Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


153. ÍRÁS – A KAPERNAUMI VÁLSÁG

 

Péntek este, a Betszaidába való megérkezésük napján, valamint szombat reggel az apostolok észrevették, hogy Jézust valamilyen komoly probléma foglalkoztatja; felfogták, hogy a Mester valamilyen fontos és szokatlan dolgon töpreng. Nem reggelizett és déltájban is csak keveset evett. A tizenkét apostol és társaik egész szombat délelőtt és az előző estén kis csoportokban gyülekeztek a ház körül, a kertben, és a parton. Bizonytalanságból eredő feszültség és a rossz előérzet miatti feszült lelkiállapot jellemezte mindannyiukat. Jézus keveset szólt hozzájuk azóta, hogy Jeruzsálemből eljöttek.

Nátániel azt mondta, hogy a „vihar előtti csend” kellős közepében vannak. Tamás azon véleményének adott hangot, hogy „valami nem mindennapi dolog fog történni”. Zélóta Simon kifejezte meggyőződését, valójában reményét, hogy „a mennyei Atya valamilyen váratlan módon be fog avatkozni a Fia védelme és támogatása érdekében”, míg Karióti Júdás arra vetemedett, hogy teret engedjen annak a gondolatnak, hogy Jézust bizonyára nyomasztja az afeletti sajnálkozás, hogy „nem volt meg a bátorsága ahhoz és nem merte megengedni azt, hogy az ötezer ember a zsidók királyává nyilvánítsa”.

Ilyen lehangolt és vigasztalan követők köréből indult el Jézus ezen a szép szombat délutánon, hogy megtartsa korszakalkotó hitszónoklatát a kapernaumi zsinagógában.

1. AZ ELŐKÉSZÜLETEK SORA

Előkelő gyülekezet köszöntötte Jézust e csodás szombat délutánon háromkor az új kapernaumi zsinagógában. Jairus töltötte be a vezető tisztet és adta át Jézusnak az írásokat, hogy felolvasson. Előző nap ötvenhárom farizeus és szadduceus érkezett Jeruzsálemből; a szomszédos zsinagógák vezetői és urai közül több mint harmincan szintén jelen voltak. E zsidó vallási vezetők közvetlenül a jeruzsálemi Szanhedrin utasításai szerint működtek, és ők alkották azt az óhitű élcsapatot, mely azért jött, hogy megindítsa a nyílt háborút Jézus és tanítványai ellen. E zsidó vezetők oldalán, a zsinagóga kiemelt vendégeinek fenntartott helyein, ott ültek Heródes Antipász hivatalos megfigyelői, akik azt az utasítást kapták, hogy derítsék ki, hogy mi az igazság azokból a felkavaró hírekből, hogy a nép kísérletet tett arra, hogy Jézust a zsidók királyává nyilvánítsa Heródes fivérének, Fülöpnek a felségterületén.

Jézus megértette, hogy az egyre növekvő számú ellensége felismerhető és nyílt hadüzenetével fog most szembesülni, és úgy döntött, hogy bátran szembenéz a támadással. Az ötezer ember jóllakatásával már támadta az anyagi Messiásról alkotott nézeteiket; most megint úgy döntött, hogy nyíltan támadja a zsidó megszabadítóra vonatkozó felfogásukat. E válság, mely az ötezer ember jóllakatásával kezdődött, és amely e szombat délutáni beszéddel fejeződött be, a nép előtti hírnév és pártolás folyamatának látványos megfordulását jelentette. Ettől kezdve az országért végzett munkát egyre inkább azon fontosabb feladatra irányították, hogy állandó szellemi megtérteket nyerjenek meg az emberek közötti valóban vallásos testvériség számára. E beszéd a válságnak azt a pontját jelöli, amikor végbement az átmenet a tanácskozás, vita, és döntés időszaka, valamint a végleges elfogadás vagy végleges elutasítás nyílt háborúsága között.

A Mester jól tudta, hogy a követői közül sokakban lassan, de biztosan érlelődik a gondolat, hogy véglegesen elutasítják őt. Tudta azt is, hogy sok tanítványa lassan, de biztosan átesik azon az elme-előgyakorlaton és lélekfegyelmezésen, mely képessé teszi őket, hogy győzedelmeskedjenek a kétségek felett és bátran megvallják az országról szóló evangéliumban való kész hitüket. Jézus előtt teljesen világos volt, hogy az emberek miként készülnek fel a válságban meghozandó döntésekre és a bátor választással összefüggő, késlekedés nélküli cselekedeteknek a végrehajtására a vissza-vissza térő jó és rossz helyzetek közötti újbóli választások lassú folyamatai révén. Választott hírnökeit többszörös csalódások próbája elé állította és gyakori és megmérettetést jelentő lehetőségeket biztosított nekik arra, hogy válasszanak a szellemi próbák kiállásának helyes és helytelen módja között. Tudta, hogy akkor bízhat a követőiben, amint azok kiállták a végső próbát, hogy az előzetes és szokásos elmebéli beállítottságuk és szellemválaszaik szerint hozzák meg alapvető döntéseiket.

Jézus földi életében e válság az ötezer ember jóllakatásával kezdődött és a zsinagógabeli eme beszéddel fejeződött be; az apostolok életében a válság a zsinagógabeli eme beszéddel kezdődött és az egész év folyamán tartott, és csak a Mester ügyének tárgyalásával és a keresztre feszítéssel ért véget.

Ahogy ott ültek a zsinagógában azon a délutánon, mielőtt Jézus beszélni kezdett volna, csak egyetlen nagy rejtély, pusztán egy legfőbb kérdés maradt mindenki fejében. Barátai és ellenségei is mind csak egy dologra tudtak gondolni, és az pedig ez volt: „Miért fordította ő maga oly szándékosan és eredményesen visszájára a nép lelkesedésének árját?” És közvetlenül a beszédje előtt és után történt, hogy az elégedetlen támogatóinak kétségei és csalódásai önkéntelen ellenkezéssé és később tényleges gyűlöletté alakultak. A zsinagógában elmondott eme beszéd után fogant meg Karióti Júdás fejében az első tudatos gondolat Jézus elhagyásáról. De ekkor még minden ilyen hajlamát eredményesen leküzdötte.

Mindenki tanácstalan volt. Jézus elképesztette és megdöbbentette őket. Nem is olyan régen tartotta meg a legnagyobb bemutatót az egész létpályáját jellemző természetfeletti hatalomról. Az ötezer ember jóllakatása volt az az esemény a földi életében, mely a legnagyobb mértékben fordult a várt Messiás zsidó felfogása felé. Ám ezt a rendkívüli előnyt nyomban és váratlanul kiegyenlítette az, hogy azonnal és határozottan elutasította, hogy királyt csináljanak belőle.

Péntek este, és szombat délelőtt ugyancsak, a jeruzsálemi vezetők hosszan és komolyan munkálkodtak azon, hogy Jairusnál eljárva megakadályozzák, hogy Jézus a zsinagógában beszéljen, mindhiába. Jairus minden ilyen kérésre csak azt válaszolta: „Már megadtam az engedélyt, és nem fogom megszegni a szavam.”

 

2. A KORSZAKOS BESZÉD

Jézus azzal kezdte e beszédet, hogy felolvasott a Deuteronomiumban található törvényből: „De úgy lesz, ha e nép nem figyel az Isten szavára, hogy a törvényszegés átkai bizonyosan utolérik őket. Az Úr eléri, hogy ellenségeitek lesújtsanak rátok; és erőszakkal eltávolíttattok a föld minden országába. És az Úr titeket és a magatok fölé emelt királyt egy idegen nép kezére adja. Minden nemzet körében botránkozás, gúnydal és szóbeszéd tárgya lesztek. Fiaitokat és leányaitokat fogságba hurcolják. A közöttetek lévő idegenek magas rangra jutnak, míg titeket mélyre taszítanak. És e dolgok azért érnek el benneteket és leszármazottaitokat, mert nem vagytok hajlandók hallgatni az Úr szavára. Ezért fogjátok szolgálni az ellenségeiteket, akik ellenetek vonulnak. Éhséget és szomjúságot fogtok tűrni és viselni fogjátok ezen idegen vasigát. Az Úr messziről, a világ végéről küld nemzetet ellenetek, olyan nemzetet, melynek nyelvét nem értitek, egy zord tekintetű népet, mely nemigen törődik veletek. És megrohannak ők benneteket minden városotokban, mígnem megerősített magasfalaitok, melyekben bíztatok, leomlanak; és az egész vidék a kezükre jut. És úgy lesz, hogy ezen megrohamlás ideje alatt rákényszerültök, hogy a saját testetek gyümölcsét egyétek, fiaitok és leányaitok húsát, ama szorultság miatt, melybe ellenségeitek űznek benneteket.”

És amikor Jézus a felolvasást befejezte, a látnokokhoz tért át és Jeremiástól olvasott fel: „‚Ha nem figyeltek szolgáimnak, a látnokoknak szavára, akiket elküldtem hozzátok, akkor e házat Silóhoz teszem hasonlóvá, ezt a várost pedig átokká teszem a föld összes nemzete előtt.’ És a papok és a tanítók hallották, amint Jeremiás elmondta e szavakat az Úr házában. És történt, hogy amikor Jeremiás mind elmondta, amit az Úr parancsára el kellett mondania az egész népnek, a papok és tanítók megragadták és így szóltak, ‚Halállal kell lakolnod!’ Az egész nép ott tolongott Jeremiás körül az Úr házában. Amikor ezeket az eseményeket meghallották Júda hercegei, ítéletet tartottak Jeremiás felett. Akkor a papok és a tanítók így kezdtek beszélni a hercegekhez és az egész néphez: ‚Ez az ember halált érdemel, mert a városunk ellen jövendölt, amint azt saját fületekkel hallottátok.’ Jeremiás erre így válaszolt az összes hercegnek és az egész népnek: ‚Az Úr küldött, hogy elmondjam e ház és e város ellen mindazokat a szavakat, amelyeket hallottatok. Most hát változtassatok életmódotokon és tetteiteken és hallgassatok az Úrnak, Isteneteknek a hangjára, mert akkor talán megmenekültök attól a rossztól, mellyel megfenyegettek benneteket. Ami engem illet, a kezetekben vagyok. Tegyetek velem úgy, ahogy jónak és helyesnek látjátok. De tudjátok meg bizonyosan, hogy ha halálra adtok, ártatlan vér száll a fejetekre és erre a népre, mert valóban az Úr küldött, hogy ezt mind elmondjam a fületek hallatára.’

„Az akkori papok és tanítók Jeremiás halálát akarták, ám a bírák nem egyeztek bele a megölésébe, jóllehet figyelmeztető szavai miatt köteleken leeresztették egy szennyes tömlöcbe, míg egészen hónaljig el nem süllyedt a sárban. Ezt tették ezek az emberek Jeremiás látnokkal, amikor ő engedelmeskedett az Úr parancsának és figyelmeztette a testvéreit a küszöbön álló politikai összeomlásra. Ma én azt kívánom megkérdezni tőletek: Mit fognak tenni e nép főpapjai és vallási vezetői azzal az emberrel, aki figyelmeztetni meri őket a szellemi pusztulásuk napjára? Vajon ti is a halálát akarjátok annak a tanítónak, aki hirdetni meri az Úr szavát, és aki nem fél rámutatni, hogy mennyiben nem vagytok hajlandók a fény útján járni, mely a mennyország kapujához vezet?

„Miféle bizonyítékot kerestek hát az én földi küldetésemre? Nem mozdítottunk el benneteket befolyásos tisztségeitekből és hatalmatokból, s közben jó híreket hirdettünk a szegényeknek és a kitaszítottaknak. Nem indítottunk ellenséges támadást az ellen, amit tiszteltek, hanem inkább új szabadságot hirdettünk az ember félelemtől eltelt lelkének. Azért jöttem el e világra, hogy kinyilatkoztassam Atyámat és megalapítsam a földön az Isten fiainak szellemi testvériségét, a mennyországot. És annak ellenére, hogy oly sokszor emlékeztettelek benneteket, hogy az én országom nem evilági, Atyám mégis számos anyagi csodát mutatott nektek a bizonyítóbb erejű szellemi átalakulásokon és megújulásokon túl.

