Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

165. ÍRÁS – A PEREAI KÜLDETÉS KEZDETE

 

I.sz. 30. január 3-án, kedden, Abner, Keresztelő János tizenkét apostolának korábbi vezetője, nazireus, és az Engedibeli nazireus tanoda egykori feje, most pedig az ország hetven hírnökének főnöke, összehívta a társait és elmondta nekik az utolsó utasításokat, mielőtt elküldte volna őket a Perea összes városában és falvában teljesítendő küldetésre. E pereai küldetés csaknem három hónapig tartott és ez volt a Mester utolsó segédkezése. E munkából Jézus egyenesen Jeruzsálembe ment, hogy átessen a húsvér testbeni utolsó tapasztalásain. A pereai vándorút alatt a női testület, mely ekkor hatvankét tagú volt, vette át a betegek számára való segédkezési munka nagyobb részét. Ez volt az országról szóló evangélium felsőbbrendű szellemi jellege kialakulásának utolsó időszaka, és ebből kifolyólag mentes volt a csodatételektől. Palesztina egyetlen más részében sem végeztek az apostolok és Jézus tanítványai ilyen kiterjedt munkát, és egyetlen más vidéken sem fogadták el a polgárok jobb osztályai ilyen általánosan a Mester tanításait.

Pereát ekkoriban nagyjából egyenlő mértékben népesítették be nem-zsidók és zsidók, mert a zsidóknak az e vidékekről való általános eltávolítására került sor Júdás Makkabeus idejében. Perea volt egész Palesztina legszebb és legfestőibb tartománya. A zsidók általában úgy utaltak rá, mint „a Jordánon túli földre”.

Jézus végig ezen időszak alatt megosztotta idejét a pellai tábor és a tizenkettekkel megtett utazások között, akikkel a hetveneket segítette azokban a különböző városokban, ahol amazok tanítottak és szónokoltak. A hetvenek Abner utasításai szerint megkereszteltek minden hívőt, bár Jézus ezzel sohasem bízta meg őket.

1. A PELLAI TÁBORBAN

Január közepére több mint ezerkétszáz ember gyűlt össze Pellánál, és Jézus minden nap legalább egy alkalommal tanította is e tömeget, amikor ő éppen a táborbeli székhelyén tartózkodott, és rendszerint délelőtt kilenc órakor beszélt, ha az eső nem akadályozta meg ebben. Péter és a többi apostol délutánonként tanított. Az estéket Jézus fenntartotta a szokás szerint kérdésekkel és válaszokkal töltött tanácskozásokra, melyekre a tizenkettek és más haladó tanítványok társaságában került sor. Az esti csoportok átlagosan ötvenfősek voltak.

Március közepére, akkorra, amikor Jézus elindult Jeruzsálem felé, négyezernél is több ember alkotta azt a nagy hallgatóságot, mely reggelente Jézus és Péter hitszónoklatát hallgatta. A Mester a földi munkája befejezéséül azt az időpontot választotta, amikor az üzenete iránti érdeklődés magasan szárnyalt, a legmagasabban, az ország fejlődésének e második vagy nem csodatételes szakaszában. A tömeg háromnegyede igazságkereső volt, azonban nagy számban jelen voltak közöttük farizeusok is Jeruzsálemből és máshonnan, valamint volt számos kétkedő és gáncsoskodó is.

Jézus és a tizenkét apostol az ideje nagy részét a pellai táborban összegyűlt sokaságnak szentelte. A tizenkettek kevés vagy semennyi figyelmet sem szenteltek a helyszíni munkának, csak Jézussal mentek ki, hogy időről időre meglátogassák Abner társait. Abner igen jól ismerte a pereai körzetet, lévén, hogy e területen végezte a munkája nagy részét korábbi mestere, Keresztelő János. A pereai küldetés megkezdését követően Abner és a hetvenek többé nem tértek vissza a pellai táborba.

2. HITSZÓNOKLAT A JÓ PÁSZTORRÓL

Jeruzsálemiek, farizeusok és mások háromszáz főnél is nagyobb létszámú csoportja követte Jézust észak felé, Pelláig, miután sietve elkerülte a zsidó vezetők bíráskodását a templomszentelés ünnepének végén; és e zsidó tanítók és vezetők jelenlétében, valamint a tizenkét apostol füle hallatára történt, hogy Jézus elmondta a „jó pásztorról” szóló hitszónoklatot. Egy félórás kötetlen beszélgetést követően a mintegy százfős csoporthoz szólva Jézus azt mondta:

„Ma éjjel sok mondanivalóm van számotokra, és mivel sokan közületek a tanítványaim és némelyek az esküdt ellenségeim, a tanításomat példázatban mondom el, hogy mindegyikőtök olyannak vehesse, amilyet a szíve befogad.

„Ma éjjel olyan emberek vannak itt előttem, akik hajlandók volnának meghalni értem és az országról szóló ezen evangéliumért, és némelyikük fel is ajánlja majd életét az elkövetkező évek során; és vannak itt olyanok is, a hagyomány rabszolgái, akik Jeruzsálemtől követtek engem, és akik az összezavart és rászedett vezetőitekkel az Ember Fiának elpusztítására törekednek. A húsvér testben most élt életem ítél majd mindkettőtök felett, az igaz pásztorok felett és a hamis pásztorok felett. Ha a hamis pásztor vak volna, akkor bűntelen lenne, de ti azt állítjátok, hogy láttok; tanítóknak valljátok magatokat Izráelben; ezért a bűnötök rajtatok marad.

„Az igaz pásztor összetereli a nyáját a karámba éjszakára a veszély idején. És amikor eljött a reggel, belép a karámba a kapun, és amikor szól, a juhok megismerik a hangját. Az a pásztor, aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hatol be, az tolvaj és rabló. Az igaz pásztor az akolba akkor megy be, amikor a kapuőr kinyitotta előtte a kaput, és a juhai, megismervén a hangját, előjönnek szavára; és amikor azokat, melyek az övéi, így kivezette, a jó pásztor elindul előttük; az élen halad és a juhok követik. A juhai azért követik, mert ismerik a hangját; idegent nem követnének. Elfutnak az idegen elől, mert nem ismerik a hangját. A tömeg, mely itt körénk gyűlt olyan, mint a pásztor nélküli bárányok, de amikor hozzájuk szólunk, ők megismerik a pásztor hangját, és követnek minket; legalábbis azok, akik vágynak az igazságra és szomjazzák az igazságosságot. Némelyiketek nem az én nyájamba tartozik; nem ismeritek a hangomat, és nem követtek. És mivel hamis pásztorok vagytok, a juhok nem ismerik a hangotokat és nem követnek titeket.”

És amikor Jézus elmondta ezt a példabeszédet, senki sem tett fel kérdést. Egy idő után újra beszélni kezdett és elkezdte magyarázni a példázatot:

„Nektek, akik az Atyám nyájainak segédpásztorai akartok lenni, nem csak hogy méltó vezetőknek kell lennetek, hanem táplálnotok is kell a nyájat jó élelemmel; nem vagytok igaz pásztorok, hacsaknem vezetitek a nyájaitokat zöld mezőkre és nyugodt vizek mellé.

„És most, nehogy némelyikőtök túl könnyen megértse e példabeszédet, kijelentem, hogy én vagyok a kapu az Atya juhaklához is és ugyanakkor én vagyok az igaz pásztor az Atyám nyájai számára is. Minden pásztor, aki nélkülem akar bejutni az akolba, kudarcot fog vallani, és a juhok nem fognak hallgatni a hangjára. Én, azokkal, akik segédkeznek számomra, vagyok a kapu. Minden lélek, aki az általam teremtett és elrendelt módon lép az örökkévaló útra, az üdvözül és képes lesz tovább menni, míg csak el nem éri a Paradicsom örökkévaló mezőit.

„De ugyancsak én vagyok az az igaz pásztor, aki még arra is hajlandó, hogy odaadja életét a juhaiért. A tolvaj csak azért tör be az akolba, hogy lopjon, és öljön, és pusztítson; de én azért jöttem, hogy nektek mind legyen életetek és az bőségben legyen. Aki bérenc, a veszély fokozódásával megfutamodik és hagyja, hogy a juhokat széttépjék és elpusztítsák; de az igaz pásztor nem szalad el, amikor jön a farkas; megvédi a nyáját és, ha szükséges, életét is adja a juhaiért. Bizony, bizony mondom nektek, barátaim és ellenségeim, én vagyok az igaz pásztor; ismerem az enyéimet és az enyéim ismernek engem. Én nem fogok elfutni a veszély elől. Befejezem az Atyám akarata beteljesítésének eme szolgálatát, és nem fogom elhagyni a nyájat, melyet az Atya rám bízott.

„De sok más juhaim is vannak nem ebből az akolból, és e szavak nem csak e világra érvényesek. E más juhok szintén hallgatnak rám és megismerik a hangomat, és én megígértem az Atyának, hogy mindent egy akolba terelem, az Isten fiainak egy testvériségébe. És akkor mind megismeritek az egy pásztor hangját, az igaz pásztorét, és mind elismeritek az Isten atyaságát.

„És így megtudjátok majd, hogy az Atya miért szeret engem és miért bízta az e területen lévő összes nyáját énrám; azért, mert az Atya tudja, hogy nem fogok megtorpanni a juhakol védelmezése során, hogy én nem fogom elhagyni a juhaimat, és hogy, ha szükséges, nem fogok habozni, hogy életemet áldozzam az ő számos nyájának szolgálatában. De, jegyezzétek meg, ha odaadom életemet, fel is veszem újra. Sem ember, sem bármely más teremtmény nem képes elvenni az életemet. Megvan a jogom és a hatalmam, hogy odaadjam életemet, és megvan ugyanazon hatalmam és jogom azt újra felvenni. Ti nem érthetitek ezt, de ilyen hatáskört kaptam az Atyámtól még mielőtt e világ meglett.”

Amikor meghallották e szavakat, az apostolai összezavarodtak, a tanítványai elképedtek, a Jeruzsálemből és környékéről való farizeusok pedig késő éjszakáig vitatták ezt, mondván, „Ez vagy őrült vagy ördög szállta meg.” De a jeruzsálemi tanítók közül azt mondták némelyek: „Úgy beszél, mint akinek tekintélye van; mellesleg, ki látott már olyat, hogy valakit megszállt az ördög és az felnyitja a vakon született ember szemét és véghezviszi mindazokat a csodás dolgokat, melyeket ez az ember megtett?”

Másnap e zsidó tanítóknak mintegy a fele megvallotta a hitét Jézusban, és a másik fele döbbenetében visszatért a jeruzsálemi és más helységbeli otthonába.

 3. SZOMBATI HITSZÓNOKLAT PELLÁBAN

Január végére a szombat délutáni tömegek létszáma csaknem elérte a háromezret. Január 28-án, szombaton mondta el Jézus az emlékezetes beszédét a „bizodalomról és a szellemi felkészültségről”. Simon Péter néhány bevezető megjegyzése után a Mester azt mondta:

„Amit már sokszor elmondtam apostolaimnak és tanítványaimnak, most kijelentem e sokaságnak is: Óvakodjatok a farizeusok kovászától, ami a képmutatás, mely előítélettől születik és a hagyomány kötelekében tápláltatik, jóllehet e farizeusok közül soknak őszinte a szíve és némelyikük tanítványomként van itt. Rövidesen mindannyian megértitek a tanításomat, mert most nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne. Ami most el van rejtve előletek, mind a tudtotokra adatik, amint az Ember Fia teljesítette a küldetését a földön és a húsvér testben.

„Rövidesen, nagyon hamar, a dolgok, melyeket ellenségeink titkon és sötétben terveznek, napvilágra kerülnek és világgá fogják kürtölni azokat. De én azt mondom nektek, barátaim, amikor az Ember Fiának elpusztítására törekednek, ne féljetek tőlük. Ne féljetek azoktól, akik, bár látszólag képesek megölni a testet, azután már nincs több hatalmuk rajtatok. Arra intelek benneteket, hogy ne féljetek senkitől a mennyben vagy a földön, de örvendezzetek, hogy ismeritek Őt, akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy megszabadítson titeket minden becstelenségtől és feddhetetlenként állítson titeket egy világegyetem ítélőszéke elé.

