Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. A SIKÁRI ASSZONY

Az egyik hétfő délelőttön, nagyjából a hónap közepén, Jézus így szólt Andráshoz: „Szamariába megyünk.” És egyből el is indultak Sikár városába, mely Jákob kútja közelében helyezkedett el.

Amikor a Mester és a tizenkettek megérkeztek Jákob kútjához, Jézus, az úttól kimerült lévén, a kút mellett pihent, mialatt Fülöp magával vitte az apostolokat, hogy segítsenek neki élelmet és sátrakat hozni Sikárból, mert egy időre e környéken akartak maradni. Péter és a Zebedeus fiúk Jézussal akartak maradni, de ő kérte őket, hogy tartsanak a testvéreikkel, mondván: „Ne aggódjatok miattam; ezek a szamaritánusok barátságosak lesznek; csak a testvéreink, a zsidók, azok akarnak ártani nekünk.” És már csaknem hat óra volt ezen a nyári estén, amikor Jézus leült a kút mellett és várta, hogy az apostolok visszatérjenek.

Jákob kútjának vize kevesebb ásványi anyagot tartalmazott, mint Sikár kútjai és ezért ivási célra sokkal többre értékelték. Jézus szomjas volt, de nem volt mód arra, hogy a kútból vízhez jusson. Amikor ezért egy sikári nő jött arra a vizes korsójával és a kútból vizet akart kivenni, Jézus így szólt hozzá, „Adj innom”. E szamariai nő tudta, hogy Jézus zsidó, mert látta a kinézetén és a ruházatán, és a kiejtésmódjából gyanította, hogy galileai zsidóval van dolga. A nőt Naldának hívták és bájos teremtmény volt. Nagyon meglepődött, hogy egy zsidó férfi így megszólítja a kútnál és vizet kér tőle, mert azokban az időkben nem volt illendő egy magára valamit is adó férfi számára, hogy egy nővel nyilvánosan szóba álljon, még kevésbé egy zsidó számára, hogy beszédbe elegyedjen egy szamaritánussal. Ezért Nalda megkérdezte Jézustól, „Hogy van az, hogy zsidó lévén inni kérsz tőlem, egy szamaritánus nőtől?” Jézus így felelt: „Valóban inni kértem tőled, de ha képes volnál arra, hogy megérts, te kérnél tőlem egy kortynyi élő vizet.” Erre Nalda azt mondta: „De, Uram, nincs mivel kimerd a vizet, és a kút mély; honnan van hát ez az élő víz? Talán nagyobb vagy a mi Jákob atyánknál, aki e kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?”

Jézus így felelt: „Mindenki, aki iszik e vízből újra megszomjazik, de aki csak iszik az élő szellem vizéből, az sohasem fog szomjazni. És ezen élő víz őbenne a megújulás kútjává lesz, mely még az örökkévalóságban is feltör.” Nalda erre azt mondta: „Adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni. Egyébként bármit, amit egy szamaritánus nő kaphat egy dicséretre méltó zsidótól, az mind örömére szolgál.”

Nalda nem tudta hová tenni Jézus azon készségességét, hogy beszélget vele. A Mester arcába nézve egy becsületes és szent embert képét látta, de a barátságosságát helytelenül közönséges bizalmaskodásnak vette, és a beszédmodorát félreértve úgy gondolta, hogy Jézus kikezdett vele. És mivel laza erkölcsű nő volt, úgy gondolta, hogy nyíltan kacérkodhat vele, amikor Jézus, egyenesen a szemébe nézve, tiszteletet parancsoló hangon azt mondta, „Asszony, menj el a férjedért és hozd el őt ide.” Ez az utasítás észre térítette Naldát. Észrevette, hogy rosszul ítélte meg a Mester kedvességét; felfogta, hogy tévesen értelmezte a beszédmodorát. Megijedt; ekkor kezdett ráeszmélni, hogy egy nem mindennapi ember mellett áll, és magában megfelelő válasz után kutatva, nagy zavarában így szólt, „De, Uram, nem hívhatom a férjemet, mert nekem nincs férjem.” Erre Jézus azt mondta: „Igazat szóltál, mert bár egyszer már volt férjed, akivel most együtt élsz, az nem a férjed. Jobb volna, ha abbahagynád a szavaim kiforgatását és azt az élő vizet keresnéd, melyet ma ajánlottam neked.”

Ekkorra Nalda már felocsúdott, és felébredt a jobbik énje. Nem teljesen szeszélyből volt ő erkölcstelen nő. A férje szívtelenül és igazságtalanul eldobta őt és a szörnyű rossz helyzetében beleegyezett, hogy egy bizonyos görög férfival éljen, az ő feleségeként, de nem házasságban. Nalda most nagyon szégyenkezett, hogy oly meggondolatlanul szólt Jézushoz, és igen bűnbánóan fordult hozzá, e szavakkal: „Uram, bánom, hogy így beszéltem veled, mert látom, hogy szent ember vagy, talán látnok.” És már azon volt, hogy közvetlen és személyes segítséget kérjen a Mestertől, amikor olyat tett, amilyet sokan tettek őelőtte és ő utána is – a személyes üdvözülés kérdése elől azzal tért ki, hogy a beszélgetést az istentan és a bölcselet irányába terelte. A beszélgetést gyorsan a saját szükségleteitől egy istentani ellentmondás felé vitte. A Gerizim-hegy felé mutatva Nalda így folytatta: „Atyáink e hegyen imádták az Istent, és te mégis azt mondod, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahová az embereknek az Isten imádásához el kell menniük; akkor hát melyik a megfelelő hely az Isten imádásához?”

Jézus észrevette a nő lelkének azon kísérletét, hogy elkerülje a közvetlen és fürkésző kapcsolatfelvételt a Teremtőjével, de látta azt is, hogy a nő lelkében ott a vágy a jobb életút megismerése iránt. Végeredményben Nalda szívében igazi szomj támadt az élő víz iránt; ezért Jézus türelmes volt vele, azt mondta: „Asszony, hadd mondjam el neked, hogy hamarosan eljön a nap, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. De most olyasmit imádtok, amit nem ismertek, a sok pogány isten vallásának és a nem-zsidó bölcseleteknek a keverékét. A zsidók legalább tudják, hogy kit imádnak; minden zavart kiküszöböltek azáltal, hogy az imádatukat egyetlen Istenre, Jahvéra összpontosítják. De el kell hinned nekem, amikor azt mondom, hogy az idő hamarosan eljön – már most is itt van – amikor minden őszinte istenimádó ember az Atyát fogja imádni szellemben és igazságban, mert éppen ilyen imádókat keres az Atya. Az Isten szellem, és azoknak, akik imádják őt, szellemben és igazságban kell imádniuk. Az üdvözülésed nem abból ered, hogy tudod, hogy másoknak miként vagy hol kell imádniuk az Istent, hanem abból, hogy befogadod a saját szívedbe ezt az élő vizet, melyet én már most ajánlok neked.”

Nalda azonban még egy kísérletet akart tenni arra, hogy kitérjen a személyes földi életével és a lelke Isten előtti helyzetével kapcsolatos zavarba ejtő kérdés megvitatásától. Még egyszer az általános vallási kérdésekhez folyamodott, azt mondta: „Igen, tudom, Uram, hogy János hirdette a Megtérítő eljövetelét, azét, akit a Megszabadítónak fognak nevezni, és hogy amikor ő eljön, minden dolgot elmond majd nekünk” – és Jézus, félbeszakítván Naldát, megdöbbentő bizonyossággal azt mondta, „Én vagyok az, akiről beszélt.”

