Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Kezdésként három idézet: 

("Fekete Jávorszarvas (Hehaka Sapa) Oglala-sziú sámán

 

A legfőbb és legfontosabb béke az, ami akkor költözik az emberek lelkébe, amikor megértik, hogy rokonok egymással, egyek a világmindenséggel, és annak minden energiájával. És elfogadják azt, hogy a világ középpontjában a Nagy Szellem áll, és hogy ez a középpont egyszerre mindenütt ott van, mindannyiunkban, legbelül.")

 

("Az indiánok kiirtásánál elkövetett rémtettek egyik képviselőjének szavaiból - itt Cotton Mather[4]-re gondolok - közvetetten azt is megtudjuk, hogy a nyugat hogyan gondolkodik népünkről. E nemes boszorkány és indián üldöző hittérítő kijelentette, hogy az indiánok pusztítása, emberszámba nem vevése megengedett, mivel azok szittyák. Ha egy egyszerű hittérítő előtt tisztán kirajzolódott a pusztítandó népek képe, akkor a népünket pusztító indulat nemcsak a kárpátmedencei gyönyörű hon megszerzésére irányult, de népünk, rokonnépeink jót képviselő lelkülete ellen, s ez alól a szittyák sem kivételek.")

 

 

("Tisztelve rokonaimat, akik végigszenvedték és túlélték a "civilizációs" folyamatokat, amiket rájuk erőltettek az internátusokban és a templomokban, és mindig is úgy fogom tanítani a lakota nyelvet, ahogy azt őseink eredetileg beszélték a nyugati civilizációval való találkozás előtt. A mi nyelvünk - a lakota nyelv- több tízezer év óta létezik. Így olyan jellemvonásai fejlődtek ki, amelyek a legtöbb írott nyelvben nem, például kommunikáció az állatokkal, növényekkel valamint a spirituális világgal.

 

David Little Elk")

 

DOBOGÓKŐI ROVÁSÍRÓ KÖR.   (Egy előadás anyaga)

Az észak-amerikai indián kultúra.
Frey Tamás kedvenc mondása szerint:
„MERT A SZÉLES LÁTÓKÖR, MINDENKINEK JÁR”.

Ebből a gondolatból kiindulva most szétnézünk egy kicsit Amerikában, megismerkedve az indián kultúrával. Több forrásból állítottam össze az anyagot. Igyekeztem, hogy minél több részét megismerjük ennek a nagyszerű kultúrának, mely több ponton nagy hasonlóságot mutat az ősi magyar kultúrával. Kodály Zoltán szerint a magyar népzene pontosan olyan pentaton jellegű, mint az indián zene. Kanadában élő rokonaim pedig, akik itthon néptánccal és népműveléssel foglalkoztak, azt mondták, hogy az indián tánc lépéseinél fedeztek fel nagyfokú hasonlóságot és egyezést a magyar néptánc lépéseivel. Ezen kívül néhány törzs népművészeténél is olyan motívumokat találunk, amire az ember rögtön azt mondaná, hogy ez magyar. Valamint az indiánok világlátása és világhoz való hozzáállása is nagyon ismerősnek tűnik. Mintha valamikor régen a két kultúra egy helyről indult volna el, és az évezredek alatt szinte alig változott egymáshoz képest. Persze vannak különbségek, amik a két kultúra eltérő környezetéből és a különböző népek egymásra hatásából adódnak, de az egyezések véleményem szerint komolyabbak annál, hogy csak a véletlen számlájára írhatnánk. Arról nem is beszélve, hogy az indiánok is az íjfeszítő népek közé tartoznak, mint mi magyarok. Nézzük most meg az észak-amerikai indiánok kultúráját.