„Ugye két fillérért öt verebet is adnak? És mégis, amikor e madarak élelmet keresve szálldosnak mindenfelé, egyikük sem kerüli el Atyámnak, minden élet forrásának figyelmét. A szeráfi oltalmazók a fejeteken a hajszálakat is mind számon tartják. És ha mindez igaz, akkor miért élnétek félelemben ama sok kicsinység miatt, amely a hétköznapi életetek során felmerül? Azt mondom nektek: Ne féljetek; sokkal többet értek ti, mint a sok veréb.

„Mindannyiatokat, akiknek elég bátorságotok volt ahhoz, hogy megvalljátok hiteteket az evangéliumomban az emberek előtt, rövidesen én is megvallok a menny angyalai előtt; de aki tudatosan tagadja a tanításaim igazságát az emberek előtt, azt a végzet-őrangyala megtagadja még a menny angyalai előtt is.

„Mondjatok, amit akartok az Ember Fiáról, és megbocsátják nektek; de aki káromolni meri az Istent, az aligha nyer megbocsátást. Amikor az emberek odáig mennek, hogy szánt szándékkal az ördög erőinek tulajdonítsák az Isten tetteit, az ilyen tudatos lázadók aligha kérnek megbocsátást a bűneikért.

„És amikor az ellenségeink a zsinagógák vezetői elé és más magas hatóságok elé visznek titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy mit mondjatok és ne nyugtalankodjatok amiatt, hogy miként válaszoljatok a kérdéseikre, mert a bennetek lakozó szellem bizonyosan megtanítja nektek abban az adott órában, hogy mit mondjatok az országról szóló evangélium tiszteletére.

„Meddig fogtok még a döntés völgyében tartózkodni? Miért tétováztok a két választás között? Miért kell a zsidó vagy nem-zsidó embernek haboznia, hogy elfogadja ama jó híreket, hogy ő az örökkévaló Isten egyik fia? Mennyi időt vesz még igénybe az, hogy meggyőzzünk titeket, hogy örömmel lépjetek a szellemi örökségetekbe? Én azért jöttem e világba, hogy kinyilatkoztassam nektek az Atyát és elvezesselek titeket az Atyához. Az elsőt már elvégeztem, de az utóbbit a beleegyezésetek nélkül nem tehetem meg; az Atya sohasem kényszerít egyetlen embert sem az országba való belépésre. A meghívás mindig is ez volt és mindig is ez lesz: Jöjjön, aki csak akar és vegyen szabadon az élet vizéből.”

Amikor Jézus befejezte a beszédet, sokan mentek el felvenni a keresztséget az apostoloktól a Jordánban, mialatt Jézus az ott maradottak által feltett kérdésekre válaszolt.

4. AZ ÖRÖKSÉG FELOSZTÁSA

Mialatt az apostolok a híveket keresztelték, a Mester az ott maradtakkal beszélgetett. És egy bizonyos fiatalember azt mondta neki: „Mester, apám meghalt és nagy vagyont hagyott rám és a fivéremre, de a fivérem nem hajlandó kiadni nekem, ami az enyém. Megtennéd, hogy utasítod a fivéremet, hogy ezt az örökséget ossza meg velem?” Jézus egy kissé ingerült lett, amiért ez az anyagias beállítottságú ifjú ilyen üzleties kérdést vet fel megvitatásra; de kihasználta az alkalmat arra, hogy további intelmeket adjon. Jézus így szólt: „Ember, ki hatalmazott fel arra, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket? Honnan vetted az ötletet, hogy figyelmet fordítok e világ anyagi ügyeire?” És ez után, a körülötte lévők felé fordulva azt mondta: „Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól; nem a birtokolható dolgokban való bővelkedéstől függ az ember élete. Nem származik boldogság a vagyon hatalmából, és nem fakad öröm a vagyoni javakból. A vagyon önmagában nem átok, viszont a vagyoni javak imádata sokszor vezet az evilági dolgok olyan áhítatához, mely a lelket vakká teszi az Isten országa szellemi valóságainak szépséges vonzerőire a földön és az örökkévaló élet örömeire a mennyben.

„Hadd mondjak el nektek egy történetet egy bizonyos gazdag emberről, akinek a földje bőséges termést adott; és amikor nagyon meggazdagodott, azon kezdett el gondolkodni: ‚Mihez kezdjek mindezzel a vagyonnal? Oly sok a vagyonom, hogy nem tudom hová tenni.’ És ahogy e problémán merengett, azt mondta: ‚Ezt fogom tenni; lebontom a csűreimet és nagyobbakat építek, és így elég helyem lesz, ahol a termést és a vagyonomat gyűjthetem. Akkor aztán azt mondhatom a lelkemnek, én lelkem, sok javad van sok évre félretéve; most pihenj; egyél, igyál, és vigadozzál, mert gazdag vagy és a javakban bővelkedsz.’

„De ez a gazdag ember ostoba is volt. Azzal, hogy gondoskodott az elméje és a teste anyagi szükségleteiről, nem gyűjtött kincseket a mennyben a szellem megelégedésére és a lélek üdvözülésére. És még így sem élvezhette a felhalmozott vagyonának feléléséből fakadó örömöt, mert éppen azon az éjszakán a lelkét elkérték tőle. Azon az éjszakán zsiványok jöttek, akik betörtek a házába, hogy megöljék, és miután kifosztották a csűreit, a maradékot felgyújtották. És a rablók által hátrahagyott javakért az örökösei keltek harcra. Ez az ember magának gyűjtött kincseket a földön, de nem az Isten szerint volt gazdag.”

Jézus azért kezelte így a fiatalembert és az ő örökségét, mert tudta, hogy a mohóság az ő baja. De még ha nem is ez lett volna a helyzet, a Mester akkor sem avatkozott volna be, mert ő sohasem folyt bele még az apostolai ideigvaló ügyeibe sem, nemhogy a tanítványokéiba.

Amikor Jézus befejezte a történetet, egy másik ember állt fel és kérdezett: „Mester, tudom, hogy az apostolaid eladták minden földi vagyonukat, hogy kövessenek téged, és hogy mindenük közös, mint az esszénusoknál, de vajon azt szeretnéd-e, hogy mi mindannyian, akik a tanítványaid vagyunk, mi is így tegyünk? Vajon bűn-e tisztességes vagyonnal rendelkezni?” És Jézus így válaszolt e kérdésre: „Barátom, nem bűn az, ha valakinek tisztességes vagyona van; de az bűn, ha az anyagi javak jelentette vagyont olyan kincsekké alakítod, melyek elvonják az érdeklődésedet és elterelik a ragaszkodásodat az ország szellemi törekvései iránti odaadástól. Nincs bűn abban, ha tisztességes javaid vannak a földön, feltéve, hogy a kincsed a mennyben van, mert ahol a kincsed, ott lesz a te szíved is. Nagy különbség van az olyan vagyon között, mely kapzsisághoz és önzőséghez vezet, és az olyan között, melyet a gondnokság szellemében tartanak és adnak ki azok, akik bővében vannak e földi javaknak, és akik oly bőkezűen járulnak hozzá azok támogatásához, akik minden energiájukat az országért végzett munkának szentelik. Sokan közületek, akik itt most pénz nélkül vagytok, azért kaptok élelmet és szállást az amott álló sátorvárosban, mert bőkezű és vagyonos férfiak és nők ilyen célokra adakoztak házigazdátoknak, Zebedeus Dávidnak.

„De soha ne felejtsétek el, hogy végeredményben a vagyon nem tartós dolog. A vagyon szeretete túl gyakran homályosítja el, sőt semmisíti meg a szellemi látképet. Ne legyetek restek felismerni annak veszélyét, hogy a vagyon nem a szolgátokká, hanem uratokká válhat.”

Jézus nem tanította és nem is helyeselte az ember családja fizikai szükségleteinek kielégítésével kapcsolatban a hanyagságot, a tétlenséget, a közömbösséget, vagy a könyöradományokon élést. De azt tanította, hogy az anyagit és az ideigvalót alá kell rendelni a lélek jólétének és szellemi természetbeni előrehaladásnak a mennyországban.

Ez után, amikor az emberek lementek a folyóhoz, hogy megnézzék a keresztelést, az első ember jött oda külön Jézushoz az öröksége ügyében, minthogy úgy gondolta, hogy Jézus durván bánt vele; és amikor a Mester újra meghallgatta, azt felelte neki: „Fiam, miért szalasztod el az alkalmat, hogy az élet kenyerén élj egy ilyen napon, és ezzel miért engedsz szabad folyást a mohó hajlamodnak? Hát nem tudod, hogy a zsidó örökösödési törvényeket igazságosan alkalmazni fogják, ha panaszoddal a zsinagóga bíróságához fordulsz? Nem látod, hogy az én munkám azzal függ össze, hogy biztosítsam, hogy tudomásotok legyen a mennyei örökségetekről? Nem olvastad az Írásban: ‚Van, aki meggazdagszik a körültekintése és a sok fukarsága révén, és az ő jutalmának ez a része: Míg azt mondja, megtaláltam a nyugalmat és most már folyton lakomázhatom a vagyonomból, mégsem tudja, hogy milyen idők jönnek rá, és azt sem, hogy mindeme dolgokat másokra kell hagynia, amikor meghal.’ Nem olvastad a parancsolatot: ‚Ne kívánd!’ És megint csak, hogy ‚Ettek és teletömték magukat és faltak jóllakásig, és az után más istenekhez tértek.’ Nem olvastad a Zsoltárokban, hogy ‚az Úr irtózik a kapzsi embertől’, és hogy ‚jobb a kevés, amit az igaz bír, mint a sok gonosz nagy gazdagsága’. ‚Ha javaitok gyarapodnak, a szívetek ne tapadjon hozzá.’ Olvastad, ahol Jeremiás azt mondta, ‚A gazdag ne a gazdagságával dicsekedjék’; és Ezékiel igazat szólt, amikor azt mondta, ‚Szájukkal szeretetet mutatnak, de szívük a maguk önző hasznát lesi’.”

Jézus elküldte a fiatalembert, mondván neki, „Fiam, mi hasznod abból, ha megnyered az egész világot és elveszíted a saját lelkedet?”

Egy másik, a közelben álló embernek, aki megkérdezte Jézustól, hogy mi vár a vagyonos emberre az ítélet napján, azt felelte: „Nem azért jöttem, hogy ítéljek a gazdagok vagy a szegények felett, de az emberek által élt élet ítél majd mindenki felett. Bármi más kerüljön is elő a vagyonos ember megítélésekor, de legalább három kérdésre választ kell adnia mindenkinek, aki nagy vagyont halmoz fel, és e kérdések:

„1. Mekkora vagyont halmoztál fel?

„2. Hogyan szerezted ezt a vagyont?

„3. Hogyan használtad a vagyonodat?”

Ez után Jézus az estebéd előtt egy időre a sátrába vonult vissza. Amikor az apostolok végeztek a kereszteléssel, ők is visszajöttek és beszélni akartak vele a vagyonról a földön és a kincsről a mennyben, de Jézus éppen aludt.