„Milyen új jelet vártok a kezeimtől? Kijelentem, hogy már elégséges bizonyíték áll a rendelkezésetekre, hogy döntést hozzatok. Bizony, bizony mondom nektek, akik közül sokan a mai napon előttem ülnek, ama választás szükségességével szembesültök, hogy melyik utat válasszátok; azt mondom nektek, amit Jósua mondott ősapáitoknak, ‚ma válasszatok, kinek akartok szolgálni’. Ma, közületek sokan, válaszút előtt állnak.

„Némelyiketek, amikor nem találtatok rám a sokaságnak a másik parton való jóllakatása után, felbérelték a tibériási halászhajórajt, mely egy héttel korábban a közelben keresett menedéket a vihar elől, hogy induljon keresésemre, és miért? Nem az igazságért és az igazságosságért vagy hogy jobban megérthessétek, hogy miként szolgáljátok embertársaitokat és miként segédkezzetek a számukra! Nem ezért, hanem azért, hogy még több olyan kenyeretek legyen, melyért nem dolgoztatok meg. Nem a lelketeket akartátok eltölteni az élet szavával, hanem csak a gyomrotokat akartátok megtölteni a könnyen szerzett kenyérrel. És már régóta tanítják nektek, hogy a Messiás, amikor eljön, megteszi azokat a csodákat, melyek az életet kellemessé és könnyűvé teszik az egész kiválasztott nép számára. Ezért hát nincs semmi különös abban, hogy ti, akiknek ezt tanították, vágytok a kenyérre és a halra. De kijelentem nektek, hogy az Ember fiának küldetése nem ez. Én azért jöttem, hogy szellemi szabadságot hirdessek, örökkévaló igazságot tanítsak, és tápláljam az élő hitet.

„Testvéreim, ne sóvárogjatok a múlandó húsra, hanem inkább törekedjetek arra a szellemi táplálékra, mely az örökkévaló életig táplál; és ez az élet kenyere, melyet a Fiú megad mindenkinek, aki vesz belőle és fogyasztja, mert az Atya ezt az életet végtelenül adta a Fiúnak. És amikor azt kérdeztétek tőlem, ‚Mit kell tennünk, hogy véghezvigyük az Isten tetteit?’ Én világosan elmondtam: ‚Ez az Isten tette, hogy higgyetek annak, akit ő küldött.’”

És ez után Jézus, felmutatva az új zsinagóga áthidaló gerendáját díszítő, mannaedény-alakra, mely szőlőfürtökkel is volt díszítve, így szólt: „Azt gondoltátok, hogy ősapáitok a vadonban mannát – mennyei kenyeret – ettek, de én azt mondom nektek, hogy ez földi kenyér volt. Bár Mózes nem adott atyáitoknak mennyei kenyeret, az én Atyám most készen áll arra, hogy az élet igaz kenyerét adja nektek. A mennyei kenyér az, ami az Istentől jön és örök életet ad a világ embereinek. És amikor ti azt mondjátok nekem, add meg nekünk ezt az élő kenyeret, azt válaszolom majd: Én vagyok az élet e kenyere. Aki hozzám fordul, nem fog éhezni, míg aki hisz nekem, az nem fog szomjazni. Láttatok engem, velem éltetek, és láttátok tetteimet, mégsem hiszitek, hogy az Atyától jöttem. De azok számára, akik hisznek, azt mondom – ne féljetek. Mindazok, akiket az Atya vezet, hozzám jönnek, és aki hozzám jön, az semmiképpen sem űzetik el.

„És most hadd jelentsem ki nektek egyszer s mindenkorra, hogy én nem azért jöttem le a földre, hogy a saját akaratomat cselekedjem meg, hanem Azét, aki küldött. És ez a végső akarata Annak, aki engem küldött, hogy mindazok közül egyet se veszítsek el, akiket nekem adott. És ez az Atya akarata: Hogy mindenki, aki látja a Fiút és aki hisz neki, annak örök élete legyen. Csak tegnap lakattalak jól benneteket a testeteknek való kenyérrel; ma az élet kenyerét ajánlom az éhes lelketeknek. Nem fogadnátok-e oly szívesen a szellem kenyerét, ahogyan az e világ kenyerét ettétek?”

És mialatt Jézus egy pillanatnyi szünetet tartott, és végignézett az egybegyűlteken, az egyik jeruzsálemi tanító (a Szanhedrin tagja) felállt és megkérdezte: „Jól értem, azt mondod, hogy a mennyből való kenyér te vagy, és hogy a manna, melyet Mózes az atyáinknak adott a vadonban, az nem te voltál? És Jézus azt felelte a farizeusnak, „Jól értetted.” Erre azt mondta a farizeus: „De te nem a názáreti Jézus vagy, Józsefnek, az ácsnak a fia? Vajon apádat és anyádat, valamint fivéreidet és húgaidat sokan közülünk nem ismerik-e jól? Hát akkor meg hogy lehet az, hogy megjelensz itt, az Isten házában és kijelented, hogy a mennyből jöttél le?”

Ekkorra erős zúgolódás támadt a zsinagógában, és olyan felfordulás veszélye fenyegetett, hogy Jézus felállt és azt mondta: „Legyünk türelemmel; az igazság sohasem szenved csorbát az őszinte vizsgálattól. Mindaz én vagyok, amit mondasz, de még több is. Az Atya és én egy vagyunk; a Fiú csak azt teszi, amire az Atya megtanítja, míg mindazokat, akiket az Atya a Fiúnak adott, azokat a Fiú magához fogadja. Olvastátok, ahol a látnokok azt írják, ‚Mindannyiotokat az Isten fogja tanítani’, és hogy ‚Akiket az Atya tanít, azok meghallják az ő Fiát is’. Aki enged az Atya benne lakozó szelleme tanításának, az végül mind eljön hozzám. Nem arról van szó, hogy valaki is látta az Atyát, hanem arról, hogy az Atya szelleme az emberben él. És a Fiú, aki lejött a mennyből, bizonyosan látta az Atyát. És akik igazán hisznek e Fiúnak, azoknak már örök élete van.

„Én vagyok az élet e kenyere. Atyáitok mannát ettek a vadonban és halottak. Ám e kenyérből, mely az Istentől való, ha az ember eszik, szellemében sosem fog meghalni. Ismétlem, én vagyok ez az élő kenyér, és minden lélek, aki eljut az Isten és ember ezen egyesített természetének felismeréséig, örökké fog élni. És az élet e kenyere, melyet mindazoknak megadok, akik elfogadják, nem más, mint az én saját élő és egyesített természetem. Az Atya a Fiúban és a Fiú, aki egy az Atyával – ez az én életadó kinyilatkoztatásom a világnak és ez az én megmentő ajándékom minden nemzetnek.”

Amikor Jézus elhallgatott, a zsinagóga vezetője fel akarta oszlatni a gyülekezetet, de az emberek nem voltak hajlandók távozni. Jézus köré gyűltek és több kérdést is feltettek neki, míg a többiek egymás közt morgolódtak és vitatkoztak. És ez is maradt a helyzet több mint három órán át. Már hét óra is jócskán elmúlt, mire a közönség végre szétszéledt.

3. A BESZÉD UTÁN

Jézus sok kérdést kapott a beszédet követően. Némely kérdést az összezavarodott tanítványai tettek fel, de többet kérdeztek az akadékoskodó hitetlenek, akik csak bosszantani akarták és kelepcébe akarták őt csalni.

Az egyik farizeus látogató, egy lámpásállványra fellépve, e kérdést kiáltotta: „Azt mondod nekünk, hogy az élet kenyere vagy. Hogyan tudnál ennünk adni a húsodból vagy innunk adni a véredből? Mi haszna a tanításodnak, ha nem lehet azt végrehajtani?” És Jézus e kérdésre válaszul azt mondta: „Én nem tanítottam azt, hogy a testem az élet kenyere, sem azt, hogy a vérem annak vize. Hanem azt mondtam, hogy a húsvér testben töltött életem a mennyei kenyér adománya. A húsvér testben alászállt Isten Szavának ténye és az Isten akaratának alárendelt Ember Fiának jelensége olyan tapasztalási valóságot alkot, mely egyenrangú az isteni éltetéssel. Nem ehetitek meg a testemet, és nem ihatjátok meg a véremet, de szellemben eggyé válhattok velem, éppen úgy, ahogy szellemben én is egy vagyok az Atyával. Éltethet benneteket az Isten örökkévaló szava, mely valóban az élet kenyere, és amely halandói húsvér testhez hasonló alakban testesült meg; és lelketekben öntözhet titeket az isteni szellem, mely valóban az élet vize. Az Atya azért küldött engem a világra, hogy megmutassam, hogy mennyire vágyik arra, hogy minden emberben ott lakozzon és minden embert vezéreljen; és én úgy éltem ezt az életet a húsvér testben, hogy minden embert arra ösztönözzek, hogy hasonlóképpen mindig törekedjen arra, hogy megismerje és megcselekedje a benne lakozó mennyei Atya akaratát.”

Ekkor az egyik jeruzsálemi kém, aki Jézust és apostolait figyelte, azt mondta: „Észrevettük, hogy sem te, sem az apostolaid nem mostok megfelelően kezet, mielőtt kenyérhez nyúltok. Nagyon jól kellene tudnotok, hogy a szennyezett és meg nem mosott kézzel evés szokása a vének törvényének megszegését jelenti. Ivóedényeiteket és tálaitokat sem mossátok meg kellőképpen. Miért van az, hogy ekkora tiszteletlenséget mutattok az atyák hagyományai és a véneink törvényei iránt?” És amint Jézus a szavait meghallotta, azt válaszolta: „Miért van az, hogy megszegitek az Isten törvényeit a hagyományotok törvényei által? A parancsolat azt mondja, ‚Tiszteld atyádat és anyádat’, és úgy rendeli, hogy oszd meg velük vagyonodat, ha szükséges; de ti olyan hagyománytörvényt fogadtok el, mely megengedi a nem kötelességtudó gyermekeknek, hogy azt mondják, hogy az a pénz, mellyel a szüleiket segíthetnék, ‚Istennek adatott’. A vének törvénye így felmenti a fondorlatos gyermekeket a felelősség alól, dacára annak, hogy a gyermekek később minden ilyen pénzt a maguk jólétére fordítanak. Miért van az, hogy a magatok hagyománya révén ily módon érvénytelenítitek a parancsolatot? Képmutatóitokról nagyon jól mondta Ésaiás látnok: ‚Ez a nép csak az ajkával dicsőít, a szíve azonban távol van tőlem. Hiábavalóan imádnak, mert tanaik, amelyeket hirdetnek, csak emberi parancsok.’

„Láthatod, hogy miként van az, hogy elhagyjátok a parancsolatot, miközben erősen ragaszkodtok az emberek hagyományaihoz. Végképp arra törekedtek, hogy elutasítsátok az Isten szavát, miközben kitartotok a saját hagyományaitok mellett. És sok más módon is arra vetemedtek, hogy a saját tanításaitokat a törvény és a látnokok fölébe helyezzétek.”

Jézus ez után minden jelenlévőnek címezte az ezzel kapcsolatos mondandóját. Azt mondta: „Mind figyeljetek rám. Nem az szennyezi be az embert szellemileg, ami a szájába kerül, hanem ami elhagyja a száját és a szívét.” De még az apostolok sem értették meg teljesen a szavai jelentését, mert Simon is azt kérdezte: „Csak hogy a hallgatóságod némely tagja szükségtelenül meg ne bántódjon, elmagyaráznád nekünk e szavak értelmét?” És erre Jézus azt mondta Péternek: „Hát te sem fogod fel? Hát nem tudod, hogy tövestül kitépnek minden növényt, amelyet nem a mennyei Atyám ültetett? Fordíts figyelmed azokra, akik meg akarják ismerni az igazságot. Nem kényszerítheted az embereket az igazság szeretetére. E tanítók közül sokan vak vezetők. És jól tudod, hogy ha vak vezet világtalant, akkor mind a kettő gödörbe esik. De figyeljetek csak ide, hadd mondjam el az igazságot ama dolgokról, melyek erkölcsileg beszennyezik és szellemileg megfertőzik az embereket. Kijelentem, hogy nem az szennyezi be az embert, ami a szájon át a testébe jut vagy a szemein és a fülein keresztül eléri az elméjét. Az embert csak az a rossz szennyezi be, mely a szívéből ered, és ami az ilyen istentelenek szavaiban és tetteiben kifejeződik. Hát nem tudjátok, hogy a szívből törnek elő a gyilkosság, lopás, és házasságtörések rossz gondolatai, gonosz tervei, a féltékenységéivel, a büszkeségéivel, a haragéival, a bosszúvágyéival, a szidalmakéival, a hamis tanúságéival együtt? És épp az ilyen dolgok szennyezik be az embereket, és nem az, hogy a szertartás szempontjából nem tiszta kézzel vesznek a kenyérből.”

