Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


146. ÍRÁS – AZ ELSŐ TANHIRDETŐ VÁNDORÚT GALILEÁBAN

 

A galileai első nyilvános tanhirdető vándorút i.sz. 28. január 18-án vasárnap kezdődött meg, és nagyjából két hónapon át tartott, s azzal ért véget, hogy március 17-én visszatértek Kapernaumba. E vándorúton Jézus és a tizenkét apostol, akiket János korábbi apostolai segítettek, hirdették az evangéliumot és keresztelték a híveket Rimmonban, Jotapatában, Rámában, Zebulunban, Jirónban, Gischalában, Korazinban, Mádonban, Kánában, Nainban, és Éndórban. E városokban laktak és tanítottak, és sok egyéb kisebb városban is hirdették az országról szóló evangéliumot, ahogy azokon áthaladtak.

2. JOTAPATÁBAN

Jotapata egyszerű emberei ugyan örömmel hallgatták Jézust és az apostolokat és sokan el is fogadták az országról szóló evangéliumot, mégis, Jézusnak az e kisvárosban való ottlétük második estéjén elmondott beszéde a huszonnégy apostolnak, volt az, ami a jotapatai küldetést minden mástól megkülönböztette. Nátániel fejében volt némi zavar a Mesternek az imáról, a köszönetnyilvánításról, és az istenimádatról szóló tanításait illetően, és a kérdésére válaszolva Jézus hosszan beszélt a tanítása további magyarázataként. Mai kifejezésmódban összefoglalva e beszéd az alábbi pontok kiemelésével mutatható be:

1. A gonoszságnak az ember szívébe való tudatos és folyamatos befogadása fokozatosan lerombolja az emberi léleknek azon érintkezési szellem-körökkel való ima-kapcsolatát, mely összeköttetés az ember és Alkotója között van. Az Isten természetesen meghallgatja a gyermeke kérelmét, de amikor az emberi szív szándékosan és folyamatosan befogadja a gonoszság eszméit, akkor a földi gyermek és a mennyei Atyja közötti személyes összeköttetés fokozatosan megszakad.

2. Az az ima, mely összeegyeztethetetlen az Isten ismert és fennálló törvényeivel, utálatos a paradicsomi Istenségek előtt. Ha az ember nem akarja meghallgatni az Isteneket, amint azok a szellem, az elme, és az anyag törvényeiben szólnak a teremtményükhöz, akkor a teremtmény ilyen szándékos és tudatos megvetése arra készteti a szellemszemélyiségeket, hogy ne hallgassák meg az ilyen, a törvénnyel szembehelyezkedő és engedetlen halandók személyes kérelmeit. Jézus idézett az apostoloknak Zekarjahu látnoktól: „De nem vették figyelembe és lázadó vállat mutattak és befogták a fülüket, nehogy halljanak. Igen, megkeményítették a szívüket, mint a gyémánt, nehogy megértsék a törvényemet és a szavaimat, amelyeket a szellemem révén a látnokokon keresztül küldtem; ezért a rossz gondolkodásuk eredményei nagy haragként zúdultak a bűnös fejükre. És így az történt, hogy hiába kiáltottak irgalomért, nem hallgatták meg őket.” És az után Jézus idézte a bölcs ember mondását, aki azt mondta: „Aki elfordítja fülét az isteni törvény meghallgatásától, annak még az imája is irtózat tárgya.”

3. Az Isten-ember érintkezési csatorna emberi végének megnyitásával a halandók számára nyomban igénybe vehetővé válik a világok teremtményei felé irányuló isteni segédkezés örökké mozgásban lévő árama. Amikor az ember meghallgatja Istennek az emberi szívben lakozó szellemét, akkor az ilyen tapasztalásban eredendően benne van az a tény, hogy az Isten egyidejűleg meghallgatja annak az embernek az imáját. Még a bűn megbocsátása is ugyanezen tévedhetetlen minta alapján működik. A mennyei Atya már az előtt megbocsátott nektek, hogy a megbocsátás kérésére gondoltatok volna, de az ilyen megbocsátás mindaddig nincs meg a személyes vallási tapasztalásotokban, amíg meg nem bocsátotok az embertársaitoknak. Az Isten megbocsátását valójában nem befolyásolja az, hogy megbocsátotok-e a társaitoknak, viszont a tapasztalásban ez pontosan így történik. És az isteni és emberi megbocsátás összhangjának e ténye nyert felismerést és kapcsolódott össze abban az imában, melyet Jézus az apostoloknak tanított.

4. Van egy igazságossági alaptörvény a világegyetemben, melynek megkerülésére a kegyelemnek nincs hatalma. A Paradicsom önzetlen dicsőségeiben az idő és tér teremtésrészein élő teljesen önző teremtmény nem részesülhet. Még az Isten végtelen szeretete sem képes rákényszeríteni az örök továbbélés üdvözülését egyetlen olyan halandó teremtményre sem, aki nem a továbbélést választja. A kegyelem bőségesen adományozható, azonban, végeredményben, vannak az igazságnak olyan parancsai, melyeket még az irgalommal egyesült szeretet sem képes eredményesen érvényteleníteni. Jézus megint a héber írásokból idézett: „Hívtalak benneteket és ti nem hallgattatok meg; a kezemet nyújtottam, de nem figyelt senki. Semmibe vettétek minden tanácsomat, és a feddésemmel mit sem törődtetek, és e lázadó magatartás miatt elkerülhetetlenné válik, hogy hívjatok engem és ne kapjatok választ. Lévén, hogy elutasítottátok az élet útját, kereshettek engem nagy igyekezettel a szenvedés óráin, mégsem fogtok megtalálni.”

5. Akik irgalmat akarnak, azoknak irgalmat kell mutatniuk; ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek. Amilyen szellemmel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Az irgalom nem teljesen váltja ki a világegyetemi tisztességességet. A végén igaznak bizonyul: „Aki befogja a fülét a szegények jajszava elől, az maga is segítségért fog kiáltani egy napon, de senki sem hallja majd meg.” Bármely ima őszintesége annak bizonysága, hogy meghallgatást nyer; bármely kérelem szellemi bölcsessége és világegyetemi összefüggése az, amely meghatározza a válasz idejét, módját, és mértékét. Egy bölcs apa nem szó szerint válaszol a tudatlan és tapasztalatlan gyermekeinek buta imáira, jóllehet a gyermekek számára sok öröm és valódi lelki megelégedés származhat az ilyen képtelen kérelmek előadásában.

6. Mihelyst teljes mértékben a mennyei Atya akarata megcselekedésének szenteltétek magatokat, minden kérelmetekre azért érkezik válasz, mert az imáitok teljes mértékben megfelelnek az Atya akaratának, és az Atya akarata mindig megnyilvánul az ő hatalmas világegyetemében. Amit az igaz fiú kíván és amit a végtelen Atya akar, az úgy VAN. Az ilyen ima nem maradhat megválaszolatlan, és semmilyen más kérelemre nem adatható teljes válasz.

7. Az igaz ember kiáltása az Isten gyermekének olyan hites cselekedete, mely megnyitja az Atya jóság, igazság, és irgalom tárházának ajtaját, és e jó ajándékok már régóta vártak arra, hogy a fiú eljöjjön értük és elvegye azokat. Az ima nem változtatja meg az Isten viszonyulását az emberhez, viszont átalakítja az embernek a változhatatlan Atyával szembeni beállítottságát Az ima hajtóereje az, ami megtalálja a helyes utat az isteni meghallgatás felé, nem pedig a társadalmi, gazdasági, vagy külsődleges vallási helyzete annak, aki imádkozik.

8. Ima nem alkalmazható annak érdekében, hogy az ember elkerülje az időbeli késedelmeket vagy hogy meghaladja a tér korlátait. Az ima rendeltetése nem az, hogy a sajátlényeg felmagasztalásának vagy az embertársakkal szembeni tisztességtelen előny megszerzésének eszköze legyen. A teljesen önző lélek nem képes imádkozni a szó szoros értelmében. Jézus azt mondta: „A legfelsőbb örömetek az Isten jellemében legyen, és ő biztosan teljesíti a szívetek őszinte vágyait.” „Utatokat bízzátok az Úrra; bízzatok benne, és cselekedni fog.” „Mert az Úr meghallja a szükséget szenvedők kiáltását, és tekintetbe veszi az inségeskedők imáját.”

9. „Én az Atyától jöttem; ezért amennyiben valaha is kétséged van afelől, hogy mit kérj az Atyától, kérj az én nevemben, és én a kérelmedet a valós igényeid és vágyaid szerint és az Atyám akaratának megfelelően előadom.” Őrizkedj annak nagy veszélyétől, hogy önző légy az imáidban. Kerüld a magadért való túl sok imádkozást; többet imádkozz a testvéreid szellemi fejlődéséért. Kerüld az anyagelvű imádkozást; imádkozz a szellemben és a szellem ajándékaiban való bőségért.

10. A betegekért és a szenvedőkért imádkozva ne várjátok el, hogy a kérelmeitek majd helyettesítik a szenvedők szükségleteit kielégítő szeretetteljes és értelmes segédkezést. Imádkozzatok a családotok, a barátiatok, és a társaitok jólétéért, de különösen azokért imádkozzatok, akik káromolnak benneteket, mutassatok be szeretetteljes kérelmeket azokért, akik üldöznek benneteket. „De hogy mikor imádkozzatok, azt nem mondom meg. Csakis a bennetek lakozó szellem vezethet benneteket ama kérelmek kimondására, melyek kifejezik a szellemek Atyjával való belső kapcsolatotokat.”

11. Sokan csak akkor folyamodnak imádkozáshoz, amikor bajban vannak. Az ilyen gyakorlat meggondolatlan és félrevezető. Igaz, jól teszitek, hogy imádkoztok a gondjaitok közepette, de gondolnotok kell arra is, hogy fiúként beszéljetek Atyátokhoz olyankor is, amikor minden rendben van a lelketekkel. A valódi kérelmeiteket mindig titkoljátok. Emberek ne hallják a személyes imáitokat. A köszönőimák megfelelők az istenimádók csoportjai számára, de a lélek imája személyes kérdés. Az Isten minden gyermeke számára megfelelő imamintából csak egy van, s ez pedig: „Mindazonáltal, a te akaratod legyen meg.”

12. Mindenkinek, aki hisz ezen evangéliumban, őszintén imádkoznia kell a mennyország kiterjesztéséért. A héber írások minden imája közül Jézus a legkedvezőbben a Zsoltáros kérelmeiről nyilatkozott: „Teremts tiszta szívet bennem, ó Isten, s élessz igaz szellemet bennem. Tisztíts meg a titkos bűnöktől és tartsd vissza szolgádat az öntelt vétségtől.” Jézus hosszan beszélt az imának a meggondolatlan és bántó beszéddel való kapcsolatáról, ezt idézve: „Állíts, ó Uram, őrséget szám elé; védelmezd ajkam kapuját.” „Az emberi nyelv”, mondta Jézus, „olyan testrész, melyet csak kevés ember képes megzabolázni, de az emberben lakozó szellem képes e fékezhetetlen testrészt a türelem kedves hangjává és az irgalom ösztönző szolgálójává alakítani.”

13. Jézus azt tanította, hogy a földi életútra vonatkozó isteni útmutatásért való imádkozás fontosság tekintetében az Atya akaratának megismerése iránti kérelem után következik. A valóságban ez isteni bölcsességért való imádkozást jelent. Jézus sohasem tanította, hogy imádkozás révén emberi tudásra vagy különleges szakértelemre lehetne szert tenni. Azt viszont tanította, hogy az ima hozzájárul ahhoz, hogy az egyénnek az isteni szellem jelenlétével kapcsolatos befogadóképessége növekedjen. Amikor Jézus az apostolait a szellemben és igazságban imádkozni tanította, akkor elmagyarázta, hogy az őszintén és az illető megvilágosodottságának megfelelően való, a teljes szívvel és belátón, a komolyan és állhatatosan vett imádkozást részesíti előnyben.