5. BESZÉD AZ APOSTOLOKNAK A VAGYONRÓL

Aznap, estebéd után, amikor Jézus és a tizenkettek összegyűltek a napi tanácskozásra, András megkérdezte: „Mester, míg mi a híveket kereszteltük, sokat szóltál az itt maradt sokaságnak, melyet mi nem hallhattunk. Elismételnéd-e épülésünkre az akkor mondottakat?” És Jézus, András kérdésére válaszolva azt mondta:

„Igen, András, beszélek nektek a vagyon és az ember önmaga biztosításának e dolgairól, de a mondandóm nektek, apostoloknak, szükségképp némileg más lesz, mint amit a tanítványoknak és a tömegnek mondtam, hiszen ti feladtatok mindent, nem csak azért, hogy kövessetek engem, hanem hogy felavassalak titeket, mint az ország követeit. Nektek már többéves tapasztalatotok van, és tudjátok, hogy az Atya, akinek az országát hirdetitek, nem hagy el benneteket. Az országért való segédkezésnek szenteltétek az életeteket; ezért ne nyugtalankodjatok, illetőleg ne aggódjatok az ideigvaló élet dolgai miatt, hogy mit fogtok enni, és hogy milyen öltözéket viseltek a testeteken. A lélek jóléte több, mint étel és ital; a szellembeli előrehaladás jóval fontosabb a ruházkodás igényénél. Amikor kísértést éreztek a kenyeretek bizonyosságának kétségbe vonására, tekintsétek a hollókat; nem vetnek, nem aratnak, nincs tárházuk, sem csűrük, s az Isten mégis gondoskodik élelemről mindegyiknek, amelyik keres. És mennyivel többet értek ti, mint a sok madár! Mellesleg, bárhogy is aggódtok és vergődtök kétségek között, az nem segít semmit az anyagi igényeitek kielégítésében. Aggodalmában melyiktek tudja egy tenyérnyivel is megnövelni a termetét vagy egy nappal is meghosszabbítani az életét? Lévén, hogy e dolgok nem a ti kezetekben vannak, miért engedtek hát teret bármely ilyen problémával kapcsolatos aggodalmas gondolatotoknak?

„Nézzétek a liliomokat, hogyan nőnek; nem fáradoznak, nem is szőnek-fonnak; mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezőt, amely ma virít és holnap levágják és tűzre vetik, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, a mennyország követeit, nem sokkal inkább fogja? Ó, ti kishitűek! Amikor teljes szívvel a mennyországról szóló evangélium hirdetésének szentelitek magatokat, akkor nem szabad kétkedő gondolatokat táplálnotok a magatok vagy az elhagyott családotok ellátása miatt. Ha életeteket igazán az evangéliumnak adjátok, akkor az evangélium fog éltetni. Ha csak hívő tanítványok vagytok, akkor nektek kell megkeresnetek a magatok kenyerét és hozzá kell járulnotok mindazok eltartásához, akik tanítanak és a tant hirdetik és gyógyítanak. Ha aggódtok a kenyeretek és vizetek miatt, akkor miben különböztök a világ nemzeteitől, akik oly nagy igyekezettel törekednek ezekre az életszükségleti cikkekre? Szenteljétek magatokat a munkátoknak, higgyétek, hogy az Atya is tudja és én is tudom, hogy mindeme dolgokra szükségetek van. Hadd biztosítsalak titeket egyszer s mindenkorra, hogy ha életeteket az országért való munkának szentelitek, akkor minden valódi szükségletetek kielégíttetik. A nagyobb dolgokra törekedjetek, és ráleltek a kisebbekre azokban; kérjétek a mennyeit, és a földit is megkapjátok vele. Az árnyék bizton követi az anyagot.

„Ti csak egy kis csoport vagytok, de ha van hitetek, ha nem buktok el félelemben, akkor, kijelentem, hogy az Atyám nagy örömmel adja nektek ezt az országot. Kincseiteket oda tettétek el, ahol az erszény nem öregszik el, ahol tolvaj nem dézsmálhat, és ahol moly nem rághat. És ahogy az embereknek mondtam, ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is.

„De abban a munkában, mely közvetlenül előttünk áll, és abban, mely rátok marad, miután én visszatérek az Atyához, nagyon erős próbát fogtok kiállni. Mindannyiatoknak őrizkednetek kell a félelemtől és a kétségektől. Mindegyikőtök szedje össze magát elméjében és égessétek a lámpásotokat. Tartsátok magatokat, mint akik az urukat várják vissza a lakodalmi ünnepről annak érdekében, hogy amikor az úr megjön és zörget, gyorsan ajtót nyithassatok neki. Az ilyen éber szolgálókat megáldja az úr, aki az ilyen fontos pillanatban hűnek találja őket. Ekkor az úr leülteti a szolgáit és maga szolgál nekik. Bizony, bizony mondom nektek, hogy válság közeleg az életetekben, és helyénvaló, hogy figyeljetek és készüljetek.

„Azt jól megértitek, hogy senki sem hagyja, hogy betörjenek a házába, ha tudja, hogy a tolvaj mely órán érkezik. Figyeljetek hát magatokra is, mert abban az órában, amikor a legkevésbé várjátok és olyan módon, amelyre nem gondoltok, az Ember Fia eltávozik.”

A tizenkettek néhány percig csendben ültek. E figyelmeztetések némelyikét már hallották korábban, de nem olyan keretben, amilyenben ez alkalommal.

6. VÁLASZ PÉTER KÉRDÉSÉRE

Ahogy gondolatokba merülve ott ültek, Simon Péter megkérdezte: „E példabeszédet nekünk, az apostolaidnak mondod, vagy ez minden tanítványnak szól?” És Jézus azt válaszolta:

„A megmérettetéskor megmutatkozik az ember lelke; a próba felfedi, hogy mi is rejtőzik a szívben igazán. Amikor a szolga megméretik és kipróbáltatik, akkor tehet a ház ura egy ilyen szolgát a ház urává és bízhatja rá nyugodtan e hű intézőjére, hogy gondoskodjon a gyermekei élelmezéséről és neveléséről. Hasonlóképpen rövidesen én is megtudom majd, hogy kire bízhatom a gyermekeim jólétét, amikor nekem már vissza kellett térnem az Atyához. Ahogy a ház ura az igaz és kipróbált szolgáját a családja ügyeinek intézőjévé teszi, úgy fogom felemelni azokat, akik kiállják ezen óra próbáit az országom ügyeiben.

„De ha a szolga lusta és a szívében azt mondja, ‚Késik a gazdám’, és kezd rosszul bánni szolgatársaival és együtt eszik-iszik a részegekkel, akkor e szolga ura olyan időben jön meg, amikor nem várja és, hűtlennek találván, kegyvesztettként elzavarja. Ezért jól teszitek, ha készültök a napra, amikor a látogatás hirtelenül és váratlan módon történik meg. Emlékezzetek, hogy sokat kaptatok; ezért sokat is várnak tőletek. A szenvedés tüze közeledik hozzátok. Keresztséggel kell megkereszteltetnem, és addig ügyelek, míg be nem teljesedik. Ti békét hirdettek a földön, de az én küldetésem nem az lesz, hogy békét hozzak az emberek anyagi ügyeiben – legalábbis egy időre nem. Csak megosztottság lehet az eredménye annak, ahol egy család két tagja hisz bennem és három elutasítja ezt az evangéliumot. Elkerülhetetlenül barátokat, rokonokat, és az ember szeretteit állítja szembe egymással az általatok hirdetett evangélium. Igaz, e hívek mindegyikének szívében erős és tartós lesz a béke, de mindaddig nem jön el a béke a földön, amíg mindenki hajlandó nem lesz hinni és belépni az Istennél való fiúi elismerés dicső örökségébe. Mindazonáltal, menjetek el az egész világba és hirdessétek ezt az evangéliumot minden férfinak, asszonynak, és gyereknek.”

És ezzel fejeződött be az egész és mozgalmas szombati nap. Másnap Jézus és a tizenkettek elindultak Észak-Perea városaiba, hogy meglátogassák a hetveneket, akik e vidékeken dolgoztak Abner felügyelete alatt.

166. ÍRÁS – AZ UTOLSÓ LÁTOGATÁS ÉSZAK-PEREÁBAN

 

Február 11-től 20-ig Jézus és a tizenkettek bejárták Észak-Perea összes városát és faluját, ahol Abner társai és a női testület tagjai dolgoztak. Azt tapasztalták, hogy az evangélium e hírnökei sikeresen működnek, és Jézus többször is felhívta apostolai figyelmet arra a tényre, hogy az országról szóló evangélium csodák és csodatételek nélkül is tud terjedni.

A Pereabeli három hónapos egész küldetést a tizenkét apostoltól származó kismértékű segítség révén sikeresen teljesítették, és az evangélium ettől kezdve nem is annyira Jézus személyiségét, mind inkább a tanításait tükrözte. A követői azonban nem sokáig követték az útmutatásait, mert Jézus halálát és feltámadását követően rövidesen eltértek a tanításaitól és a korai egyházat az ő isteni-emberi személyiségével összefüggő csodálatos fogalmak és megdicsőült emlékek köré kezdték építeni.

1. A FARIZEUSOK RAGABÁBAN

Február 18-án, szombaton, Jézus Ragabában tartózkodott, ahol élt egy Nátániel nevű, jómódú farizeus is; és mivel Nátánielnek igen sok farizeustársa követte Jézust és a tizenketteket a vidéken, ezért e farizeus reggelivel vendégelte meg e szombaton mindannyiukat, szám szerint mintegy húszan voltak, és Jézust, mint díszvendéget hívta meg.

Amikor Jézus megérkezett a reggelire, a farizeusok többsége, két-három törvénytudóval együtt, már ott volt és az asztalnál ült. A Mester egyből helyet foglalt Nátániel balján, anélkül, hogy odament volna a mosdótálakhoz és kezet mosott volna. A farizeusok közül sokan, különösen azok, akik kedvezően fogadták Jézus tanításait, tudták, hogy Jézus csak tisztálkodási céllal mos kezet, hogy irtózik e tisztán szertartásos műveletektől; így nem lepődtek meg azon, hogy egyenest odajött az asztalhoz és nem mosott előtte kétszer kezet. Nátániel viszont megdöbbent azon, hogy a Mester nem tett eleget a farizeus szokás szigorú előírásainak. Jézus, ellentétben a farizeusokkal, nem mosott kezet az egyes fogások között, sem pedig az étkezés végén.

Miután komoly sugdolózás alakult ki Nátániel és egy ellenséges farizeus között az ő jobbján és miután a Mesterrel szemközt lévők erősen felhúzták a szemöldöküket és gúnyosan legörbítették ajkukat, Jézus végül így szólt: „Azt hittem, azért hívtál meg e házba, hogy kenyeret törjek veletek és esetleg megkérdezzetek az Isten országa új evangéliumának hirdetéséről; de már látom, hogy azért hoztál ide, hogy tanúja legyek a képmutatás iránti szertartásos odaadásotok megmutatkozásának. E szolgálatot tehát már megtettétek nekem; mi lesz a következő dolog, amivel megtiszteltek, mint ezen ünnepi alkalom díszvendégét?”

Amikor a Mester ezt elmondta, a farizeusok tekintetüket az asztalra szegezték és elhallgattak. És mivel senki nem szólalt meg, Jézus folytatta: „Közületek, farizeusok közül, sokan barátként vagytok itt velem, némelyek még a tanítványaim is, de a farizeusok többsége következetesen elutasítja a világosság megpillantását és az igazság elfogadását, pedig az evangéliumért folyó munka nagy erővel tárul fel előttük. Mily gondosan tisztogatjátok a poharakat és a tálakat, miközben a szellemi-étel edényeitek mocskosak és szennyezettek! Nagyon ügyeltek arra, hogy jámbor és szent külsővel jelenjetek meg az emberek előtt, de a benső lelketek telve van képmutatással, mohósággal, kényszerrel, és mindenféle szellemi gonoszsággal. A vezetőitek nem átallják azt sem, hogy kigondolják és megtervezzék az Ember Fiának megölését. Hát nem értitek meg, esztelenek, hogy a menny Istene látja a lélek benső szándékait, valamint a külső színleléseteket és az ájtatos hitvallásaitokat is? Ne higgyétek, hogy az adományosztás és a dézsmafizetés megtisztít benneteket az igaztalanságtól és képessé tesz arra, hogy tisztán álljatok a minden ember Bírájának színe elé. Jaj nektek, farizeusok, akik továbbra is elutasítjátok az élet fényét! Pontosak vagytok a dézsmafizetésben és kérkedők az adományosztásban, de tudatosan és durván elutasítjátok az Isten megpróbáltatásait és elutasítjátok az ő szeretetének kinyilatkoztatását. Bár minden jogotok megvan ahhoz, hogy e kisebb kötelezettségeket megtartsátok, nem szabadott volna e súlyosabb követelményeknek meg nem felelnetek. Jaj mindazokra, akik menekülnek az igazság elől, gorombán visszautasítják az irgalmat, és elvetik az igazat! Jaj mindazokra, akik megvetik az Atya kinyilatkoztatását, miközben az előkelői székeket keresik a zsinagógában és hízelgő köszöntéseket várnak a vásártereken!”