Ez volt az első közvetlen, határozott, és leplezetlen kijelentés az ő isteni természetéről és fiúi elismertségéről, melyet Jézus a földön tett; és azt egy nőnek mondta, egy szamaritánus asszonynak, és a férfiak szemében mindaddig egy megkérdőjelezhető jellemű nőnek, de olyan nőnek, akit az isteni tekintet olyannak látott, aki többet vétkezett, mint amennyit a maga akaratából vétkezett volna és aki most olyan emberi lélek, aki vágyik az üdvözülésre, s azt őszintén és tiszta szívvel kívánja, és az elég volt.

Amint Nalda épp azon volt, hogy szavakba öntse a jobb dolgok és a nemesebb életmód iránti valós és személyes vágyódását, amint épp arra készült, hogy kimondja a szívének valódi vágyát, a tizenkét apostolt visszatért Sikárból, és annak láttán, hogy Jézus oly bensőségesen beszélget ezzel a nővel – ezzel a szamaritánus nővel, és egyedül – igencsak megrökönyödtek. Gyorsan lerakták a magukkal hozott holmikat és félrevonultak, senki sem merte helyteleníteni a dolgot, miközben Jézus így szólt Naldához: „Asszony, menj a dolgodra; az Isten megbocsátott neked. Mostantól fogva új életet fogsz élni. Megkaptad az élő vizet, és új öröm fog fakadni a lelkedben, és a Fenséges leányává leszel.” És az asszony, látván az apostolok rosszallását, a vizeskorsóját otthagyva, a városba sietett.

Amint beért a városba, mindenkinek, akivel csak találkozott azt mondta: „Menj ki Jákob kútjához és szedd a lábad, mert láthatsz ott egy olyan embert, aki megmondta nekem mindazt, amit valaha tettem. Lehet, hogy ő a Megtérítő?” És még napnyugta előtt nagy tömeg gyűlt össze Jákob kútjánál, hogy meghallgassák Jézust. És a Mester részletesen beszélt nekik az élet vizéről, az emberben lakozó szellem ajándékáról.

Az apostolok sohasem tudtak túllépni azon megdöbbenésükön, mely abból fakadt, hogy Jézus milyen készségesen beszélget a nőkkel, a megkérdőjelezhető jellemű nőkkel, sőt, még az erkölcstelen nőkkel is. Jézusnak nagyon nehezére esett megtanítani az apostolainak azt, hogy a nőknek, még az úgynevezett erkölcstelen nőknek is, van lelkük, mely képes Istent Atyjául választani, miáltal az Isten leányaivá és az örökké tartó élet jelöltjeivé válnak. Még ezerkilencszáz évvel később is sokan ugyanilyen kelletlenül állnak a Mester tanításainak befogadásához. Még a keresztény vallás is állhatatosan Krisztus halálának tényére épített ahelyett, hogy az életének igazságára épített volna. A világnak sokkal inkább kellene foglalkoznia az ő boldog és Istent kinyilatkoztató életével, mint az ő megrendítően szomorú halálával.

Nalda másnap elmondta az egész történetet János apostolnak, de a többi apostolnak sohasem fedte fel az egészet, és Jézus sem beszélt erről részletekbe menően a tizenketteknek.

Nalda elmondta Jánosnak, hogy Jézus megmondott neki „mindent, amit valaha is tettem”. János sokszor meg akarta kérdezni Jézust a Naldával való eme beszélgetésről, de sohasem tette meg. Jézus csak egyetlen dolgot mondott az asszonynak őróla, de az, ahogy Jézus a szemébe nézett és az, ahogyan bánt vele, egy pillanatra az asszony előtt a változatos életének olyan látképét hozta elő, hogy Nalda a múltbeli életének a saját maga előtti teljes feltárulását társította a Mester tekintetével és szavaival. Jézus sohasem mondta neki, hogy öt férje volt. Az asszony azért élt négy különböző férfival, mert a férje eldobta őt, és ez, az egész múltjával együtt, oly élénken jelent meg az elméjében abban a pillanatban, amikor felismerte, hogy Jézus az Isten embere, hogy később azt mondta el Jánosnak újra, hogy Jézus minden elmondott róla.

7. TANÍTÁSOK AZ IMÁRÓL ÉS AZ ISTENIMÁDATRÓL

Az esti tanácskozásokon a Gerizim-hegyen Jézus sok nagy igazságot tanított, és különösen a következőket hangsúlyozta:

Az igaz vallás az egyes lélek cselekedete a Teremtőhöz fűződő öntudatos viszonyában; a szervezett vallás az ember kísérlete arra, hogy az egyedi hívek istenimádatát közösségiesítse.

Az istenimádatnak – a szellemi szemlélésének – szükségképpen váltakoznia kell a szolgálattal, kapcsolatba kell lépnie az anyagi valósággal. A munkának a játékkal kell váltakoznia; a vallást a vidámságnak kell ellensúlyoznia. Az elmélyült bölcseletet az időmértékes verselés szabadítja fel. Az élet nehézségeit – a személyiség idő-feszültségét – az istenimádat nyugalmának kell oldania. A világegyetembeli személyes elszigeteltség félelméből eredő bizonytalanságérzet ellenszere az Atya hites szemlélése és a Legfelsőbb megismerésének kísérlete.

Az imádság célja, hogy az ember kevesebbet gondolkodjon és többet ismerjen meg; nem a tudás növelése a cél, hanem a szellemi meglátás kiterjesztése.

Az istenimádat célja a jobb élet előrevetítése, majd ezen új szellemi értékek visszavetítése a jelenbeli életre. Az imádság szellemi fenntartó, ám az istenimádat istenmód teremtő.

Az istenimádat olyan eljárás, mellyel az Egytől kérünk ösztönzést a sokak szolgálatához. Az istenimádat a mérőrúd, mellyel a léleknek az anyagi világegyetemtől való távolodása és a teremtésösszesség szellemi valóságaihoz való, az előbbivel egyidejű és biztos közeledése mérhető.

Az imádság önemlékeztető – fennkölt gondolkodás; az istenimádat önfeledés – felsőbb szintű gondolkodás. Az istenimádat erőfeszítés-mentes figyelem, igaz és eszményi lelki nyugalom, egyfajta nyugodt szellemi tevékenység.

Az istenimádat a rész azonosulása az Egésszel; a véges azonosulása a Végtelennel; a fiú azonosulása az Atyával; az idő azon próbálkozása, hogy lépést tartson az örökkévalósággal. Az istenimádat a fiú személyes egyesülése az isteni Atyával, a megélénkítő, teremtő, atyai és ábrándos hozzáállások felemelkedése az emberi lélek-szellem révén.

Bár az apostolok csak néhány tanítását értették meg a táborban, más világok azonban értették, és más nemzedékek érteni fogják.


144. ÍRÁS – GILBOÁBAN ÉS A DEKAPOLISZBAN

 

A szeptembert és az októbert visszavonultan töltötték egy félreeső táborban a Gilboa-hegy oldalában. A szeptemberi hónapot Jézus itt töltötte az apostolokkal, tanította és oktatta őket az ország igazságaira.

Számos oka volt annak, hogy Jézus és az apostolok ebben az időszakban visszavonultak Szamaria és a Dekapolisz határvidékére. A jeruzsálemi vallási vezetők igen ellenséges érzületűek lettek; Heródes Antipász még mindig börtönben tartotta Jánost, félelmében sem elengedni, sem kivégezni nem merte, s közben továbbra is gyanította, hogy János és Jézus között valamilyen kapcsolat van. E körülmények miatt nem lett volna bölcs dolog erőteljes munkát tervezni Júdeában vagy Galileában. Volt egy harmadik ok is: a János tanítványainak vezetői és Jézus apostolai közötti, lassan erősödő feszültség, mely a hívek számának gyarapodásával csak fokozódott.