A jeruzsálemi Szanhedrin farizeus küldöttei most már csaknem teljesen meg voltak győződve arról, hogy Jézust istenkáromlásnak vagy a zsidók szent törvényének semmibevétele vádjával el kell ítélni; erre irányultak azon erőfeszítéseik, hogy Jézust bevonják a vének valamely hagyományával, illetőleg a nemzet úgynevezett íratlan törvényei valamelyikével kapcsolatos vitákba, és ha lehet, rábírják, hogy támadja azokat. Függetlenül attól, hogy adott esetben milyen kevés vizük volt, a hagyományok rabjaiként élő eme zsidók sohasem hagyták volna ki, hogy minden étkezés előtt az előírt szertartásos kézmosást elvégezzék. Azt hitték, hogy „jobb meghalni, mint megszegni a vének parancsait”. A kémek azért tették fel e kérdést, mert jelentést kaptak arról, hogy Jézus azt mondta, „Az üdvözülés inkább tiszta szív kérdése, mintsem tiszta kézé”. De az ilyen meggyőződésektől, mihelyt az ember vallásának részévé válnak, nehezen lehet megszabadulni. Péter apostolt még sok évvel e napokat követően is gúzsba kötötte a félelem a tiszta és a tisztátalan dolgokkal kapcsolatos sok ilyen hagyomány kapcsán, és csak egy rendkívüli és életszerű álom megtapasztalása révén szabadult meg azoktól teljesen. Mindez jobban megérthető, ha emlékeztetünk arra, hogy e zsidók ugyanúgy tekintettek a mosdatlan kézzel való étkezésre, mint a szajhával való nem érintkezésre, és mindkettőt egyaránt kiközösítéssel büntették.

A Mester így amellett döntött, hogy annak az egész rabbinikus szabály- és előírásrendszernek az értelmetlenségét tárgyalja és leleplezi, melyet az íratlan törvény képviselt – a vének hagyományaiét, melyek mindegyikéről azt tartották, hogy szentebbek és nagyobb kötelező erővel bírnak a zsidókra, mint az írások tanításai. És Jézus azért beszélt kevés visszafogottsággal, mert tudta, hogy eljött az idő, amikor már nem tehet semmi többet annak érdekében, hogy megakadályozza az e vallási vezetőkkel való kapcsolatának nyílt megszakadását.

4. AZ UTOLSÓ SZAVAK A ZSINAGÓGÁBAN

A beszéd utáni eme beszélgetés alatt a jeruzsálemi farizeusok egyike elvitt Jézushoz egy elmeháborodott ifjút, akit egy féktelen és lázadó szellem szállt meg. E tébolyult legényt Jézus elé vezetve azt mondta: „Mit tudsz tenni olyan nyomorúság esetében, mint ez? Képes vagy ördögöket kiűzni?” És amikor a Mester a fiúra nézett, szánakozás töltötte el és, intett a legénynek, hogy jöjjön közelebb, majd megfogta a kezét és azt mondta: „Tudod ki vagyok; gyere ki belőle; és megbízom az egyik hűséges társadat, hogy gondoskodjon arról, hogy ne is térhess vissza.” És a legény azon nyomban újra egészséges lett és észhez tért. És ez volt az első alkalom, hogy Jézus valóban „rossz szellemet” űzött ki emberi lényből. Minden korábbi eset csak állítólagos ördögűzés volt; ez azonban a démoni megszállottság valódi esete volt, éppen olyan, mint amilyenek néha előfordultak azokban a napokban és egészen a pünkösd napjáig, amikor is a Mester szelleme kiáradt minden húsvér testre, s ezzel mindörökre lehetetlenné tette e kevés mennyei lázadó számára, hogy ilyen módon kihasználják az emberi lények bizonyos, ingatag fajtáit.

Amint az emberek ezen csodálkoztak, az egyik farizeus felállt és megvádolta Jézust, hogy azért tud ilyen dolgokat megtenni, mert ördögökkel szövetkezik; hogy az ezen ördög kiűzésekor használt szavai elárulták, hogy már ismerték egymást; és azt is állította, hogy a jeruzsálemi vallási tanítók és vezetők úgy ítélték meg, hogy Jézus mindezen úgynevezett csodákat Belzebubnak, az ördögök hercegének a hatalma révén teszi. Azt mondta a farizeus: „Ne legyen közötök ehhez az emberhez; Sátán az ő társa.”

Erre Jézus így szólt: „Hogyan képes Sátán Sátánt kiűzni? Az önmagával meghasonlott ország nem állhat; az önmagával meghasonlott ház rövidesen elhagyatottá válik. Állhat-e város ellen támadásnak, ha nem egyesített? Ha Sátánt Sátán űzi ki, akkor meghasonlik magával; hogyan állhat fenn akkor az országa? De tudnotok kell, hogy senki sem törhet be egy erős ember házába és rabolhatja el vagyonát, hacsak előbb le nem győzi és meg nem kötözi azt az erős embert. És ha én Belzebub hatalmával űzök ki ördögöket, akkor a fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Így ők lesznek bíráitok. De ha én az Isten szellemével űzök ki ördögöket, akkor már valóban elérkezett hozzátok az Isten országa. Ha nem vakítana el benneteket előítélet és nem tévesztene meg félelem és büszkeség, akkor könnyedén felismerhetnétek, hogy ördögöknél nagyobb valaki áll a köreitekben. Annak kimondására kényszerítetek, hogy aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór. Hadd figyelmeztesselek komolyan titeket, akik nyitott szemmel és előre megfontolt rosszakarattal arra vetemedtek, hogy az Isten tetteit szánt szándékkal ördögök munkálkodásának tulajdonítsátok! Bizony, bizony mondom nektek, minden bűnötöket megbocsátják, még minden istenkáromlásotokat is, de aki elszántan és gonosz szándékkal káromolja az Istent, annak sohasem adatik megbocsátás. Lévén, hogy a gonoszság ilyen következetes művelői sohasem kérnek megbocsátást és sohasem részesülnek abban, bűnösök ők az isteni megbocsátás örök elutasításának bűnében.

„Sokan közületek ma válaszúthoz érkeztek; eljutottatok oda, hogy hozzákezdtek az Atya akarata és a sötétség önként vállalt útjai közötti elkerülhetetlen választáshoz. És ahogy most választotok, olyanok lesztek mindörökre. Vagy jelentsétek ki, hogy a fa jó s a gyümölcse is éppúgy jó, vagy nyilvánítsátok a fát rossznak és gyümölcsét is rossznak. Kijelentem, hogy az Atyám örökkévaló országában gyümölcseiről ismerik meg a fát. De némelyek közületek, akik olyanok, mint a kecskekígyók, hogyan tudnának jó gyümölcsöt teremni, ha már a rosszat választották? A szájatok elvégre a szívetekben lévő rossz bőségéből szól.”

Erre egy másik farizeus állt fel, aki azt mondta: „Tanító, azt akarjuk, hogy előre meghatározott jelet mutass, melyet a hatalmad megalapozásaként és tanítási jogodként elfogadunk. Beleegyezel-e ebbe?” És amikor Jézus meghallotta ezt, azt mondta: „E hitetlen és jelet kereső nemzedék bizonyság jelét keresi, de nem kaptok más jelet, mint amilyet már kaptatok, és amilyet látni fogtok, amikor az Ember Fia eltávozik közületek.”

És amikor befejezte, az apostolai körülvették és kivezették a zsinagógából. Csendben tértek vele haza Betszaidába. Mind elámultak és némiképp meg is rémültek a Mester tanítási eljárásmódjában beállt hirtelen változás miatt. Egyáltalán nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy ilyen harcias kiállással lássák.

5. A SZOMBAT ESTE

Jézus időről-időre összezúzta az apostolai reményét, többször is lerombolta a legkedvesebb várakozásaikat, de a csalódottságnak vagy a szomorúságnak olyan időszaka addig még sohasem telepedett rájuk, mint amilyen most elérte őket. És a lehangoltságukhoz most még az is társult, hogy ténylegesen is féltették a biztonságukat. Mindannyiukat megdöbbentette, hogy a nép mily hirtelenül és véglegesen fordult el tőlük. Az is némiképp megrémítette és zavarba ejtette őket, hogy milyen váratlan nyíltsággal és erőszakosan léptek fel a Jeruzsálemből jött farizeusok. Mindenekelőtt azonban Jézus hirtelen eljárásmód-váltása hozta zavarba őket. Szokványos körülmények között üdvözölték volna e harciasabb hozzáállás megjelenését, de ahogy azt Jézus megmutatta, a sok egyéb váratlan dologgal együtt, összezavarta őket.

És most, mindezen aggasztó dolgok tetejébe, amikor hazaértek, Jézus nem volt hajlandó enni. Órákra elvonult magában a felső szobák egyikébe. Már csaknem éjfél volt, amikor Joáb, a vándor hitszónokok vezetője visszatért és azt jelentette, hogy a társai egyharmada elpártolt az ügytől. Az egész est folyamán hű tanítványok jöttek és mentek, jelentést téve arról, hogy a Mester irányában a hirtelen hangulatváltozás általános lett Kapernaumban. A Jeruzsálemből érkezett vezetők nem haboztak táplálni ezt az elhidegülő érzelmet és minden lehetséges módon arra törekedtek, hogy segítsék a Jézustól és az ő tanításaitól való elfordulást. E megpróbáltatás órái alatt a tizenkét nő Péter házában tanácskozott. Rettenetesen zaklatott lelkiállapotban voltak, de egyikük sem lett hűtlen.

Kevéssel éjfél után történt, hogy Jézus lejött a felső szobából és megállt a tizenkettek és társaik előtt, akik összesen nagyjából harmincan voltak. Így szólt: „Úgy látom, hogy az ország elszakadása kínt okoz nektek, de ez elkerülhetetlen dolog. De mégis, minden felkészítésetek mellett, vajon volt-e jó okotok arra, hogy a szavaimon megütközzetek? Miért van az, hogy félelem és döbbenet tölt el benneteket, amikor azt látjátok, hogy e langyos sokaság és ezek a félig hívő tanítványok elvetik az országot? Miért szomorkodtok, amikor új napja virrad annak, hogy a mennyország szellemi tanításai új dicsőségben ragyogjanak fel? Ha nehéznek találnátok e próba kiállását, akkor vajon mihez fogtok kezdeni, amikor az Ember Fiának vissza kell térnie az Atyához? Mikor és hogyan készültök fel arra az időre, amikor felmegyek arra a helyre, ahonnan e világra eljöttem?

„Kedveseim, emlékeznetek kell, hogy a szellem elevenít meg; a húsvér test és minden, ami azzal jár, kevés hasznot hajt. Az általam elmondott szavak számotokra szellem és élet. Örvendezzetek! Nem hagytalak el benneteket. E napok során sokakat fog sérteni a nyílt beszéd. Már hallottátok hírét, hogy sok tanítványom visszafordult; már nem tartanak velem. Én kezdettől fogva tudtam, hogy e lagymatag hívek kidőlnek a sorból. Nem választottam-e tizenkettőtöket és különítettelek el benneteket az ország követeiként? És olyan időszakban, mint ez a mostani, ti is elhagynátok? Mindegyikőtök tekintse át a maga hitét, mert egyikőtök komoly veszélyben van.” És ahogy Jézus elhallgatott, Simon Péter azt mondta: „Igen, Uram, szomorúak vagyunk és megdöbbentek, de sohasem fogunk elhagyni téged. Megtanítottad nekünk az örökkévaló élet szavait. Hittünk benned és veled tartottunk ez idő alatt végig. Mi nem fordulunk vissza, mert tudjuk, hogy az Isten küldött téged.” És ahogy Péter befejezte, mind egyhangú fejbólintással jelezték, hogy Péter hűségesküjével egyetértenek.