Amint Jézus felállt, hogy távozzon, az asztalnál lévő törvénytudók egyike, megszólítva őt, ezt mondta: „De, Mester, némely kijelentéseddel minket is megdorgálsz. Hát semmi jó sincs az írástudókban, a farizeusokban, vagy a törvénytudókban?” És Jézus állva felelt a törvénytudó embernek: „Ti, miként a farizeusok, örömötöket lelitek az ünnepek legfőbb helyeinek elfoglalásában és a hosszú palástok viselésében, miközben nehéz terheket, fájdalmasan viselhetőket, tesztek az emberek vállaira. És amint az emberek lelke tántorog e nehéz terhek alatt, ti az ujjatokat sem mozdítanátok. Jaj nektek, akiknek legnagyobb öröme az, hogy sírokat építsetek az atyáitok által megölt látnokoknak! És hogy beleegyezéseteket adjátok abba, hogy amit az atyáitok megtettek, az meg is valósuljon, amikor most azt tervezitek, hogy megöljétek azokat, akik ma eljönnek megtenni azt, amit a látnokok a maguk idejében tettek – hirdetni az Isten igazságosságát és kinyilatkoztatni a mennyei Atya irgalmát. De minden múltbeli nemzedék közül a látnokok és az apostolok vérét leginkább ettől az elfajzott és képmutató nemzedéktől követelik. Jaj mindannyiatokra, törvénytudók, akik elrejtettétek az egyszerű emberek elől a tudás kulcsát! Ti magatok elutasítjátok, hogy az igazság útjára lépjetek, és ugyanakkor megakadályoznátok mindenki mást, aki be akar lépni oda. De ti ezzel nem tudjátok bezárni a mennyország kapuit; kinyitottuk ezeket mindazok előtt, akiknek megvan a hitük a belépéshez, és az irgalom e kapuit nem zárja be azon hamis tanítók és igaztalan pásztorok előítélete és gőgje, akik a fehérre meszelt sírokhoz hasonlítanak, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival és mindenféle szellemi undoksággal.”

És amikor Jézus befejezte a beszédet Nátániel asztalánál, úgy távozott a házból, hogy nem vett az ételből. És a farizeusok közül azok, akik hallották e szavakat, némelyek hittek a tanításaiban és később beléptek az országba, de a többség megmaradt a sötétség útján, egyre elszántabban várták, hogy elkaphatják némely szavát, melyeket felhasználhatnak arra, hogy perbe fogják és elítéltessék a Szanhedrin előtt Jeruzsálemben.

Éppen három olyan dolog volt, melyekkel kapcsolatban a farizeusok különös érdeklődést mutattak:

1. A szigorú dézsmafizetés.

2. A tisztasági törvények kínosan pontos követése.

3. A minden nem farizeussal való kapcsolat kerülése.

Ez alkalommal Jézus az első két szokás szellemi sivárságát állította pellengérre, miközben egy másik és későbbi alkalomra, amikor is majd ugyanezen emberek közül sokkal újra együtt fog étkezni, tartogatta a farizeusokat dorgáló azon megjegyzéseit, hogy nem hajlandók társas érintkezést folytatni a nem farizeusokkal.

2. A TÍZ BÉLPOKLOS EMBER

Másnap Jézus a tizenkettekkel átment a Szamaria határa közelében lévő Amathuszba, és ahogy a városhoz közeledtek, összetalálkoztak egy tíz bélpoklosból álló csoporttal, akik e hely közelében tartózkodtak. E csoportból kilencen zsidók voltak, egy pedig szamaritánus. Rendes körülmények között e zsidók tartózkodtak volna ezzel a szamaritánussal való közösségtől vagy kapcsolattól, de a közös nyomorúságuk épp elég volt ahhoz, hogy minden vallási előítéletükön felülkerekedjenek. Sokat hallottak Jézusról és a korábbi gyógyítási csodáiról, és mivel a hetvenek szokás szerint bejelentették Jézus várható érkezésének időpontját, amikor a Mester e vándorutakon volt a tizenkettekkel, a tíz bélpoklos értesült arról, hogy a Mester e helyen várhatóan ekkortájt fog megjelenni; és ők ennek megfelelően itt, a város peremén várakoztak, mert abban reménykedtek, hogy magukra vonják a figyelmét és gyógyulást kérhetnek tőle. A bélpoklosok Jézust közeledni látván, mivel ők nem mertek közelebb menni, a távolból kiáltottak oda neki: „Mester, könyörülj rajtunk; tisztíts meg mindet a betegségünktől. Gyógyíts meg minket, ahogy meggyógyítottál másokat is.”

Jézus épp akkor magyarázta el a tizenketteknek, hogy a pereai nem-zsidók és a kevéssé hithű zsidók miért hajlandóbbak elhinni a hetvenek által hirdetett evangéliumot, mint az inkább óhitű és a hagyományhoz ragaszkodó júdeai zsidók. Felhívta a figyelmüket arra a tényre, hogy az üzenetüket hasonlóképpen készségesen fogadták a galileaiak, és még a szamaritánusok is. De a tizenkét apostolnak még nemigen akaródzott jóindulatú érzéseket táplálnia a régóta lenézett szamaritánusok iránt.

Ennek megfelelően, amikor Zélóta Simon észrevette a szamaritánust a bélpoklosok között, megpróbálta rávenni a Mestert, hogy úgy menjen be a városba, hogy nem is gondolkodik el azon, hogy esetleg üdvözölje őket. Jézus azt mondta Simonnak: „De mi van, ha a szamaritánus úgy szereti az Istent, ahogy a zsidók? Ítélkezzünk embertársaink felett? Ki tudja? ha meggyógyítjuk ezt a tíz embert, akkor talán a szamaritánus még hálásabb lesz, mint a zsidók. Biztos vagy a véleményedben, Simon?” És Simon rávágta, „Ha megtisztítod őket, hamarosan megtudod.” És Jézus azt felelte: „Úgy is lesz, Simon, és te is rövidesen megismered az emberek háláját és az Isten szeretetteljes irgalmát.”

Jézus, közelebb menve a bélpoklosokhoz, azt mondta: „Ha meg akartok gyógyulni, menjetek nyomban és álljatok a papok elé, amint azt Mózes törvénye megköveteli.” És ahogy elmentek, meg is gyógyultak. De amikor a szamaritánus látta, hogy meggyógyult, visszafordult és, Jézust keresvén, elkezdte hangosan dicsőíteni az Istent. És amikor rátalált a Mesterre, térdre borult a lábai előtt és köszönetet mondott a meggyógyulásáért. A kilenc másik, a zsidók, szintén felfedezték, hogy meggyógyultak, és bár ők is hálásak voltak a megtisztulásért, folytatták útjukat, hogy a papok elé álljanak.

Ahogy a szamaritánus ott térdelt Jézus lábai előtt, a Mester, a tizenkettekre nézve, különösen Zélóta Simonra, azt mondta: „Hát nem tíz tisztult meg? Hol van akkor a másik kilenc, a zsidók? Csak egy, ez az idegen, tért vissza, hogy dicsőítse az Istent.” És ez után így szólt a szamaritánushoz, „Kelj fel és menj utadra; a hited meggyógyított.”

Jézus újra az apostolaira tekintett, amint az idegen elment tőlük. És az apostolok mind Jézusra emelték tekintetüket, kivéve Zélóta Simont, aki szemlesütve állt. A tizenkettek nem szóltak egy szót sem. Jézus sem beszélt; nem volt szükséges szólnia.

Bár mind a tíz férfi valóban azt hitte, hogy bélpoklos, csak négyük szenvedett e betegségben. A többi hat olyan bőrbetegségből gyógyult ki, melyet tévesen bélpoklosságnak hittek. Ám a szamaritánusnak valóban bélpoklossága volt.

Jézus a tizenkettek lelkére kötötte, hogy ne beszéljenek a bélpoklosok megtisztításáról, és ahogy Amathusz felé tartottak, hozzátette: „Látjátok miként van az, hogy a ház gyermekei, még ha engedetlenek is Atyjuk akaratával szemben, természetesnek veszik az áldásokat. Kis dolognak tartják, ha elfeledkeznek arról, hogy köszönetet mondjanak, amikor az Atya meggyógyítja őket, de az idegenek, amikor ajándékot kapnak a ház urától, elcsodálkoznak és kötelességüknek érzik, hogy köszönetet mondjanak azokért a jó dolgokért, melyeket kaptak.” És az apostolok megint nem feleltek semmit a Mester szavaira.

3. A GERASZAI HITSZÓNOKLAT

Amikor Jézus és a tizenkettek felkeresték az ország hírnökeit Geraszában, az egyik farizeus, aki hitt Jézusban, megkérdezte tőle: „Uram, sokan lesznek vagy kevesen, akik igazán üdvözülnek?” És Jézus válaszul azt mondta:

„Azt tanították nektek, hogy csak Ábrahám gyermekei menekülnek meg; hogy csakis a fogadott nem-zsidók reménykedhetnek az üdvözülésben. Némelyiketek úgy érvelt, hogy mivel az Írásokban az áll, hogy az Egyiptomból kiment összes sereg közül csak Káleb és Jósau élte meg, hogy eljusson az ígéret földjére, ezért viszonylag kevés azoknak a száma, akik a mennyországot keresvén bebocsátást is nyernek.

„Van nálatok egy másik mondás is, egy olyan, mely sok igazságot tartalmaz: Az, hogy az örökkévaló élethez vezető út egyesen és keskeny, hogy az oda vezető kapu szintén szűk, s így azok közül, akik az üdvözülést keresik, csak kevesen juthatnak át e kapun. Van egy olyan tanításotok is, miszerint a romlásba vivő út széles, hogy annak bejárata tágas, és hogy sokan vannak, akik ezt az utat választják. És e közmondásnak megvan a maga értelme. De én kijelentem, hogy az üdvözülés elsősorban a személyes döntéseteken múlik. Még ha az élet útjához vezető kapu szűk is, azért elég tágas ahhoz, hogy átengedjen mindenkit, aki őszintén be akar jutni, mert én vagyok az a kapu. És a Fiú sohasem fogja megtagadni a bejutást a világegyetem bármely olyan gyermekétől, aki hit révén arra törekszik, hogy a Fiún keresztül megtalálja az Atyát.