Jézus tudta, hogy a tanítás és tanhirdetés előzetes munkája a vége felé jár, hogy a következő lépés a földi élete teljes és végső erőfeszítésének megkezdése lesz, és nem akarta, hogy e vállalkozásának megindításával bármilyen módon megpróbáltatást okozzon vagy kellemetlen helyzetet teremtsen Keresztelő János számára. Jézus ezért úgy döntött, hogy visszavonultan töltenek némi időt, felkészíti az apostolokat és azután valamilyen csendes munkát végeznek a Dekapolisz városaiban, amíg Jánost vagy ki nem végzik vagy szabadon nem engedik, hogy erőik egyesítése céljából csatlakozhasson hozzájuk.

2. BESZÉLGETÉS AZ IMÁRÓL

„János valóban tanított nektek egy egyszerű imaformát: ‚Ó Atyánk, szabadíts meg minket a bűntől, mutasd meg a dicsőséged, nyilatkoztasd ki a szereteted, és szentelje meg szellemed a szívünket mindörökre, úgy legyen!’ Azért tanította nektek ezt az imát, hogy legyen mit tanítanotok a tömegeknek. Nem az volt a szándéka, hogy ilyen előírt és alakias kérelmet alkalmazzatok az ima közbeni lelki megnyilatkozásotokhoz.

„Az ima a lelki beállítódás teljesen személyes és önkéntelen kifejeződése a szellem irányában; az ima a fiúi elismertség bensőséges közössége és a közösség kifejeződése legyen. Az ima, ha a szellem alkotja, együttműködésre kész szellemi fejlődéshez vezet. Az eszményi ima egyfajta szellemi bensőséges közösség, mely értelmes istenimádathoz vezet. Az igaz imádkozás a menny felé irányuló őszinte magatartás, mely révén eszményképeiteket eléritek.”

„Az ima a lélek lélegzete, és ennek kell állhatatossá tennie benneteket az Atya akaratának megismerésére irányuló próbálkozásotokban. Ha valamelyiketeknek van szomszédja, és éjfélkor elmentek hozzá e szavakkal: ‚Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret, útról érkezett egy barátom hozzám, s nincs mit enni adnom neki’; és ha a szomszédotok azt válaszolja, ‚Ne zavarj, mert az ajtó már be van zárva és gyermekeim is, én is ágyban vagyunk; ezért nem tudok fölkelni és kenyeret adni neked’, akkor nem tágítotok, elmagyarázzátok, hogy a barátotok éhes, és hogy nem tudjátok étellel kínálni. Mondom nektek, hogy bár azért, mert a barátotok, nem kel fel, hogy kenyeret adjon nektek, de ti nem tágítotok, és mégis fölkel és ad nektek annyit, amennyire szükségetek van. Ha tehát a kitartás még a halandó ember kegyét is elnyeri, akkor a kitartásotok a szellemben mennyivel jobban megnyeri az élet kenyerét számotokra a mennyei Atya készséges kezétől. Megint csak azt mondom nektek: Kérjetek és kaptok; keressetek és találtok; zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget az üdvözülés ajtaján, annak ajtót nyitnak.”

3. A HÍVŐ EMBER IMÁJA

De az apostolok még mindig nem voltak elégedettek; azt szerették volna, ha Jézus egy olyan mintaimát ad nekik, melyet az új tanítványaiknak megtaníthatnak. Az imáról folytatott beszélgetést végighallgatván Zebedeus Jakab így szólt: „Nagyon jó, Mester, de mi nem is annyira magunknak szeretnénk egy imaformát, hanem inkább azon új híveknek, akik oly gyakran kérnek bennünket arra, hogy ‚Tanítsátok meg nekünk, hogy miként imádkozzunk megfelelően a mennyei Atyához.’”

Amikor Jakab elhallgatott, Jézus így szólt: „Ha tehát még mindig ilyen imát akartok, akkor elmondom nektek azt, amelyet az öcséimnek és a húgaimnak tanítottam Názáretben”:

Mi Atyának, ki a mennyben vagy, Legyen a neved szent.

Jöjjön el a te országod; a te akaratod legyen meg A földön éppúgy, miként a mennyben.

A holnapi kenyerünket add meg nékünk ma; Üdítsd fel lelkünket az élet vizével.

És bocsásd meg nékünk minden adósságunkat Mert mi is megbocsátottunk minden adósunknak.

Ments meg minket a kísértésben, szabadíts meg a rossztól,

És fokozatosan tégy minket oly tökéletessé, mint amilyen te magad vagy.

Jézus a tizenketteknek mindig a titkon való imádkozást tanította; hogy vonuljanak el magukban csendes természeti környezetbe vagy vonuljanak vissza a szobáikba és csukják be az ajtót maguk mögött, amikor imához fognak.

Jézus halála és az Atyához való felemelkedése után sok hívőnek vált szokásává, hogy ezt az úgynevezett Úr imáját azzal fejezzék be, hogy – „Az Úr Jézus Krisztus nevében”. Még később, két sor elveszett a másolások során, és ehhez az imához egy további mellékmondatot adtak hozzá, mely így szólt: „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökre.”

Jézus az imának azon közösségi formáját adta át az apostoloknak, melyet názáreti otthonában mondottak. Sohasem tanított nekik alakias személyes imát, kizárólag csoportos, családi vagy társas kérelmeket mutatott be. És soha nem is vállalkozott arra.

Jézus azt tanította, hogy a hatékony ima legyen:

1. Önzetlen – ne kizárólag magáért az egyénért szóljon.

2. Hívő – hit szerinti.

3. Őszinte – a szívből fakadjon.

4. Értelmes – világosságot mutasson.

5. Bizodalmas – az Atya végtelenül bölcs akaratának legyen alárendelt.

Amikor imádkoztok, mindig emlékezzetek, hogy a fiúi elismerés ajándék. Egyetlen gyermek sem érdemli ki a fiúi vagy leányi besorolást. A földi gyermek szüleinek akaratára jön a világra. Az Isten gyermeke éppen így a mennyei Atya akarata révén jut kegyre és a szellem új létére. Ezért kell a mennyországot – az isteni fiúi besorolást – kisgyermekként fogadni. Az igazságosságot – a folytonos jellemfejlődést – kiérdemlitek, azonban fiúi besorolást kegyből és hit révén kaptok.

Az ima Jézust arra vezette, hogy a lelke megélje a felsőbb szintű bensőséges kapcsolatot a világegyetemek mindenségének Legfelsőbb Uraival. Az ima a földi halandókat az igaz istenimádat bensőséges közösségéig vezeti. A lélek szellemi befogadóképessége határozza meg a mennyei áldások azon mértékét, mely az ima válaszaként személyesen befogadható és tudatosan megérthető.

Az ima és az ezzel kapcsolatos istenimádat a mindennapoktól, az anyagi létezés egyhangú munkájától való elszakadás egyik módszere. Ez a szellemlényegű önmegvalósításhoz és az értelemre építő és vallásos egyéniség eléréséhez vezető széles út.

Az ima az ártalmas önvizsgálat ellenszere. Legalábbis, ahogy a Mester tanította, az ima igen jótékony segítség a léleknek. Jézus következetesen felhasználta az egymás iránti imádkozás jótékony hatását. A Mester rendszerint többes számban imádkozott, nem egyes számban. Magáért pedig egyáltalán csak a földi életének nagy válsághelyzetiben imádkozott.

Az ima a szellemi lét lélegzete az emberi fajok anyagi polgárosodott viszonyai közepette. Az istenimádat a halandók gyönyörkereső nemzedékei számára az üdvözülés.

Ha az imát a lélek szellemi energiatartalékainak feltöltődéséhez hasonlítjuk, úgy az istenimádat tekinthető úgy is, mint a lélek ráhangolódása az Egyetemes Atya végtelen szellemétől jövő világegyetemi adásokra.

Az ima a gyermek őszinte és vágyódó pillantása szellemi Atyjára; ez egyfajta lélektani folyamat, melynek során az emberi akarat lecserélődik az isteni akaratra. Az ima azon isteni terv része, mely átalakítja azt, ami van, azzá, amivé lennie kell.

