükségképp jelenti az országban való társaságot; az egyik szellemi, a másik főként társadalmi.

Előbb-utóbb egy másik és még nagyobb Keresztelő Jánosnak kell megjelennie, aki hirdeti majd, hogy „közel az Isten országa” – értve ezalatt a visszatérést Jézus magas szellemi felfogásához, aki azt hirdette, hogy az ország az ő mennyei Atyjának a hívő szívében meghatározó és érzékfeletti akarata – és mindezt úgy fogja tenni, hogy semmilyen módon nem utal sem a látható egyházra a földön, sem Krisztus elvárt második eljövetelére. Fel kell élednie Jézus tényleges tanításainak, melynek újbóli elmondása ellentételezi majd ama korai követőinek munkáját, akik Mihály földi itt tartózkodásának tényéből egy társadalombölcseleti hiedelemrendszer megalkotásához fogtak. Rövid idő alatt a Jézusról magáról szóló eme történet tanítása csaknem kiszorította az országról szóló jézusi evangélium tanítását. Ily módon egy történelmi vallás váltotta fel azt a tanítást, melyben Jézus összevegyítette az ember legmagasabb rendű ideáit és szellemi eszményképeit az embernek a jövővel kapcsolatos legmagasztosabb reményével – az örökkévaló élettel. És az volt az ország evangéliuma.

Éppen azért, mert Jézus evangéliuma olyannyira sokrétű volt, néhány évszázad alatt a tanításairól készített feljegyzéseket tanulmányozók sok imádatközösség és szakadár felekezet között oszlottak meg. A keresztény hívek e sajnálatos megosztottsága ama kudarcból ered, hogy nem képesek felismerni a Mester sokrétű tanításaiban az ő páratlan életének isteni egyetlenségét. De egykor majd a Jézusban igazán hívők már nem lesznek szellemileg ily megosztottak a nem hívőkkel szembeni magatartásuk terén. Mindig is vannak különbségek az észbeli felfogóképességünkben és az értelmi képességünkben, sőt, különböző fokú a közösségtudatunk is, de a szellemi testvériség hiánya megbocsáthatatlan és kifogásolható.

Félreértés ne essék, Jézus tanításainak van egy olyan örök természete, mely nem engedi, hogy azok örökre terméketlenek maradjanak a gondolkodó emberek szívében. A Jézus által elképzelt ország nagyobbrészt megbukott a földön; egyelőre egy külsőséges egyház foglalja el a helyét; de meg kell értenetek, hogy ez az egyház csak a bábállapota az akadályozott szellemi országnak, mely átviszi azt ezen az anyagi korszakon és még tovább, egy szellemibb megítéltetésre, ahol a Mester tanításai teljesebb körű lehetőséget kapnak a kiteljesedésre. Az úgynevezett keresztény egyház így válik azzá a gubóvá, amelyben a jézusi felfogás szerinti ország jelenleg szunnyad. Az isteni testvériség országa még életben van és e hosszas alámerülésből végül és bizonyosan elő is fog bukkanni, éppoly biztosan, ahogy a pillangó is előbújik végül az átalakulási fejlődésen áteső, kevéssé vonzó megjelenésű teremtmény szép kifejléseként.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.