„De ebben áll a veszély mindazok előtt, akik késlekednének az országba való belépéssel, miközben folyamatosan az éretlenség gyönyöreit hajszolják és szabad folyást engednek az önzőségük kielégítésének: Miután nem voltak hajlandók szellemi tapasztalásban belépni az országba, később esetleg be akarnak jutni oda, amikor a jobb út dicsősége az eljövendő korszakban megnyilatkozik. És ezért akkor majd azok, akik gorombán elutasították az országot, amikor emberi hasonlatosságban eljöttem, és be akarnak jutni, amikor az az isteniség hasonlatosságában nyilatkozik meg, akkor minden ilyen önzőnek azt fogom mondani: Nem tudom honnan valók vagytok. Meg volt az esélyetek, hogy e mennyei létpolgárságra felkészüljetek, de ti elutasítottatok minden ilyen irgalmas ajánlatot; visszautasítottatok minden meghívást, hogy jöjjetek, amikor nyitva a kapu. Most, előttetek, akik elutasítottátok az üdvözülést, a kapu zárva van. A kapu nincs nyitva azok előtt, akik önös dicsőségből akarnak bejutni az országba. Az üdvözülés nem azoké, akik nem hajlandók megfizetni annak árát, hogy magukat őszintén az Atyám akarata megcselekedésének szenteljék. Amikor szellemben és lélekben hátat fordítottatok az Atya országának, akkor nincs értelme elmében és testben a kapu elé állni és zörgetni, mondván, ‚Uram, nyiss kaput nekünk; mi is nagyok akarunk lenni az országban.’ Ekkor azt mondom majd, hogy ti nem az én nyájamba tartoztok. Nem eresztelek azok közé, akik megvívták a hit jó harcát és elnyerték az országban való önzetlen szolgálat jutalmát a földön. És amikor azt mondjátok, ‚Hát nem ettünk és ittunk veled, és nem tanítottál az utcáinkon?’ erre megint csak azt mondom majd, hogy ti szellemi idegenek vagytok; hogy nem voltunk társak az Atya irgalmas segédkezésében a földön; hogy nem ismerlek titeket; és akkor az egész föld Bírája azt mondja nektek: ‚Távozzatok tőlünk ti mind, akik örömöt leltetek a gonosz tetteitekben.’

„De ne féljetek; mindenki, aki őszintén vágyik az örökkévaló élet megtalálására az Isten országába való belépés révén, az bizonyosan megleli ezt az örök üdvösséget. Ám ti, akik elutasítjátok ezt az üdvözülést, egy napon meglátjátok majd Ábrahám ivadékának látnokait, akik ott ülnek a nem-zsidó nemzetek híveivel e megdicsőült országban, hogy részesüljenek az élet kenyeréből és felüdítsék magukat annak vizével. És akik így szellemi erővel és az élő hit kitartó rohamai által beveszik az országot, jönnek azok északról és délről és keletről és nyugatról. És, nézzétek, sokan az elsők közül utolsók lesznek, és sokszor lesznek utolsókból elsők.”

Ez valóban egy új és különös változata volt az egyenes és keskeny útról szóló régi és ismert közmondásnak.

Az apostolok és sok tanítvány ekkor kezdte megérteni Jézus korai kijelentésének értelmét: „Hacsaknem születtek újjá, hacsaknem születtek a szellemtől, nem léphettek be az Isten országába.” Azonban mindazok számára, akiknek szíve nyílt és hite őszinte, mindörökre igaz marad: „Nézd, az emberek szívének ajtajában állok és kopogok, és aki ajtót nyit nekem, bemegyek őhozzá és vele eszem és jóllakatom az élet kenyerével; egy leszünk szellemben és célban, és így mindörökre testvérek leszünk a paradicsomi Atya keresésének hosszú és gyümölcsöző szolgálatában.” És így, akár kevés, akár sok a megmenteni való, teljesen attól függ, hogy kevés vagy sok méltányolja a meghívást: „Én vagyok a kapu, én vagyok az új és élő út, és aki akar, belevághat az örökkévaló élet iránti végtelen igazságkeresésbe.”

Még az apostolok sem voltak képesek teljesen felfogni azon tanítását, hogy az embernek szellemi erőre van szüksége ahhoz, hogy minden anyagi ellenálláson áttörjön és minden olyan földi akadályt legyőzzön, mely az Isten felszabadított fiaiként a szellemben élendő új élet végtelenül fontos szellemi értékei elérésének útjában áll.

4. A VÉLETLENEKRŐL SZÓLÓ TANÍTÁS

Noha a palesztinaiak többsége kétszer étkezett egy nap, Jézusnak és az apostoloknak az volt a szokása, hogy amikor úton voltak, délidőben megálltak pihenni és magukat felüdíteni. És útban Filadelfia felé épp egy ilyen déli pihenő alkalmával történt, hogy Tamás megkérdezte Jézustól: „Mester, hallván az út során reggel tett megjegyzéseidet, azt szeretném tudni, hogy szellemi lényeknek van-e a közük az anyagi világban végbemenő különös és rendkívüli eseményekhez, és megkérdezném azt is, hogy vajon az angyalok és más szellemlények képesek-e megelőzni a véletlen eseményeket.”

Tamás kérdésére válaszolva Jézus azt mondta: „Ilyen hosszú ideje vagyok veletek, és te mégis folyton ilyeneket kérdezel tőlem? Hát nem figyelted meg, hogy az Ember Fia miként él veletek egyként és mily következetesen utasítja el a menny erőinek igénybevételét a személyes szükségleteinek kielégítése érdekében? Nem mind együtt élünk-e ugyanazon eszközökkel, melyekkel minden ember is él? Látod-e a szellemi világ hatalmát megnyilatkozni e világ anyagi életében, eltekintve az Atya kinyilatkoztatásától és néha az ő beteg gyermekeinek meggyógyításától?

„Atyáitok túlságosan is sokáig hitték, hogy a jólét az isteni helyeslés jegye; hogy a hányattatás az Isten nemtetszésének bizonyítéka. Kijelentem, hogy az efféle hiedelmek babonaságok. Nem veszed észre, hogy a szegények sokkal nagyobb számban fogadják el az evangéliumot és lépnek be rögvest az országba? Ha a vagyon az isteni kegy bizonyítéka, akkor a gazdagok vajon miért nem hajlandók oly sokszor elhinni a mennyből való, eme jó híreket?

„Az Atya esőt ad igazaknak is, igaztalanoknak is; a nap ugyancsak süt igazakra és igaztalanokra. Hallottál azokról a galileaiakról, akiknek vérét Pilátus összevegyítette az áldozatokkal, de én azt mondom, hogy e galileaiak semmilyen módon nem voltak bűnösebbek, mint minden társuk, mert történetesen velük esett meg ez. Tudomásod van arról a tizennyolc emberről is, akikre a Siloám tornya ráomlott és megölte őket. Ne gondold, hogy az így elpusztult férfiak bűnösebbek voltak minden társuknál Jeruzsálemben. Ezek az emberek egyszerűen csak ártatlan áldozatai voltak egy időbeli véletlen eseménynek.

„Az életetekben végbemenő események három csoportba sorolhatók:

„1. Részesülhettek ama szokványos történésekben, melyek a ti és a társaitok által a föld színén élt élet részét képezik.

„2. Áldozatául eshettek valamely természeti eredetű véletlen eseménynek, valamely emberi sikertelenségnek, melyekről tudva lévő, hogy az ilyen eseményeket semmilyen módon nem rendezik meg előre vagy idézik elő más módon a teremtésrész szellemi erői.

„3. Learathatjátok a magatok azon közvetlen erőfeszítéseit, hogy megfeleljetek a világot kormányzó természeti törvényeknek.

„Volt egy bizonyos ember, aki fügefát ültetett a kertjében, és amikor sokszor keresett a fán gyümölcsöt és semmit sem talált, hivatta a szőlőtermelőket és azt mondta: ‚Már három idény óta várom a gyümölcsöt e fügefán és semmit sem találok. Vágjátok ki e nem termő fát; miért terhelné a földet?” De a főkertész így válaszolt a gazdájának: ‚Hagyd meg még egy évig, s én körbeásom és megtrágyázom, és aztán, a következő évben, ha nem hoz gyümölcsöt, kivágjuk.’ És amikor így eleget tettek a bő termést biztosító törvényeknek, lévén, hogy a fa ép és egészséges volt, bőséges terméssel jutalmazta meg őket.

„A betegség és egészség dolgában tudnotok kell, hogy e testi állapotok anyagi okok eredményei; az egészség nem a menny mosolya rajtatok, és a betegség sem az Isten zord tekintete.

„Az Atya emberi gyermekeinek egyforma képességük van az anyagi áldások befogadására; ezért adományozza a fizikai dolgokat az emberek gyermekeinek megkülönböztetés nélkül. Amikor a szellemi ajándékok adományozására kerül sor, az Atyát korlátozza az ember azon képessége, hogy ezen isteni felruházottságokat fogadja. Bár az Atya nem tesz különbséget az emberek között, a szellemi ajándékok adományozásában korlátozza őt az ember hite és azon hajlandósága, hogy mindig alávesse magát az Atya akaratának.”

Ahogy folytatták útjukat Filadelfia felé, Jézus tovább tanította őket és válaszolt a véletlen eseményekkel, a betegségekkel, és a csodákkal kapcsolatos kérdéseikre, de nem voltak képesek teljesen megérteni e tanítást. Egy órányi tanítás nem változtatja meg teljesen egy élet hiedelmeit, és így Jézus szükségesnek tartotta, hogy megismételje az üzenetét, hogy újra és újra elmondja, amit meg akart értetni velük; és még ez után sem tudták felfogni a földi küldetésének értelmét, egészen a haláláig és feltámadásáig.

5. A FILADELFIAI GYÜLEKEZET

Jézus és a tizenkettek úton voltak, hogy felkeressék Abnert és társait, akik Filadelfiában hirdették a tant és tanítottak. Az összes pereai város közül Filadelfiában fogadta el a hetvenek tanításait a zsidók és nem-zsidók, a gazdagok és szegények, a tanultak és a tanulatlanok legnagyobb csoportja, s jutottak be ezzel a mennyországba. Filadelfia zsinagógájára sohasem terjedt ki a jeruzsálemi Szanhedrin felügyelete és ezért sohasem zárta be kapuit Jézus és társai tanításai előtt. Abner ekkoriban éppen napi három alkalommal tanított a filadelfiai zsinagógában.

Épp ez a zsinagóga lett később keresztény templom és ez volt az evangélium keleti területeken való terjesztésének kiküldötti központja. Sokáig volt a Mester tanításainak erőssége és a vidéken sokáig egymaga alkotott keresztény tanítási központot évszázadokon át.

A jeruzsálemi zsidóknak mindig is bajuk volt a filadelfiai zsidókkal. És Jézus halálát és feltámadását követően a jeruzsálemi egyház, melynek az Úr fivére, Jakab lett a vezetője, komoly nehézségekkel szembesült a hívek filadelfiai gyülekezetével való viszonyban. Abner lett a filadelfiai egyház vezetője, és egészen a haláláig az is maradt. És a Jeruzsálemtől való elhidegülés a magyarázat arra, hogy miért nem hallani semmit Abnerről és az ő munkájáról az Újszövetség evangéliumi feljegyzéseiben. E viszály Jeruzsálem és Filadelfia között Jakab és Abner életében végig tartott és folytatódott valamivel Jeruzsálem elpusztítását követően is. Valójában Filadelfia lett a korai egyház központja délen és keleten, ahogy Antiókhia volt a központ északon és nyugaton.

Abner számára nyilvánvalóan szerencsétlen dolog volt, hogy nézeteltérése akadt a korai keresztény egyház minden vezetőjével. Összevitatkozott Péterrel és Jakabbal (Jézus fivérével) igazgatási kérdésekben és a jeruzsálemi egyház fennhatóságát illetően; elváltak útjaik Pállal a bölcseleti és istentani nézetkülönbségeik miatt. Abner a világszemléletében inkább babiloni volt, mint hellén, és makacsul ellenállt Pál minden próbálkozásának, hogy az úgy alakítsa át Jézus tanításait, hogy a rejtelmekben kevesebb kifogásolható dolgot tartalmazzon, elsősorban a zsidók részéről, majd pedig a görög-római hívek részéről.

Így Abner arra kényszerült, hogy elszigetelt életet éljen. Egy olyan egyház feje volt, mely nem kapott megbecsülést Jeruzsálemben. Dacolni mert az Úr fivérével, Jakabbal, aki később megkapta Péter támogatását. E viselkedése eredményesen eltávolította őt minden korábbi társától. Ez után szembe mert szegülni Pállal. Bár teljes mértékben rokonszenvezett Pállal az ő nem-zsidóknál végzett küldetését tekintve, és bár támogatta őt a jeruzsálemi egyházzal való küzdelmében, keservesen ellenezte a jézusi tanítások ama változatát, melyet Pál a terjesztéshez választott. Az utolsó éveiben Abner úgy bélyegezte meg Pált, mint „a názáreti Jézus, az élő Isten Fia élete tanításainak agyafúrt megrontója”.