Annak egyik oka, hogy Péter, Jakab, és János, akik oly gyakran voltak Jézus mellett a hosszú éjszakai virrasztásai idején, sohasem hallották Jézust imádkozni, az volt, hogy a Mesterük nagyon ritkán ejtette ki a száján az imái szavait. Jézus imádkozásának gyakorlatilag a teljes része a szellemben és a szívben – csendben – zajlott.

Az összes apostol közül Péter és Jakab jutott a legközelebb ahhoz, hogy megértse a Mesternek az imáról és az istenimádatról szóló tanításait.

5. MÁS IMAFORMÁK

Jézus, a földi létének hátralévő részében, időről időre bemutatott néhány további imaformát apostolainak, ám ezt mindig valamilyen tárgykörhöz kapcsolódóan tette, és meghagyta, hogy mindezen „példabeszéd imákat” ne tanítsák a tömegeknek. Számos ima más lakott bolygóról való volt, de ezt a tényt Jézus sosem fedte fel a tizenkettek előtt. Ezen imák közé tartoztak az alábbiak is:

Mi Atyánk, kiben a világegyetem teremtésrészei állnak fenn,

Emelkedjék neved és dicsőüljön meg jellemed.

Jelenléted övez minket, és dicsőséged megnyilvánul

Rajtunk keresztül tökéletlenül, miként tökéletes az fenn.

Add meg nékünk a fény éltető erőit ma,

És ne engedj minket képzeletünk rossz ösvényeire kóborolni,

Mert tiéd a dicső jelenlét, az örökkévaló hatalom,

És miénk a te Fiad végtelen szeretetének örök ajándéka.

Éppen így, és mindörökké így legyen igaz.

* * *

Teremtő Ősünk, ki a világegyetem középpontjában vagy,

Tölts el minket természeteddel és adj nekünk jellemedből.

Tégy minket kegyelmeddel a te fiaiddá és leányaiddá

És dicsőítsd neved a mi örök fejlődésünkön keresztül.

Igazító és szabályozó szellemed éljen és lakozzon bennünk

Hogy megcselekedjük akaratodat mi itt e földön, miként az angyalok teszik a fényben.

Tarts meg minket fejlődésben az igazság útján ma is.

Szabadíts meg minket a restségtől, a rossztól és minden bűnös tévelygéstől.

Légy türelmes velünk, miként mi is szeretettel fordulunk társainkhoz.

Küldd mihozzánk, teremtett lények szívébe kegyelmed szellemét.

Saját kezeddel vezess minket, lépésről lépésre, az élet bizonytalan útvesztőjében,

S amikor eljön a vég, fogadd kebledre hű szellemünket.

Éppen így, ne a mi vágyaink, hanem a te akaratod legyen meg.

* * *

Tökéletes és igazságos mennyei Atyánk,

Vezéreld és irányítsd utunkat ma.

Szentesítsd lépteinket és rendezd gondolatainkat.

Vezess minket mindig az örök fejlődés útján.

Tölts el minket bölcsességgel az erő teljességéig

És éltess végtelen energiáddal.

Tölts el minket a szeráfi seregek jelenlétének

És útmutatásának isteni tudatosságával.

Vezess minket mindig a fény útján, felfelé;

Igazíts meg teljesen a nagy ítélet napján.

Dicsőíts meg minket örökre, miként magaddal is tetted

És fogadj minket végtelen szolgálatra a mennyben.

* * *

Mi Atyánk, ki a rejtelemben vagy,

Mutasd meg nekünk szent jellemedet.

Add meg gyermekeidnek e földön ma,

Hogy megláthassák az utat, a fényt és az igazságot.

Mutasd meg nekünk az örök fejlődés útját

És adj elszántságot, hogy ez utat járhassuk.

Alapozd meg bennünk isteni országlásodat

És így adományul láss el minket az önnön valónk feletti teljes uralommal.

Ne engedd, hogy a sötétség és a halál ösvényein kóboroljunk;

Vezess minket örökké az élet vize mentén.

Hallgasd meg imáinkat a magad kedvéért;

Teljék örömed abban, hogy magadhoz egyre hasonlóbbá teszel bennünket.

S e lét végén, isteni Fiad kedvéért,

Fogadj minket örök karodba.

Éppen így, ne a mi akaratunk, hanem a tieid legyenek meg.

* * *

Dicsőséges Atya és Anya, egy közös szülőnk,

Hűek leszünk mi az isteni természetedhez.

A te sajátlényeged éljen újra bennünk és rajtunk keresztül

Isteni szellemed ajándéka és adománya révén,

Mellyel e földön tökéletlenül teremtünk újjá

Miként te oly tökéletesnek és fenségesnek mutatkozol a mennyben.

A testvériség édes segédkezéséből adj nekünk nap, mint nap

És vezess folyvást a szeretetteljes szolgálat útján.

Légy mindig és kiapadhatatlanul türelmes velünk

Ahogy mi is kimutatjuk türelmedet gyermekeink iránt.

Add meg az isteni bölcsességet, mely mindent jól művel

És add a végtelen szeretetet, mely minden teremtményhez kegyes.

Adj nekünk türelmedből és nyájasságodból,

Hogy irgalmasságunk körülvegye a teremtésrész gyengéit.

És amikor e létünk véget ér, váljék neved dicsőségére,

Jó szellemed örömére és lelki segítőink megelégedésére.

És ne a mi vágyaink szerint, szerető Atyánk, hanem a tiéd szerint legyen halandó gyermekeidnek örök jó sora,

Éppen így legyen.

* * *

Mindighű Forrásunk és mindenható Központunk,

Tisztelt és szent legyen végtelenül kegyes Fiad neve.

Adományaid és áldásaid elértek bennünket,

És képessé tesznek akaratod teljesítésére és parancsod végrehajtására.

Add meg nékünk folyvást az élet fájának éltető erejét;

Üdíts fel bennünket nap mint nap az élet fája folyójának élő vizeivel.

Lépésről lépésre vezess ki minket a sötétségből, és vezess az isteni fénybe.

Újítsd meg elménket a bentlakó szellem átalakító munkája révén,

És amikor a halandói vég elér minket,

Fogadj magadhoz és küldj bennünket az öröklétbe.

Koronázz meg minket az eredményes szolgálat égi fejékével,

És dicsőíteni fogjuk mi az Atyát, a Fiút, és a Szent Hatalmat.

Éppen így legyen, végig a végtelen világegyetemben.

* * *

Mi Atyánk, ki a világegyetem titkos helyein lakozol,

Tiszteltessék a neved, becsültessék az irgalmad és méltányoltassék az ítéleted.

Az igazságosság napja ragyogjon reánk nappal,

És kérünk, hogy vezéreld lépteinket a szürkületben.

Kézen fogva vezess a te választásod szerint

És ne hagyj el minket a nehéz úton és a sötét órákban.

Ne feledkezz meg rólunk, még ha mi oly gyakran elhanyagolunk is téged és megfeledkezünk rólad.

De légy irgalmas és szeress minket úgy, ahogy mi szeretni vágyunk téged.

Gyengédséggel tekints le ránk és irgalommal bocsáss meg nekünk

Miként mi is igazul megbocsátunk a minket bántóknak és kínzóknak.

A fenséges Fiú szeretete, odaadása és adománya

Töltse el a felvehető létet mindörökre a te végtelen irgalmaddal és szereteteddel.

A világegyetemek Istene küldje el nekünk szellemét a maga teljességében;

Adj nékünk jóindulatot e szellemi vezetés elfogadásához.

Az elhivatott szeráfi seregek szeretetteljes segédkezése révén

Vezessen és irányítson a Fiú minket a korszak végéig.

Tégy minket fokozatosan hozzád hasonlóvá

És végzetünkkor fogadj minket az örök Paradicsom ölelésébe.

Éppen így, az alászállott Fiú nevében

És a Legfelsőbb Atya tiszteletére és dicsőségére, így legyen.