Ez után Jézus azt mondta: „Térjetek nyugovóra, mert dolgos idők jönnek; tevékeny napok vannak előttünk.”


 

154. ÍRÁS – AZ UTOLSÓ NAPOK KAPERNAUMBAN

 

Április 30-ának eseménydús szombat éjjelén, amikor Jézus éppen vigasztaló és bátorító szavakat intézett a lehangolt és összezavart tanítványaihoz, Tibériásban tanácskozásra került sor Heródes Antipász és a jeruzsálemi Szanhedrint képviselő különleges megbízottak egy csoportja között. Ezek az írástudók és farizeusok arra bíztatták Heródest, hogy tartóztassa le Jézust; mindent megtettek, hogy meggyőzzék arról, hogy Jézus viszály, sőt, lázadás kitöréséig szítja a néphangulatot. Heródes azonban nem volt hajlandó eljárni vele szemben úgy, mint egy politikai bűnelkövetővel. Heródes tanácsadói pontos jelentést tettek neki a tó túloldalán lejátszódott eseményről, amikor az emberek Jézust királlyá akarták nyilvánítani és hogy Jézus miként utasította vissza az ajánlatot.

Heródes hivatalos családjának egyik tagja, Kuza, akinek a felesége a nők segédkező testületéhez tartozott, arról tájékoztatta, hogy Jézus nem pártolja a földi uralkodás dolgaiba való beavatkozást; hogy ő csakis a hívei szellemi testvériségének megalkotásán dolgozik, mely testvériséget ő a mennyországnak nevez. Heródes elhitte Kuza jelentéseit, méghozzá olyannyira, hogy nem is volt hajlandó beleavatkozni Jézus tevékenységeibe. Heródesnek a Jézussal szembeni magatartását ez alkalommal befolyásolta az is, hogy babonásan félt Keresztelő Jánostól. Heródes a hitehagyott zsidók közé tartozott, akik, bár semmiben sem hittek, mindentől féltek. Rossz volt a lelkiismerete, amiért megölette Jánost, és nem akart belekeveredni a Jézus ellen irányuló eme cselszövésekbe. Tudomása volt sok olyan beteg esetéről, amikor Jézus nyilvánvaló gyógyítást vitt véghez, és úgy tekintett rá, mint egy látnokra vagy egy viszonylag ártalmatlan vallási megszállottra.

Amikor a zsidók azzal fenyegetőztek, hogy jelentik a császárnak, hogy egy árulót védelmez, Heródes kiutasította őket a tanácsterméből. E kérdések egy hétig függőben voltak, mialatt Jézus felkészítette a követőit a küszöbön álló szétszóratásra.

1. A TANÁCSKOZÁS HETE

Május elsejétől május 7-ig Jézus bizalmas tanácskozást tartott a követőivel a Zebedeus házban. E megbeszéléseken csak a kipróbált és megbízható tanítványok lehettek jelen. Ekkoriban nagyjából száz olyan tanítvány volt, akik rendelkeztek azzal az erkölcsi bátorsággal, hogy szembeszálljanak a farizeusok támadásával és kinyilvánítsák a Jézus iránti odaadásukat. Ezzel a csoporttal tartott üléseket reggel, délután, és este. Érdeklődők kis csoportjai gyülekeztek minden délután a parton, ahol a vándor hitszónokok vagy az apostolok némelyike beszélt. E csoport létszáma ritkán haladta meg az ötvenet.

E hét péntekén a kapernaumi zsinagóga vezetői hivatalos lépésként bezárták az Isten házát Jézus és minden követője előtt. E lépésre a jeruzsálemi farizeusok ösztönzésére került sor. Jairus lemondott az első számú vezetői tisztéről és nyíltan elkötelezte magát Jézus mellett.

Az utolsó tanácskozást a partvidéken május 7-én szombat délután tartották. Jézus az akkor összegyűlt kevesebb, mint százötven ember előtt beszélt. E szombat éjjel jelentette a Jézus és tanításai iránti népszerűség mélypontját. Ettől kezdve állandó, lassú, ám egészségesebb és megbízhatóbb gyarapodás indult meg a kedvező fogadtatás irányában; követésének új módja épült ki, mely jobb szellemi hitbeli és igazabb vallási tapasztalási alapokon nyugodott. Most már egyértelműen véget ért az a többé-kevésbé összetett és megalkuvó átmeneti szakasz a Mester követői által az országról alkotott anyagelvű nézetek és a Jézus által tanított eszményalapúbb és szellemibb nézetek között. Ettől kezdve nyíltabban hirdették az országról szóló evangéliumot a tágabb érvényességi területe és a kiterjedt szellemi jelentőségei vonatkozásában.

2. A PIHENÉS HETE

I.sz. 29. május 8-án vasárnap, Jeruzsálemben a Szanhedrin olyan határozatot hozott, hogy bezárnak minden palesztinai zsinagógát Jézus és követői előtt. Ez a jeruzsálemi Szanhedrin részéről új és példátlan hatáskörbitorlás volt. Röpke két hét alatt a hebroni zsinagógát kivéve Palesztinában minden zsinagóga meghajolt a Szanhedrin eme kiáltványa előtt. A hebroni zsinagóga vezetői nem voltak hajlandók elismerni a Szanhedrin jogát ahhoz, hogy ilyen hatáskört gyakoroljon a gyülekezetük felett. A jeruzsálemi határozat teljesítése megtagadásának alapját a gyülekezeti önrendelkezés védelme és nem annyira a Jézus ügye iránti rokonszenv képezte. Nem sokkal ezt követően a hebroni zsinagóga tűzvészben elpusztult.

Ugyanezen a vasárnap reggelen Jézus egy hétnyi szabadságot hirdetett, arra bíztatva minden tanítványát, hogy térjen haza vagy látogassa meg a barátait annak érdekében, hogy zaklatott lelkük megnyugodjon és hogy bátorító szavakat intézzenek a szeretteikhez. Azt mondta: „Menjetek oda, ahol játékkal vagy halászattal foglalkozhattok, s közben imádkozzatok az ország gyarapodásáért.”

E hét folyamán Nátániel és Zebedeus Jákab komolyabb betegségtől szenvedett. Három napon és éjjelen át sokat szenvedtek egy fájdalmas emésztési zavartól. A harmadik éjszakán Jézus pihenni küldte Szalómét, Jakab anyját, s ő ápolta tovább a szenvedő apostolokat. Jézus természetesen egy pillanat alatt meggyógyíthatta volna e két férfit, de sem a Fiú, sem az Atya nem így jár el az idő és tér evolúciós világain élő emberek gyermekeit sújtó eme hétköznapi nehézségek és csapások esetében. A húsvér testben eltöltött eseménydús élete alatt Jézus egyetlen egyszer sem hajtott végre semmiféle természetfeletti segédkezést a földi családja bármely tagja vagy a közvetlen követőinek bármelyike javára.

A világegyetemi nehézségekkel és a bolygói akadályokkal a halandó teremtmények kifejlődő lelkének növekedése és fejlődése, a fokozatos tökéletesedés érdekében biztosított tapasztalási felkészülés részeként kell szembenézni. Az emberi lélek szellemivé lényegülése azt igényli, hogy a lélek közelről megtapasztalja a valódi világegyetemi problémák széles körének nevelő hatású megoldását. A sajátakaratú teremtmények állati természete és alsóbb rendű formái gondtalan környezetben nem fejlődnek kedvezően. Problémákat hordozó helyzetek, melyekhez erőfeszítésre késztető ingerek társulnak, ezek hatnak közre abban, hogy létrejöjjenek azok az elme-, lélek- és szellemműködések, melyek óriási mértékben hozzájárulnak a halandói fejlődés méltó céljainak eléréséhez és a szellemvégzet felsőbb szintjeire való eljutáshoz.

3. A MÁSODIK MEGBESZÉLÉS TIBÉRIÁSBAN

Május 16-án Tibériásban a jeruzsálemi hatóságok és Heródes Antipász között összehívták a második tanácskozást. A jeruzsálemi vallási és a politikai vezetők egyaránt jelen voltak. A zsidó vezetők azzal a jelentéssel szolgálhattak Heródesnek, hogy Galileában és Júdeában gyakorlatilag minden zsinagóga elzárkózott Jézus tanai elől. Újabb erőfeszítést tettek arra, hogy Heródest rávegyék Jézus letartóztatására, de ő nem volt hajlandó teljesíteni az utasításukat. Május 18-án azonban Heródes beleegyezett abba a tervbe, hogy a Szanhedrin hatóságai kapjanak engedélyt arra, hogy Jézust elfogják és Jeruzsálembe vigyék, hogy ott vallási vádakkal perbe fogják, feltéve, hogy Júdea római ura egyetért ezzel. Időközben Jézus ellenségei szerte Galileában szorgosan terjesztették azt a rémhírt, hogy Heródes Jézus ellen fordult, és hogy az a szándéka, hogy kiírt mindenkit, aki hisz az ő tanításaiban.

Május 21-én, szombat éjjel eljutott a hír Tibériásba, hogy a jeruzsálemi polgári hatóságok nem ellenzik a Heródes és a farizeusok közötti azon megállapodást, hogy Jézust elfogják és Jeruzsálembe vigyék, hogy ott a Szanhedrin elé állítsák a zsidó nemzet szent törvényei semmibe vételének vádjával. Ennek megfelelően röviddel e szombat éjfél előtt Heródes aláírta azt a rendeletet, mely felhatalmazta a Szanhedrin tisztviselőit, hogy elfogják Jézust Heródes felségterületein és erővel Jeruzsálembe vigyék tárgyalásra. Sok oldalról érte erős nyomás Heródest, mielőtt beleegyezését adta volna e kérelemhez, és jól tudta, hogy Jézus az esküdt ellenségei előtt nem számíthat tisztességes tárgyalásra Jeruzsálemben.

4. SZOMBAT ÉJJEL KAPERNAUMBAN

Ugyanezen a szombat éjszakán, Kapernaumban, vezető polgárok ötvenfős csoportja találkozott a zsinagógánál, hogy megvitassák a fontos kérdést: „Mihez kezdjünk Jézussal?” Még éjfél után is beszélgettek és vitatkoztak, de nem tudtak közös megegyezésre jutni. Eltekintve néhány embertől, akik hajlottak arra, hogy Jézus a Messiás, legalábbis szent ember, vagy talán látnok, a tanácskozók négy, közel egyenlő létszámú csoportra oszlottak, akik Jézusról a következőképpen vélekedtek:

1. Hogy ő egy félrevezetett és ártalmatlan vallási megszállott.

2. Hogy ő egy veszélyes és fondorlatos felforgató elem, aki lázadást szíthat.

3. Hogy ördögökkel cimborál, hogy talán ő az ördögök egyik hercege.

4. Hogy nincs magánál, hogy őrült, elméjében zavarodott.

Sokat beszéltek a Jézus által hirdetett tantételekről, melyek az egyszerű embereket izgalomba hozták; ellenségei azt tartották, hogy a tanításai kivihetetlenek, hogy minden összeomlik, ha mindenki őszinte kísérletet tesz arra, hogy az ő ideáinak megfelelően éljen. És sok későbbi nemzedék emberei is ugyanilyen dolgokat mondtak. Számos értelmes és jó szándékú ember, még az e kinyilatkoztatások felvilágosultabb korában is, azt tartja, hogy mai polgárosodott társadalom nem épülhetett volna Jézus tanításaira – és részben igazuk is van. De minden ilyen kétkedő elfelejti, hogy egy sokkal jobb polgárosodott társadalom épülhetett volna az ő tanításaira, és valamikor majd így is lesz. E világ komolyan még sohasem próbálkozott a jézusi tanítások nagymérvű kivitelezésével, függetlenül attól, hogy gyakran történtek halovány kísérletek az úgynevezett kereszténység tantételeinek követésére.