Abner későbbi évei során és valamivel azt követően is, a filadelfiai hívek bármely más földi csoportnál szigorúbban tartották magukat Jézus vallásához, ahhoz, ahogyan élt és tanított.

Abner 89 éves koráig élt, és Filadelfiában halt meg i.sz. 74. november 21-én. És egészen élete végéig hűséges híve és tanítója maradt a mennyország evangéliumának.

167. ÍRÁS – LÁTOGATÁS FILADELFIÁBAN

 

A pereai segédkezés ezen időszaka alatt, amikor a különböző helyszíneket felkereső Jézust és a tizenkét apostolt említjük, mely helyszíneken a hetvenek dolgoztak, emlékeztetünk arra, hogy rendszerint csak tízen voltak vele, ugyanis az volt a szokás, hogy legalább két apostolt Pellában hagytak, hogy oktassák a sokaságot. Amint Jézus arra készült, hogy Filadelfiába megy, Simon Péter és fivére, András, visszatért a pellai táborba, hogy az ott összegyűlt tömegeket tanítsa. Amikor a Mester elhagyta a pellai tábort, hogy ellátogasson Perea valamely részébe, nem volt szokatlan dolog, hogy a táborozók közül három-ötszázan is követték. Amikor megérkezett Filadelfiába, hatszáznál is több hívő volt vele.

1. REGGELI A FARIZEUSOKKAL

Élt Filadelfiában egy igen jómódú és befolyásos farizeus, aki elfogadta Abner tanításait, és aki meghívta Jézust a házába szombaton reggelire. Tudott dolog volt, hogy Jézus filadelfiai megjelenése ekkortájt várható; így nagyszámú látogató, köztük sok farizeussal, jött el Jeruzsálemből és máshonnan. Ennek megfelelően mintegy negyven ilyen vezetőt és néhány törvénytudó embert vártak e reggelire, melyet a Mester tiszteletére rendeztek.

Ahogy Jézus éppen az ajtónál tartózkodott s Abnerrel beszélgetett, és miután a házigazda maga is leült, bejött a terembe az egyik jeruzsálemi vezető farizeus, a Szanhedrin tagja, és szokása szerint egyenesen a díszvendég helyéhez, a házigazda baljánál lévő helyhez tartott. De mivel ezt a Mesternek tartották fenn, a jobboldali helyet pedig Abnernek, a házigazda arra kérte a jeruzsálemi farizeust, hogy balról a negyedik széket foglalja el, és e méltóság nagyon megsértődött, mert nem ő kapta a díszvendégnek járó helyet.

Rövidesen mindannyian helyet foglaltak és barátságos beszélgetés kezdődött, hiszen a jelenlévők többsége Jézus tanítványa volt vagy egyébként is pozitívan állt hozzá az evangéliumhoz. Csak az ellenségei figyeltek fel arra, hogy Jézus nem tett eleget a szertartásos kézmosásnak, mielőtt leült volna enni. Abner kezet mosott az étkezés elején, de a fogások között nem.

Az étkezés vége felé az utcáról bejött egy férfi, aki már régóta szenvedett egy idült betegségtől és ekkor éppen vízkóros tünetei voltak. E férfi hívő volt, akit nem is olyan régen kereszteltek meg Abner társai. Nem kérte Jézustól, hogy gyógyítsa meg, de a Mester nagyon jól tudta, hogy e beteg ember azért tért be a reggelire, mert azt remélte, hogy elkerülheti a tömegeket, melyek szorongatták, hogy így Jézus figyelme jobban ráterelődjön. E férfi tudta, hogy addig kevés csodatétel történt; azonban a szíve mélyén azt gondolta, hogy a sanyarú állapota esetleg kiváltja a Mester szánalmát. És nem is csalódott, mert, amikor belépett a szobába, mind Jézus, mind az önelégült jeruzsálemi farizeus felfigyelt rá. A farizeus nem késlekedett hangot adni bosszankodásának, hogy egy ilyen embert beengednek a terembe. Jézus azonban végignézett a betegen és olyan nyájas mosolyt mutatott, hogy a férfi közelebb jött és leült a padlóra. Lévén, hogy az étkezés a végére járt, a Mester végignézett a többi vendégen és aztán, hogy egy sokatmondó pillantást vetett a vízkórosra, így szólt: „Barátaim, Izráel tanítói és tanult törvénytudók, hadd kérdezzelek meg titeket: Vajon törvényes dolog-e beteget és szenvedőt gyógyítani a szombat napján vagy nem?” De a jelenlévők túl jól ismerték Jézust; megőrizték a lélekjelenlétüket; nem feleltek a kérdésére.

Erre Jézus odament, ahol a beteg ember ült és, kézen fogva, azt mondta: „Kelj fel és menj utadra. Nem kérted a gyógyulást, de én ismerem a szíved vágyát és a lelked hitét.” Mielőtt a férfi kiment volna a teremből, Jézus visszament a helyére és, az asztalnál ülőkhöz e szavakat intézte: „Ilyen dolgokat Atyám nem azért tesz, hogy becsábítson benneteket az országba, hanem hogy kinyilatkoztassa magát azoknak, akik már az országban vannak. Láthatjátok, hogy az ilyen dolgok művelése olyan volna, mint az Atya cselekedete, mert melyikőtök nem menne egyenest a kúthoz és húzná ki onnan a kedvenc állatát, mely kútba esett a szombat napján?” És mivel senki sem akart felelni neki, és minthogy a házigazda nyilvánvalóan helyeselte a történteket, Jézus felállt és minden jelenlévőhöz szólva beszélt: „Testvéreim, amikor lakodalomba vagytok hivatalosak, ne üljetek a főszékbe, mert esetleg egy nálatok még nagyobb tiszteletűt is meghívtak, és akkor a házigazdának oda kell majd mennie hozzátok és arra kell kérnie, hogy adjátok át a helyet e másik díszvendégnek. Ekkor aztán szégyenkezve át kell ülnötök egy másik, kevésbé kitüntetett helyre az asztalnál. Amikor ünnepre vagytok hivatalosak, bölcs dolog megérkezvén az ünnepi asztalhoz a legkevésbé rangos helyet megkeresni és oda leülni, hogy amikor a házigazda végignéz a vendégeken, esetleg azt mondja nektek: ‚Barátom, miért a legutolsó helyre ültél? Gyere és ülj hozzánk közelebb’; és így ez az ember tiszteletet kap a vendégtársai előtt. Ne felejtsétek el, hogy aki felemeli magát, az megaláztatik, míg aki igazán lealacsonyítja magát, az felemeltetik. Ezért amikor ebédet rendeztek vagy estebédet adtok, ne mindig csak a barátaitokat, testvéreiteket, rokonaitokat, vagy a gazdag szomszédaitokat hívjátok meg, hogy cserébe ők is meghívjanak az ő ünnepi alkalmaikra, és így viszonzásra találjatok. Amikor fogadást adtok, hívjátok meg néha a szegényeket, a nyomorékokat, és a vakokat is. Így áldottak lesztek a szívetekben, mert jól tudjátok, hogy a béna és a sánta nem tudja megfizetni a szeretetteljes segédkezéseteket.”

2. A NAGY ESTEBÉDRŐL SZÓLÓ PÉLDABESZÉD

Amikor Jézus befejezte a beszédet a farizeus reggeli asztalánál, az egyik jelenlévő törvénytudó, aki meg akarta törni a csendet, meggondolatlanul azt mondta: „Áldott, aki kenyeret eszik az Isten országában” – mely az akkori időkben bevett szólás volt. És erre Jézus elmondott egy olyan példázatot, melyet még a barátai is kénytelenek voltak a szívükre venni. Jézus azt mondta:

„Egy bizonyos uralkodó nagy estebédet adott, és mivel sok vendéget hívott, elküldte a szolgáit estebédidőben, hogy mondják meg a meghívottaknak, ‚Gyere, mert már minden készen áll’. És mindannyian kifogásokat soroltak. Az első azt mondta, ‚Földet vettem, s okvetlenül el kell mennem megnézni. Kérlek, ments ki.’ A másik azt mondta: ‚Öt iga ökröt vettem, és ki kell mennem átvenni azokat. Kérlek, ments ki.’ Ismét más ezt mondta: ‚Épp most nősültem, azért nem mehetek.’ Így visszatértek a szolgák és megjelentették ezt az uruknak. Amikor a ház ura meghallotta, nagyon megharagudott, és a szolgáihoz fordulva azt mondta: ‚Teljesen előkészítettem e lakodalmi ünnepet; a hizlalt fiatal állatokat leölettem, és minden készen áll a vendégeimnek, de ők gorombán visszautasították a meghívásomat; mindenki elment a földjére és üzletébe, és még a szolgáimmal szemben is tiszteletlenséget mutatnak, akik az ünnepségre szóló meghívást elvitték nekik. Ezért fogjátok magatokat, eredjetek ki a város utcáira és közeire, fő- és mellékutcáira, és hívjátok ide a szegényeket és a kiközösítetteket, a vakokat és a sántákat, hogy legyenek vendégek a lakodalmas ünnepen.’ És a szolgák úgy is tettek, ahogy az uruk parancsolta, de ekkor is volt még hely a teremben vendégek számára. Erre azt mondta az úr a szolgáinak: ‚Menjetek ki most az országutakra és a sövények mentére, és kényszerítsetek mindenkit, jöjjön el, hadd teljen meg a házam. Mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat.’ És a szolgák úgy is tettek, ahogy az uruk meghagyta, és a ház megtelt.”

És amikor e szavakat meghallották, hazamentek; mindenki a maga otthonába. A jelenlévő és gúnyosan mosolygó farizeusok közül legalább egy megértette e példázat értelmét, mert aznap megkeresztelkedett és nyilvánosan megvallotta hitét az országról szóló evangéliumban. Abner e példabeszédről a hívek aznap éjjeli általános tanácskozásán szónokolt.

Másnap minden apostol elmerült ama bölcseleti próbálkozásban, hogy megpróbálják értelmezni a nagy estebédről szóló példázatot. Bár Jézus érdeklődéssel hallgatta a különböző értelmezéseiket, következesen elutasította, hogy további segítséget adjon a példázat magyarázatához. Csak annyit volt hajlandó mondani, „Találja meg mindenki a magának és a saját lelkének megfelelő értelmezést.”

3. AZ ERŐTLEN SZELLEMŰ ASSZONY

Abner megszervezte, hogy a Mester e szombati napon a zsinagógában tanítson, s ez volt az első alkalom, hogy Jézus megjelent egy zsinagógában, ugyanis a Szanhedrin rendeletére mind zárva volt a tanításai előtt. Az istentisztelet végén Jézus meglátott maga előtt egy idősebb asszonyt, aki láthatóan csüggedten és megtörten álldogált ott. E nő már régóta félelemtől eltelve élt, és az élete minden örömtől mentes volt. Ahogy Jézus lelépett a szószékről, odament az asszonyhoz és, görnyedt alakját a vállán megérintve, így szólt: „Asszony, ha hinnél, akkor képes lennél egészen megszabadulni az erőtlen szellemedtől.” És ez az asszony, akit a félelemből eredő fásultsága már több mint tizennyolc éve görnyesztett és tartott fogva, elhitte a Mester szavait és hit révén nyomban kiegyenesedett. Amikor az asszony látta, hogy a tartása kiegyenesedett, hangosan dicsőíteni kezdte az Istent.