Bár az apostolok nem dönthettek szabadon arról, hogy ezen imatanításokat nyilvános tanításaikban közreadhassák, mindezen kinyilatkoztatásokból sok minden vált a javukra a személyes vallási tapasztalásaikban. Jézus ezeket és az egyéb imamintákat a tizenketteknek szóló, nem nyilvános tanításokkal kapcsolatos szemléltetésekként használta, és e hét mintaimának a jelen feljegyzésben való közlésére külön engedély alapján került sor.

9. KERESZTELŐ JÁNOS HALÁLA

Keresztelő Jánost Heródes Antipász parancsára i.sz. 28. január 10-én este végezték ki. Másnap János néhány tanítványa, akik Machéruszban jártak és ott hallottak a kivégzésről, elmentek Heródeshez, és kérték a test kiadatását, melyet sírba tettek, később pedig Sebastéban, Abner lakhelyén temették el. Másnap, január 12-én elindultak északra, János és Jézus apostolainak Pella közelében lévő táborába, és beszámoltak Jézusnak János haláláról. Amikor Jézus meghallgatta a jelentésüket, feloszlatta a tömeget és, összehívta a huszonnégy apostolt, s azt mondta: „János halott. Heródes lefejeztette. Ma éjjel tartsatok közös tanácskozást és a dolgaitokat megfelelően intézzétek el. Nincs több vesztegetni való időnk. Eljött az idő, hogy nyíltan és erővel hirdessük az országot. Holnap Galileába megyünk.”

Ennek megfelelően, i.sz. 28. január 13-án kora reggel Jézus és az apostolok, akiket mintegy huszonöt tanítvány kísért, elindultak Kapernaumba és az éjszakát Zebedeus házában töltötték.


145. ÍRÁS – NÉGY ESEMÉNYDÚS NAP KAPERNAUMBAN

 

Jézus és az apostolok január 13-án, kedden este érkeztek meg Kapernaumba. Szokás szerint Zebedeus betszaidai otthonát tették meg szálláshelyüknek. Most, hogy Keresztelő János halott volt, Jézus arra készült, hogy elindulnak az első nyílt és nyilvános hitszónoki vándorúton Galileában. Jézus visszatérésének híre gyorsan elterjedt az egész városban, és másnap korán reggel Mária, Jézus anyja, sietve felkerekedett, s elment Názáretbe, József fiához.

Pénteken késő este Jézus kishúga, Ruth titokban meglátogatta őt. Csaknem egy órát töltöttek egy hajón, mely a parttól nem messzire volt lehorgonyozva. Erről a látogatásról Zebedeus Jánost kivéve senki sem tudott, és őt is figyelmeztették, hogy ne szóljon senkinek. Ruth volt Jézus családjának egyetlen tagja, aki következetesen és fenntartások nélkül hitt Jézus földi küldetésének isteni voltában a legkorábbi szellemi tudatosulásának pillanatától egészen Jézus mozgalmas segédkezéséig, haláláig, feltámadásáig, és felemelkedéséig; és Ruth végül úgy jutott át a túlvilágokra, hogy sohasem kételkedett az apai fivére húsvér testbeli küldetésének természetfeletti jellegében. A kis Ruth volt Jézus fő vigasza, ami a földi családját illeti, az ő perének, elutasításának, és keresztre feszítésének komoly megpróbáltatásában.

2. DÉLUTÁN A ZSINAGÓGÁBAN

A következő szombaton, a zsinagógai délutáni istentiszteleten, mondta el Jézus „A Mennyei Atya Akaratáról” szóló hitszónoklatát. Délelőtt Simon Péter hirdette „Az Országot”. A csütörtök esti zsinagógai összejövetelen András tanított, tárgya „Az Új Út” volt. Ebben az időben több ember hitt Jézusban Kapernaumban, mint bármely más földi városban.

Lévén, hogy Jézus e szombat délutánon a zsinagógában tanított, a szokásoknak megfelelően a törvényből vette az első szöveget, a Kivonulás könyvéből olvasott fel: „És az Úrnak, a ti Isteneteknek szolgáljatok, és ő megáldja a kenyereteket és vizeteket, és távol tart tőletek minden betegséget.” A második szöveget a látnokoktól választotta, Ésaiástól olvasott fel: „Kelj föl és ragyogj, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott rajtad. Mert még sötétség borítja a földet, és sűrű homály a népet, de fölötted ott ragyog az Úr szelleme, és az isteni dicsőség megnyilvánul rajtad. Még a pogányok is eljönnek e világossághoz, és sok nagy elme adja meg magát e fény világosságának.”

E beszéd Jézus azon erőfeszítését képezte, hogy megvilágítsa azt a tényt, hogy a vallás személyes tapasztalás. A Mester egyebek mellett azt mondta:

„Jól tudjátok, hogy míg egy jószívű apa egészként szereti a családját, azért tekint csoportként rájuk, mert a család minden egyes tagja iránt nagy szeretettel van. A mennyei Atyához többé már nem Izráel gyermekeként kell közelednetek, hanem Isten gyermekeként. Csoportként valóban Izráel gyermekei vagytok, de egyénenként mindegyikőtök az Isten gyermeke. Nem azért jöttem, hogy Izráel gyermekeinek nyilatkoztassam ki az Atyát, hanem azért, hogy az Istenről szóló eme tudást és az ő szeretetére és kegyelmére vonatkozó kinyilatkoztatást az egyes híveknek, mint igaz személyes tapasztalást hozzam el. A látnokok mind azt tanították nektek, hogy Jahve törődik az ő népével, hogy az Isten szereti Izráelt. De én egy nagyobb igazság hirdetésére jöttem közétek, olyanéra, melyet sok későbbi látnok szintén megértett, hogy az Isten egyénekként szeret titeket – mindegyikőtöket. Mindeme nemzedékeiteknek eddig nemzeti vagy faji vallása volt; most azért jöttem, hogy személyes vallást adjak nektek.

„De még ez sem új gondolat. A szellemi beállítottságúak közül már sokan ismertétek ezt az igazságot, amennyiben némely látnokotok erre kioktatott benneteket. Hát nem olvastátok az Írásokban, ahol Jeremiás látnok azt mondja: ‚Azokban a napokban nem mondják többé, az apák ették az éretlen szőlőt és a fiaik foga vásott el tőle. Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi. Meglássátok, eljönnek a napok amikor új szövetséget kötök népemmel, de nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem, amikor kivezettem őket Egyiptom földjéről, hanem új formájút. A törvényemet még a szívükbe is beleírom. Én az ő Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Azon a napon nem mondja az egyik ember a szomszédjának, ismered az Urat? Nem! Mert mindnyájan személyesen ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig.’

„Nem olvastátok ezeket az ígéreteket? Nem hisztek az Írásoknak? Nem értitek, hogy a látnok szavai teljesedtek be abban, amit ma láttok? És talán nem buzdított benneteket Jeremiás arra, hogy a vallást szívügynek tekintsétek, hogy egyénekként viszonyuljatok az Istenhez? Nem mondta meg a látnok nektek, hogy a mennyei Isten a ti szíveiteket kutatja? És nem figyelmeztetett benneteket, hogy a természetes emberi szív csalárdabb mindennél és gyakran elkeseredetten gonosz is?

„Nem olvastátok-e azt is, ahol Ezékiel már az atyáitoknak azt tanította, hogy a vallásnak a ti egyéni tapasztalásotokban kell valósággá válnia? Ne használjátok többé a mondást, mely úgy szól, ‚Az apák ették az éretlen szőlőt és a fiaik foga vásott el tőle.’ ‚Ahogy én élek’, mondja az Úristen, ‚nézzétek, minden lélek az enyém; az apa lelke éppúgy, mint a fiú lelke. Csak annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vétkezik.’ És aztán Ezékiel előrelátta még ezt a napot is, amikor Isten nevében beszélve, azt mondta: ‚Új szívet is adok nektek, és új szellemet adok belétek.’