14. Jézus figyelmeztette apostolait, hogy ne gondolják, hogy imáikat eredményesebbé tehetik díszes ismétlésekkel, ékesszóló kifejezésmóddal, böjtöléssel, önsanyargatással, vagy áldozatokkal. De arra intette a híveit, hogy az imát annak eszközéül használják, hogy a köszönetnyilvánításon keresztül eljussanak az igazi istenimádathoz. Jézus helytelenítette, hogy a követői imáiban és istenimádataiban oly kevés a köszönetnyilvánító szellem. Ez alkalommal az írásokból idézett, azt mondta: „Jó dolog az Úrnak köszönetet mondani és a Fenséges nevének dicsőítő énekeket zengeni, méltányolni szeretetét minden reggel és hűségét minden éjszaka, mert munkáján keresztül az Isten töltött el engem örömmel. Mindenben az Isten akaratának megfelelően mondok köszönetet.”

15. És az után Jézus azt mondta: „Túlságosan ne aggódjatok állandóan a hétköznapi szükségleteitek miatt. A földi létetekkel járó problémáitokat illetően ne nyugtalankodjatok, de mindeme dolgokban ima és fohász révén, az őszinte köszönetnyilvánítás szellemével, hagyjátok, hogy a szükségleteitek feltáruljanak Atyátok előtt, aki a mennyben van.” Ez után az írásokból idézett: „Dicsőítem Isten nevét énekemben és ünnepi hálával magasztalom. És ez jobban tetszik Istennek, mint az áldozati állat, jobban, mint az üsző, amelynek szarva és körme van.”

16. Jézus azt tanította a követőinek, hogy miután elmondták imájukat az Atyának, egy ideig maradjanak a csendes befogadás állapotában, hogy jobb lehetőséget adjanak a bennük lakozó szellemnek arra, hogy beszéljen a figyelő lélekhez. Az Atya szelleme akkor szól a legjobban az emberhez, amikor az emberi elme hozzáállása az igaz istenimádat. Az Atya bennünk lakozó szellem révén és az igazság segédkezésén keresztül megvilágosodó emberi elme révén imádjuk az Istent. Az istenimádat, tanította Jézus, egyre inkább hasonlóvá teszi az egyént ahhoz, akit imád. Az istenimádat olyan átalakító élmény, miáltal a véges fokozatosan megközelíti és végül el is éri a Végtelen jelenlétét.

És Jézus sok más igazságot is elmondott az apostoloknak az embernek az Istennel való bensőséges közösségéről, de nem sokan tudták teljesen felfogni a tanítását.

3. A RÁMAI MEGÁLLÓ

A második estén Rámában, Tamás feltette Jézusnak a kérdést: „Mester, a tanításod új híve miként ismerheti meg ténylegesen az országról szóló ezen evangélium igazságát, hogyan bizonyosodhat meg igazán?”

És Jézus azt mondta Tamásnak: „Annak bizonysága, hogy beléptetek az Atya országcsaládjába, és hogy örökmód tovább fogtok élni az ország gyermekeivel, teljes mértékben személyes tapasztalás kérdése – hit az igazság szavában. A szellemi bizonyosság a megfelelője ama személyes vallási tapasztalásotoknak, melyet az isteni igazság örökkévaló valóságaiban szereztek és az egyébként egyenértékű az igaz valóságok avatott megértésével, hozzáadva a szellemi hiteteket és levonva belőle az őszinte kétségeiteket.

„A Fiú természetes módon fel van ruházva az Atya életével. Lévén, hogy fel vagytok ruházva az Atya élő szellemével, ezért az Isten fiai vagytok. Azért élitek túl a húsvér test anyagi világában való életeteket, mert azonosultok az Atya élő szellemével, az örökkévaló élet ajándékával. Valóban sokaknak volt eddig ilyen élete, mielőtt eljöttem az Atyától, és még többen fogadták be e szellemet, mert hittek a szavamnak; de kijelentem, hogy amikor visszatérek az Atyához, minden ember szívébe elküldi az ő szellemét.

„Bár az elmétekben munkálkodó isteni szellemet nem figyelhetitek meg, van egy gyakorlati módja annak, hogy felfedezzétek, hogy milyen mértékben adtátok át a lelki erőitek feletti irányítást a mennyei Atya e bennetek lakozó szelleme tanításának és útmutatásának, és ez pedig annak mértéke, hogy mennyire szeretitek embertársaitokat. Az Atya e szelleme osztozik az Atya szeretetében, és amint uralja az embert, biztosan az istenimádat és az illető társai iránti szeretet felé vezeti az embert. Először azért hiszitek, hogy az Isten fiai vagytok, mert a tanításaim révén tudatosult bennetek az Atyánk bennetek lévő jelenlétének belső vezetése; de rövidesen az Igazság Szelleme áramlik ki minden húsvér testre, és az emberek között fog élni és minden embert tanítani fog, éppen úgy, ahogy én most köztetek élek és az igazság szavait mondom nektek. És az Igazság e Szelleme, a lelketek szellemi felruházottságáért szólva, segít majd felismernetek, hogy az Isten fiai vagytok. Csalhatatlanul bizonyságot tesz az Atya bennetek lévő jelenléte, a szellemetek, mellett, mely majd minden emberben lakozni fog, ahogy most némelyekben lakozik, és megmondja nektek, hogy valóságosan is az Isten fiai vagytok.

„Minden földi gyermek, aki követi e szellem vezetését, végül megismeri az Isten akaratát, és aki megadja magát az Atyám akaratának, örökre megmarad. A földi élettől az örökkévaló állapothoz vezető útról még nem kaptatok ismertetést, de van egy út, mindig is volt, és én azért jöttem, hogy azt az utat újjá és élővé tegyem. Aki belép az országba, annak már örökkévaló élete van – sohasem fog elenyészni. De ezek közül sok mindent jobban megértetek majd, amikor visszatértem az Atyához és amint képesek lesztek visszatekintve látni a mai tapasztalásaitokat.”

És mindenki, aki hallotta ezeket az áldott szavakat, nagyon örvendezett. A zsidó tanítások zavarosak és bizonytalanok voltak az igazak továbbélése tekintetében, és üdítő és ösztönző volt Jézus követői számára hallani a bizonyosság ezen igen határozott és pozitív szavait a minden igaz hívő örök továbbéléséről.

4. A JIRÓNI EVANGÉLIUM

A Jirónban töltött harmadik nap késő délutánján, amint Jézus éppen a bányákból tért vissza, úgy alakult, hogy a lakóhelye felé haladva egy keskeny utcán haladt át. Amint közelebb került egy bizonyos bélpoklos férfi nyomorúságos viskójához, a szenvedő ember, aki hallott az ő gyógyítói hírnevéről, vette magának a bátorságot és, amint Jézus az ajtója előtt elhaladt, elébe térdelve e szavakat intézte hozzá: „Uram, ha te akarnád, megtisztíthatnál engem. Hallottam a tanítóid üzenetét, és én be is lépnék az országba, ha megtisztulhatnék.” És a bélpoklos azért beszélt így, mert a zsidók körében a bélpoklosoknak még az is meg volt tiltva, hogy a zsinagógába eljárjanak vagy bármilyen nyilvános istenimádatban részt vegyenek. Ez az ember valóban hitte, hogy nem léphet be a jövő országába, hacsaknem talál gyógymódot a bélpoklosságára. És amikor Jézus látta az ő szenvedését és meghallotta a ragaszkodó hitének szavait, az emberi szívét mindez megérintette, és az isteni elmében szánalom támadt. Ahogy Jézus rátekintett, az ember arcra borult és imádni kezdte őt. Ekkor a Mester kinyújtotta a kezét és, megérintve őt, azt mondta: „Akarom – tisztulj meg.” És a férfi nyomban meggyógyult; a bélpoklosság többé nem sanyargatta.

Amikor Jézus talpra állította a férfit, ráparancsolt: „Ügyelj arra, hogy senkinek se beszélj a gyógyulásodról, hanem menj csendben a dolgodra, mutasd meg magad a papnak és ajánld fel a Mózes által elrendelt áldozatokat a megtisztulásod bizonyságául.” De e férfi nem úgy tett, ahogy Jézus meghagyta neki. Helyette a város széltében-hosszában terjesztette, hogy Jézus kigyógyította a bélpoklosságából, és mivel az egész falu ismerte, az emberek tisztán láthatták, hogy megtisztult a betegségétől. Nem ment el a papokhoz, ahogy arra Jézus intette. Annak eredményeként, hogy elterjesztette a hírt, miszerint Jézus meggyógyította, a Mesterhez úgy tódultak a betegek, hogy másnap kénytelen volt korán felkelni és elhagyni a falut. Bár Jézus többé nem tért vissza a városba, két teljes napot a külvárosban, a bányák közelében töltött, folytatta a hívő bányászok tanítását az országról szóló evangéliumra.

A bélpoklos férfi meggyógyítása volt az első úgynevezett csoda, melyet Jézus szándékosan és akarattal vitt véghez eddig az időpontig. És ez a betegség valódi bélpoklosság volt.

5. VISSZATÉRÉS KÁNÁBA

Az apostoli társaság nagyon megörült, amikor Jézus bejelentette, „Holnap Kánába megyünk.” Tudták, hogy kedvező meghallgatásra találnak Kánában, mert Jézust jól ismerték ott. Javában munkálkodtak az embereknek az országba való felvételén, amikor, a harmadik napon, egy előkelő kapernaumi polgár érkezett Kánába, Titusz, aki részben hitt csak, és akinek a fia súlyos beteg volt. Hallott arról, hogy Jézus Kánában van; így odasietett, hogy találkozzon vele. A kapernaumi hívek úgy gondolták, hogy Jézus bármilyen betegséget képes meggyógyítani.

Amikor e nemesember megtalálta Jézust Kánában, könyörögve kérte, hogy gyorsan menjen el vele Kapernaumba és gyógyítsa meg a beteg fiát. Miközben az apostolok várakozásteljes némaságban ott álltak, Jézus, rátekintve a beteg fiú apjára, így szólt: „Meddig kell még elnéző lennem veletek!” Az Isten hatalma köreitekben van, de hacsaknem láttok jeleket és csodákat, nem vagytok hajlandó hinni.” De a nemesember e szavakkal igyekezett rávenni Jézust a cselekvésre: „Uram, én hiszek, de gyere, mielőtt még a gyermekem meghal, mert amikor otthagytam, már közel volt a halálhoz.” És amikor Jézus egy pillanatra lehajtotta a fejét csendesen eltűnődve, hirtelen így szólt, „Menj haza; a fiad élni fog.” Titusz hitt Jézus szavának és sietett vissza Kapernaumba. És ahogy hazaért, a szolgái kijöttek elé, s azt mondták, „Örülj, mert a fiad jobban van – él!” És akkor Titusz megkérdezte tőlük, hogy mikor kezdett jobban lenni a fia, és amikor a szolgák azt válaszolták, hogy „tegnap nagyjából a hetedik órakor múlt el a láza,” az apa felidézte magában, hogy nagyjából akkor volt az, hogy Jézus azt mondta, „A fiad élni fog.” És Titusz ettől kezdve teljes szívvel hitt, és az egész családja úgyszintén hitt. E fiúból az ország erős szolgálója lett és később azokkal együtt áldozta életét, akik Rómában haltak meg. Bár Titusz egész háznépe, a barátaik, sőt még az apostolok is csodának tekintették e mellékeseményt, az nem csoda volt. Legalábbis nem fizikai betegség meggyógyításának csodája. Ez pusztán a természeti törvény alakulására vonatkozó előzetes ismeret volt, mely ismereteket Jézus oly gyakran vett igénybe a megkeresztelése után.

És amikor Jézus látta, hogy az egész vidék felbolydult, azt mondta, „Menjünk Nainba.”

6. NAIN ÉS AZ ÖZVEGYASSZONY FIA

Ezek az emberek hittek a jelekben; ők egy csodaváró nemzedék voltak. Ekkorra Közép- és Dél-Galilea népe Jézus és az ő személyes segédkezése kapcsán a csodák iránt fogékonnyá vált. Őszinte emberek tizesével, százasával, akik tisztán idegei alapú rendellenességektől szenvedtek és akiket érzelmi zavarok sújtottak, jöttek el Jézushoz és az után hazamentek és elmesélték a barátaiknak, hogy Jézus meggyógyította őket. És az elmebéli gyógyulás ilyen eseteit ezek a tudatlan és egyszerű emberek fizikai gyógyulásnak, csodálatos meggyógyulásnak tekintették.