Az idők kezdetén a szeretetből jöttünk. Mindnyájan egymás rokonai voltunk. A legendáink olyan időkről szólnak, mikor beszélni tudtunk az állatokkal, s az állatok megértettek minket, meg tudtuk értetni magunkat egymással. Valamikor az idők során már nem engedelmeskedtünk a parancsoknak, az egyetemes törvénynek, ezért többé nem értettük egymás szavát. S így egyre távolabb kerültünk a szeretettől.

Vickie Downey, Tewa

FILOZÓFIA:

Az igazi indián filozófiája szerint indiánnak lenni egyfajta tartást, szellemi állapotot jelent; indiánnak lenni egyfajta létállapotot jelent, amit az ember a szívében hordoz. (Milyen érdekes, hogy ezt már a magyarsággal kapcsolatosan is hallottuk már.) Ez azt jelenti, hogy a Szív szavát követed, s mintegy energia-elosztóként működsz ezen a Bolygón; ez azt jelenti, hogy hallgatsz a szívedre, az érzéseidre, a megérzéseidre, hogy eloszthasd az energiádat; hogy a Föld és az Ég hasonló energiáit mágnesként magadhoz vonzzad; s a szívedből - lényed valódi központjából - újra eloszthasd. Ez a mi feladatunk.
Számos filozófia beszél négy-öt különböző világról, s azt mondják, a Teremtő minden egyes világnak egyazon egyszerű törvényt adta: hogy minden dologgal harmóniában és egyensúlyban kell élnünk, beleértve a Napot. Az emberek mindig újra és újra megtörték a harmóniát; mi is szétromboltuk ezt a harmóniát. És ismét nem voltunk erre rákényszerítve.
Ha nem állítjuk helyre újra ezt az egyensúlyt, több lehetőségünk nem lesz rá.

Brooke Medicine Eagle, Nez Percé és Sioux

Egy kis történelem indián szemmel.