„Nem kell félnetek többé attól, hogy az Isten az egyén bűnéért büntet egy nemzetet; a mennyei Atya a hívő gyermekeinek egyikét sem bünteti egy nemzet bűneiért, jóllehet bármely család tagjának gyakran kell elszenvednie a családi hibák és csoportos vétségek anyagi következményeit. Nem veszitek észre, hogy egy jobb nemzet – vagy egy jobb világ – reménye az egyén fejlődésével és megvilágosodásával erősen összefügg?”

Bár a kapernaumi emberek jól ismerték Jézus tanítását, az e szombati napon elmondott beszédén mégis megdöbbentek. Valóban úgy tanított, mint aki fennhatósággal rendelkezik, nem pedig úgy, mint az írástudók.

Ahogy Jézus befejezte a beszédét, a gyülekezetben egy fiatalember, akit Jézus szavai nagyon felkavartak, erős rángógörcsrohamot kapott és hangosan kiabálni kezdett. A roham elmúltával, amikor visszanyerte az öntudatát, félálomszerű állapotban beszélni kezdett, azt mondta: „Mihez kezdjünk veled, názáreti Jézus? Te az Isten szentje vagy; azért jöttél, hogy elpusztíts minket?” Jézus csendre intette az embereket és, megfogta a fiatalember kezét, s így szólt, „Gyere ki” – és a férfi nyomban magához tért.

E fiatalembert nem szállta meg tisztátalan szellem vagy démon; közönséges rángógörcs áldozata volt. De azt tanították neki, hogy a betegségét egy rossz szellem általi megszállás okozza. Hitt e tanításban és így is viselkedett mindenben, amit csak a betegségével kapcsolatban gondolt vagy mondott. Az emberek mind elhitték, hogy az ilyen jelenségeket közvetlenül a tisztátalan szellemek jelenléte okozza. Ennek megfelelően hitték azt, hogy Jézus egy démont űzött ki ebből az emberből. Jézus azonban akkor nem gyógyította meg a férfi nyavalyakórságát. Aznap végéig, napnyugta utánig, e férfi nem is gyógyult meg egészen. Jóval a pünkösd napja után, János apostol, aki utolsóként írta meg Jézus tetteit, került minden utalást ezekre az úgynevezett „démonűzésekre”, és ezt annak a ténynek a tükrében tette, hogy ilyen démoni megszállási esetek pünkösd után sohasem fordultak elő.

E mindennapos véletlen esemény eredményeként gyorsan híre terjedt egész Kapernaumban annak, hogy Jézus démont űzött ki egy férfiból és csodás módon meggyógyította őt a zsinagógában a délutáni beszédének lezárásaként. A szombat éppen megfelelő időpont volt ahhoz, hogy egy ilyen megdöbbentő szóbeszéd gyorsan és eredményesen elterjedjen. E híresztelés eljutott a Kapernaum környéki összes kisebb településre is, és sok ember el is hitte.

Zebedeus nagy házában, ahol Jézus és a tizenkettek megszálltak, a főzés és a házimunka nagyobbrészt Simon Péter feleségére és az asszony anyjára maradt. Péter háza Zebedeuséhoz közel volt; és Jézus és barátai megálltak ott a zsinagógából visszafelé jövet, mert Péter feleségének anyja már napok óta hidegrázásos, lázas beteg volt. Ekkor véletlenül úgy alakult, hogy amint Jézus ott állt e beteg nő mellett, a kezét fogva, s kezét a homlokára téve, és vigasztaló és bátorító szavak szólva, az asszony láza éppen akkor ment le. Jézusnak még arra sem volt ideje, hogy az apostoloknak elmagyarázza, hogy nem tett csodát a zsinagógában; és mivel ez az esemény újan és élénken élt az emlékezetükben, és felidézték a kánai víz és a bor esetét is, e véletlen egybeesést egy újabb csodaként fogták fel, és némelyikük futott is ki, hogy elmondja az újságot az egész városban.

Amatha, Péter anyósa, maláriás láztól szenvedett. Jézus ekkor nem gyógyította meg csodával. Az asszony felgyógyulására nem is került sor néhány órával későbbig, napnyugta utánig, azzal a rendkívüli eseménnyel összefüggésben, mely a Zebedeus ház előkertjében ment végbe.

És ezek az esetek jellemző példái annak, ahogy a csodaváró nemzedék és a csodavárási beállítottságú emberek minden ilyen véletlen egybeesést ürügyül vettek, hogy terjesszék annak hírét, hogy Jézus egy újabb csodát művelt.

3. A GYÓGYÍTÁS NAPNYUGTAKOR

Amikorra Jézus és apostolai az estétkük elköltéséhez készülődtek, ezen eseménydús szombati nap vége felé, egész Kaparneum és környéke nagy izgalomban volt ezen állítólagos gyógyulási csodák miatt; és minden beteg vagy szenvedő ember arra készült, hogy elmegy Jézushoz vagy elviteti magát hozzá a barátaival, mihelyt a nap lemegy. A zsidó tanítás szerint a szombat szent órái alatt még a gyógyulást sem volt szabad keresni.

Ezért amint a nap eltűnt az égaljon, szenvedő férfiak, nők, és gyermekek tömegei indultak el Zebedeus betszaidai háza felé. Egy férfi a lebénult leányával akkor indult el, ahogy a nap eltűnt a szomszédja háza mögött.

Az egész nap eseményei készítették elő ezt a rendkívüli napnyugtai színt. Még a Jézus által a délutáni beszédben felhasznált szöveg is azt sugallta, hogy a betegséget el kell űzni; és milyen példátlan erővel és fennhatósággal beszélt! Üzenete olyannyira ellentmondást nem tűrő volt! Bár emberi hatósághoz nem folyamadott, egyenesen beszélt az emberek lelkiismeretéhez és lelkéhez. Jóllehet nem alkalmazott kíméletlenül következetes észjárást, jogi csűrcsavarást, vagy elmés mondásokat, mégis erőteljes, közvetlen, tiszta, és személyes módon hatott a hallgatói szívére.

Az a szombat nagy nap volt Jézus földi életében, igen, egy világegyetem életében. Minden helyi világegyetemi tekintetben Kapernaum kis zsidó városa volt a Nebadon valódi központja. Nem egyedül a kapernaumi zsinagógában jelenlévő maroknyi zsidó alkotta azoknak a lényeknek a körét, akik hallgatták a jézusi beszéd ama nagy jelentőségű befejező részét: „A gyűlölet a félelem árnyéka; a bosszú a gyávaság álarca.” A hallgatói nem tudták elfelejteni azon áldott szavait sem, amikor azt mondta, „Az ember az Isten fia, nem ördögfajzat.”

Röviddel napszállta után, amikor Jézus és az apostolok még mindig az estebédhez megterített asztalnál ültek, Péter felesége hangokat hallott az előkertből és, az ajtóhoz menve összegyűlt beteg emberek nagy társaságát látta, és azt is, hogy a kapernaumi út tele van olyanokkal, akik elindultak, hogy Jézus kezétől nyerjenek gyógyulást. Látván mindezt, rögtön visszament és tájékoztatta a férjét, aki szólt Jézusnak.

Amikor a Mester kilépett a Zebedeus ház főbejáratán, lesújtott és szenvedő emberek hosszú sorát látta. Csaknem ezer beteg és gyöngélkedő emberi lény volt a szemei előtt; legalábbis ekkora volt az elébe sereglett személyek száma. Nem minden jelenlévő volt beteg; némelyek a szeretteiknek segítettek a gyógyulás elnyerésére irányuló eme törekvésükben.