Függetlenül attól, hogy ennek az asszonynak a nyomorúsága tisztán elmei eredetű, s a görnyedt tartása a csüggedt elméjének eredménye volt, az emberek azt hitték, hogy Jézus valódi fizikai rendellenességet gyógyított meg. Bár a filadelfiai zsinagógabeli gyülekezet kedvezően fogadta Jézus tanításait, a zsinagóga elsőszámú vezetője egy ellenséges érzületű farizeus volt. És mivel ő is osztotta a gyülekezet azon véleményét, hogy Jézus fizikai rendellenességet gyógyított meg, és mivel felháborodott azon, hogy Jézus ilyen dolgot mert tenni szombaton, felállt a gyülekezett előtt és azt mondta: „Vajon nem hat nap áll-e rendelkezésre, hogy az emberek tegyék a dolgukat? Ezért e munkanapokon gyertek és gyógyuljatok, ne pedig a szombat napján.”

Amikor a barátságtalan vezető emígyen szólt, Jézus visszament a szónoki emelvényre és azt mondta: „Miért játsszátok az álszentek szerepét? Vajon nem oldjátok-e el mindnyájan szombaton is az ökrötöket a karámtól, hogy megitassátok? Ha az ilyen szolgálat megengedett a szombat napján, akkor vajon e nőt, Ábrahám leányát, akit a rossz kötött gúzsba tizennyolc éven át, ne szabadítsam meg e rabságból és vezessem inni a szabadság és élet vizeihez, akár e szombat napján is?” És ahogy az asszony tovább dicsőítette az Istent, Jézus bírálata szégyenkezést váltott ki az emberekben, és a gyülekezet együtt örült a meggyógyított asszonnyal.

A zsinagóga legfőbb vezetőjét, aki e szombaton nyíltan bírálta Jézust, eltávolították a beosztásából, és Jézus egyik követőjét tették a helyére.

Jézus gyakran szabadította meg a félelem ilyen áldozatait erőtlen szellemüktől, elmebeli csüggedtségüktől, és a félelem láncaitól. Ám az emberek azt hitték, hogy minden ilyen betegség vagy fizikai rendellenesség vagy rossz szellemtől való megszállottság.

Jézus vasárnap megint tanított a zsinagógában, és Abner aznap délben sokakat keresztelt meg a várostól délre lévő folyóban. Másnap Jézus és a tíz apostol vissza akart indulni a pellai táborba, ám ekkor érkezett meg Dávid egyik hírvivője, aki sürgős üzenetet hozott Jézusnak a betániai, Jeruzsálem melletti helységbeli barátaitól.

4. A BETÁNIÁBÓL JÖTT ÜZENET

Február 26-án, vasárnap nagyon késő éjjel Betániából futár érkezett Filadelfiába, üzenetet hozott Mártától és Máriától, mely úgy szólt, „Uram, akit te olyannyira szeretsz, nagyon beteg.” Ez az üzenet az esti tanácskozás végén jutott el Jézushoz, amikor éppen távozni készült az apostolokkal éjszakára. Jézus először nem válaszolt. Ekkor került sor azon különös közjátékok egyikére, arra az időszakra, amikor úgy tűnt, hogy valami rajta kívülivel és őnálán túlival érintkezik. És ez után, felnézve, az apostolok füle hallatára így szólt a hírvivőhöz: „E betegség nem igazán halálos. Ne kételkedjetek abban, hogy hasznára lesz az Isten dicsőítésének és a Fiú felmagasztalásának.”

Jézus nagyon kedvelte Mártát, Máriát, és a fivérüket, Lázárt; odaadó ragaszkodással szerette őket. Az első és emberi gondolata az volt, hogy egyből a segítségükre siet, de egy másik ötlet merült fel az egyesített elméjében. Már majdnem feladta a reményt, hogy a jeruzsálemi zsidó vezetők valaha is elfogadják az országot, de azért még mindig szerette a népét, és most egy olyan terv körvonalazódott az elméjében, miáltal a jeruzsálemi írástudók és farizeusok újabb esélyt kaphatnak a tanításai elfogadására; és úgy döntött, amennyiben az Atya akarata is ez, hogy a Jeruzsálemhez való fordulás ezen utolsó alkalmát az egész földi létpályájának legmélyebb és legrendkívülibb külsődleges jelleget mutató munkájává teszi. A zsidók egy csodatévő megszabadító eszméjéhez ragaszkodtak. És bár ő nem volt hajlandó lealacsonyodni odáig, hogy anyagi csodákat műveljen vagy hogy politikai-hatalmi ideigvaló mutatványokat vigyen véghez, most ahhoz kérte az Atya jóváhagyását, hogy megmutathassa ez eddig ki nem mutatott hatalmát élet és halál felett.

A zsidók szokása az volt, hogy a halottat az elhalálozása napján temetik el; egy ilyen meleg éghajlaton ez volt a szükséges eljárás. Gyakran megesett, hogy olyat tettek a sírba, aki csak öntudatlan állapotban volt, s így a második, vagy akár a harmadik napon az illető előjött a sírból. De a zsidók azt hitték, hogy bár a szellem, illetőleg a lélek a test közelében tartózkodhat két-három napig, sohasem marad ott a harmadik napnál tovább; hogy a rothadás már igen előrehalad a negyedik napon, és hogy ezen időszak leteltét követően soha nem tért vissza senki a sírból. És ezen okok miatt maradt Jézus két teljes napot Filadelfiában, mielőtt elindult volna Betániába.

Ilyenformán szerdán korareggel azt mondta az apostolainak: „Készülődjünk, hogy nyomban elindulhassunk vissza Júdeába.” És amikor az apostolok meghallották a Mester e szavait, elvonultak magukban egy időre, hogy egymás között megvitassák a dolgot. Jakab vállalta a tanácskozás vezetésének feladatát, és mindannyian egyetértettek abban, hogy őrültség lenne engedni, hogy Jézus visszamenjen Júdeába, és egy emberként tértek vissza és e véleményüket közölték is vele. Jakab így szólt: „Mester, néhány hete ott jártál Jeruzsálemben, és a vezetők a halálodat akarták, az emberek pedig meg akartak kövezni. Akkor megadtad ezeknek az embereknek az esélyt az igazság elfogadására, és mi nem engedjük, hogy újra Júdeába menj.”

Erre Jézus azt mondta: „De nem értitek meg, hogy egy napból tizenkét óra áll rendelkezésre ahhoz, hogy a munkát biztonságosan el lehessen végezni? Ha az ember nappal sétál, akkor nem botladozik, mivel világosság van. Ha éjjel sétál, akkor megbotolhat, hiszen nincs fény. Amíg a napom tart, nem félek belépni Júdea területére. Még egy nagyobb munkát akarok végezni ezekért a zsidókért; még egy esélyt akarok adni nekik, hogy higgyenek, akár az ő saját feltételeik szerint is – a külsődleges dicsőségnek és az Atya hatalma és a Fiú szeretete látható megnyilvánulásának feltételei mellett is. Egyébként, nem értitek, hogy Lázár barátunk elaludt, és én oda akarok menni, hogy felébresszen ebből az alvásból!”

Erre azt mondta az egyik apostol: „Mester, ha Lázár elaludt, akkor bizonyosan fel is kel majd.” Akkoriban szokás volt a zsidóknál, hogy a halálról mint egyfajta alvásról beszéljenek, de mivel az apostolok nem értették, hogy Jézus arra utalt, hogy Lázár eltávozott e világból, Jézus most világosan is kimondta: „Lázár halott. És én miattatok örülök, még ha mások ennek révén nem is menekülnek meg, hogy nem voltam ott, avégből, hogy most új okotok legyen a bennem való hitre; és annak révén, amelynek tanúi lesztek, megerősítést nyertek felkészülés gyanánt ahhoz a naphoz, amikor el kell hagynom titeket és az Atyához kell mennem.”

Miután nem tudták meggyőzni, hogy ne menjen el Júdeába, és amikor némely apostolnak sem igen volt kedve vele tartani, Tamás így szólt a társaihoz: „Elmondtuk a Mesternek a félelmeinket, de ő elszánta magát, hogy elmegy Betániába. Meggyőződésem, hogy ez a vég; meg fogják ölni, de ha az a Mester döntése, akkor viselkedjünk bátrak módjára; menjünk mi is, hogy vele halhassunk meg.” És mindig ez volt a helyzet; a határozottságot és lankadatlan bátorságot igénylő dolgokban mindig Tamás volt a tizenkét apostol támasza.

5. ÚTBAN BETÁNIÁBA

Útban Júdea felé Jézust egy csaknem ötvenfős, a barátaiból és az ellenségeiből álló társaság követte. Szerdán, a déli ebédidőben, beszélt az apostolaihoz és a követői alkotta eme csoporthoz az „Üdvözülés feltételeiről”, és e tanítás végén mondta el a példabeszédet a farizeusról és a publikánusról (adószedőről). Jézus azt mondta: „Látjátok, tehát, hogy az Atya üdvözülést ad az emberek gyermekeinek, és ez az üdvözülés ingyenajándék mindenkinek, akinek megvan a hite az isteni családbeli fiúi elismerés elfogadásához. Az ember semmit sem tehet ezen üdvözülés kiérdemlése érdekében. Az önelégült tettek nem vehetik meg az Isten kegyét, és a sok nyilvános imádkozás nem teszi jóvá az emberi szív élő hitének hiányát. Az embereket becsaphatjátok a külsődleges szolgálatban, de Isten belelát a lelketekbe. Amit mondok nektek, azt jól példázza az a két ember, akik elmentek a templomba imádkozni, az egyikük egy farizeus, a másik pedig egy publikánus volt. A farizeus felállt és így imádkozott magához: ‚Ó, Isten, köszönöm, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi ember, akik zsarolók, tanulatlanok, igaztalanok, házasságtörők, vagy olyanok, mint akár ez az adószedő. Hetente kétszer böjtölök; mindenből, amire szert teszek megfizetem a dézsmát.’ De a publikánus, aki távolabb állt, még csak nem is akarta az égre emelni a tekintetét, hanem a mellkasára ütve azt mondta, ‚Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.’ Azt mondom nektek, hogy inkább a publikánus tért haza Isten jóváhagyásával, mintsem a farizeus, mert aki felmagasztalja magát, az megaláztatik, de aki lealacsonyítja magát, az felemeltetik.”

Azon az éjszakán, Jerikóban, az ellenséges farizeusok megpróbálták csapdába csalni a Mestert úgy, hogy rávegyék, hogy beszéljen a házasságról és a válásról, ahogy a társaik is tették egykor Galileában, Jézus azonban ügyesen kitért azon próbálkozásaik elől, hogy a válási törvényekkel kapcsolatos vitába belerángassák. Ahogy az adószedő és a farizeus a jó és a rossz vallást jelképezte, úgy az ő válási szokásaik a zsidó törvénykönyv jobb házassági törvényeinek az eme mózesi válási rendelkezések farizeus értelmezéseiben megmutatkozó szégyenletes lazasággal való szembenállás kimutatásául szolgáltak. A farizeus a legalacsonyabb mércét alkalmazta magukra; az adószedő a legmagasabb eszményképhez mérte magát. Az odaadás a publikánus számára az önelégült tétlenség serkentésének eszköze és a hamis szellemi biztonságbeli megnyugvás volt; az odaadás a publikánus számára a lelke felkavarásának eszköze volt annak érdekében, hogy felismerje a bűnbánat, a megvallás iránti igényt, és az irgalmas megbocsátás hit révén való elfogadását. A farizeus igazságot keresett; a publikánus irgalmat. A világegyetem törvénye: Kérj és adatik neked; keress és találsz.

Bár Jézus nem volt hajlandó vitába szállni a farizeusokkal a válást illetően, határozott tanítást adott elő a házassággal kapcsolatos legmagasabb rendű eszményképekről. Úgy dicsérte a házasságot, mint a minden emberi kapcsolat leginkább eszményi és legmagasabb rendű formáját. Hasonlóképpen tudtul adta, hogy erősen helyteleníti a jeruzsálemi zsidók laza és tisztességtelen válási szokásait, akik akkoriban engedélyezték egy férfinak, hogy a legcsekélyebb okok miatt is elváljon a feleségétől, mint például, hogy az asszony rosszul főz, rosszul vezeti a háztartást, vagy ha nem talált jobb indokot, akkor azért, mert beleszeretett egy csinosabb nőbe.