Amióta Lewis és Clark kutató expediciója a XIX. Század elején (1805) utat tört a Csendes-óceán partjához, ezernyi tudósítás jelent meg a Vadnyugat feltárásáról. A kiadott útirajzok és megfigyelések zöme az 1860 és 1890-es évek közötti időszakból valók. Az eddig tartó időszak is, de különösen ez a kor az erőszak, a harácsolás, a vakmerőség, a gátlástalan kicsapongás különös korszaka volt. Ez idő tájt pusztították el az amerikai indiánok kultúráját és civilizációját. A XIX. Század végén, amikor feltámadt a fehérek érdeklődése a háborúkat túlélő indiánokkal szemben, vállalkozó kedvű riporterek gyakran keresték a harcosokat és főnököket, alkalmat adva nekik, hogy elmondhassák: az ő véleményük szerint mi történt voltaképpen a Vadnyugat meghódításakor. Meglepetés lehet, hogy gyengéd és józan szavakat hall az ember az indiánok szájából, azokéból, akiket Amerikában féktelen vademberekként ábrázoltak. Az indiánok tudatában voltak annak, hogy az élet legfőbb forrása a Föld és a Föld ölének gazdagsága, hogy Amerika paradicsom: és nem értették, miért pusztítanak el olyan elszántan mindent a keleti partvidékről érkező betolakodók, ami indián.
Kolombusz Kristóffal kezdődött, tőle ered a nép neve : indios. San Salvador szigetén a tainok, szokásaiknak megfelelően gazdag ajándékokkal és tiszteletadással fogadták az idegeneket, Kolombuszt és tengerészeit. „Oly engedelmesek, oly békések ezek az emberek – írta Kolombusz Spanyolország királyának és királynéjének -, hogy esküszöm Felségteknek, nincs a föld kerekén még egy ilyen jóravaló nép. Szeretik felebarátaikat mint önmagukat, ha szólnak, mindig szelíd és barátságos szavukat mosoly kíséri elmaradhatatlanul, s bár maguk mezitelenek, viselkedésük mindazonáltal illedelmes és dícséretes. És Kolombusz a derék európai szentül meg volt győződve arról, hogy ezeket az embereket munkára kell fogni, földművelésre, annak rendje és módja szerint, meghonosítani közöttük a magunk életmódját. És a következő négy évszázad során több millió fehér és európai származású valóban mindent megtett, hogy az Újvilág népeinek körében ezt a bizonyos életmódot meghonosítsa. Ehhez képest a spanyolok kifosztották és felperzselték a falvakat, férfiak, nők és gyerekek százait ragadták el és szállították Európába, hogy eladják őket rabszolgának. És egyetlen évtized alatt több százezer őslakót mészároltak le. Az angol telepesek Észak-Amerikában eleinte békésebben megvoltak a keleti partvidék indiánjaival. Az indiánok segítették őket, mikor télen nem volt mit enniük. Egy ilyen történetből lett a hála jeléül, - hogy pár szerzetes túlélte az első telet az Újvilágban – az Amerikai hálaadás ünnepe, mégha ezt ma már esetleg sokan nem is tudják.
Aztán egyre másra érkeztek a telepesek az Újvilágba, és gombamód szaporodtak a városok, falvak megcsonkítva az indiánok ősi földjét. Amikor az indiánok a telepesek túlkapásai miatt elkezdtek fegyvert fogni és védeni a területeiket, elkezdték irtani őket. A törzsek szépséges, titokzatos csengésű nevét semmi sem törölhette ki Amerika történetéből, de a halottak csontjai elfeledve porladnak a földig perzselt falvakban és a húszmillió bevándorló fejszecsapásai alatt hamarosan széthulló őserdőkben. A javarészt indián nevet viselő, hajdan oly tiszta vizű folyókat is iszap mocskolta már, szemét és emberi ürülék, nemsokára maga a föld is sivataggá vált, kiégett, megrepedezett.
Az indiánok arra gondoltak, hogy a sápadtarcúak gyűlölik a természetet, az eleven lélegzetű vadont, négylábúit, szárnyasait, a füves tisztásokat, a vizet, a földet és magát a levegőeget is. Aztán a fehérek elkezdték kijelölni az örök indián határt és áttelepíteni az indiánokat nyugatabbra. A cserokik egy része a hosszú téli vándorúton meghalt. Ezt az utat ők maguk a „Könnyek Útjának hívták. A csoktók, csikaszók, krikek és szeminolék ugyancsak elhagyták délvidéki hazájukat. Északon a sonik, a miamik, az ottavák, a huronok, a delavárok és sok más hajdan erős törzs életben maradt tagjai gyalogszerrel, lóháton vagy szekerekkel keltek át a Missisipin, magukkal hurcolva ütött-kopott ingóságukat és néhány zsák kukoricát vetőmagnak. Menekültként, szegény rokonként érkeztek a büszke és szabad préri indiánok földjére. 1848-ban aranyat találtak Kaliforniában. A következő hónapokban ezernyi aranyra éhes fehér vágott keresztül az indián territóriumon.
Hogy az örökös indián határ megsértését valahogyan szentesítsék a washingtoni politikai boszorkánykonyha kifőzte a Manifest Destiny azaz a Nyilvánvaló Elrendeltetés jelszavát, amely aztán magasröptű eszmeiséggé varázsolta a nyers földéhséget. E doktrina értelmében az európaiak és leszármazottaik hivatottak a sors végzése szerint arra, hogy uralkodjanak egész Amerika földjén. Aztán 1850 körül a Colorado hegységben is aranyra bukkantak és már özönlöttek is az aranyásók és kalandorok nyugatra. Az elkövetkező 30-40 évben pedig egyre másra csatáztak a fehérek az indiánokkal, szép lassan és módszeresen kiírtva Őket. Aztán jöttek a rezervátumok, ahol a mai napig sokszor emberhez nem méltó módon élnek a hajdan büszke és nagy törzsek leszármazottai. Az indiánoknak hamar rá kellett jönniük, hogy mit jelent a fehér ember becsületszava és szerződései. Semmit. Legtovább a nagy Dakota nemzet tartotta magát, de 1880-ra már ők is rezervátumban voltak mind egy szálig, már ami maradt ebből a nagyszerű törzsből.