5. A MOZGALMAS VASÁRNAP REGGEL

Május 22. eseménydús nap volt Jézus életében. E vasárnap reggel, még napkelte előtt, Dávid egyik hírnöke érkezett Tibériásból nagy sietve, arról hozott hírt, hogy Heródes úgy rendelkezett, illetőleg úgy akar rendelkezni, hogy a Szanhedrin tisztviselői tartóztassák le Jézust. E küszöbönálló veszély hírére Zebedeus Dávid hivatta a hírnökeit és kiküldte őket a tanítványok minden helyi csoportjához, s összehívta őket egy rendkívüli tanácskozásra aznap reggel hét órára. Amikor Júdás (Jézus öccse) sógornője értesült erről az aggasztó jelentésről, sietve tájékoztatta Jézus egész családját, akik a közelben laktak, s hívta őket, hogy nyomban jöjjenek el a Zebedeus házhoz. És e sürgős hívásra válaszul Mária, Jakab, József, Júdás, és Ruth rövidesen össze is gyűlt.

E kora reggeli megbeszélésen mondta el Jézus a búcsúintelmeit az összegyűlt tanítványoknak; vagyis, egy időre elbúcsúzott tőlük, jól tudva, hogy hamarosan elűzik őket Kapernaumból. Arra utasította mindannyiukat, hogy útmutatásért forduljanak Istenhez és vigyék tovább az ország munkáját a következményektől függetlenül. A vándor hitszónokoknak meghagyta, hogy úgy munkálkodjanak, ahogy jónak látják, addig, amíg nem szólítja őket. Kiválasztott tizenkét vándor hitszónokot, hogy tartsanak vele; a tizenkét apostolnak azt parancsolta, hogy maradjanak vele, bármi történjék is. A tizenkét nőt arra utasította, hogy maradjanak a Zebedeus házban és Péter házában, amíg értük nem küld.

Jézus beleegyezett, hogy Zebedeus Dávid tovább működtesse az országos hírvivői szolgálatot, és akkor a Mestertől búcsúzva Dávid azt mondta: „Menj a dolgodra, Mester. Ne hagyd, hogy a megszállottak elfogjanak, és soha ne kételkedj, hogy a hírnökök a nyomodat követik. Az embereim soha nem fogják elveszíteni a kapcsolatot veled, és rajtuk keresztül tudomásod lesz az ország más részeiről, és általuk mi mind tudni fogunk rólad. Semmi, ami velem történhet, nem fogja akadályozni e szolgálatot, mert kijelöltem első és második vezetőt, és még harmadikat is. Én nem vagyok sem tanító, sem tanhirdető, de az van a szívemben, hogy így tegyek, és senki sem állíthat meg.”

Ezen a reggelen nagyjából 7.30-kor kezdte meg Jézus a búcsúbeszédét csaknem száz hívő előtt, akik az épületben zsúfolódtak össze, hogy meghallgassák. Minden jelenlévő számára komoly alkalom volt ez, Jézus azonban szokatlanul vidáman viselkedett; újra olyan volt, mint a régi önmaga. A hetek komolysága lefoszlott róla, és a szavaival mindegyikükbe hitet, reményt, és bátorságot csepegtetett.

6. JÉZUS CSALÁDJÁNAK MEGÉRKEZÉSE

Ezen a vasárnap reggelen nagyjából nyolc órakor érkezett a helyszínre Jézus földi családjának öt tagja Júdás sógornője sürgős hívására. A húsvér testbeli családja egészéből egyetlen egy tag, Ruth, hitt teljes szívvel és szakadatlanul az ő földi küldetésének isteniségében. Júdás és Jakab, sőt még József is, sokat megőrzött a Jézusba vetett hitéből, de engedték, hogy a büszkeségük megzavarja a jobb ítélőképességüket és valódi szellemi hajlamaikat. Mária szintén szeretet és félelem között, az anyai szeretet és a családi büszkeség között őrlődött, Bár kétségek gyötörték, sohasem tudta egészen elfelejteni Gábriel látogatását, melyre még Jézus születése előtt került sor. A farizeusok azon munkálkodtak, hogy meggyőzzék Máriát, hogy Jézus magán kívül van, megháborodott. Sürgették, hogy kerekedjen fel a fiaival és próbálja meg rávenni őt arra, hogy hagyjon fel a nyilvános tanítással. Bizonygatták Máriának, hogy Jézus rövidesen le fog betegedni, és hogy csak szégyen és gyalázat érheti az egész családot, ha engedik, hogy folytassa ténykedését. Így aztán amikor Júdás sógornőjétől megkapták az üzenetet, mind az öten egyből elindultak Zebedeus házához, mivel már Máriánál együtt voltak, ahol előző este a farizeusokkal találkoztak. Késő éjszakába nyúlóan beszélgettek a jeruzsálemi vezetőkkel, és többé-kevésbé mindannyian meg voltak győződve arról, hogy Jézus furcsán viselkedik, hogy már egy ideje furcsán viselkedik. Bár Ruth nem tudott magyarázatot adni Jézus viselkedésének minden vonására, kitartott amellett, hogy Jézus mindig tisztességesen bánt a családjával és nem volt hajlandó egyetérteni azzal a tervvel, hogy megpróbálják lebeszélni őt a munka folytatásáról.

Útban a Zebedeus házhoz ezekről a dolgokról beszélgettek és egymás között egyetértettek abban, hogy megpróbálják rávenni Jézust arra, hogy térjen haza velük, mert, ahogy Mária mondta: „Tudom, hogy befolyásolni tudnám a fiamat, ha hazajönne és meghallgatna.” Jakab és Júdás hallotta az ama tervvel kapcsolatos híreket, miszerint Jézust le akarják tartóztatni és tárgyalásra Jeruzsálembe akarják vinni. A saját biztonságukat is féltették. Mindaddig, amíg Jézus népszerű személyiség volt, a családja hagyta, hogy a dolgok ebben a mederben folyjanak, de most, hogy a kapernaumi emberek és a jeruzsálemi vezetők hirtelenül szembefordultak vele, nagyon is érezni kezdték a kényelmetlen helyzetükkel járó, feltételezett kegyvesztettség súlyát.

Arra számítottak, hogy találkoznak Jézussal, félrehívják, és arra buzdítják, hogy térjen haza velük. Úgy gondolták, hogy megnyugtatják, hogy elfelejtik, hogy úgy elhanyagolta őket – megbocsátják és elfelejtik ezt – ha felhagy azzal a bolondsággal, hogy megpróbál olyan új vallást hirdetni, mely őrá csak bajt, a családjára pedig csak szégyent hozhat. Minderre Ruth csak annyit mondott: „Én megmondom a bátyámnak, hogy szerintem ő Isten embere, és hogy azt remélem, hogy inkább meghal előbb, mintsem hogy hagyja, hogy ezek a gonosz farizeusok megállítsák a tan hirdetésében.” József ígéretet tett, hogy elhallgattatja Ruth-ot, mialatt a többiek Jézusnál próbálkoznak.

Amikor odaértek a Zebedeus házhoz, Jézus éppen a tanítványoknak szóló búcsúbeszédét tartotta. Megpróbáltak bejutni a házba, ám az zsúfolásig tele volt. Végül a hátsó fedett folyósón telepedtek le és mivel szájról szájra terjedt a híre a megérkezésüknek, végül Simon Péter odasúgta Jézusnak, megszakítva emiatt a beszédjét, hogy: „Nézd csak, anyád és fivéreid itt vannak kint, és nagyon türelmetlenek, hogy beszélhessenek veled.” Jézus anyja ekkor nem értette, hogy miért olyan fontos a követőknek szóló búcsúbeszéd, és nem tudta azt sem, hogy a beszédjét bármelyik pillanatban megtörheti a letartóztatására jövők érkezése. Mária tényleg azt hitte, hogy az oly hosszú, nyilvánvaló elhidegülés után, annak tükrében, hogy ő és Jézus fivérei kegyesen végre eljöttek hozzá, Jézus abbahagyja a beszédet és odajön hozzájuk abban a pillanatban, amint értesül arról, hogy várnak rá.

Ez is csak azon alkalmak közé tartozott, amikor Jézus földi családja nem volt képes megérteni, hogy neki az Atyja ügyében kell járnia. És így Mária és Jézus fivérei nagyon megsértődtek, amikor, annak ellenére, hogy Jézus szünetet tartott a beszédjében, ahogy megkapta az üzenetet, ahelyett, hogy sietett volna az üdvözlésükre, azt hallhatták, hogy dallamos hangját felemelve azt mondja: „Mondjátok meg anyámnak és fivéreimnek, hogy nem kell aggódniuk miattam. Az Atya, aki a világra küldött, nem hagy el engem; és a családomat sem éri semmi baj. Jó bátorságra intsétek őket és vessék bizalmukat az ország Atyjába. De, végül is, ki az én anyám és kik az én fivéreim?” És a két kezét a teremben összegyűlt összes tanítványa felé kinyújtva, azt mondta: „Nekem nincsen anyám; nincsenek fivéreim. Nézzétek anyámat és nézzétek fivéreimet! Mert aki megcselekszi az én Atyám akaratát, aki a mennyben van, az az én anyám, öcsém, és húgom.”

És amikor Mária meghallotta e szavakat, Júdás karjaiba hanyatlott. Mialatt Jézus a búcsúüzenetének zárószavait mondta, Máriát kivitték a kertbe, hogy erőre kapjon. Jézus a beszéd után ki akart menni, hogy beszéljen az anyjával és a fivéreivel, de Tibériásból hírnök érkezett sietve azzal a hírrel, hogy a Szanhedrin tisztviselői már elindultak, felhatalmazva arra, hogy Jézust elfogják és Jeruzsálembe vigyék. András kapta meg az üzenetet és, Jézus beszédjét félbeszakítva, közölte is vele a hírt.

András nem emlékezett, hogy Dávid mintegy huszonöt őrt állított fel a Zebedeus ház környékén, és hogy senki sem lephette meg őket; így megkérdezte Jézust, hogy mi a teendő. A Mester csendben állt a helyiségben, míg anyja, aki, miután hallotta a „Nekem nincsen anyám” szavait, éppen akkor tért magához a megrázkódtatásból a kertben. Épp ekkor történt, hogy a szobában az egyik nő felállt és azt kiáltotta, „Áldott a méh, mely megszült téged és áldottak az emlők, melyek tápláltak.” Jézus egy pillanatra megszakítva az Andrással való beszélgetést, válaszul azt mondta ennek az asszonynak, „Nem, inkább áldott az, aki hallgatja az Isten szavát és mer engedelmeskedni annak.”

Mária és Jézus öccsei úgy gondolták, hogy Jézus nem érti őket, hogy már nem érdeklik őt, nemigen fogták fel, hogy ők voltak azok, akik nem értették Jézust. Jézus tökéletesen megértette, hogy milyen nehéz dolog az emberek számára az, hogy szakítsanak a múltjukkal. Tudta, hogy az emberi lényeket mennyire befolyásolja a tanhirdető ékesszólása, és a lelkiismeret hogyan válaszol az érzelmi folyamodványra, mint ahogy az elme teszi azt az okszerűségre és az észérvekre, de tudta azt is, hogy mennyivel nehezebb dolog meggyőzni az embereket, hogy megtagadják a múltat.

Mindörökre igaz, hogy mindazok, akik úgy hiszik, hogy félreértik őket, illetőleg nem értékelik őket, azok rokonszenvező barátra és megértő tanácsadóra lelnek Jézusban. Jézus figyelmeztette apostolait, hogy az ember ellensége lehet a saját háznépe is, de azt aligha fogta fel, hogy e jóslat mennyire jól beigazolódik az ő saját tapasztalásában. Jézus nem hagyta el a földi családját azért, hogy az Atyja munkáját elvégezze – ők hagyták el őt. Később, a Mester halálát és feltámadását követően, amikor Jakab kapcsolatba került a korai keresztény mozgalommal, mérhetetlenül sokat szenvedett abból kifolyólag, hogy nem lehetett részese Jézus és tanítványai ezen első közösségének.

Ezen események megélése során Jézus úgy döntött, hogy az emberi elméjének korlátozott ismereteire hagyatkozik. Azt akarta, hogy tisztán emberként élje meg mindezt a társaival. És Jézus emberi elméjében az volt, hogy találkozzon a családjával, mielőtt elmegy. Nem akart megállni a beszédje közepén és ezzel a már oly régóta fennálló elkülönülésüket közüggyé tenni. Az volt a szándéka, hogy befejezi a beszédjét és az után még indulás előtt találkozik velük, ám e tervét a soron következő események összejátszása meghiúsította.