A farizeusok egészen odáig merészkedtek, hogy azt tanítsák, hogy e könnyen választható válás a zsidó népnek, különösen a farizeusoknak adott különleges adomány. És így, miközben Jézus nem volt hajlandó nyilatkozni a házasság és a válás dolgában, igen erősen ostorozta a házassági kapcsolat e szégyenteljes semmibevételét és rámutatott e gyakorlatoknak a nőkkel és a gyermekekkel szembeni igazságtalan voltára. Nem szentesített soha egyetlen olyan válási szokást sem, mely a férfinak a nővel szemben előnyt biztosított volna; a Mester csak az olyan tanításokat helyeselte, melyek a nőt egyenjogúan kezelték a férfival.

Bár Jézus nem javasolt új rendelkezéseket a házasság és a válás szabályozására, sürgette a zsidókat, hogy a maguk törvényei és felsőbb rendű tanításai szerint éljenek. Folyamatosan hivatkozott az írott írásokra azon erőfeszítése során, hogy javítsa a szokásaikat e társadalmi irányvonalak mentén. Azzal, hogy így támogatta a házasságra vonatkozó magas és eszményi felfogásokat, Jézus ügyesen elkerülte az összeütközést azokkal, akik az írott törvényeik vagy a nagy becsben tartott válási kiváltságaik által képviselt társadalmi szokások kapcsán tettek fel neki kérdéseket.

Az apostolok igen nehezen értették meg, hogy a Mester miért vonakodik határozott kijelentéseket tenni a tudományos, a társadalmi, a gazdasági, és a politikai problémákkal kapcsolatban. Nem értették meg teljesen, hogy az ő földi küldetése kizárólag a szellemi és vallási igazságok kinyilatkoztatására irányult.

Miután Jézus beszélt a házasságról és a válásról, aznap késő este az apostolok külön is számos további kérdést tettek fel, és az e kérdésekre adott válaszai sok félreértésüket eloszlatták. E tanácskozás végén Jézus azt mondta: „A házasság tiszteletreméltó dolog és minden embernek vágynia kell arra. A tény, hogy az Ember Fia egyedül végzi a földi küldetését, az egyáltalán nem jelenti a házasság kívánatos voltának helytelenítését. Az Atya akarata az, hogy így dolgozzak, de ugyanez az Atya rendelte el a férfi és a nő teremtését, és az isteni akarat az, hogy a férfiak és a nők megtalálják a legmagasabb szintű szolgálatot és az azzal járó örömöt abban, hogy gyermekek fogadására és nevelésére alkalmas otthont létesítenek, mely gyerekek teremtésében e szülők társaivá lesznek a menny és a föld Alkotóinak. És emiatt kell a férfinak elhagynia az anyját és az apját és emiatt kell hűen ragaszkodnia a feleségéhez, és emiatt kell e kettőnek eggyé válnia.”

És ezzel Jézus megszabadította az apostolokat a házassággal kapcsolatos számos aggodalmuktól és eloszlatott számos, a válással kapcsolatos félreértést; ugyanakkor sokat tett annak érdekében, hogy a társas egyesülés eszményképeit magasabb szintre emelje és fokozza a nők és a gyermekek, valamint az otthon iránti tiszteletüket.

6. A KISGYERMEKEK MEGÁLDÁSA

Azon az estén Jézusnak a házasságról és a gyermekek boldogságáról szóló üzenete elterjedt egész Jerikóban, így másnap reggel, jóval az előtt, hogy Jézus és az apostolok felkészültek volna a távozásra, még a reggeli ideje előtt, sok anya jött el Jézus szálláshelyéhez, karjukon hozva és kézen fogva vezetve a gyermekeiket, és azt szerették volna, ha megáldja a kicsiket. Amikor az apostolok kimentek, hogy megnézzék az anyák és gyermekek gyülekezetét, megpróbálták elküldeni őket, de ezek az asszonyok nem voltak hajlandók távozni, amíg a Mester a kezét a gyermekeikre nem helyezi és meg nem áldja őket. És amikor az apostolok hangosan megfeddték az anyákat, Jézus, hallván a zsivajt, kijött és erősen leteremtette őket, mondván: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek; ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké a mennyország. Bizony, bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, az aligha jut be oda, hogy a szellemi ember teljes képességéig fejlődhessen.”

És miután a Mester így szólt az apostolokhoz, az összes gyermeket magához engedte, kezét rájuk helyezte, s közben bátorító és bíztató szavakat mondott az anyáknak.

Jézus gyakran beszélt apostolainak a mennyei lakóhelyekről és azt tanította, hogy az Isten fejlődő gyermekeinek ott kell felnőniük szellemileg úgy, ahogy a gyermekek e világon fizikailag növekednek. És a szent gyakorta így jelenik meg közönségesként, mint ahogy ezen a napon ezek a gyermekek és anyák is kevéssé fogták fel, hogy a Nebadon figyelő értelmei nézik, amint a jerikói gyermekek egy világegyetem urával játszanak.

A nők helyzete Palesztinában sokat javult Jézus tanítása révén; és ez így lett volna szerte a világon is, ha a követői nem távolodtak volna el messzire attól, amit ő oly gondosan tanított nekik.

Szintén Jerikóban, a gyermekeknek az istenimádat szokására való korai vallási felkészítés megvitatásával összefüggésben történt, hogy Jézus igen emlékezetessé tette az apostolai előtt, hogy milyen nagy értéke van a szépségnek, mint az istenimádatra késztetés eszközének, különösen a gyermekek esetében. A Mester szabállyal és példával is tanította a Teremtőnek a teremtésrész természeti környezetében való imádásának értékét. Előnyben részesítette a mennyei Atyával való bensőséges közösséget a fák között és a természeti világ alsóbbrendű teremtményei között. Örömet okozott neki, hogy az Atyát a Teremtő Fiak csillagos terei lelkesítő látványán keresztül szemlélheti.

Amikor nincs lehetőség az Istent a természet sátortemplomaiban imádni, akkor az embereknek meg kell tenniük minden tőlük telhetőt, hogy olyan szép házakat, megkapó egyszerűségű és művészi szépségű szentélyeket emeljenek, hogy a legmagasabb szintű emberi érzelmek az Istennel való szellemi közösségre irányuló értelmi közeledéssel társulva feléledjenek. Az igaz, a szép, és a szentség mind erős és hatékony segítője az igaz imádatnak. De a szellemi bensőséges közösséget nem segítik az ember kifinomult és kérkedő művészetének pusztán erőteljes ékességei és túlzott díszei. A szépség akkor a leginkább vallási, ha az a legegyszerűbb és a természethez hasonló. Milyen szerencsétlen dolog, hogy a kisgyermekeknek a nyilvános istenimádat fogalmaival való megismerkedésére hideg és sivár termekben kerül sor, melyek olyannyira mentesek a szépség vonzerejétől és olyannyira hiányzik belőlük a jókedv és a lelkesítő szentség mindenféle ösztönzése! A gyermeket az istenimádatba bevezetni a szabad ég alatt kell és a gyermek később kísérje el a szüleit a nyilvános vallási összejövetelt szolgáló házakba, melyek legalább olyan anyagi vonzerőt és művészi szépséget árasszanak, mint az otthon, melyben a gyermek nap mint nap lakik.

7. BESZÉLGETÉS AZ ANGYALOKRÓL

Ahogy felfelé haladtak a hegyekben Jerikóból Betániába, Nátániel az út legnagyobb részén Jézus oldalán haladt, és a gyermekek és a mennyország viszonyával kapcsolatos beszélgetésük vezetett el közvetlenül az angyalok segédkezésének áttekintéséhez. Nátániel végül ezt a kérdést tette fel a Mesternek: „Lévén, hogy a főpap egy szadduceus, és mivel a szadduceusok nem hisznek az angyalokban, mit tanítsunk az embereknek a mennyei segédkezőkről?” Erre Jézus egyebek között azt mondta:

„Az angyali seregek a teremtett lények egy külön rendjét alkotják; teljesen különböznek a halandó teremtmények anyagi rendjétől, és a világegyetemi értelmek külön csoportjaként működnek. Az angyalok a teremtményeknek nem abba a csoportjába tartoznak, melyet az Írásokban ‚az Isten Fiainak’ neveznek; és nem is a halandó emberek megdicsőült szellemei, akik átmentek, hogy a magas házakon keresztül haladva fejlődjenek. Az angyalok közvetlen teremtés eredményei, és ők nem szaporítják magukat. Az angyali seregek csak szellemi rokonságban állnak az emberi fajjal. Ahogy az ember a Paradicsomban lévő Atya felé való utazásban fokozatosan halad előre, egyszer átjut egy, az angyalok állapotához hasonló létállapoton, de halandó emberből sohasem lesz angyal.

„Az angyalok sohasem halnak meg, mint az ember. Az angyalok halhatatlanok, kivéve, ha esetleg bűnbe keverednek, mint ahogy ezt tette némelyikük is a Lucifer-féle megtévesztésekben. Az angyalok a szellemszolgálók a mennyben, és ők nem végtelenül bölcsek és nem is végtelenül hatalmasak. De minden hűséges angyal valóban tiszta és szent.

„És nem emlékeztek, hogy egyszer régebben azt mondtam nektek, hogy ha a szellemi szemeiteket kinyitnátok, akkor látnátok megnyílni a mennyeket és megfigyelhetnétek az Isten angyalainak fel- és leszállását? Az angyalok segédkezésén múlik, hogy az egyik világ kapcsolatban állhat más világokkal, mert nem mondtam-e nektek többször is, hogy vannak más juhaim nem ebből a nyájból is? És ezek az angyalok nem a szellemvilág kémei, akik leskelődnek utánatok és aztán egyből az Atyához mennek és beszámolnak a szívetek gondolatairól és jelentik a húsvér testetek tetteit. Az Atyának nincs szüksége ilyen szolgálatra, ugyanis az ő saját szelleme él bennetek. De ezek az angyali szellemek a működésük során biztosítják, hogy a mennyei teremtésösszesség egyik része értesüljön a világegyetem másik és távoli részeinek dolgairól. És az angyalok közül sokakat, akik az Atya kormányában és a Fiak világegyetemeiben működnek, jelöltek ki az emberi fajok szolgálatára. Amikor azt tanítottam nektek, hogy e szeráfok közül sokan segédkező szellemek, akkor nem képes beszéddel és nem is költői hangnemben szóltam. És mindez így igaz, függetlenül attól, hogy e dolgokat mily nehezen fogjátok fel.

„Sokan ezen angyalok közül közreműködnek az emberek megmentésének munkájában, mert nem beszéltem-e nektek arról a szeráfi örömről, amikor egy lélek úgy dönt, hogy elfordul a bűntől és az Isten keresésébe kezd? Még arról az örömről is beszéltem nektek, mely a menny angyalainak jelenlétében nyilvánul meg azzal kapcsolatban, amikor egy bűnös bűnbánatot mutat, miáltal olyan, más és magasabb rendű mennyei lények létezését jelzi, akik ugyancsak érintettek a halandó ember szellemi jólétében és isteni fejlődésében.

„Ezek az angyalok igencsak érintettek azon eszközökben is, melyek révén az ember szelleme kiszabadul a húsvér test házaiból és az ember lelke a mennyei házakhoz kíséretik. Az angyalok a biztos és mennyei kalauzai az emberi léleknek a húsvér test halála és a szellemi lakóhelyeken való új élet közötti feltérképezetlen és meghatározatlan időszakban.”

És beszélt volna tovább is Nátániellel az angyalok segédkezéséről, de félbeszakította őket Márta közeledése, akit egy barátja értesítette arról, hogy a Mester Betánia felé tart, egy olyan barát volt ez, aki észrevette, amint Jézus a keleti hegyekből jön lefelé. És Márta ekkor rohant ki Jézus elé, hogy üdvözölje.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.