Amikor Jézus el akarta hagyni Kánát, hogy Nainba menjen, a hívek és sok kíváncsi ember nagy tömegben követte őt. Csodákat és csodatételt szerettek volna látni, és nem akartak csalódni. Ahogy Jézus és az apostolok a városkapuhoz közeledtek, egy temetési menettel találkoztak, mely a közeli temetőbe tartott, s egy Nainbeli özvegyasszony egyetlen fiát vitték. Ez az asszony nagy tiszteletnek örvendett, és a fél falu követte a holtnak vélt fiú ravatalának vivőit. Amikor a temetési menet odaért Jézushoz és követőihez, az özvegy és barátai felismerték a Mestert és könyörögve kérték, hogy hozza vissza a fiút az élők közé. A csodavárásuk a tetőfokára hágott, s azt gondolták, hogy Jézus bármilyen emberi betegséget képes meggyógyítani, és egy ilyen gyógyító miért ne tudná akár a holtat is feltámasztani? Jézus, lévén, hogy ilyen erőszakosan könyörögtek neki, odalépett a ravatalhoz és, a ravatal leplét felemelve, megvizsgálta a fiút. Lévén, hogy észrevette, hogy a fiatalember nem igazán halott, felismerte, hogy a jelenléte milyen nagy szomorúságot akadályozhat meg; így, az anyához fordulva, azt mondta: „Ne sírj! A fiad nem halott; alszik. Vissza fogod kapni.” És akkor, kézen fogta a fiatalembert és azt mondta, „Ébredj és kelj fel!” És az ifjú, akit holtnak hittek, felült és beszélni kezdett, Jézus pedig hazaküldte őket.

Jézus megpróbálta lecsendesíteni a tömeget és gyenge kísérletet tett arra, hogy elmagyarázza, hogy a fiú nem volt igazán halott, hogy ő nem a sírból hozta vissza, de ezen igyekezete hasztalan volt. És Jézust megint csak úgy zaklatták, mint gyógyítót, hogy másnap korán reggel el is indult Éndórba.

 

7. ÉNDÓRBAN

Éndórban Jézus néhány napra elszökött a fizikai gyógyulást kereső zsivajgó tömegtől. Az e helységben való ottlétük alatt a Mester az apostolok okulására elmesélte Saul király és az éndóri boszorkány történetét. Jézus világosan elmondta az apostolainak, hogy a tévelygő és lázadó közteslények, akik gyakran adják ki magukat a holtak feltételezett szellemeinek, hamarosan ellenőrzés alá kerülnek annak érdekében, hogy ne művelhessenek több ilyen furcsa dolgot. Elmondta a követőinek, hogy miután visszatért az Atyához, és miután elküldték a szellemüket minden húsvér testhez, az ilyen félszellemi lények – az úgynevezett tisztátalan szellemek – többé már nem fogják tudni megszállni a halandók között a gyengeelméjűeket és a rosszakaratúakat.

Jézus elmagyarázta továbbá az apostolainak, hogy az eltávozott emberi lények szellemei nem jönnek vissza az eredeti világukra azért, hogy az élő társaikkal érintkezésbe lépjenek. Csakis egy megítéltetési korszak elteltével lehetséges a halandó ember felemelkedő szelleme számára, hogy visszatérjen a földre és akkor is csak kivételes esetekben és a bolygó szellemi igazgatásának részeként.


4. ROSSZ, BŰN ÉS GONOSZSÁG

Jézus szokása volt, hogy hetente két alkalommal külön elbeszélgetett olyan egyénekkel, akik beszélni akartak vele, Zebedeus kertjének egy bizonyos elzárt és védett szegletében. Az egyik ilyen magánjellegű esti beszélgetés alkalmával Tamás e kérdést tette fel a Mesternek: „Miért kell az embereknek szellemtől születniük annak érdekében, hogy beléphessenek az országba? Azért szükséges az újjászületés, hogy elkerüljék a rossz befolyását? Mester, mi a rossz?” Amikor Jézus meghallotta e kérdéseket, azt mondta Tamásnak:

„Ne ess abba a hibába, hogy összekevered a rossz sajátságot a rossz személlyel, pontosabban a gonosszal. Akit te a rossznak nevezel az az önimádó fiú, az a főintéző, aki tudatosan szándékosan lázadt az Atyám és az ő hű Fiainak uralma ellen. De én már legyőztem e bűnös lázadókat. Lásd világosan az Atyához és az ő világegyeteméhez való közeledés e különféle sajátosságait. Soha ne feledkezz meg az Atya akaratával összefüggő eme törvényekről:

„A rossz az isteni törvénynek, az Atya akaratának nem tudatos vagy nem szándékos megszegése. A rossz egyúttal annak mértéke, hogy valaki mennyire tökéletlenül engedelmeskedik az Atya akaratának.

„A bűn az isteni törvénynek, az Atya akaratának tudatos, szándékos, és megfontolt megszegése. A bűn annak mértéke, hogy valaki mennyire nem hajlandó elfogadni az isteni vezetést és a szellemi irányítást.

„A gonoszság az isteni törvénynek, az Atya akaratának eltökélt, céltudatos, és következetes megszegése. A gonoszság annak mértéke, hogy valaki folyamatosan elutasítja az Atyának a személyiség továbbélésére vonatkozó szeretetteljes tervét és a Fiak irgalmas segédkezését az üdvözülésben.

„A szellemtől való újjászületést megelőzően az ember a természeténél fogva ki van téve rossz hajlamoknak, de az ilyen természetes viselkedési tökéletlenségek nem képeznek bűnt vagy gonoszságot. A halandó ember csak most kezdi a hosszú felemelkedését a paradicsomi Atyjának tökéletességéhez. Az még nem bűnös dolog, hogy valaki a természetes felruházottságát tekintve tökéletlen vagy részleges. Az ember valóban ki van téve a rossznak, de semmilyen értelemben nem a rossz gyermeke, hacsaknem tudatosan és szándékosan választotta a bűn ösvényeit és a gonoszság életét. A rossz eredendően megvan e világ természetes rendjében, a bűn azonban a tudatos lázadás olyan magatartása, melyet azok hoztak el e világra, akik a szellemi fényből a sűrű sötétségbe zuhantak.

„Tamás, téged megzavarnak a görögök tantételei és a perzsák tévedései. Azért nem érted a rossz és a bűn kapcsolatát, mert úgy tekintesz az emberiségre, mint amely a földön egy tökéletes Ádámmal indult, s amely a bűnön keresztül gyorsan leépült az ember jelenlegi siralmas állapotáig. De miért nem vagy hajlandó megérteni annak a feljegyzésnek a jelentését, mely közli, hogy Káin, Ádám fia, elment Nod földjére és onnan vett magának feleséget? És miért nem vagy hajlandó megérteni ama feljegyzés tartalmát, mely beszámol arról, hogy az Isten fiai az emberek leányai között találtak maguknak feleséget?

„Az emberek a természetüknél fogva valóban rosszak, de nem szükségképpen bűnösek. Az új születés – a szellemtől való megkeresztelés – alapvető jelentőségű a rossztól való megszabaduláshoz és szükséges a mennyországba való belépéshez, de ezek egyike sem érvényteleníti azt a tényt, hogy az ember az Isten fia. A magvábanvaló rossz ezen eredendően meglévő jelenléte nem jelenti azt sem, hogy az ember valamilyen rejtélyes módon elidegenült volna a mennyei Atyától annyiban, hogy távolállóként, idegenként, vagy mostohagyermekként valamiképpen törekednie kellene az Atya által való törvényes elfogadásra. Minden ilyen nézet elsősorban az Atyával kapcsolatos félreértésedből, másodsorban pedig az ember eredetével, természetével, és végzetével kapcsolatos tudatlanságodból ered.

„A görögök és mások azt tanították nektek, hogy az ember az isteni tökéletességből süllyed le folyamatosan a feledésbe, illetőleg pusztulásba; én azért jöttem, hogy megmutassam, hogy az ember, azzal, hogy belép az országba, bizonyosan és biztosan felemelkedik az Istenhez és az isteni tökéletességre. Bármely lény, aki bármi módon nem felel meg az örökkévaló Atya akarata szerinti isteni és szellemi eszményképeknek, az magvában rossz, de az ilyen lények semmilyen értelemben nem bűnösek, még kevésbé gonoszak.

„Tamás, nem olvastál erről az Írásokban, ahol meg van írva: ‚Az Úr, a ti Istenetek fiai vagytok.’ ‚Az Atyja leszek, ő meg a fiam lesz.’ ‚Kiválasztottam, hogy fiam legyen – én meg Atyja leszek.’ ‚Hozd vissza fiaimat a távolból és leányaimat a föld határairól; mindazokat is, akik az én nevemet viselik, mert a dicsőségemre teremtettem őket.’ ‚Az élő Isten fiai vagytok.’ ‚Akik rendelkeznek az Isten szellemével, azok valóban az Isten fiai.’ Míg az emberi apának anyagi része van a természetes gyermekben, addig a mennyei Atyának szellemi része van az ország minden hű fiában.”

Mindezt és sok mást is mondott Jézus Tamásnak, és az apostol sokat megértett, bár Jézus figyelmeztette, hogy „ne szólj a többieknek e dolgokról mindaddig, amíg vissza nem tértem az Atyához”. És Tamás nem is említette ezt a beszélgetést addig, amíg a Mester el nem hagyta e világot.

5. A MEGPRÓBÁLTATÁS CÉLJA

A kertbeli egy másik magánbeszélgetés alkalmával Nátániel azt kérdezte Jézustól: „Mester, bár kezdem érteni, hogy miért nem vagy hajlandó válogatás nélkül gyógyítani, még mindig nem értem, hogy a mennyei Atya miért engedi meg, hogy oly sok földi gyermeke szenvedjen ilyen sok betegségtől.” A Mester ezt válaszolta Nátánielnek:

„Nátániel, te és sokan mások is azért nem láttok tisztán, mert nem vagytok tisztában azzal, hogy e világ természetes rendjét sokszor miként változtatták meg ama bizonyos lázadók bűnös vállalkozásai, akik elárulták az Atyám akaratát. És én azért jöttem, hogy elkezdjem e dolgok rendbetételét. De sok korszaknyi időt fog igényelni, mire a világegyetem e része is visszatalál a korábbi útjaira és így az emberek gyermekei megszabadulnak a bűn és a lázadás többletterheitől. Egyedül a rossz jelenléte elégséges próba az ember felemelkedéséhez – a bűn nem elengedhetetlen a továbbéléshez.

„De, fiam, tudnod kell, hogy az Atya nem készakarva sanyargatja a gyermekeit. Az ember szükségtelen szenvedést vesz magára annak eredményeként, hogy következetesen elutasítja, hogy az isteni akarat jobb útjain járjon. A szenvedés magvában benne van a rosszban, de annak nagy részét bűn és gonoszság okozza. Sok szokatlan esemény ment végbe e világon, és nincs semmi különös abban, hogy minden gondolkodó embert összezavar az általuk látott szenvedés és nyomorúság. De egy dologban biztos lehetsz: Az Atya nem küld szenvedést önkényes büntetésül a helytelen cselekedetekért. A rossz tökéletlenségei és hátrányai eredendők; a bűn büntetései elkerülhetetlenek; a gonoszság pusztító következményei feltartóztathatatlanok. Az ember nem hibáztathatja az Istent a maga választotta élet természetes következményeit jelentő szenvedésekért; az ember az e világon megélt életnek részét képező tapasztalások miatt sem panaszkodhat. Az Atya akarata szerint a halandó embernek kitartóan és következetesen dolgoznia kell a földi helyzetének javításán. Az értelmes igyekezet képessé teszi az embert sok földi nyomorúságának leküzdésére.