E szenvedő halandók, férfiak, nők, és gyermekek látványa, akik az ő saját, a világegyetemi igazgatásban bizalmat kapott Fiai vétkeinek és helytelen cselekedeteinek eredményeképpen szenvedtek ilyen nagy számban, mélyen megindította Jézus emberi szívét és kivívta e jóakaratú Teremtő Fiú isteni irgalmát. De Jézus jól tudta, hogy tisztán anyagi csodákra alapozva sohasem építhet tartós szellemi mozgalmat. Az ő következetes elve az volt, hogy tartózkodik a teremtői előjogainak megmutatásától. Kána óta a természetfeletti vagy csodás dolgok nem társultak a tanításához; e szenvedő sokaság mégis megérintette a rokonszenvező szívét és erősen hatott a megértő szeretetére.

Egy kiáltó hang szállt fel az előkertből: „Mester, rendelkezz, állítsd helyre az egészségünket, gyógyítsd meg a betegségeinket, és mentsd meg a lelkeinket!” Alig hangzottak el e szavak, a szeráfok, fizikai szabályozók, Élethordozók, és közteslények hatalmas kísérete, mely mindig a világegyetem e megtestesült Teremtője mellett volt, arra készült, hogy teremtő erővel cselekedjen, ha Uruk megadja a jelet. Jézus földi életében ez volt az egyik olyan pillanat, amikor az isteni bölcsesség és az emberi szánalom olyannyira összefonódott az Ember Fiának ítéletében, hogy ő az Atyja akaratához való folyamodásban keresett menedéket.

Amikor Péter kérlelni kezdte a Mestert, hogy méltányolja a segítségkérésüket, Jézus végignézett a szenvedő tömegen, s így felelt: „Azért jöttem a világra, hogy kinyilatkoztassam az Atyát és megteremtsem az ő országát. E célból éltem az életemet eddig az óráig. Ha tehát Annak akarata az, aki engem küldött, és nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy magamat a mennyországról szóló evangélium hirdetésének szenteltem, akkor szeretném egészségesként látni a gyermekeimet – és -” de Jézus további szavai elvesztek a hangzavarban.

Jézus e gyógyítási döntés felelősségét az Atya belátására bízta. Az Atyának nyilvánvalóan nem volt ellenvetése, mert alig hangoztak el a Mester szavai, amikor a Jézus Megszemélyesült Gondolatigazítójának parancsnoksága alatt szolgáló mennyei személyiségek gyülekezete körében nagy mozgolódás támadt. A hatalmas kíséret a szenvedő halandók tarka tömegébe szállt alá, és egyetlen pillanat alatt 683 férfi, nő, és gyermek lett egészségessé, gyógyult ki tökéletesen minden fizikai betegségéből és egyéb anyagi rendellenességéből. Sem addig a napig, sem azóta nem lehetett látni ilyen jelenetet a földön. És számunkra, akik jelen voltunk, hogy lássuk a gyógyítás e teremtő hullámát, az valóban felkavaró látvány volt.

De mindama lények közül, akik a természetfeletti gyógyulás e hirtelen és váratlan kitörésén elképedtek, Jézus volt a legmeglepettebb. Egy pillanatra, amikor az emberi érdeklődése és rokonszenve az előtte megjelent szenvedés és nyomorúság látványára összpontosult, emberi elméjében nem gondolt a Megszemélyesült Igazítója azon intő figyelmeztetésére, hogy bizonyos feltételek mellett és bizonyos körülmények között nem lehet korlátozni egy Teremtő Fiú teremtői előjogainak időelemét. Jézus szerette volna egészségesnek látni e szenvedő halandókat, ha ez az Atya akaratával nem ellentétes. Jézus Megszemélyesült Igazítója nyomban eldöntötte, hogy a teremtő energiát igénybevevő cselekedet abban az időben nem ellentétes a paradicsomi Atya akaratával, és e döntéssel – Jézus előzőleg kifejezett gyógyítási vágyának tükrében – a teremtő cselekedet úgy lett. Amire egy Teremtő Fiú vágyik és amit az ő Atyja akar, az úgy VAN. Halandók ilyen tömeges fizikai meggyógyítására Jézus egész földi életében nem került sor többet.

Ahogy az várható volt, e Kappernaumbeli betszaidai napnyugtai gyógyításnak híre ment egész Galileában és Júdeában és a messzebb eső vidékeken is. Heródes félelmei újból felerősödtek, és megfigyelőket küldött, hogy számoljanak be neki Jézus munkájáról és tanításairól és hogy megbizonyosodjon afelől, hogy ő a korábbi názáreti ács vagy pedig Keresztelő János feltámadt holtából.

Főként a fizikai gyógyítás e nem szándékos bemutatása miatt ettől fogva a földi létpályája hátralévő részében Jézus éppen annyira lett gyógyító, mint tanhirdető. Igaz, folytatta a tanítást, de a személyes munkája főként a betegek és a szükséget szenvedők iránti szolgálatra irányult, míg apostolai a tan nyilvános hirdetésének és a hívek keresztelésének munkáját végezték.

De azok többségének, akik természetfeletti vagy teremtő fizikai gyógyulás részesei lettek az isteni energia e napnyugtai megmutatásakor, nem vált állandó szellemi javára az irgalom e rendkívüli megnyilatkozása. Keveseknek vált igazán épülésére e fizikai segédkezés, de az időtlen teremtő gyógyítás e meglepő kitörése révén a szellemi ország ügye nem haladt előre az emberek szívében.

Azok a gyógyítási csodák, melyek Jézus földi küldetése során itt-ott felbukkantak, nem képezték részét az ország hirdetésére vonatkozó tervének. Véletlenszerűen együtt jártak azzal, hogy egy olyan isteni lény volt a földön, akinek csaknem korlátlan teremtői előjogai vannak és az isteni irgalom és az emberi rokonszenv példa nélkül álló keverékével bír. De ezek az úgynevezett csodák sok gondot okoztak Jézusnak annyiban, hogy előítélet-erősítő nyilvánosságot hoztak és komoly mértékű, nem kívánt közismertséget adtak.

4. A KÖVETKEZŐ ESTE

Az e nagy gyógyítási rohamot követő este folyamán az örvendező és boldog tömeg megtöltötte Zebedeus otthonát, és Jézus apostolainál is a tetőfokán volt az érzelmi lelkesültség. Emberi nézőpontból valószínűleg ez volt a legnagyobb nap a Jézus társaságában töltött nagyszerű napjaik között. Reményeik sem előtte, sem utána nem emelkedtek a bizodalmas várakozás ilyen magasságaiba. Csak néhány nappal korábban szólt nekik, amikor még Szamaria határain belül voltak, hogy eljött az ideje annak, hogy az országot erővel hirdessék, és most láthatták a szemeikkel azt, amiről azt gondolták, hogy azon ígéret beteljesülése. Beleborzongtak abba, amint elképzelték, hogy mi jöhet még, ha a gyógyító erő e bámulatos megnyilvánulása még csak a kezdet. A Jézus isteniségével kapcsolatos régóta meglévő kétségeik eltűntek. Szó szerint megrészegítette őket a zavart elbűvöltségük elragadtatása.

De amikor keresni kezdték Jézust, sehol sem találták. A Mestert nagyon felkavarta mindaz, ami történt. E férfiak, nők, és gyerekek, akik különféle betegségekből gyógyultak ki, késő estig ott őgyelegtek, abban bízva, hogy Jézus visszatér és akkor köszönetet mondhatnak neki. Az apostolok nem értették a Mester azon viselkedését, hogy az órák csak telnek és ő elvonultságban marad; ahhoz, hogy az örömük teljes és tökéletes legyen, csak az ő állandó jelenléte hiányzott. Amikor Jézus visszatért közéjük, már későre járt az idő, és a gyógyítási mellékeseménynek gyakorlatilag minden haszonélvezője hazament. Jézus nem volt hajlandó fogadni a tizenkettek és mások elismerő szavait és rajongását, akik még mindig ott tartózkodtak, arra várva, hogy üdvözölhetik, és csak ennyit mondott: „Ne örvendezzetek afelett, hogy az Atyámnak hatalma van a test meggyógyítására, hanem annak örüljetek inkább, hogy meg van a hatalma ahhoz, hogy megmentse a lelkeket. Térjünk nyugovóra, mert holnap az Atya ügyében kell eljárnunk.”