A menekülésük sürgős voltát fokozta, hogy a Zebedeus ház hátsó bejáratához Dávid hírnökeinek egy csoportja érkezett. Az általuk okozott mozgolódás megrettentette az apostolokat, akik azt hitték, hogy az újonnan érkezettek a letartóztatóik, és az azonnali elfogástól való félelmükben az elülső bejáraton át a várakozó hajóhoz siettek. És mindez megmagyarázza, hogy Jézus miért nem találkozott a hátsó fedett folyósón várakozó családjával.

De azt mondta Zebedeus Dávidnak, amikor a sietős menekülés közben hajóra szállt: „Mondd meg anyámnak és öcséimnek, hogy nagyra értékelem, hogy eljöttek, és hogy szerettem volna találkozni velük. Értesd meg velük, hogy ne vegyék tőlem zokon, de törekedjenek inkább arra, hogy megismerjék az Isten akaratát és jóindulattal és bátran igyekezzenek megcselekedni azt az akaratot.”

7. A SIETVE TÁVOZÁS

És ezen a vasárnap reggelen, az i.sz. 29. év májusának huszonkettedik napján, Jézus a tizenkét apostolával és a tizenkét vándor tanhirdetővel megkezdte e sietős menekülést a Szanhedrin tisztviselői elől, akik Heródes Antipásztól felhatalmazva elindultak Betszaidából, hogy elfogják és Jeruzsálembe vigyék őt, hogy istenkáromlás és a zsidó nemzet szent törvényeinek egyéb módon való megszegésének vádjával perbe fogják. Már majdnem fél nyolc volt ezen a szép reggelen, amikor e huszonöt főből álló társaság megragadta a lapátokat és evezve elindult a Galileai-tó keleti partja felé.

A Mester hajóját egy másik, kisebb csónak követte, melyben Dávid hat hírnöke tartózkodott, akiket arra utasítottak, hogy maradjanak kapcsolatban Jézussal és társaival és a hollétük és a biztonságuk felől rendszeresen vigyenek híreket a Zebedeus házba Betszaidában, mely egy ideig az országért folyó munka központjául szolgált. Jézus azonban többé nem lelt otthonra Zebedeus házában. Mostantól kezdve végig a hátralévő földi élete alatt a Mesternek tényleg „nem volt hol lehajtania a fejét”. Többé már nem volt olyan hely számára, mely akár csak hasonlított volna egy állandó lakóhelyhez.

Áteveztek a közeli Kheresa faluhoz, a hajót a barátaikra bízták, és megkezdték a Mester földi élete e mozgalmas utolsó évének vándorlásait. Egy időre még Fülöp felségterületein maradtak, Kheresából Cezárea-Filippibe mentek, innen pedig továbbindultak Fönícia partjai felé.

A tömeg ott őgyelgett a Zebedeus ház körül, figyelte, amint a két hajó elindul a tavon a keleti part felé, és a hajók már jócskán bent jártak, amikor a jeruzsálemi hivatalos emberek sietve megérkeztek és keresni kezdték Jézust. Nem akarták elhinni, hogy megszökött előlük, és mialatt Jézus és társasága észak felé tartott Bataneán keresztül, a farizeusok és segítőik csaknem egy teljes hetet töltöttek el azzal, hogy hiába keresték Jézust Kapernaum környékén.

Jézus családja visszatért kapernaumi otthonába és majd egy hetet töltöttek beszélgetéssel, vitával, és imádkozással. Teljes össze voltak zavarodva és meg voltak döbbenve. Csütörtök délutánig nem is nyerték vissza a lelki nyugalmukat, amikor is Ruth tért vissza a Zebedeus háznál tett látogatásból, ahol Dávidtól megtudta, hogy apai bátyja biztonságban van és jó egészségnek örvend és útban van a föníciai partvidék felé.


155. ÍRÁS – MENEKÜLÉS ÉSZAK-GALILEÁN ÁT

 

Röviddel azt követően, hogy Kheresa közelében partot értek ezen a mozgalmas vasárnapon, Jézus és huszonnégy társa egy rövid útszakaszt tett meg észak felé, az után az éjszakát Betszaida-Juliásztól délre, egy szép ligetben töltötték. Ismerték ezt a sátorozásra alkalmas helyet, mert régebben már megálltak itt. Mielőtt nyugovóra tértek volna, a Mester maga köré gyűjtötte a követőit és megvitatta velük a Bataneán és Észak-Galileán át a föníciai partvidékhez tervezett vándorútjuk részleteit.

1. MIÉRT HÁBOROGNAK A POGÁNYOK?

Jézus azt mondta: „Mindannyiotoknak emlékeznie kell, hogy a Zsoltáros miként beszélt ezekről az időkről, amikor azt mondta, ‚Miért háborognak a pogányok és a népek miért szervezkednek hiába? A föld királyai fölkelnek, és a nép urai összeesküsznek, az Úr ellen és fölkentje ellen, mondván, Tépjük szét az irgalombéklyókat és vessük le a szeretet kötelékeit.’

„Ma beteljesülni látjátok mindezt. De nem fogjátok látni a Zsoltáros jövendölése többi részének beteljesülését, mert neki téves eszméi voltak az Ember Fiáról és annak földi küldetéséről. Az én országom szereteten alapul, irgalomban hirdettetik, és önzetlen szolgálat által jön létre. Atyám nem a pogányokon gúnyosan nevetve ül a mennyben. Erős nemtetszésében nem haragos ő. Igaz az az ígéret, hogy a Fiúéi lesznek örökségképpen ezek az úgynevezett pogányok (valójában az ő tudatlan és tanulatlan testvérei). És én e nem-zsidókat irgalmas és odaadó tárt karokkal fogadom. Mindeme szeretet megmutattatik az úgynevezett pogányoknak, függetlenül attól a feljegyzett, szerencsétlen nyilatkozattól, mely arra utal, hogy a győzedelmes Fiú ‚vasvesszővel veri őket és mint a cserépedényt, összetöri őket’. A Zsoltáros arra intett titeket, hogy ‚szolgáljatok az Úrnak félelemmel’ – én arra utasítalak benneteket, hogy hittel lépjetek az isteni fiúi elismertség magas kiváltságaiba; ő azt parancsolja, hogy örüljetek reszketéssel; én arra utasítalak, hogy örüljetek bizonyossággal. Ő azt mondja, ‚Csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék és el ne vesszetek, amikor felgerjed az ő haragja.’ De ti, akik velem éltetek, jól tudjátok, hogy harag és düh nem része az emberek szívében létesítendő mennyországnak. A Zsoltáros azonban megpillantotta az igaz fényt, amikor e figyelmeztetés végén azt mondta: ‚Áldottak, akik e Fiúban bizakodnak.’”

„Amit tesztek, semmiben se váljatok egyoldalúvá és a túlzott szakosodást is kerüljétek. A farizeusok, akik az elpusztításunkra törnek, valóban azt hiszik, hogy az Isten szolgálatában járnak el. A hagyomány olyannyira szűk látókörűvé tette őket, hogy elvakítja őket az előítélet és megkeményíti őket a félelem. Nézzétek a görögöket, akiknek vallás nélküli tudományuk van, míg a zsidóknak tudománynélküli vallásuk. És amikor az embereket annyira félrevezetik, hogy elfogadják az igazság ilyen szűk látókörű és zavaros megbontását, akkor az ő egyetlen reményük az üdvözülésre az, hogy az igazságban összehangoltakká – áttértekké – váljanak.

„Igen nyomatékosan kell kimondanom ezen örökkévaló igazságot: Ha ti, igazságbeli összehangolódás révén megtanuljátok, hogy példát mutassatok életetekben az igazságosság e szép teljességére, akkor embertársaitok keresni fognak titeket, hogy ők is megkapják, amire ti már szert tettetek. Amilyen mértékben az igazságkeresők vonzódnak hozzátok, az mutatja az igazsággal való felruházottságotok, az igazságosságotok mértékét. Amilyen mértékében üzenetetekkel az emberekhez kell mennetek, az valamiképpen azon sikertelenségetek mértéke, hogy mennyire nem tudtok teljes vagy igazságos életet, igazságban összehangolt életet élni.”

3. CEZÁREA-FILIPPIBEN

Bár Jézus a Cezárea-Filippi közelében eltöltött eme két hét alatt nem végzett nyilvános munkát, az apostolok számos csendesebb esti találkozót tartottak a városban, és sok hívő eljött a táborba, hogy Jézussal beszéljen. E látogatás eredményeként igen kevesen csatlakoztak a hívek csoportjához. Jézus mindennap beszélt az apostolokkal, és az apostolok világosabban látták, hogy a mennyország hirdetésével kapcsolatos munkának egy új szakasza kezdődött meg. Kezdték megérteni, hogy „a mennyország nem eszem-iszom, hanem az isteni fiúi elismertség elfogadásával járó szellemi öröm megértése”.

Ottlétük Cezárea-Filippiben valódi próbát jelentett a tizenegy apostolnak; nehezen vészelték túl a két hetet. Csaknem teljesen levertek voltak, és hiányzott nekik a Péter lelkes személyisége által jelentett rendszeres ösztönzés. Ezen időszakban valóban nagy és fárasztó kalandot jelentett neki az, hogy higgyenek Jézusban és a kövessék őt. Bár e két hét során kevés áttértre tettek szert, sok olyat tanultak a Mesterrel való napi tanácskozásokból, amely nagy hasznukra volt.

Az apostolok megtanulták, hogy a zsidók azért rekedtek meg és haldokolnak szellemileg, mert az igazságot hitvallássá merevítették; hogy amikor az igazságot úgy juttatják kifejezésre, mint az álszent kizárólagosság határvonalát, ahelyett, hogy azok a szellemi útmutatás és fejlődés jelzőtábláiul szolgálnának, akkor az ilyen tanítások elveszítik a teremtő és életadó erejüket és végül pusztán állandósító és elmerevítő jellegűvé válnak.

Egyre jobban megtanulták Jézustól, hogy az emberi személyiségekre az időben és örökkévalóságban rejlő lehetőségeik szerint tekintsenek. Megtanulták, hogy sok lelket úgy lehet a legjobban a nem látható Isten szeretetéhez elvezetni, hogy előbb megtanítják őket ama testvéreiknek a szeretetére, akiket látnak. És ezzel kapcsolatban társult új jelentéstartalom a Mester ama kijelentéséhez, mely az embernek a társai iránti önzetlen szolgálatával volt kapcsolatos: „Amit a testvéreim legkisebbekének valamelyikével megtettetek, azt velem tettétek.”

E cezáreai ottlétük egyik nagy tanulsága a vallási hagyományok eredetével függött össze, annak komoly veszélyével, hogy megengedik, hogy a szentségérzet nem szent dolgokhoz, hétköznapi ideákhoz, illetőleg mindennapos eseményekhez kötődjön. Az egyik tanácskozástól azzal a tanítással álltak fel, hogy az igaz vallás az ember őszinte hűsége a legmagasabb rendű és legigazabb meggyőződéseihez.

Jézus arra intette a híveit, hogy amennyiben a vallási vágyaik csak anyagi jellegűek, akkor a természetre vonatkozó egyre gyarapodó ismereteik a dolgok feltételezetten természetfeletti eredetének fokozatos kiszorítása révén végül megfosztják őket az Istenbe vetett hitüktől. De, amennyiben a vallásuk szellemi, a fizikai tudományos fejlődés sohasem tudja megzavarni az örök valóságokba és az isteni értékekbe vetett hitüket.

Megtanulták, hogy amikor a vallás teljesen szellemi indíttatású, akkor az az egész életet értékesebbé teszi, magasrendű célokkal tölti meg, érzékfeletti értékekkel ruházza fel, nagyszerű hajtóerővel ösztönzi, s mindvégig magasztos és éltető reménnyel vigasztalja az emberi lelket. Az igaz vallás rendeltetése az, hogy enyhítsen a létezés terhén; hitet és bátorságot szabadít fel a napi élethez és az önzetlen szolgálathoz. A hit segíti a szellemi életképességet és az igaz eredményességet.

Jézus többször is tanította az apostolainak azt, hogy egyetlen polgárosodott társadalom sem képes sokáig túlélni a vallása legjobb elemeinek elvesztését. És sohasem hagyott fel annak hangsúlyozásával a tizenkettek számára, hogy milyen nagy veszéllyel jár a vallási jelképeknek és szertartásoknak a vallási tapasztalás helyébe állítása. Ő az egész földi életét következetesen annak a küldetésnek szentelte, hogy a vallás fagyott formáit a felvilágosult istenimádat folyékony szabadságaivá olvassza.