„Nátániel, a mi küldetésünk az, hogy segítsünk az embereknek megoldani a szellemi problémáikat és így serkentsük az elméjüket arra, hogy jobban felkészüljenek és ösztönözve legyenek arra, hogy hozzáfogjanak a sokféle anyagi problémájuk megoldásához. Tudomáson van a fejedben lévő zavarról azt illetően, amit az Írásokban olvastál. A tudatlan ember hajlamos túl gyakran az Istenre hárítani a felelősséget mindenért, amit nem képes felfogni. Az Atya nem személyesen felelős minden olyasmiért, amit te nem tudsz megérteni. Ne kételkedj az Atya szeretetében csak azért, mert az ő rendelése szerinti némely igazságos és bölcs törvény éppen szenvedést okoz neked, mert ártatlanul vagy akarattal megszegted az ilyen isteni rendelést.

De, Nátániel, sok olyasmi van az Írásokban, mely felvilágosított volna, ha tisztánlátón olvasod. Hát nem emlékszel, hogy meg van írva: ‚Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét; ne állj ellen a dorgálásának, mert az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akiben öröme telik.’ ‚Az Úr nem abban leli kedvét, hogy nyomorúsággal sújtson.’ ‚Mielőtt csapás ért, tévelyegtem, de most már követem a törvényt. A szenvedés hasznomra volt, mert általa megtanulhatom az isteni rendeléseket.’ ‚Ismerem a szomorúságaitokat. Az örökkévaló Isten a ti menedéketek, és alant vannak örökkévaló karjai.’ ‚Az Úr az elnyomottnak is menedéke, a szükség napjaiban egyetlen mentsége.’ ‚Az Úr megerősíti a szenvedés ágyán; az Úr nem feledkezik meg a betegről.’ ‚Miként az apa szánalmat mutat a gyermekeiért, úgy az Úr is részvétteli azokhoz, akik félik őt. Ismeri ő a testedet; emlékezetében tartja, hogy porból vagy.’ ‚Meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi az ő sebeiket.’ ‚Ő a szegény reménye, a szükséget szenvedőnek ereje az ínségben, menedék a viharban, és árnyék a gyilkos hőségben.’ ‚Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.’ ‚A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.’ ‚Amikor a szenvedés vizein keltek át, én veletek leszek, és amikor a megpróbáltatások folyói ellepnek benneteket, én nem hagylak el.’ ‚Elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és vigaszt minden búsulónak.’ ‚Kiigazítás van a szenvedésben; a nyomorúság nem a porból ered.’”

7. AZ ELSORVADT KEZŰ EMBER

A második szombaton, azt megelőzően, hogy az apostolok és a vándor hitszónokok új testülete elindult volna a második galileai vándorútra, Jézus a kapernaumi zsinagógában beszélt az „Igaz Élet Örömeiről”. Amikor Jézus befejezte a beszédet, bénák, sánták, betegek, és szenvedők nagy csoportja gyűlt köré, gyógyulást keresve. E csoportban ott voltak az apostolok, számos új vándor hitszónok, és a farizeusi kémek is Jeruzsálemből. Bárhová ment is Jézus (kivéve, amikor a hegyekben járt az Atya ügyében) a hat jeruzsálemi kém biztos, hogy követte.

A farizeus kémek vezetője, mialatt Jézus állva beszélt az emberekhez, felbíztatott egy elsorvadt kezű embert, hogy menjen oda hozzá és kérdezze meg, hogy megengedett dolog-e gyógyulásban részesülni a szombat napján vagy egy másik napon kérjen segítséget. Amikor Jézus meglátta a férfit, meghallotta a szavait, és észrevette, hogy a farizeusok küldték, azt mondta: „Lépj előre, hadd tegyek fel neked egy kérdést. Ha volna egy bárányod és az verembe esne szombaton, lehajolnál-e érte, megragadnád-e és kihúznád-e? Törvényes-e ilyen dolgokat művelni szombaton?” És a férfi így válaszolt: „Igen, Mester, bizony törvényes dolog ilyesmit tenni még a szombat napján is.” Erre Jézus mindannyiukhoz szólva azt mondta: „Tudom, hogy mi célból küldtétek elébem ezt az embert. Okot akartok találni az ellenem való támadáshoz, ha rá tudnátok venni, hogy könyörületet mutassak a szombat napján. Magatokban ti mind egyetértetek abban, hogy megengedett dolog kiemelni a szerencsétlen bárányt a veremből, még szombaton is, és tanúságra hívlak benneteket, hogy megengedett dolog szeretetet mutatni szombaton nemcsak az állatok, hanem az emberek iránt is. Mennyivel többet ér egy ember, mint egy bárány! Kijelentem, hogy megengedett dolog jót tenni az emberekkel a szombati napon.” És ahogy mind ott álltak előtte csendben, Jézus, az elsorvadt kezű emberhez szólva, azt mondta: „Állj ide mellém, hogy mindenki lásson téged. És most, hogy megtudjátok, hogy az én Atyám akarata az, hogy műveljetek jót a szombati napon, ha megvan a hitetek a gyógyuláshoz, megparancsolom, hogy nyújtsd ki a kezed.”

És amint e férfi kinyújtotta az elsorvadt kezét, és az egészségessé lett. Az emberek a farizeusokra akartak támadni, de Jézus nyugalomra intette őket, mondván: „Épp most mondtam nektek, hogy megengedett dolog jót tenni szombaton, életet menteni, de nem arra tanítottalak, hogy kárt okozzatok és engedjetek az ölési vágynak.” A dühös farizeusok elvonultak, és függetlenül attól, hogy szombat napja volt, sietve elmentek Tibériásba Heródessel tanácskozni, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy előítéletet keltsenek benne annak érdekében, hogy a Heródes-pártiakat szövetségesekként Jézus ellen fordítsák. Heródes azonban nem volt hajlandó intézkedni Jézus ellen, azt javasolta, hogy a panaszaikkal menjenek Jeruzsálembe.

Ez az első csodatétel, melyet Jézus az ellenségei támadására válaszul vitt véghez. És a Mester nem a gyógyító erejének megmutatására hajtotta végre ezt az úgynevezett csodát, hanem hatásos tiltakozásul az ellen, hogy a szombati vallási pihenőt értelmetlen megkötéseket jelentő valódi igává tegyék az egész emberiség számára. A férfi visszatért a kőműves munkájához, ezzel bizonyítva, hogy azok közé tartozik, akiknél a gyógyulást köszönetnyilvánító és igazságos élet követte.

9. A LEBÉNULT EMBER MEGGYÓGYÍTÁSA

Október elsején, péntek délután, amikor Jézus az utolsó ülést tartotta az apostolokkal, a vándor hitszónokokkal, és a felbomló tábor más vezetőivel, valamint a jeruzsálemi hat farizeussal, akik e gyűlésen az első sorban ültek a tágas és megnagyobbított szobában Zebedeus házában, akkor történt meg Jézus egész földi életében az egyik legfurcsább és legkülönösebb mellékesemény. A Mester ekkor e nagy helyiségben állva beszélt, mely szobát azért építettek, hogy az esős évszakban helyet adjon e gyűléseknek. A házat teljesen körülvette az emberek tömege, akik feszülten füleltek, hogy meghalljanak valamit Jézus beszédéből.

Míg a ház tele volt emberekkel és teljesen körül volt véve feszülten figyelőkkel, Kapernaumból egy már régóta béna férfit hoztak el a barátai egy kis heverőn. E lebénult ember hallott arról, hogy Jézus elhagyni készül Betszaidát, és mivel beszélt Áronnal, a kőművessel, aki nem sokkal korábban gyógyult meg, úgy döntött, hogy Jézus elébe viteti magát, hogy gyógyulást kérhessen. A barátai megpróbáltak bejutni Zebedeus házába az első és a hátsó ajtón is, de túl sok ember gyűlt össze. A lebénult férfi azonban nem volt hajlandó elfogadni a vereséget; arra utasította a barátait, hogy szerezzenek létrákat, melyeken feljutottak annak a szobának a tetejére, amelyben Jézus beszélt, és a cserepek meglazítása után vakmerően kötélen leeresztették a heverőjén fekvő beteget a padlóra, közvetlenül a Mester elé. Amikor Jézus észrevette, hogy mit műveltek, abbahagyta a beszédet, míg azok, akik ott voltak vele a szobában, csodálkoztak a beteg ember és barátai kitartásán. Így szólt a lebénult férfi: „Mester, nem szeretném megzavarni a tanításodat, de elszántam magam, hogy meggyógyulok. Én nem olyan vagyok, mint azok, akik meggyógyultak és nyomban megfeledkeztek a tanításodról. Én azért szeretnék meggyógyulni, hogy szolgálhassak a mennyországban.” Most, függetlenül attól, hogy ennek az embernek a szenvedését a saját rosszul eltöltött élete okozta, Jézus, látva a hitét, azt mondta a bénának: „Fiam, ne félj; a bűneid meg vannak bocsátva. A hited meg fog menteni téged.”

Amikor a Jeruzsálemből jött farizeusok, valamint az egyéb írástudók és törvénytudók, akik ott ültek velük, meghallották e kijelentést Jézustól, azt kezdték mondogatni maguk között: „Hogy mer ez az ember így beszélni? Nem veszi észre, hogy e szavak istenkáromlók? Ki bocsáthat meg bűnt az Istenen kívül?” Jézus, aki szellemében észlelte, hogy magukban és maguk között így tanakodnak, hozzájuk szólva azt mondta: „Miért tanakodtok így szívetekben? Kik vagytok, hogy ítéltek felettem? Mi a különbség aközött, hogy azt mondom e lebénult embernek, a bűneid meg vannak bocsátva, illetőleg kelj fel, szedd az ágyadat, és járj? De hogy ti, akik tanúi vagytok mindennek, végül megtudjátok, hogy az Ember Fiának felhatalmazása és hatalma van a földön, hogy megbocsássa a bűnöket, azt mondom e szenvedő embernek, Állj fel, szedd az ágyadat, és menj haza.” És amikor Jézus ezt kimondta, a béna felkelt, és ahogy utat engedtek neki, kisétált előttük. És akik látták e dolgokat, elképedtek. Péter feloszlatta a gyülekezetet, s közben sokan imádkoztak Istenhez és dicsőítették Istent, megvallva, hogy korábban még soha nem láttak ily különös dolgokat.

És nagyjából ekkor történt, hogy a Szanhedrin hírnökei megérkeztek és felszólították a hat kémet, hogy térjenek vissza Jeruzsálembe. Amikor azok megkapták az üzenetet, komoly vitába keveredtek egymással; és amint befejezték a vitát, a vezető és két társa visszatért a hírnökökkel Jeruzsálembe, míg a farizeus kémek közül hárman hitet tettek Jézusban és, nyomban a tóhoz mentek, ahol Péter megkeresztelte őket és az apostolok felvették őket az ország gyermekeinek társaságába.

1. JÉZUS HÍRNEVÉNEK TERJEDÉSE

Amikorra a betszaidai tábor feloszlott, Jézus hírneve, különösen a gyógyítói hírneve, Palesztina minden részébe eljutott és elterjedt egész Szamariában és a környező vidékeken is. Hetekkel az után, hogy Betszaidát elhagyták, a betegek még mindig sorra érkeztek, és amikor nem találták a Mestert, miután megtudták Dávidtól, hogy merre jár, a keresésére indultak. E vándorúton Jézus szándékosan nem vitt véghez egyetlen úgynevezett gyógyítási csodát sem. Mindazonáltal rengeteg szenvedő ember nyerte vissza az egészségét és találta meg újra a boldogságát azon erős hit helyreállító erejének eredményeként, mely a gyógyulás keresésére bírta őket.

Nagyjából e küldetés idején kezdődött – és folytatódott Jézus földi életének hátralévő részében – a gyógyulási jelenségek különös és megmagyarázhatatlan sorozata. E három hónapos vándorút folyamán több mint száz, Júdeából, Idumeából, Galileából, Szíriából, Tiruszból, és Szidonból, valamint a Jordánon túlról való férfi, nő, és gyermek vált a haszonélvezőjévé Jézus e nem tudatos gyógyításának és, miután hazatértek, ők is nagyobbították Jézus hírnevét. És tették ezt függetlenül attól, hogy Jézus minden alkalommal, amikor csak észlelt egy-egy ilyen akaratlan gyógyítási esetet, egyenesen felszólította a meggyógyultat, hogy „ne beszéljen róla senkinek”.