És most nézzünk néhány hozzászólást egy-két igen híres indiántól.

A fehérek mindig megpróbálták rávenni az indiánokat, hogy adják fel életmódjukat és éljenek úgy, mint a fehér ember – műveljék a földet, dolgozzanak arcuk verítékével, tegyék, amit a fehérek – de az indiánok nem tudták, miként kellene hozzáfogniuk, meg azután nem is volt kedvük hozzá. Ha az indiánok próbálták volna rávenni a fehéreket, éljenek úgy, mint ők, a fehérek védekeztek volna, hát ezt tette sok indián is.

VAMDITANKA (Nagy Sas) a Szanti Sziúk harcosa

Ez a háború nem itt kezdődött a mi földünkön, ezt a háborút a Nagy Fehér Atya gyermekei hozták ránk, idejöttek és elvették a földünket, nem fizettek érte, és sok gonoszságot műveltek. A Nagy Fehér Atya és gyermekei a hibásak balsorsunkban. Sohasem kívántunk mást, minthogy békében élhessünk földünkön, azt cselekedve, ami népünk üdvére válik. A Nagy Fehér Atya azonban katonákkal szállta meg ezt a földet, a katonák pedig a vesztünket akarják. Számos testvérünk más földet keresett, mert azt remélte, másutt jobban élhet majd, mások északra mentek vadászni, de ezeket is, azokat is megtámadták a katonák. Amikor megérkeztek északra, ott ütöttek rajtuk a katonák, most pedig, amikor visszajönnének, megint csak katonák állják az útjukat, és nem engedik, hogy hazatérjenek. Lelkem azt suttogja, hogy jobb ösvény is lenne. Ha viszály támad az emberek között, a harcos számára az a legjobb, ha fegyvertelenül találkozik ellenfelével, hogy tanácskozzék és békés megoldásra jusson.

Szinte-Geleska Pöttyös Far

Egykor a fehérek barátai voltunk, fondorlataitokkal azonban félrelöktetek bennünket utatokból, most pedig, amikor tárgyalunk egymással, állandóan oldalba bökitek egymást titokban. Miért nem szóltok őszintén, miért nem akarjátok, hogy minden jó legyen újra?

MOTAVATO (Kormos Üst)A déli csejennek főnöke

Hallottam, a hegyekhez közeli rezervátumba akartok telepíteni minket. Nem akarom, hogy letelepítsetek. Szívesebben kóborlok a prérin. Ott szabadnak és boldognak érzem magam, de ha letelepszünk valahol egyszer és mindenkorra, hamarosan belesápadunk és meghalunk. Igazat szóltam. Nem rejtegetek hamis szavakat, de nem tudom, hogy áll a helyzet a biztosokkal. Ők is ugyanolyan őszinték, mint én? Hajdan atyáinké volt ez a föld, de ha felmegyek a folyón, partjain katonák táborait látja szemem. A katonák kivágják erdeim fáit, megölik bölényeimet, és ha ezt látom, mintha a szívem szakadna meg, szomorú vagyok. Hát, gyermek volna a fehér ember, hogy csak írt és pusztít vakon, de nem eszi meg, amit megölt? Ha a vörös emberek vadat ejtenek, azért teszik, hogy éljenek, hogy éhen ne vesszenek.

SZATANTA a kajovák főnöke

Nem lehet eladni a földet, amelyen jár az ember.

TASUNKA VITKO Szilaj Ló

A Nagy Fehér Atya azt mondta a biztosoknak, hogy az indiánok jogot formálhatnak a Fekete-dombokra, és tekintetbe kell venni az indiánok minden határozatát. Indián vagyok, a fehérek ostobának tartanak – bizonyára azért, mert követem a fehér emberek tanácsait. 