4. ÚTBAN FÖNÍCIA FELÉ

Június 9-én, csütörtök reggel, miután Dávid hírnökei révén Betszaidából hírt hoztak az ország ügyének állásáról, az igazság huszonöt tanítójának e csoportja elhagyta Cezárea-Filippit, hogy megkezdje utazását a föníciai partvidék felé. Luz felé kerülték el a lápvidéket, a Magadán-Libanon-hegyi gyalogúttal való kereszteződésig haladva, innen pedig továbbmentek a Szidonba vezető úttal való kereszteződésig, és a helységbe péntek délután érkeztek meg.

Mialatt egy kiugró sziklapárkány árnyékában pihentek s ebédeltek, Luz közelében, Jézus elmondta az egyik legfigyelemreméltóbb beszédjét, melyet az apostolok valaha is hallottak a társaságában eltöltött mindezen évek alatt. Alig telepedtek le, hogy megtörjék a kenyeret, és Simon Péter már meg is kérdezte Jézust: „Mester, lévén, hogy a mennyei Atya mindenről tud, és lévén, hogy az ő szelleme a mi támaszunk a mennyország földi megteremtésében, miért van az, hogy menekülünk az ellenségeink fenyegetései elől? Miért utasítjuk el az igazság ellenségeivel való szembenézést?” De még mielőtt Jézus belekezdett volna Péter kérdésének a megválaszolásába, Tamás közbevágólag megkérdezte: „Mester, én tényleg tudni szeretném, hogy valójában mi a baj a jeruzsálemi ellenségeink vallásával. Mi az igazi különbség az ő vallásuk és a miénk között? Miért van az, hogy ilyen nagy a különbség a hitünkben, amikor mind azt valljuk, hogy ugyanazt az Istent szolgáljuk?” És amikor Tamás elhallgatott, Jézus így szólt: „Bár nem akarok megfelejtkezni Péter kérdéséről, jól tudom, hogy milyen könnyen félreérthetnétek, hogy milyen okaim vannak a zsidók vezetőivel való nyílt összeütközés elkerülésére éppen most, mégis hasznosabb lesz mindnyájatok számára, ha inkább Tamás kérdésére válaszok. És ezt az után teszem meg, hogy végeztetek az ebéddel.”

5. BESZÉLGETÉS AZ IGAZ VALLÁSRÓL

A vallásról szóló ezen emlékezetes beszélgetés összefoglalva és mai kifejezésmódban újrafogalmazva a következő igazságokat tárta fel:

Bár a világ vallásainak kettős az eredete – természetes és kinyilatkoztatási – bármely időpontban és bármely nép körében a vallásos tiszteletnek három különböző formája lelhető fel. És a vallási késztetés e háromféle megnyilvánulása:

1. Kezdetleges vallás. A félig természetes és ösztönös késztetés a rejtelmes energiáktól való félelem és a felsőbbrendű erők imádása iránt, ez főként fizikai természetű vallás, a félelem vallása.

2. A polgárosodott viszonyok vallása. A polgárosodó fajok fejlődő vallási fogalmai és szokásai – az elme vallása – az elfogadott vallási hagyomány tekintélyének értelmi istentana.

3. Igaz vallás – a kinyilatkoztatási vallás. A természetfeletti értékek kinyilatkoztatása, az örök valóságokra való részleges rálátás, a mennyei Atya végtelen jellemének jóságára és szépségére vetett pillantás – a szellem vallása, amint az az emberi tapasztalásban megmutatkozik.

A fizikai érzékek vallását és a természeti ember babonás félelmeit a Mester nem volt hajlandó lekicsinyelni, bár sajnálatát fejezte ki ama tény miatt, hogy az emberiség értelmesebb fajainak vallási formáiban az imádat e kezdetleges formája oly nagy mértékben van jelen. Jézus egyértelművé tette, hogy az elme vallása és a szellem vallása közötti nagy különbség az, hogy míg az előbbit egyházi tekintély tartja fenn, addig az utóbbit teljes mértékben az emberi tapasztalás.

És ez után a Mester, tanítási órájában, folytatta ezen igazságok tisztázását:

Amíg a fajok nem válnak magas fokon értelmessé és teljesebb mértékben polgárosulttá, mindaddig megmarad sok olyan gyerekes és babonás szertartás, mely olyannyira jellemző a fejletlen és visszamaradt népek evolúciós vallási szokásaira. Amíg az emberi faj a fejlődésben nem jut el a szellemi tapasztalás valóságainak egy magasabb szintű és általánosabb felismeréséhez, mindaddig férfiak és nők továbbra is nagyszámban fogják személyesen előnyben részesíteni azokat a tekintélyi vallásokat, melyek csak értelmi beleegyezést kívánnak meg, szemben a szellem vallásával, mely az elme és a lélek tevékeny részvételét kívánja meg abban a hitbéli kalandban, mely a fokozatos emberi tapasztalás zord valóságaival való megbirkózásra irányul.

A tekintélyi hagyományelvű vallások elfogadása könnyű kiutat jelent az ember azon késztetése számára, mely a szellemi természetével járó vágyainak kielégítésére irányul. A bevett, megmerevedett, és beállott tekintélyi vallások olyan könnyen elérhető menedéket nyújtanak, ahová az ember zavart és háborgó lelke elmenekülhet, amikor félelem gyötri és bizonytalanság kínozza. Az ilyen vallás az általa nyújtott megelégedések és bizonyosságok árául csak tétlen és tisztán értelmi beleegyezést kíván meg.

És hosszú ideig fognak a földön élni olyan félénk, bátortalan, és tétova egyének, akik így akarják a vallási vigaszaikat biztosítani, még akkor is, hogyha a tekintélyi vallásokkal sorsközösséget vállalva engedményeket tesznek a személyiség függetlensége terén, alábbadják az önérzetük méltóságát, és végképp feladják azon jogukat, hogy részt vegyenek a minden lehetséges emberi tapasztalás legizgalmasabbikában és legösztönzőbbikében: az igazság utáni személyes kutatásban, az értelmi felfedezés veszélyeivel való szembenézés lelkesültségében, a személyes vallási tapasztalás valóságainak felfedezésére irányuló elhatározásban, ama legfelsőbb szintű megelégedettségben, mely az értelmi kétség feletti szellemi hit győzelme tényleges felismerésének személyes diadala megtapasztalásából fakad, amint azt az ember őszintén elnyeri a minden emberi lét legfelsőbb kalandjában – abban, hogy az ember keresi Istent, önmagáért és önmagaként, és megtalálja őt.

A szellem vallása erőfeszítést, küzdelmet, összeütközést, hitet, határozottságot, szeretetet, hűséget, és fejlődést jelent. Az elme vallása – a tekintély istentana – ezek igénybevételére kevéssé vagy semennyire sem készteti az alakias híveket. A hagyomány biztonságos menedék és könnyű út ama félénk és bátortalan lelkeknek, akik ösztönösen kerülik azokat a szellemi küzdelmeket és elmebéli bizonytalanságokat, melyek azokkal a hitet igénylő utazásokkal járnak, melyek a szellemi valóságok távolabbi partjainak felfedezése érdekében a feltáratlan igazság nyílt vizein tett merész vállalkozások, ahogy azokat a fejlődő emberi elme feltárja és a kifejlődő emberi lélek megtapasztalja.

És Jézus így folytatta: „Jeruzsálemben a vallási vezetők a hagyományos tanítóik és a más korokban élt látnokaik különféle tantételeit az értelmi hiedelmek bevett rendszerévé, egy tekintélyi vallássá alakították. Minden ilyen vallás főként az elméhez szól. És mi most elérkeztünk oda, hogy egy ilyen vallással kerüljünk halálos összeütközésbe, lévén, hogy nagyon rövid idő múlva egy új vallást fogunk bátran hirdetni – egy olyan vallást, mely a szó mai értelmében nem vallás, mégis olyan vallás, mely főként az Atyám isteni szelleméhez szól, mely az emberi elmében lakozik; egy olyan vallás, mely tekintélyét az elfogadásának gyümölcseiből nyeri, melyek oly bizonyosan megjelennek mindazok személyes tapasztalásában, akik valóban és igazán hisznek e felsőbb szellemi közösség igazságaiban.”

A huszonnégyekre egyenként rámutatva és néven szólítva őket Jézus azt mondta: „És most, vajon melyikőtök akarná inkább a jeruzsálemi farizeusok által védelmezett, elfogadott és megmerevedett valláshoz vezető könnyű utat választani, mintsem, hogy elszenvedje azokat a nehézségeket és üldöztetéseket, melyek azzal a küldetéssel járnak, hogy az üdvözülés egy jobb módját hirdetitek az embereknek, miközben felismeritek az abból eredő megelégedést, hogy felfedezitek magatoknak a mennyország örökkévaló igazságaiban és legfelsőbb nagyságaiban nyert élő és személyes tapasztalás valóságainak szépségeit? Félősek, erőtlenek, és nyugalmat keresők vagytok? Féltek attól, hogy az igazság Istenének kezébe tegyétek jövőtöket, akinek pedig a fiai vagytok? Bizalmatlanok vagytok az Atyával szemben, akinek a gyermekei vagytok? Visszatérnétek a hagyományelvű tekintélyi vallás bizonyságát és értelmi megállapodottságát jelentő könnyű útra, vagy felkészültök, hogy elinduljatok velem abba a bizonytalan és nyugtalan jövőbe, hogy hirdessük a szellem vallásának új igazságait, a mennyországot az emberek szívében?”

Az őt hallgatók mind a huszonnégyen felálltak, jelezni akarták az ezzel kapcsolatos egységüket és elkötelezettségüket, mely egyike volt ama kevés érzelmi kérelmeknek, melyet Jézus valaha is előadott nekik, de Jézus felemelte a kezét, megállította őket, mondván: „Most vonuljatok el magatokban, mindegyikőtök az Atyával, és úgy találjátok meg az érzelemmentes választ a kérdésemre, és ha találtátok ilyen igaz és őszinte lelki viszonyulást, mondjátok el azt a választ szabadon és bátran az én Atyámnak és a ti Atyátoknak, akinek szeretetteljes végtelen élete maga a szelleme annak a vallásnak, melyet hirdetünk.”

A vándor hitszónokok és az apostolok egy időre elvonultak magukban. Szellemüket felemelte, elméjüket megihlette, érzelmeiket pedig erősen felkavarta az, amit Jézus mondott. De amikor András összehívta őket, a Mester csak annyit mondott: „Folytassuk utunkat. Föníciába megyünk egy időre, és mindegyikőtöknek imádkoznia kell az Atyához, hogy az elmétek és testetek érzelmeit alakítsa át az elme magasabb szintű hűségeivé és a szellem nagyobb megelégedettséget nyújtó tapasztalásaivá.”

Az úton a huszonnégyek csendesek voltak, de rövidesen beszédbe elegyedtek egymással, és aznap délután három órakor már nem tudtak továbbmenni; megálltak pihenni, és Péter, Jézushoz fordulva, azt mondta: „Mester, az élet és az igazság szavaival szóltál hozzánk. Többet szeretnénk hallani; nagyon kérünk, beszélj még nekünk ezekről a dolgokról.”

6. A MÁSODIK BESZÉLGETÉS A VALLÁSRÓL

És így, amíg a hegyoldal árnyékában pihentek, Jézus folytatta a tanításukat a szellem vallásáról, és lényegében a következőket mondta:

Olyan társaitok közül jöttetek, akik azt választják, hogy megelégednek az elme vallásával, akik biztonságra törekednek és az igazodást részesítik előnyben. Ti azt választottátok, hogy a tekintélyi bizonyosság érzéseit lecserélitek a kalandvágyó és fejlődőképes hit szelleme által jelentett bizonyosságokra. Ti mertetek tiltakozni az intézményes vallás nehéz bilincse ellen és vállaltátok, hogy elutasítjátok a lejegyzett hagyományok tekintélyét, melyeket most az Isten szavának tekintenek. Atyánk valóban Mózesen, Illésen, Ésaiáson, Ámószon, és Hóseán keresztül szólt, de nem hagyott fel azzal, hogy az igazság szavait intézze a világhoz, amikor e régi látnokok már elmondták a mondandójukat. Atyám nem tesz különbséget fajok vagy nemzedékek között annyiban, hogy az igazság szava engedélyezett volna egy korszak számára és vissza lenne tartva egy másiktól. Ne kövessétek el azt a botorságot, hogy isteninek nevezitek azt, ami teljes mértékben emberi, és ne essetek abba a hibába, hogy nem halljátok meg az igazság azon szavait, melyek nem az ihletettségűnek hitt, hagyományosan csalhatatlannak vélt forrásokon keresztül érkeznek.