Velünk sohasem tudatták, hogy mi is történt ezen akaratlan vagy nem tudatos gyógyítási esetekben. A Mester sohasem mondott más magyarázatot az apostolainak arról, hogy e gyógyítások miként mentek végbe, mint amit több alkalommal is elmondott, egyszerűen, hogy „érzem, hogy erő távozott belőlem”. Egy alkalommal azt mondta, amikor egy betegeskedő gyermeket érintett meg, „érzem, hogy élet távozott belőlem”.

Az akaratlan gyógyítás ezen eseteinek természetét illetően a Mestertől való közvetlen tájékoztatás hiányában feltételezés lenne a részünkről annak megmagyarázására vállalkozni, hogy ezeket miként hajtotta végre, de engedélyünk van arra, hogy feljegyezzük a mindezen gyógyítási jelenséggel kapcsolatos véleményünket. Azt hisszük, hogy e látszólagos gyógyítási csodák közül sok, lévén, hogy azok Jézus földi segédkezése során mentek végbe, a következő három erőjellegű, hatóerejű, és társult hatás egyidejű fennállásának eredménye volt:

1. Az erős, uralkodó, és élő hit jelenléte annak az emberi lénynek a szívében, aki kitartóan kereste a gyógyulást, azzal a ténnyel együtt, hogy az ilyen gyógyulást annak szellemi előnyeiért akarta, mintsem a tisztán fizikai gyógyulásért.

2. Az, hogy ezzel az emberi hittel együtt járt az Isten megtestesült és irgalom-uralta Teremtő Fiának nagyfokú rokonszenve és szánakozása, aki személyében ténylegesen csaknem korlátlan és időtlen teremtő gyógyító erőkkel és előjogokkal rendelkezik.

3. A teremtmény hite és a Teremtő élete mellett azt is meg kell említeni, hogy ez az Isten-ember az Atya akaratának megszemélyesült kifejeződése volt. Ha, az emberi igény megjelenése és az isteni erő teljesítési szándéka mellett, az Atya nem akarta másként, a kettő eggyé lett, és a gyógyítás nem tudatosult az emberi Jézusban, de nyomban felismerte azt az ő isteni természete. A sok gyógyítási eset magyarázata tehát egy nagy törvényben keresendő, melyet már régóta ismerünk, nevezetesen, Amit a Teremtő Fiú kíván és amit az örökkévaló Atya akar, az ÚGY VAN.

Ezért tehát a mi véleményünk az, hogy Jézus személyes jelenlétében a mély emberi hit bizonyos formái szó szerint és valóban kikényszerítették a gyógyítás megnyilvánulását bizonyos világegyetemi teremtőerők és személyiségek révén, akik akkor oly bensőséges közösséget alkottak az Ember Fiával. Ezért rögzített ténynek minősül, hogy Jézus gyakran megengedte, hogy az emberek az ő jelenlétében az erős, személyes hitük révén meggyógyítsák magukat.

Sokan mások teljes mértékben önző célokból keresték a gyógyulást. Egy tiruszi gazdag özvegyasszony a kíséretével jött el azért, hogy kigyógyítsák a betegségeiből, melyből sok volt neki; és ahogy követte Jézust Galileán keresztül, egyre több és több pénzt ajánlott, mintha az Isten hatalma a legtöbbet ígérő által megvehető volna. De az özvegy sohasem érdeklődött az országról szóló evangélium iránt; csakis a fizikai betegségeinek a gyógymódját kereste.

2. AZ EMBEREK HOZZÁÁLLÁSA

Jézus ismerte az emberek hozzáállását. Tudta, hogy mi rejtőzik az emberi szív mélyén, és amennyiben a tanításai úgy maradtak volna meg, ahogy közreadta azokat, azok egyetlen magyarázataként a földi élete által ihletett értelmezéssel, akkor a világ minden nemzete és minden vallása gyorsan befogadta volna az országról szóló evangéliumot. Jézus korai követőinek ama jó szándékú törekvései, hogy a tanításait újrafogalmazzák annak érdekében, hogy bizonyos nemzetek, fajok, és vallások számára könnyebben elfogadhatóvá tegyék, csak annyit értek el, hogy e tanításokat kevésbé elfogadhatóvá tették minden más nemzet, faj, és vallás számára.

Pál apostol, arra törekedve, hogy Jézus e tanításait a kora bizonyos csoportjaival kedvező formában ismertesse meg, számos tanító és intő célzatú levelet írt. Jézus evangéliumának más hirdetői hasonlóan tettek, de egyikük sem gondolta, hogy ezen írások némelyikét később összeszerkesztik azok, akik úgy akarták közreadni, mint a jézusi tanítások megtestesülését. És így, bár az úgynevezett kereszténység bármely más vallásnál többet tartalmaz a Mester evangéliumából, tartalmaz sok olyasmit is, amelyet Jézus nem tanított. Azon kívül, hogy a perzsa rejtelemhívők számos tanítása és a görög bölcselet sok eleme is bekerült a korai kereszténységbe, két nagy hibát vétettek:

1. Az a törekvésük, hogy az evangéliumi tanítást közvetlenül hozzákapcsolják a zsidó istentanhoz, amint azt a vezeklés keresztény tantételei is mutatják – az a tanítás, hogy Jézus volt az a feláldozott Fiú, aki eleget tett az Atya zord igazságosságának és lecsillapította az isteni haragot. E tanítások abból a dicséretre méltó törekvésből fakadtak, hogy az országról szóló evangéliumot elfogadhatóbbá tegyék a hitetlen zsidók számára. Bár ezek az erőfeszítések sikertelenek maradtak annyiban, hogy a zsidókat nem tudták általuk megnyerni, nem maradtak sikertelenek annyiban, hogy összezavartak és eltávolítottak számos őszinte lelket minden későbbi nemzedékben.

2. A Mester első követőinek második nagy melléfogása, és amely tévedést minden későbbi nemzedék továbbvitt, az volt, hogy a keresztény tanítást olyannyira Jézus személye köré építették. Az, hogy Jézus személyiségét a kereszténység istentanában ennyire túlhangsúlyozták, abba az irányba hatott, hogy elhomályosította a tanításait, és mindez egyre nehezebbé tette a zsidók, a mohamedánok, a hinduk, és egyéb keleti vallási hívek számára a jézusi tanítások elfogadását. Nem akarjuk kisebbíteni Jézus személyének helyét egy olyan vallásban, mely az ő nevét viseli, de nem engedhetjük, hogy az ilyen szemlélet beárnyékolja az ő ihletett életét vagy hogy pótolja az ő megmentő üzenetét: az Isten atyaságát és az emberek közötti testvériségét.

A jézusi vallás tanítóinak azon igazságok felismerésével kell közeledniük más vallásokhoz, melyek közösek (melyek közül sok közvetlenül vagy közvetve Jézus üzenetéből származik), s közben ne helyezzenek akkora hangsúlyt a különbségekre.

Amikor a Teremtő maga a földön tartózkodott, a halandói húsvér testhez hasonló alakban megtestesülve, elkerülhetetlen volt, hogy rendkívüli dolgok menjenek végbe. De Jézushoz sohase ezeken az úgynevezett csodás eseményeken keresztül közeledjetek. Tanuljatok meg a csodához Jézuson keresztül közeledni, de ne kövessétek el azt a hibát, hogy a csodán keresztül közeledtek Jézushoz. És ezen intelem tartalmáért kezeskedünk, függetlenül attól, hogy a názáreti Jézus az egyetlen olyan vallásalapító, aki anyagfeletti tetteket hajtott végre a földön.

Mihály földi küldetésének legmeghökkentőbb és leginkább forradalmi vonása a nőkkel kapcsolatos magatartása volt. Egy olyan korban és nemzedékben, amikor egy férfinak még a saját feleségét sem illett nyilvános helyen köszöntenie, Jézus a harmadik galileai vándorútján az evangélium tanítóiként mert magával vinni nőket is. És megvolt az a nagy bátorsága, hogy ezt azon rabbinikus tanítás mellett vigye véghez, mely kijelentette, hogy „jobb, ha a törvény szavait elégetik, mintha nőknek adják”.

Jézus egy nemzedék alatt kiemelte a nőket a tiszteletlen feledésből és a kor rabszolgamunkájából. És az egyetlen szégyenletes dolog abban a vallásban, mely Jézus nevét fel merte venni az, hogy nem volt meg benne az az erkölcsi bátorság, hogy e nemes példát a nőkkel kapcsolatos későbbi hozzáállásában kövesse.

3. A VALLÁSI VEZETŐK ELLENSÉGESSÉGE

Függetlenül attól, hogy az egyszerű emberek milyen kedvezően fogadták Jézust és tanításait, a vallási vezetők Jeruzsálemben egyre jobban megijedtek és egyre inkább ellenséges érzületűvé váltak. A farizeusok egy módszeres és tételes istentant alakítottak ki. Jézus olyan tanító volt, aki úgy tanított, ahogy az alkalom hozta; nem módszeres tanító volt. Jézus nem annyira a törvényről, mint az életről tanított, mégpedig példabeszédek révén. (És amikor valamilyen példabeszédet alkalmazott annak érdekében, hogy szemléltesse az üzenetét, akkor arra a célra a történetnek csak egy vetületét kívánta használni. Jézus tanításaival kapcsolatosan sok helytelen gondolathoz lehet eljutni azzal, hogy valaki kísérletet tesz arra, hogy a példabeszédeiből képutalásokat olvasson ki.)

A jeruzsálemi vallási vezetők csaknem dühöngtek a fiatal Ábrahámnak a nem is olyan sokkal korábban történt áttérése miatt és amiatt, hogy az a három kém is elpártolt tőlük, akiket Péter megkeresztelt, és akik akkoriban éppen a vándor hitszónokokkal tartottak e második galileai tanhirdető vándorúton. A zsidó vezetőket egyre jobban elvakította a félelem és az előítélet, miközben a szívüket az országról szóló evangélium megkapó igazságainak folyamatos elutasítása keményítette meg. Amikor az emberek elzárkóznak attól, hogy a bennük lakozó szellemhez forduljanak, kevés dolgot lehet tenni az ilyen hozzáállásuk megváltoztatása érdekében.

Amikor Jézus először találkozott a vándor hitszónokokkal a betszaidai táborban, az üdvözlésük befejezéseként azt mondta: „Emlékezzetek, hogy testben és elmében – érzelmileg – az emberek egyedileg válaszolnak. Az egyetlen egységes dolog az emberekben nem más, mint a bennük lakozó szellem. Bár az isteni szellemek a természetüket és a létük terjedelmét illetően mutathatnak némi változatosságot, minden szellemi megkeresésre egységesen válaszolnak. Csakis e szellemen keresztül és az e szellemhez való folyamodás révén képes az emberiség egységet és testvériséget elérni.” A zsidók számos vezetője azonban bezárta a szíve kapuját az evangélium szellemi folyamodványa előtt. E naptól fogva nem hagytak fel azzal, hogy terveket és összeesküvést szőjenek a Mester elpusztítására. Meg voltak győződve arról, hogy Jézust el kell fogni, el kell ítélni és ki kell végezni, mint vallási gonosztevőt, a zsidó szent törvény sarkalatos tanításainak megsértőjét.