SUNKA VITKO Dühös Kutya

Ez a mi földünk, és nekünk ez a legdrágább kincs a világon. Az emberek meggazdagodnak a kihasított földből, ezért hát nekünk, indiánoknak is fontos lenne, hogy megőrizzük a földünket.

                                                                                                                                   Fehér Mennydörgés

Indián törvények

1. Az indián első kötelessége az engedelmesség.
2. A harcos legkiválóbb tulajdonsága a bátorság.
3. Szeresd és segítsd testvéreidet (embertársaidat).
4. Tégy valami jót mindennap.
5. Játszd becsülettel az Élet játékát.
6. A pipa elszívása a megtisztelés és barátság jelképe.
7. Légy az erdők nemesembere.
8. Gyarapítsd a természet szépségeit.
9. Szeresd a csöndet, az elmélyedést és az imát.
10. A becsületszó szent.

Indián jó tanácsok az életre

Az egészségre:
Élj természetes életet a nagy, szabad természetben. Orrodon és nem szádon át lélegezd be a tiszta levegőt. Törekedj az egyszerű életmódra. Légy mértékletes ételben és italban. Edzed testedet és fürödjél meg minden nap. Légy kapcsolatban állandóan a természettel, hogy tested-lelked egyaránt ép, egészséges és tiszta maradjon.

A munkára:
Vedd ki részedet a világ munkájából úgy, ahogyan azt az élet megköveteli tőled. Dolgozz kezeddel és lelkeddel. Becsüld meg és értékeld a legközönségesebb munkát is; így ismerd meg az élet nagy örömét, mely a jól végzett munka tudatában áll.

A tanulásra:
Nyerj bölcsességet a Természetnek, ennek az Örök Nagy Titoknak megfigyeléséből. A levegő madarai, a völgyek kóborló állatai, az erdők fái és virágai, a folyók, tavak és a tenger, a szél, a csillagok, a Nap és maga a talaj, amelyből az élet születik, mind-mind ennek a Nagy Titoknak rejtelmeit tárja fel előttünk.
A vendégszeretetre:
Otthonod ajtói legyenek nyitva a jószándékú idegenek előtt is, mert az élet javai nem a mi tulajdonunk; csak ránk bízattak, hogy sáfárkodjunk vele.


A jóságra:
Légy jóindulatú és szelíd még az állatok iránt is, mert minden élőlény a Természetnek, mi közös Anyánknak gyermeke.

A szülői szeretetre:
Tiszteld apádat és anyádat, akik életet adtak neked. Ápold és neveld gonddal gyermekeidet, ha a Nagy Szellem megáldott velük. S hagyj reájuk örökségül egészséget és erőt, amelyet a mindenről gondoskodó Természet szánt nekik.

A tisztaságra:
Őrizd meg mindenkor tested és lelked tisztaságát.

A nyíltságra:
Gyakorold a nyíltság (őszinteség) szellemét egész életedben és embertársaiddal való mindenkori érintkezéseidben.

A megelégedésre:
Gyakorolj önuralmat és tégy szert ezzel a lélek nyugalmára, amely belső egyensúlyt ád és teljes megelégedésre vezet.

Az életre:
Járd az élet útját, mint a kilőtt nyíl: egyenesen és biztosan!... Légy bölcs és kitartó!

A halálra:
Ne félj a haláltól, mert az épp oly természetes, mint a születés és nem más, mint kezdete egy új életnek, amelyben a lélek átlép az emberi testvériségből a Nagy Szellem atyai házába vezető vándorúton.