Felszólítottalak benneteket, hogy szülessetek újjá, hogy szellemtől szülessetek. Kihívtalak benneteket a tekintély sötétségéből és a hagyomány fásultságából ama felismerés érzékfeletti fényére, hogy a magatokénak tudhatjátok a lehető legnagyobb felfedezési lehetőséget, mely az emberi lélek előtt állhat – az Isten megtalálásának magasztos élményét magatokért, magatokban, és magatoknak, s hogy mindezt a saját személyes tapasztalásotok tényeként hajtsátok végre. És így juthattok el a halálból az életre, a hagyomány tekintélyétől az Isten megismerésének megtapasztalásához; így juttok el a sötétségből a világosságra, az örökölt faji hittől a tényleges tapasztalás révén elért személyes hithez; és ezáltal fejlődtök tovább az elődeitektől kapott elmei istentantól a szellem igaz vallása felé, mely a lelketekben épül ki örökkévaló felruházottságotokként.

A vallásotok a hagyományelvű tekintélyben való puszta értelmi hitből át fog változni azon élő hit tényleges megtapasztalásává, mely képes megragadni az Isten valóságát és mindent, ami az Atya isteni szellemével kapcsolatos. Az elme vallása reménytelenül a múlthoz köt titeket; a szellem vallása fokozatos kinyilatkoztatásban áll és mindegyre magasabb és szentebb teljesítményekre hív a szellemi eszményképek és örök valóságok elérése terén.

Bár a tekintély vallása a szilárd biztonság azonnal igénybe vehető érzését nyújtja, az ilyen átmeneti megelégedettségért a szellemi függetlenségetek és vallási szabadságotok elvesztésének árát fizetitek. Atyám nem követeli meg tőletek a mennyországba való bejutás áraként, hogy rákényszerítsétek magatokat, hogy olyan dolgokban higgyetek, melyek szellemi értelemben visszataszítóak, szentségtelenek, és hamisak. Nem kívánják meg tőletek, hogy a saját irgalom-, igazságosság-, és igazságérzéketeken erőszakot tegyetek azáltal, hogy a vallási formák és szertartások túlhaladott rendszerének vetitek alá magatokat. A szellem vallása mindörökre hagyja, hogy szabadon kövessétek az igazságot, vezessen bármerre is a szellem benneteket. És vajon ki mondhatná meg – talán e szellemnek van olyan közölnivalója e nemzedék számára, melyet más nemzedékek nem voltak hajlandók meghallgatni?

Szégyen azokra a hamis vallási tanítókra, akik éhes lelkeket akarnak visszarángatni a ködös és távoli múltba és otthagynák őket! És így e szerencsétlenek arra vannak ítélve, hogy minden új felfedezés megrémítse őket, s az igazságra vonatkozó minden új kinyilatkoztatás megzavarja őket. A látnok, aki azt mondta, „teljes békében tartatik az, ki elméjében megmarad Isten mellett”, nem olyan ember volt, aki tisztán értelmileg hitt a tekintélyelvű istentanban. Ez az igazságot ismerő ember felfedezte Istent; ő nem csak beszélt Istenről.

Arra intelek benneteket, hogy hagyjatok fel azzal a szokással, hogy mindig a régi látnokokat és Izráel hőseit idézgetitek, ehelyett törekedjetek arra, hogy a Fenséges élő látnokaivá és a jövő országának szellemi hőseivé váljatok. A múlt Istent ismerő vezetőinek tisztelete talán méltó dolog, de ha így tesztek, akkor vajon miért kellene feláldoznotok az emberi létezés legfelsőbb tapasztalását: megtalálni Istent magatok számára és megismerni őt a saját lelketekben?

Az emberiség minden fajának megvan a maga elmei szemléletmódja az emberi létről; ezért kell az elme vallásának mindig e különféle faji nézőpontokkal lépést tartania. A tekintélyi vallások sohasem képesek egyesülni. Az emberi egység és a halandói testvériség csakis a szellem vallásával való felsőbbrendű felruházottság révén és azon keresztül teremthető meg. A faji elmék különbözhetnek, de az egész emberiségnél ugyanaz az isteni és örökkévaló szellem lakozik. Az emberi testvériség reménye csak akkor valósulhat meg, amikor, és amint, az elütő, tekintélyi elme-vallásokat áthatja és háttérbe szorítja a szellem egyesítő és megnemesítő vallása – a személyes szellemi tapasztalás vallása.

A tekintélyi vallások csak arra képesek, hogy megosszák az embereket és lelkiismereti csatarendbe állítsák őket egymás ellen; a szellem vallása fokozatosan közelebb hozza az embereket egymáshoz és rábírja őket, hogy megértő módon rokonszenvezővé váljanak a másik iránt. A tekintélyi vallások egységes hitet követelnek az emberektől, ám ezt a világ mai állapotában lehetetlen dolog kivitelezni. A szellem vallása csak a tapasztalás egységét igényli – a végzet egyformaságát – a hitbeli változatosságnak azonban tág teret ad. A szellem vallása csak a rálátás egyformaságát igényli, de nem követeli meg a nézőpont és a szemlélet egyformaságát. A szellem vallása nem az értelmi nézőpontok egységes voltát teszi szükségessé, hanem csak a szellemérzés egységét. A tekintély vallásai élettelen hitvallásokká dermednek; a szellem vallása a szeretetteljes szolgálat és az irgalmas segédkezés megnemesítő cselekedeteinek egyre erősödő örömévé és szabadságává növekszik.

De vigyázzatok, hogy nehogy bármilyekőtök is lenézze Ábrahám gyermekeit azért, mert a hagyományelvű sivárság e rossz napjaiban elbuktak. Eleink elmerültek az Isten állhatatos és szenvedélyes keresésében, és rá is leltek úgy, ahogy semmilyen más osztatlan emberi faj nem ismerte meg őt Ádám kora óta, aki sokat tudott erről, lévén, hogy maga is az Isten Fia volt. Atyám figyelmét nem kerülte el Izráel hosszú és lankadatlan küzdelme, mely Mózes kora óta folyik, hogy megtalálják Istent és megismerjék Istent. A zsidók kimerült nemzedékei nem hagytak fel azzal, hogy fáradságosan munkálkodjanak, verítékezzenek, keményen dolgozzanak, és egy félreértett és megvetett nép szenvedéseit viseljék és szomorúságait megtapasztalják, teszik mindezt annak érdekében, hogy csak egy kicsit is közelebb kerüljenek az Istennel kapcsolatos igazság felfedezéséhez. És Izráel minden tévedése és botlása dacára atyáink Mózestől Ámósz és Hósea idejéig fokozatosan kinyilatkoztattak az egész világnak egy, az örökkévaló Istenre vonatkozó, egyre tisztább és egyre igazabb képet. És így készítették elő a terepet az Atyáról szóló még nagyobb kinyilatkoztatás előtt, melynek megosztására ti kaptatok felhívást.

Soha ne feledjétek, hogy az élő Isten akaratának felfedezésére irányuló törekvésnél nagyobb megelégedettséget és nagyobb izgalmat okozó kaland csak egy van, mégpedig az ezen isteni akarat megcselekedésére tett őszinte erőfeszítés legfelsőbb tapasztalása. És azt se feledjétek, hogy az Isten akarata bármely földi foglalatosságban megcselekedhető. Némely szólítás nem szent, mások meg világiak. Minden dolog szent azok életében, akiket a szellem vezet; vagyis akik az igazságnak alárendeltek, akiket a szeretet nemesít meg, akiket irgalom vezérel, és akiket tisztességesség – igazságosság – korlátoz. A szellem, melyet Atyám és én elküldünk a világba nemcsak az Igazság Szelleme lesz, hanem az eszményelvű szépség szelleme is.

Fel kell hagynotok azzal, hogy az Isten szavát csak az istentani tekintély régi feljegyzéseinek lapjain keresitek. Akik az Isten szellemétől születnek, azok attól kezdve az Isten szavát annak látszólagos eredetétől függetlenül érzékelik. Az isteni igazságot nem szabad lebecsülni azért, mert az átadási csatornája láthatólag emberi. Sok társatok olyan beállítottságú, hogy elfogadja az Isten elméletét, és közben szellemileg nem képesek felismerni az Isten jelenlétét. És éppen ez az oka annak, hogy miért tanítottam nektek azt, hogy a mennyország a legjobban egy őszinte gyermek szellemi hozzáállásának elsajátítása révén ismerhető meg. Nem a gyermek elmebéli éretlenségét ajánlom nektek, hanem inkább azt a szellemi egyszerűséget, mellyel egy ilyen, hitre könnyen és bizodalomra teljesen fogékony kisgyermek rendelkezik. Nem olyan fontos, hogy megismerjétek az Istennel kapcsolatos tényt, mint inkább hogy egyre gyarapodjatok ama képességetekben, hogy érezzétek az Isten jelenlétét.

Mihelyt hozzáfogsz, hogy megtaláld Istent a lelkedben, rövidesen egyre inkább felfedezed őt más emberek lelkében és végül egy hatalmas világegyetem minden teremtményében és teremtésrészében is. De vajon milyen eséllyel kell megjelennie az Atyának a legfelsőbb szintű elkötelezettségek és isteni eszményképek Isteneként olyan emberek lelkében, akik kevés vagy semennyi időt sem szentelnek az ilyen örök valóságok figyelmes tanulmányozásának? Bár az elme nem a szellemi természet fészke, az valóban az ahhoz vezető kapualj.

De ne kövessétek el azt a hibát, hogy másoknak próbáljátok bizonygatni, hogy megtaláltátok az Istent; ilyen megalapozott bizonyítékot tudatosan nem tudtok előadni, jóllehet van két pozitív és hathatós kimutatási módja ama ténynek, hogy Istent ismerők vagytok, és ezek:

1. Az Isten szellemének gyümölcsei, melyek a napi megszokott életetekben megmutatkoznak.

2. Az a tény, hogy az egész élettervetek pozitív bizonyítékot szolgáltat arra, hogy fenntartás nélkül kockára tettétek mindeneteket a halál utáni továbbélés kalandjában ama reményre törekedve, hogy megtaláljátok az örökkévalóság Istenét, akinek jelenlétéből ízelítőt kaptatok az időben.

Félreértés ne essék, Atyám mindig válaszolni fog a hit legkisebb szikrájára is. Figyeli az ősember fizikai és babonás érzelmeit. És azon őszinte, de bátortalan lelkek esetében, akiknek hite oly gyenge, hogy az csak kevéssel több, mint értelmi igazodás a tekintélyi vallás iránti tétlen beleegyező magatartáshoz, azoknál az Atya mindig éberen figyel, hogy elismerhessen és támogathasson minden ilyen, az ő elérésére irányuló gyenge próbálkozást. De tőletek, akiket kihívtam a sötétségből a világosságra, elvárható, hogy teljes szívvel higgyetek; a hiteteknek kell uralnia a test, az elme, és a szellem együttes magatartását.

Ti az apostolaim vagytok, és számotokra a vallás nem válhat olyan istentani menedéké, ahová elmenekülhettek az attól való félelmetekben, hogy szembenézzetek a szellemi fejlődés és az eszményalapú kaland rideg valóságaival; a ti esetetekben a vallásnak inkább ama valós tapasztalás tényévé kell válnia, mely igazolja, hogy az Isten megtalált titeket, eszményivé, nemessé, és szellemlényegűvé tett benneteket, és hogy vállaltátok azt az örökkévaló kalandot, hogy megtaláljátok Istent, aki már így megtalált és fiúi elismertségbe helyezett titeket.

És amikor Jézus befejezte a beszédet, intett Andrásnak és, nyugat felé, Fönícia irányába mutatva, így szólt: „Folytassuk utunkat.”


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.