4. A TANHIRDETŐ VÁNDORÚT LEFOLYÁSA

Jézus nagyon kevés nyilvános munkát végzett e tanhirdető vándorúton, viszont számos esti órát tartott a híveknek ama városok és falvak többségében, ahol Jakabbal és Jánossal megfordult. Ezen esti órák egyikén a vándor hitszónokok egyik ifjabbika a haragról kérdezte Jézust, és a Mester válaszul, egyebek között ezt mondta:

„A harag olyan anyagi megnyilvánulás, mely általában azt mutatja, hogy a szellemi természet milyen mértékben képtelen ellenőrzést gyakorolni az együttes értelmi és fizikai természet felett. A harag azt mutatja, hogy hiányzik belőletek a türelmes testvéri szeretet, valamint azt, hogy híján vagytok az önbecsülésnek és az önuralomnak. A harag felemészti az egészséget, lealjasítja az elmét, és akadályozza az emberi lélek szellemtanítóját. Hát nem olvastátok az Írásokban, hogy ‚az ostobát megöli a bosszúság’, és hogy az ember ‚szétmarcangolja magát haragjában’? Hogy ‚a haragra késedelmes bővelkedik értelemmel’, míg ‚aki hirtelenkedő, bolondságot szerez az’? Ti mind tudjátok, hogy ‚a szelíd felelet csillapítja a haragot’, és miként ‚támaszt haragot a bántó beszéd’. ‚A megfontoltság késlelteti a haragot’, míg ‚akinek nincs uralma önmaga felett, az olyan, mint a falak nélküli védtelen város’. ‚Szörnyű a dühöngés és féktelen a harag.’ ‚A haragos emberek viszályt szítanak, míg a bőszek megsokszorozzák a vétküket.’ ‚Ne bosszankodj föl szellemedben hirtelen, mert a harag az ostobák szívében tanyázik.’” A beszéd zárása előtt Jézus hozzátette: „Uralja a szíveteket szeretet olyannyira, hogy a szellemeteknek kevés gondot okozzon az, hogy elvezessen benneteket attól, hogy szabad folyást engedjetek az olyan állati düh kitöréseinek, melyek nem egyeztethetők össze az isteni fiúi elismertségetekkel.”

Ugyanazen alkalommal a Mester beszélt a csoportnak arról, hogy mennyire kívánatos a kiegyensúlyozott jellem. Elismerte, hogy a legtöbb ember számára szükséges, hogy magukat valamilyen foglalkozás elsajátításának szenteljék, de helytelenített mindenféle, a túlzott szakosodás irányába, az élettel összefüggő tevékenységekben a szűklátókörűvé és korlátolttá válás irányába való törekvést. Felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy bármely erény, ha túlzásba viszik, bűnné válhat. Jézus mindig is mértéktartást hirdetett és következetességet – az élet problémáihoz való arányos igazodást – tanított. Rámutatott, hogy a túl nagy fokú rokonszenv és sajnálat komoly érzelmi kiegyensúlyozatlansággá fajulhat; hogy a lelkesültség átcsaphat megszállottságba. Tárgyalta az egyik korábbi társuk esetét, akinek képzelgései látomásokba és hasztalan vállalkozásokba kergették az illetőt. Ugyanakkor figyelmeztette őket a túlzottan hagyományőrző középszerűség tompaságának veszélyeire.

És ez után Jézus a bátorság és a hit veszélyeiről beszélt, arról, hogy ezek néha miként terelik a meggondolatlan lelkeket a nyughatatlanság és az elbizakodottság felé. Rámutatott arra is, hogy a túlzásba vitt megfontoltság és körültekintés miként vezet gyávasághoz és kudarchoz. Arra buzdította a hallgatóit, hogy eredetiségre törekedjenek, s közben kerüljenek mindenféle különc hajlamot. Érzelgősség nélküli rokonszenvet, álszentség nélküli jámborságot kért tőlük. Félelem és babonaság nélküli tiszteletet tanított.

5. TANÍTÁS A MEGELÉGEDETTSÉGRŐL

Amikor Jézus meglátogatta a Zélóta Simon felügyelete alatt működő vándor hitszónokok csoportját, az esti tanácskozás alkalmával Simon megkérdezte a Mestert: „Miért van az, hogy némelyek sokkal boldogabbak és elégedettebbek másoknál? Vajon a megelégedettség vallási tapasztalás kérdése?” Simon kérdésére válaszul Jézus egyebek mellett azt mondta:

„Simon, némelyek természetes módon boldogabbak másoknál. Sok, nagyon sok függ attól, hogy az ember mennyire hajlandó elfogadni az Atya benne lakozó szellemének vezetését és irányítását. Nem olvastátok az Írásokban a bölcs ember szavait, ‚az ember szelleme az Úr gyertyása, egészen átkutatja az ember bensőjét’? És az ilyen, szellem vezette halandók azt is mondják: ‚A mérőláncom kedves földre esett, s kedvem telik örökségemben’. ‚Jobb a kevés, amit az igaz bír, mint a sok bűnös nagy gazdagsága’, mert ‚a jó a magáé szerint elégszik meg’. ‚A vidám szív derűssé teszi az arcot is és mindig ünnepet ül. Többet ér a kevés az Úr tiszteletében, mint ha nyugtalansággal párosul a tömérdek kincs. Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel. Jobb az igazságos úton szerzett kevés, mint az egyenesség híján szerzett nagy haszon.’ ‚A vidám szív jó orvosságul szolgál.’ ‚Jobb egy kevés megnyugvás, mint a túlzott bőség a szellem szomorúságában és háborgásában.’

„Az ember szomorúságának nagy része a törekvéseivel kapcsolatos csalódásból és a sértett büszkeségéből ered. Bár az emberek tartoznak maguknak annyival, hogy a legjobbat kihozzák a földi létükből, s ha így őszintén igyekeztek, örömmel kell fogadniuk a sorsukat és ügyességet kell mutatniuk abban, hogy a legtöbbet kihozzák abból, ami nekik jutott. Az ember bajai túl sokszor hajtanak ki a maga természetes szívének félelem-talajából. ‚Menekül a gonosz, bár nem űzi senki.’ ‚A gonoszak olyanok, mint a háborgó tenger, mely nem bír megnyugodni, de sarat és iszapot vetnek fel hullámai; nincs békéjük a gonoszaknak, mondja az Isten.’

„Ne keressetek tehát hamis békét és pillanatnyi örömöt, hanem törekedjetek inkább a hit bizonyosságára és az isteni fiúi elismertség bizonyságaira, melyek nyugalmat, megelégedettséget, és felsőbb örömet teremnek a szellemben.”

Jézus nemigen tekintette e világot „siralomvölgynek.” Inkább úgy tekintett rá, mint a paradicsomi felemelkedésre rendeltetett örökkévaló és halhatatlan szellemek születési szférájára, a „lélekteremtés völgyére”.

6. „FÉLNI AZ URAT”

Gamalában, az esti tanácskozáson történt, hogy Fülöp azt mondta Jézusnak: „Mester, miért van az, hogy az Írások arra tanítanak minket, hogy ‚féljük az Urat’, míg te azt szeretnéd, hogy félelem nélkül tekintsünk a mennyei Atyára? Hogyan hangoljuk össze e tanításokat?” És Jézus Fülöpnek válaszolva azt mondta:

„Gyermekeim, nem lep meg, hogy ilyesmiket kérdeztek. Kezdetben csak félelmen keresztül tudott az ember tiszteletet tanulni, de én azért jöttem, hogy kinyilatkoztassam az Atya szeretetét annak érdekében, hogy a fiúi ragaszkodó felismerés vonzereje és az Atya mély és tökéletes szeretetének viszonzása az Örökkévaló imádására vonzalmat keltsen bennetek. Meg akarlak szabadítani benneteket abból a fogságból, hogy szolgai félelmen keresztül belehajszoljátok magatokat egy féltékeny és haragvó Király-Isten terhes szolgálatába. Meg akarlak tanítani benneteket az Isten és ember Atya-fiú viszonyára annak érdekében, hogy örömmel jussatok el ahhoz a magasztos és mennyei szabad imádathoz, melynek tárgya egy szeretetteljes, igazságos, és irgalmas Atya-Isten.

„A ‚félni az Urat’ kifejezésnek az egymást követő korokban más és más jelentéstartalma volt, kezdve a félelmen, majd folytatódva a gyötrelmen és a rettegésen át, a félelemmel vegyes tiszteletig és a hódolatig. És most a hódolatból a felismerésen, a megértésen, és az elismerésen keresztül ki akarlak vezetni benneteket, fel egészen a szeretetig. Amikor az ember csak az Isten cselekedeteit ismeri fel, az elvezeti őt ahhoz, hogy félje a Legfelsőbbet; de amikor az ember elkezdi megérteni és megtapasztalni az élő Isten személyiségét és jellemét, akkor az egyre közelebb viszi őt ahhoz, hogy szeressen egy ilyen jó és tökéletes, egyetemes és örökkévaló Atyát. És éppen az embernek az Istenhez fűződő kapcsolatában beálló eme változás az, ami az Ember Fia földi küldetését alkotja.

„Az értelmes gyermekek nem félik apjukat azért, hogy jutalmakat kapjanak tőle; hanem mivel már korábban bőségesen kaptak jó dolgokat az apjuknak a fiai és lányai iránti szeretetéből fakadóan, ezért ez e nagyon szeretett gyermekeket arra készteti, hogy e bőséges jótékonyság felismerésével és értékelésével viszontszeressék apjukat. Az Isten jósága bűnbánatra késztet; az Isten bőkezűsége szolgálatra késztet; az Isten irgalma üdvözülésre késztet; míg az Isten szeretete értelmes és nyíltszívű imádatra késztet.

„Elődeitek azért félték az Istent, mert hatalmas és rejtélyes volt. Nektek azért kell imádnotok őt, mert az ő szeretete nemes, irgalma bőséges, és igazsága dicső. Az Isten hatalma félelmet idéz elő az ember szívében, azonban az ő személyiségének nemessége és igazságossága tiszteletet, szeretetet, és önkéntes imádatot kelt. A kötelességtudó és szeretetteljes fiú nem fél vagy retteg még egy fenséges és nemes atyától sem. Én azért jöttem el a világba, hogy a félelem helyébe szeretetet, a szomorúság helyébe örömöt, a rettegés helyébe bizodalmat tegyek, valamint szeretetteljes szolgálatot és elismerő imádatot a szolgai iga és az értelmetlen szertartások helyébe. Ám a sötétségben kucorgók esetében még mindig igaz, hogy ‚az Úr félelme a bölcsesség kezdete’. De a fény teljesebb eljövetele az Isten fiait már arra készteti, hogy a Végtelent azért imádják, aki, és ne azért féljenek tőle, amit tesz.

„Amikor a gyerekek fiatalok és meggondolatlanok, szükségképpen meg kell dorgálni őket annak érdekében, hogy tiszteljék a szüleiket; de amint idősebbek lesznek és valamivel jobban értékelik a szülői segédkezés és védelem előnyeit, akkor az arra készteti őket, hogy megértő tiszteleten és egyre erősödő ragaszkodáson keresztül arra a tapasztalási szintre jussanak el, ahol ténylegesen szeretik a szüleiket azért, amik, mintsem hogy azért szeressék őket, amit tettek. Az apa természetes módon szereti a gyerekét, a gyereknek azonban ki kell alakítania az apja iránti szeretetét elindulva onnan, hogy fél attól, amit az apa tehet, továbbfejlődve félelemmel vegyes bámulaton, rettegésen, függőségen, és tiszteleten át, eljutva egészen az elismerő és ragaszkodó szeretetig.

„Tanultatok arról, hogy ‚féld az Istent és parancsait tartsd meg, mert ez az ember fő dolga’ De én azért jöttem, hogy egy új és felsőbb parancsolatot adjak nektek. Azt akarom megtanítani nektek, hogy ‚szeresd az Istent és tanuld meg megcselekedni az ő akaratát, mert az a legmagasabb rendű kiváltsága az Isten felszabadult fiainak’. Atyáitoknak azt tanították, hogy ‚féljétek az Istent – a Mindenható Királyt’. Én azt tanítom nektek, hogy ‚szeressétek az Istent – a végtelenül irgalmas Atyát’.

„A mennyországban, melyet hirdetni jöttem, nincs magas és fenséges király; ez az ország egy isteni család. Az én Atyám és a ti Atyátok az egyetemesen elismert és fenntartások nélkül imádott központja és feje az értelmes lények eme kiterjedt testvériségének. Én az ő Fia vagyok, és ti is az ő fiai vagytok. Ezért mindörökre igaz, hogy ti és én testvérek vagyunk a mennyei országban, és annál inkább így van ez, hiszen a földi életbeli húsvér testben testvérekké lettünk. Ezért hát hagyjatok fel azzal, hogy mint királyt félitek az Istent vagy mint urat szolgáljátok; tanuljátok meg tisztelni Teremtőként; tiszteljétek úgy, mint a szellemifjúságotok Atyját; szeressétek úgy, mint irgalmas védelmezőt; és végül imádjátok, mint az érettebb szellemi felismerésetek és megbecsülésetek szerető és végtelenül bölcs Atyját.