A síksági indiánok élete

Amíg a gyermekkor hegyén vezet utad, életed könnyű és gondtalan. Talán még járni sem tudsz, amikor anyád már felültet maga elé a nyeregbe, hogy tanuld a szelíd kanca hintázó lépéseinek ritmusát. Megeshet, hogy lovagolni hamarabb megtanulsz, mint járni, mert hozzákötnek egyik öreg málháslovatok nyergéhez. Tudják, hogy ennek az állatnak kiszámítható a viselkedése, nem vadul meg minden hirtelen zajtól, mozdulattól. Kötőféken vezetik, neked nem kell az irányítással bajlódnod.
Mikor nagyobb leszel, apád ajándékoz neked egy lovat, amelyen kedvedre száguldozhatsz a tábor körüli dombokon. Legkedvesebb játékod neked is, a veled egykorú fiúkkal és lányokkal együtt, a felnőttek életének utánzása. A játéksátrakban egy-egy kiválasztott leánykával, mint férj-feleség éltek. Vadászni jársz a többi fiúval. Mind messzebb mentek a játéktábortól, "őzet", "antilopot", hoztok haza, "családotoknak". Máskor bölényvadászatot játszotok. Néhány fiú és leány lesz a bölény. A legelésző csordát – úgy, mint a felnőttek - megpróbáljátok bekeríteni. Olykor a "bölények" gyorsabbak nálatok, és messzire elmenekülnek előletek. Máskor a "bölénybika" a szarvként maga előtt tartott tüskés ággal rácsap az óvatlan vadászra, akinek össze kell esnie, mintha bölény öklelte volna fel. A "sebesültet" társai gyorsan beviszik a faluba, és "felesége" keserves hangon siratni kezdi. Gyógyulása érdekében a varázslót játszó fiú izzasztókunyhó-szertartást rendez. Csörgővel, énekszóval próbálja visszavarázsolni a szerencsétlenül járt egészségét. Minden esetben eredménnyel.
Amikor már hat-hét tél elmúlik feletted, nem játszol többé a lányokkal. Sőt, lenézitek azokat a fiúkat, akik még mindig a lányokkal "papás-mamáskodnak". Ti, "nagyok" egyre többször játszotok harcosat, így tanulva meg a mozdulatokat, amelyekkel felnőtt harcosként győzitek majd le ellenségeiteket. Ekkortájt ajándékoz meg nagybátyád íjjal és nyílvesszőkkel. Ezek már igazi vadászeszközök. Eddig a tábor körüli dombokon röpködő pillangókon, szitakötőkön gyakoroltad a nyíllövést, ezentúl a patakokat és folyókat övező bozótosban apró madarakra, kisebb állatokra. Ha unokatestvéreiddel jó viszonyban vagy, időnként megengedik, hogy elkísérd őket nyúlvadászatra. Erre a tábortól messzebb kerül sor, ezért különösen izgalmas, amikor két-három idősebb fiú társaságában nekivágtok a végtelen dombvidéknek. Ha a vadászat sikeres, hazafelé te cipelheted az elejtett nyulat, madarakat.
Mikor már nyolc-tíz tél elmúlt fölötted, rád hárul az a feladat, hogy reggelente, még napfelkelte előtt, a család lovait a tábor körüli dombokról összetereld, és lehajtsd a patakra itatni. Előfordulhat, hogy gyanús nyomokat veszel észre, s egy-két lovat nem találsz meg. Ilyenkor rögtön hajtsd be a megmaradt állatokat a táborba és riaszd a harcosokat. Arra is sor kerülhet, hogy az ellenséges törzs harcosai rád támadnak. Ilyenkor kötelességed akár életed árán is tudtára adni a falu lakóinak, hogy életüket veszély fenyegeti. De ha semmi gyanúsat nem észlelsz, hajtsd le a lovakat a patakra, itatás után keress nekik megfelelő legelőt, és gondosan vigyázz rájuk egész nap!