És megint csak tizenkét csalódott, zavart, és búsuló szívű ember tért nyugovóra; az ikrek kivételével kevesen tudtak eleget aludni azon az éjszakán. Alig tett a Mester valami olyasmit, ami az apostolai lelkét vidámsággal töltötte el és megörvendeztette a szívüket, láthatólag rögtön összezúzta a reményeiket és teljesen lerombolta a bátorságuk és lelkesedésük alapjait. Ahogy e zavart halászemberek egymás szemébe néztek, csak egy dologra tudtak gondolni: „Nem értjük őt. Mit jelent mindez?”

5. VASÁRNAP KORA REGGEL

Jézus sem aludt sokat azon a szombat éjszakán. Felismerte, hogy a világ tele van fizikai nyomorúsággal és anyagi nehézségek árasztják el, és elgondolkodott annak veszélyén, hogy rákényszerül arra, hogy az idejéből oly sokat szenteljen a betegek és a szenvedők gondozásának, hogy a szellemi országnak az emberek szívében való megalapítására irányuló küldetése összeütközésbe kerül a fizikai dolgokban való segédkezéssel vagy legalábbis alárendelődik annak. Lévén, hogy ezek és hasonló gondolatok jártak Jézus halandói elméjében az éjszaka folyamán, ezért vasárnap reggel már jóval napkelte előtt felkelt és egymagában kiment az egyik kedvenc helyére, hogy az Atyával együtt lehessen. Ezen a reggelen Jézus imájának tárgya az volt, hogy legyen meg a bölcsessége és ítélőképessége ahhoz, hogy ne engedje az isteni irgalommal társult emberi rokonszenvének, hogy a halandói szenvedés jelenlétében oly erős hatást fejtsen ki rá, hogy az idejének egészét a fizikai segédkezés töltse ki s ezzel elhanyagolja a szellemi segédkezést. Bár egyáltalán nem akarta kerülni a betegek számára való segédkezést, tudta, hogy a szellemi tanítás és vallási felkészítés fontosabb munkáját is végeznie kell.

Jézus azért ment ki oly sokszor a hegyekbe imádkozni, mert a személyes áhítat céljára alkalmas külön szobák nem álltak rendelkezésre.

Péter nem tudott aludni azon az éjszakán; így nagyon korán, nem sokkal azt követően, hogy Jézus elvonult imádkozni, felkeltette Jakabot és Jánost, és hárman elindultak megkeresni a Mesterüket. Több mint egyórányi keresgélés után találtak rá Jézusra és nagyon kérték, hogy adjon magyarázatot a különös viselkedésére. Szerették volna tudni, hogy miért tűnik úgy, hogy aggasztja a gyógyító szellem eme fenséges kiáradása, amikor minden ember végtelenül boldog és az apostolok olyannyira örvendeznek.

Jézus több mint négy órán át próbálta megmagyarázni e három apostolnak a történteket. Tanított nekik arról, hogy mi ment végbe és elmagyarázta az ilyen megnyilvánulásokkal járó veszélyeket. Bizalmasan tudatta velük annak okát, hogy miért jött ki imádkozni. Megpróbálta világossá tenni a személyes társai előtt annak valódi okait, hogy az Atya országa miért nem épülhet csodatételre és fizikai gyógyításra. De ők nem értették a tanítását.

Időközben, vasárnap kora reggel, szenvedő lelkek más tömegei és sok kíváncsiskodó ember gyülekezett Zebedeus háza körül. Hangos szóval követelték Jézust. András és az apostolok olyannyira megdöbbentek, hogy mialatt Zélóta Simon az összegyűltekhez beszélt, András néhány társával felkerekedett, hogy megkeresse Jézust. Amikor András a három apostol társaságában találta Jézust, azt mondta: „Mester, miért hagysz magunkra bennünket a tömeggel? Nézd, mindenki téged keres; eddig még soha nem voltak ennyien, akik a tanításodat várják. A házat már most olyanok veszik körül, akik a nagy tetteid miatt közelről és távolról jöttek el. Nem térnél vissza velünk, hogy segédkezz nekik?”

Amint Jézus meghallotta ezt, így válaszolt: „András, hát nem megtanítottam neked és a többieknek, hogy az én küldetésem a földön az Atya kinyilatkoztatása, és az üzenetem a mennyország hirdetése? Hogy lehet tehát az, hogy el akartok terelni a munkámtól a kíváncsiak kielégítése és azok megelégedésének érdekében, akik jeleket és csodákat keresnek? Hát nem ezen emberek között voltunk e hónapok alatt mindvégig, és vajon azért csődültek ide, hogy meghallgassák az országról szóló jó hírt? Miért rohantak meg minket? Nem azért inkább, mert meggyógyult a fizikai testük, mintsem a lelkük üdvözüléséhez szükséges szellemi igazság befogadásának eredményeként? Amikor az emberek a rendkívüli megnyilvánulások miatt jönnek hozzánk, sokan nem az igazságot és az üdvözülést keresik, hanem a testi nyomorúságuk gyógyulását és azt, hogy megszabaduljanak az anyagi nehézségeiktől.

„Mindvégig, mialatt Kapernaumban voltam, és a zsinagógában is és a parton is az országról szóló jó hírt hirdettem mindazoknak, akiknek van fülük, hogy meghallják és van szívük, hogy befogadják az igazságot. Nem az Atyám akarata az, hogy visszamenjek veletek kielégíteni e kíváncsiakat és elmerülni a fizikai dolgokban való segédkezésben a szellemiek kizárásával. Felavattalak benneteket, hogy hirdessétek az evangéliumot és segédkezzetek a betegeknek, de nekem nem szabad lekötnöm magam gyógyítással a tanítás kizárása mellett. Nem, András, nem megyek vissza veletek. Menj és mondd meg az embereknek, hogy higgyenek abban, amit tanítottunk nekik és élvezzék az Isten fiainak szabadságát, és készüljetek fel arra, hogy más galileai városokba indulunk, ahol már elő van készítve a terep az országról szóló jó hírek terjesztéséhez. E célból jöttem én ide az Atyámtól. Menj hát, és készüljetek fel az azonnali indulásra, én addig itt várlak benneteket.”

Amikor Jézus elhallgatott, András és apostoltársai szomorúan mentek vissza a Zebedeus házhoz, feloszlatták az összegyűlt tömeget, és gyorsan készülődni kezdtek az útra, ahogy Jézus meghagyta. És így, i.sz. 28. január 18-án vasárnap délután Jézus és az apostolok megkezdték az első valóban nyilvános és nyílt hitszónoki vándorútjukat a galileai városokban. Ezen az első vándorúton számos városban hirdették az országról szóló evangéliumot, de Názáretbe nem mentek el.

Az apostolok kelletlenül hagyták maguk mögött azt a nagy érdeklődést, mely Kapernaumban támadt. Péter úgy számolta, hogy nem kevesebb, mint ezer hívőt lehetett volna megkeresztelni az országba való belépéshez. Jézus türelmesen végighallgatta őket, de nem akart beleegyezni, hogy visszatérjenek. Egy időre csend telepedett rájuk, és azután Tamás e szavakkal fordult apostoltársaihoz: „Gyerünk! A Mester már beszélt. Nem számít, ha nem értjük teljes mértékben a mennyország rejtélyeit, egy dologban azért biztosak vagyunk: Olyan tanítót követünk, aki nem magának keres dicsőséget.” És vonakodva felkerekedtek, hogy Galilea városaiban terjesszék a jó híreket.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.