„A mennyei Atyáról alkotott helytelen fogalmaitokból erednek az alázattal kapcsolatos téveszméitek és abból fakad a képmutatásotok nagy része is. Természeténél és eredeténél fogva lehet az ember egy féreg a porban, de amikor beléköltözik az Atyám szelleme, az az ember a végzetében istenivé lesz. Az Atyám adományszelleme bizonyosan visszatér az isteni forráshoz és a világegyetemi eredetszintre, és a halandó ember emberi lelke, mely e bent lakozó szellem újjászületett gyermekévé lett, az isteni szellemmel bizonyosan felemelkedik egészen az örökkévaló Atya színe elé.

„Az alázat valóban illik a halandó emberhez, aki mindezen ajándékokat a mennyei Atyától kapja, bár isteni méltóság tapad minden ilyen, a mennyországba való örök felemelkedésre törekvő, hites pályázóhoz. A kérkedő és hamis alázat értelmetlen és szolgai szokásai összeegyeztethetetlenek az üdvözülésetek forrásának értékelésével és a szellemtől született lelketek végzetének felismerésével. Az Isten előtti alázat teljes mértékben helyénvaló a szívetek mélyén; az emberek előtti szelídség dicséretes; a tudatos és figyelemhajhász alázat képmutatása azonban gyerekes és nem méltó az ország megvilágosodott fiaihoz.

„Jól teszitek, ha szelídek vagytok Isten előtt és uralkodtok magatokon az emberek előtt, de a szelídségetek szellemi eredetű legyen és ne az önelégült felsőbbrendűség tudatos érzésének önáltató megnyilvánulása. A látnok céltudatosan beszélt, amikor azt mondta, ‚járj alázatosan Istennel’, mert míg a mennyei Atya a Végtelen és az Örökkévaló, szintén ő az, aki ott lakozik ‚annál, aki bűnbánó elméjű és szerény szellemű’. Az Atyám megveti a büszkeséget, nem kedveli a képmutatást, és iszonyodik a gonoszságtól. És a mennyei Atya szeretetteljes támogatása és hű vezetésének őszinteség-értéke és az ezekben való tökéletes bizodalom hangsúlyozása érdekében utaltam oly gyakran a kisgyermekre, szemléltetésül arra az elmebéli beállítottságra és szellemi válaszra, mely oly lényeges ahhoz, hogy a halandó ember beléphessen a mennyország szellemvalóságaiba.

„Jól írt le Jeremiás látnok sok halandót, amikor azt mondta: ‚Szájatokkal közel vagytok az Istenhez, de a szívetekkel távol vagytok tőle’. És nem olvastátok-e azt a szörnyű figyelmeztetést is a látnoktól, aki azt mondta: ‚Papjaik díjért tanítanak, és látnokaik pénzért jövendölnek. Ugyanakkor jámborságot tanítanak és azt hirdetik, hogy velük az Isten’. Hát nem hőn óvtak mindannyiotokat azoktól, akik ‚békésen beszélnek szomszédjaikkal, szívükben azonban rosszindulat van’, akik ‚hízelgő ajkúak, miközben a szívükben álnokok’? Egy bizakodó ember minden szomorúsága közül egy sem olyan szörnyű, mint amelyet ‚egy bizalmat élvező barát házában szerzett’”.

1. A NŐI VÁNDOR HITSZÓNOKOK TESTÜLETE

Minden bátor dolog közül, melyet Jézus a földi létpályájával összefüggésben véghezvitt, a legmeglepőbb az ezen előzmény nélküli bejelentése volt január 16-ának estéjén: „Holnap kijelölünk tíz nőt az országért való szolgálati munkára.” Ama kéthetes időszak kezdetén, melyben az apostolok és a vándor hitszónokok szabadság okán nem tartózkodhattak Betszaidában, Jézus megkérte Dávidot, hogy hívja haza a szüleit és küldjön ki hírnököket, hogy azok hívjanak Betszaidába tíz olyan jámbor nőt, akik szolgáltak az előző tábor és a sátorkórház igazgatásában. E nők mind hallgatták a fiatal vándor hitszónokoknak átadott tanításokat, de sem az ő, sem a tanítóik fejében nem fordult meg az, hogy Jézus megbízná a nőket azzal a feladattal, hogy tanítsák az országról szóló evangéliumot és segédkezzenek a betegeknek. A Jézus által kiválasztott és megbízott eme tíz nő a következő volt: Zsuzsanna, a názáreti zsinagóga korábbi előéneklőjének leánya; Johanna, Kuzának, Heródes Antipász intézőjének a felesége; Erzsébet, aki egy Tibériásbeli és Szeforiszbeli tehetős zsidónak volt a leánya; Márta, András és Péter nővére; Rákhel, a Mester húsvér testbeli öccsének sógornője; Naszanta, Elmannak, a szíriai orvosnak a leánya; Milka, Tamás apostol egyik unokatestvére; Ruth, Lévi Máté legidősebb nővére; Kelta, egy római centurió leánya; és Agaman, egy damaszkuszi özvegy. Később Jézus még két másik nővel bővítette e csoportot – a magadáni Máriával, valamint Rebekával, az arimateai József leányával.

Jézus felhatalmazta e nőket arra, hogy a szervezetüket maguk alakítsák ki és arra utasította Júdást, hogy a felszerelésük és teherhordó állataik megvásárlásához bocsásson rendelkezésükre pénzt. A tizek Zsuzsannát választották vezetőjüknek és Johannát a kincstárosuknak. Ettől kezdve a működéshez szükséges pénzt maguk teremtették elő; soha többet nem fordultak Júdáshoz támogatásért.

Roppant különös látvány volt akkoriban, amikor a nők még a zsinagóga főtermébe sem tehették be a lábukat (csak a nők karzatán tartózkodhattak), hogy az országról szóló új evangélium felhatalmazott tanítói lehettek. A feladat, mellyel Jézus e tíz nőt megbízta, amikor elkülönítette őket az evangélium tanítására és a segédkezésre, annak az egyenjogúságnak a hirdetése volt, minden nőt mindörökre felszabadított; a férfinak többé már nem szabadott úgy tekintenie a nőre, mint aki szellemében alsóbbrendű. Ez bizony komoly megrázkódtatást jelentett a tizenkét apostolnak. Függetlenül attól, hogy számtalanszor hallották a Mestertől, hogy „a mennyországban nincs gazdag vagy szegény, szabad vagy rabszolga, férfi vagy nő, mindenki egyformán az Isten fia és leánya”, mégis valóságosan is elképedtek, amikor Jézus azt javasolta, hogy hivatalosan bízzák meg e tíz nőt vallási tanítói feladatokkal, sőt, engedjék meg nekik azt is, hogy velük tartsanak. Az egész vidék felkavarodott e fejleményre, Jézus ellenségei e lépésből nagy tőkét kovácsoltak, de a jó hírben hívő nők mindenütt bátran kiálltak a kiválasztott nővéreik mellett és nem hagytak kétséget afelől, hogy helyeslik a nők vallási munkában való szerepének e kései elismerését. És e nők e felszabadítását, mely kellő elismertséget biztosított nekik, az apostolok közvetlenül a Mester eltávozása után is gyakorolták, jóllehet a későbbi nemzedékek alatt visszatértek a régi szokásokhoz. A keresztény egyház első napjaiban a női tanítókat és segédkezőket diakonisszáknak hívták és általános elismerést élveztek. Pál azonban, ama tény ellenére, hogy mindezt elméletben elismerte, sohasem tette egészen a saját hozzáállása részévé és ő maga nehéznek találta a gyakorlati kivitelezést.

2. A MAGADÁNI MEGÁLLÓ

 

Magadánban történt meg először, hogy a nők megmutatták hasznosságukat és igazolták a kiválasztásuk bölcs voltát. András meglehetősen szigorú rendszabályokat írt elő a társainak a nőkkel való személyes munkát illetően, különösen a megkérdőjelezhető jellemű nők esetében. Amikor a társaság elérte Magadánt, e tíz női vándor hitszónok szabadon beléphetett a rossz hírű helyekre és a bennlakóknak közvetlenül hirdethette a jó híreket. És amikor betegekhez mentek, e nők a segédkezésük során képesek voltak igen közel kerülni a szenvedő nővéreikhez. E tíz nő (akiket később a tizenkét nőként ismertek) itteni segédkezésének eredményeként nyerték meg a magadáni Máriát az ország ügyének. Szerencsétlenségek során át és annak következményeként, hogy az ilyen rossz döntéseket hozó nőkkel szemben a nők jó hírét fontosnak tartó társadalom milyen magatartást tanúsított, e nők a magadáni bűntanyák egyikén találták magukat. Márta és Rákhel volt az, aki világossá tette Mária előtt, hogy az ország kapui nyitva állnak még az olyanok előtt is, mint ő. Mária elhitte az új hírt és másnap Péter meg is keresztelte.

A magadáni Mária lett a tizenkét női vándor hitszónok e csoportjában az evangélium legeredményesebb tanítója. Ilyen jellegű szolgálatra Jotapatában különítették el, Rebekával együtt, nagyjából négy héttel a megtérését követően. Mária és Rebeka, az e csoport többi tagjával együtt, végigkísérte Jézust a földi életének hátralévő részében, hűségesen és eredményesen munkálkodva az elnyomott nővéreik megvilágosításán és felemelésén; és amikor a jézusi élet színművének utolsó és megrendítően szomorú jelenetére sor került, annak dacára, hogy az apostolok egy kivételével megfutamodtak, e nők mindvégig jelen voltak, és egyikük sem tagadta meg vagy árulta el őt soha.

3. A SZOMBAT TIBÉRIÁSBAN

Aznap késő este tartott Jézus az egyesített csoportnak emlékezetes beszédet a „Varázslásról és Babonaságról”. Azokban az időkben egy fényes és újnak tartott csillag megjelenéséről az emberek azt gondolták, hogy olyan jel, mely arra utal, hogy egy nagy ember született meg a földön. Lévén, hogy nem sokkal korábban ilyen csillagot figyeltek meg, András megkérdezte Jézustól, hogy megalapozottak-e ezek a hiedelmek. Az András kérdésére adott hosszú válaszban a Mester teljesen kimerítette az emberi babonaság egész tárgykörét. A Jézus által ekkor közöltek mai szóhasználattal a következők szerint foglalhatók össze:

1. A mennyek csillagai járásának egyáltalán semmi köze sincs a földi emberi élet eseményeihez. A csillagászat helyénvaló tudományos foglalatosság, a csillagjóslás azonban babonás tévedések halmaza, melynek nincs helye az országról szóló evangéliumban.

2. A leölt állat belső szerveinek vizsgálata semmit sem mondhat az időjárásról, a jövőbeli eseményekről, vagy az emberi ügyek kimeneteléről.

3. A holtak szellemei nem térnek vissza abból a célból, hogy érintkezzenek a családjukkal vagy a még élő, egykori barátaikkal.

4. A szerencsetárgyak és a kegytárgyak hatástalanok a betegségek gyógyításában, a válságos állapotok elkerülésében, vagy a rossz szellemek befolyásolásában; a szellemi világ befolyásolására szánt minden ilyen anyagi módszerben való hit nem más, mint tömény babonaság.

5. A sorsvetés, bár a kisebb problémák megoldásának alkalmas módja lehet, nem az isteni akarat feltárására szánt módszer. Az ilyen dolgok kimenetelei tisztán az anyagi véletlen területéhez tartoznak. A szellemi világgal való bensőséges közösség egyetlen módját az emberiség szellemmel, az Atya bent lakozó szellemével, való felruházottsága jelenti, és e felruházottsághoz tartozik a Fiú kiáradt szelleme és a Végtelen Szellem mindenütt jelenvaló hatása is.

6. A jövendölés, a boszorkánykodás, és a bűbájolás a tudatlan elmék babonasága, miként a varázslás káprázata is az. A varázserejű számokban, a jószerencsét ígérő előjelekben, és a balszerencsét hozó hírnökökben való hit tiszta és alaptalan babonaság.

7. Az álomfejtés főként tudatlan és valószínűtlen képzelgésre épített babonás és alaptalan rendszer. Az országról szóló evangéliumnak semmi köze sem lehet a kezdetleges vallás jövendőmondó papjaihoz.

8. A jó vagy rossz szellemek nem lakozhatnak agyagból, fából, vagy fémből készült anyagi jelképek belsejében; a bálványok nem jelentenek többet, mint az anyag, melyből készültek.

9. A rontástevő emberek, a varázslók, a varázstevők, és a boszorkánymesterek eljárásai az egyiptomiak, az asszírok, a babiloniak, és az ősi kánaániak babonáiból erednek. A függőknek és a mindenféle ráolvasásnak semmi haszna a jó szellem védelmének elnyerése vagy a rossznak feltételezett szellemek elhárítása szempontjából.

10. Leleplezte és kifogásolta az igézetekben, az istenítéletekben, a megbabonázásban, a megátkozásban, a jelekben, az álomfüvekben, a csomózott kötelekben, és a tudatlan és leigázó babonaság minden más formájában való hitüket.

5. MIT KELL TENNEM AZÉRT, HOGY ÜDVÖZÜLJEK?

Az egyik este Shunemben, miután János apostolai visszatértek Hebronból, és miután Jézus apostolai kettesével elmentek, amikor a Mester épp a fiatalabb vándor hitszónokok azon tizenkét fős csoportjának a tanításával volt elfoglalva, akik Jákob irányítása alatt dolgoztak, a tizenkét nő jelenlétében, Rákhel ezt a kérdést tette fel Jézusnak: „Mester, mit válaszoljunk, amikor a nők megkérdeznek minket, hogy Mit kell tennem azért, hogy üdvözüljek?” Amikor Jézus a kérdést meghallotta, ezt válaszolta:

„Amikor a férfiak és a nők azt kérdezik, hogy mit kell tennünk az üdvözülés érdekében, akkor válaszoljátok azt, Higgyétek az országról szóló evangéliumot; fogadjátok el az isteni megbocsátást. Hit révén ismerjétek fel az Isten bennetek lakozó szellemét, akinek elfogadása az Isten fiává tesz benneteket. Hát nem olvastátok az Írásokban, ahol azt mondja, ‚Az Úrban találok igazságosságot és erőt’. Szintén, ahol az Atya azt mondja, ‚Közel van igazságom; szabadításom már úton van, és karommal óvom népemet.’ ‚Lelkem ujjong az Istenem szeretetében, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett s az igazságosságának köntösébe burkolt.’ Nem olvastátok-e azt is az Atyáról, hogy az ő neve ‚az Úr a mi igazságunk lesz’. ‚Dobjátok el az önelégültség szennyezett ruháit és öltöztessétek a fiamat az isteni igazságosság és az örök üdvözülés ruhájába.’ Mindörökre igaz, hogy ‚az igaz ember a hite által él’. Teljesen szabadon beléphettek az Atya országába, de a fejlődés – a kegyben való gyarapodás – alapvető jelentőségű a bent maradás szempontjából.

„Az üdvözülés az Atya ajándéka és azt az ő Fiai nyilatkoztatják ki. A hit révén való elfogadás a részetekről az isteni természet részesévé, az Isten fiává, illetőleg leányává tesz benneteket. Hit révén igazultok; hit révén üdvözültök; és ugyanezen hit révén haladtok előre örökmód a fokozatos fejlődés és az isteni tökéletesség útján. Hit révén igazult Ábrahám és hit révén ismerte meg a Melkizedek-féle tanítások általi üdvözülést. A korszakok során végig ugyanez a hit mentette meg az emberek fiait, de most egy Fiú jött el az Atyától, hogy az üdvözülést valóságosabbá és szívesebben fogadottá tegye.”

Ahogy Jézus befejezte a beszédet, nagy ujjongás támadt azok körében, akik e kegyes szavakat hallották, és az elkövetkező napok során mindannyian új erővel és megújult energiával és lelkesedéssel hirdették az országról szóló evangéliumot. És a nők annál jobban örültek abban a tudatban, hogy ők is részei az ország földi megteremtésére vonatkozó eme terveknek.

Az utolsó kijelentésének zárásául Jézus azt mondta: „Üdvözülést nem vásárolhattok; nem érdemelhetitek ki az igazságosságot. Az üdvözülés az Isten ajándéka, és az igazságosság az országbeli fiúi elismertség szellemtől született életének természetes gyümölcse. Nem azért mentenek meg benneteket, mert igaz életet éltek; inkább az a helyzet, hogy azért éltek igaz életet, mert már meg is mentettek benneteket, felismertétek a fiúi elismerést, mint az Isten ajándékát és az országban való szolgálatot, mint az élet legfőbb boldogságát a földön. Amikor az emberek elhiszik ezt az evangéliumot, mely az Isten jóságának kinyilatkoztatása, az arra fogja késztetni őket, hogy önként megbánják minden ismert bűnüket. A fiúi elismertség megértése nem egyeztethető össze a bűn iránti vággyal. Az országban hívők ki vannak éhezve az igazságra és szomjazzák az isteni tökéletességet.”

7. IDŐZÉS NÁZÁRETBEN

Ezen a péntek délutánon Jézus Názáretben sétált, de nemigen figyeltek fel rá és egyáltalán nem is ismerték meg. Elhaladt a gyermekkori otthona, valamint az ácsműhely mellett, és eltöltött egy félórát azon a dombon, melyet olyannyira kedvelt fiúkorában. A János által a Jordánban való megkeresztelésének napja óta az Ember Fiának lelkét nem kavarta fel ilyen emberi érzelemáradat. Ahogy lefelé tartott a hegyről, meghallotta annak a kürtnek az ismerős hangjait, melyet a napnyugta bejelentéséül fújtak meg, éppen úgy, ahogy már sok, sok alkalommal hallotta, amikor kisfiúként Názáretben felcseperedett. Mielőtt visszatért volna a táborba, elsétált ama zsinagóga mellett, ahová tanodába járt és elméjében elmerült a gyermekkorának számos emléke között. A nap korábbi szakaszában Jézus elküldte Tamást, hogy beszélje meg a zsinagóga vezetőjével, hogy a szombat reggeli istentiszteleten szólhasson.

Bár Názáret lakosai sokat hallottak a korábbi ácsuk dolgairól, megbántva érezték magukat, amiért a korábbi tanhirdető vándorútjai során egyszer sem ejtette útba a saját faluját. Valóban hallottak Jézus hírnevéről, de a polgárok többsége dühös volt, amiért e nagy tettek egyikét sem a gyermekkorának városában vitte véghez. A názáreti emberek hónapokon át sokat vitatkoztak Jézusról, de a véleményük egészében véve nem volt kedvező.

Így a Mester nemhogy a hazatérőt üdvözlő, hanem egy határozottan ellenséges és végletesen gáncsoskodó légkörben találta magát. De nem ez volt minden. Az ellenségei, tudván, hogy e szombatot Názáretben akarja tölteni és feltételezve azt, hogy beszélni is akar a zsinagógában, számos durva és faragatlan embert béreltek fel, hogy zaklassák és minden lehetséges módon bajt keverjenek.

8. A SZOMBATI ISTENTISZTELET

Ez a szombat szép nap volt, és egész Názáret, barátok és ellenségek, mind eljöttek, hogy meghallgassák, amint a városuk egykori polgára beszédet mond a zsinagógában. Az e napi istentisztelet éppen úgy zajlott, mint amikor Jézus fiúként járt el azokra. Az áldások után az előéneklő az alkalomhoz illő, nem hivatalos imát mondott el, és amikor ezzel is végzett, az összegyűltek mind együtt áment mondtak.

Majd az előéneklő odament a ládához és kivett egy tekercset, melyet átadott Jézusnak, hogy felolvassa az írás tárgyú tanítást. Jézus becsukta a könyvet és, miután visszaadta azt a zsinagóga vezetőjének, leült és beszélni kezdett az emberekhez. E szavakkal kezdte: „Ma beteljesültek ezek az Írások.” És ez után Jézus csaknem tizenöt percen át beszélt „Az Isten Fiairól és Leányairól”. Az emberek közül sokan örömmel fogadták a beszédet, és elcsodálkoztak Jézus szívélyes és bölcs voltán.

Szokás volt, hogy a beszédet mondó a hivatalos istentisztelet végeztével a zsinagógában maradjon abból a célból, hogy az érdeklődők kérdéseket tehessenek fel neki. Ennek megfelelően ezen a szombat délelőttön Jézus a tömeg közé lépett, mely odanyomult hozzá, hogy kérdezzen. E csoportban jelen volt számos zavarkeltő egyén is, akik hajlamosak voltak bajt keverni, s e tömeg szélén ott jártak azok az aljas emberek, akiket azért béreltek fel, hogy Jézust bajba keverjék. A kívül maradt tanítványok és vándor hitszónokok közül most sokan benyomultak a zsinagógába és egyből felismerték, hogy baj van készülőben. Ki akarták vezetni a Mestert, de az nem volt hajlandó velük tartani.

 

9. A NÁZÁRETI ELUTASÍTÁS

Jézus az ellenségei nagy tömegétől körülfogva és kevés követője mellett találta magát a zsinagógában, és válaszul a nyers kérdéseikre és az aljas szándékú kötekedéseikre félig tréfásan megjegyezte: „Igen, én vagyok József fia; én vagyok az ács, és nem vagyok meglepve, hogy emlékeztettek a mondásra, ‚Orvos gyógyítsd meg magad’, és hogy azt akarjátok elérni, hogy olyat tegyek Názáretben, amiről azt hallottátok, hogy Kapernaumban megtettem; de felszólítalak benneteket, hogy tanúsítsátok, hogy még az Írások is kijelentik, hogy ‚a látnoknak csak a saját hazájában és a saját népe körében nincs becsülete’.”

De az emberek lökdösni kezdték és, vádlón, ujjal mutatva rá, azt mondták: „Azt hiszed, hogy jobb vagy, mint a názáreti emberek; elköltöztél tőlünk, de e fivéred közönséges munkás, és a húgaid még mindig közöttünk élnek. Ismerjük anyádat, Máriát. Hol vannak ők ma? Nagy dolgokat hallunk felőled, de csak azt látjuk, hogy nem teszel csodákat, amikor visszatérsz.” Jézus így felelt nekik: „Szeretem az embereket, akik abban a városban laknak, ahol felnőttem, és nagyon örülnék, ha látnám mindannyiukat a mennyországba belépni, de az isteni tettek végrehajtásáról nem én döntök. A kegy átalakulásai azoknak az élő hitére válaszul mennek végbe, akik annak haszonélvezői.”

Jézus kedélyes hangulatban irányította volna a tömeget és eredményesen leszerelte volna még az erőszakos ellenségeit is, ha a saját apostolainak egyike, Zélóta Simon, nem követett volna el vezetési hibát, aki Nahornak, az egyik fiatalabb vándor hitszónoknak a segítségével időközben a tömegből csoportba gyűjtötte Jézus barátait és, harci hangulat kialakulásától tartva, felszólította a Mester ellenségeit, hogy távozzanak végre. Jézus sokszor tanította az apostolainak, hogy a szelíd felelet csillapítja a haragot, ám a követői nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy azt lássák, hogy a szeretett tanítójukkal, akit önként Mesternek szólítottak, ily tiszteletlenül és lenézően bánjanak. Ez túl sok volt nekik, és azon kapták magukat, hogy a szenvedélyes és heves neheztelés kifejeződésének engednek teret, melyek mindegyike csak erősítette ezen istentelen és durva gyülekezet csordaszellemét. És így, a bérencek vezetésével e gazfickók megragadták Jézust és kirontottak vele a zsinagógából a közelben álló meredek domb tetejére, amelynek pereméről le akarták vetni, hogy halálra zúzza magát. De épp amint azon voltak, hogy lelökjék a sziklapárkányról, Jézus hirtelenül a kiszabadította magát és, szembe kerülve velük, csendesen széttárta a karjait. Nem mondott semmit, de a barátai igencsak elképedtek, amikor azt látták, hogy elindul előre és a tömeg szétválik és bántatlanul átengedi.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.