Akármilyen unalmas dolog a legelésző lovakat hallgatni, ne aludj el, mert nagybátyád vagy apád ellenőrzésképpen arra járhat, és ha alváson kapna, nagy szégyen lenne számodra. Az idő mindig gyorsabban telik, ha valamelyik barátoddal közösen őrzitek a két család lovait. Ilyenkor lóversenyeket rendezhettek, vagy abban vetélkedhettek, melyikőtök tudja a vágtató lóról lehajolva felkapni a földről a követ. Így készítitek fel magatokat arra, hogy majd sebesült társatokat kell a harcmezőről kimentenetek.
Tíz-tizenkét tél van már mögötted. Elkövetkezik első bölényvadászatod. A vadászathoz megkapod apád valamelyik bölényvadász lovát és egy erős íját. A törzs férfitagjaival ellovagoltok a csorda irányába. Amikor orrotokban érzitek a bölények erős szagát, a vadászat vezetőjének jeladására hangos kiáltással vágtattok az állatok közé és megkezdődik a hajsza. A bölénybikák a csorda szélén próbálják megvédeni a középre húzódó teheneket és borjakat. Ne pazarold nyílvesszőidet az öreg, kemény húsú bikákra! Próbálj meg musztángoddal valamelyik fiatalabb bölénytehén vagy bölényborjú mellé férkőzni, és nyílvesszőidet a rövid bordák felett lődd a testébe! Ha látod, hogy vér ömlik a sebzett állat száján, ne fecsérelj rá több nyílvesszőt, néhány lépés után úgyis összerogyik. Nyílvesszőid tollazása és festése elárulja, ki volt a sikeres vadász. Használd ki, hogy a csorda kellős közepén lovagolsz, és próbálj meg újabb tehenet vagy borjat elejteni. Amikor a bölényhajsza véget ér, apád megkérdezi, sikeres volt-e a vadászatod. Büszkén mutathatod neki az állatok testéből kiálló nyílvesszőidet. Akkor megnyúzzátok a bölényeket, és a használható részeket felpakoljátok a magatokkal hozott málhás lovakra. Apád igazán szeret és büszke arra, amit tettél.
Ezért azt a lovat, amelyiken a bölényvadászat folyamán ültél, a hússal, amit rápakoltatok, odaajándékozza a törzs egyik nincstelen öregemberének, aki ismét ügyességedet és szüleid nagylelkűségét dicsérő dalt fog énekelni, ahogy az ajándéklovon lovagolva végigjárja a tábort délkelettől északkeletig. Ettől kezdve állandó tagja vagy a vadászcsoportnak.
Ahhoz, hogy a törzsben tiszteletet és tekintélyt vívjál ki magadnak, gyakran kell harci ösvényen járnod. Ehhez kell a személyes bátorság, de ne bízd magad a vak véletlenre! A harcosok megfelelően elvégzett előkészítő rítusok után felmennek egy magányos hegycsúcsra, és ott látomásért könyörögnek. A világot kormányzó, titokzatos erőktől kérnek tanácsot, hogyan fessék ki arcukat, milyen madarak tollait kössék hajukba, melyik dalt énekeljék, ha még bátrabban akarnak harcolni. A látomáskeresés után már erős varázslat oltalmaz minden veszedelemtől.

Most nézzünk egy igazi látomást, amit a Sánta Őz a Sziú indián sámán c. könyvből írtam ki több érdekességgel egyetemben. Elgondolkoztató, amit Sánta Őz megélt életében (1897-től 1977-ig). Nagyon tanulságos történet arról, hogy egy indián hogyan keresi az útját a múlt században. Mindent kipróbált, amit csak lehetett. Életszemlélete szerint egy igazi sámánnak mindent meg kell tapasztalnia ahhoz, hogy igazán jó sámán –gyógyító – lehessen. Volt krumpliszedő, szeszcsempész, autótolvaj, csavargó, emberjogi aktivista, rendőr, gyógyító sámán, de ugyanakkor ült börtönben, italozott, szinte mindent kipróbált, mígnem igazi gyógyító lett. Az élettörténetét egy félig magyar születésű ember írta meg, akinek elmesélte azt, és megismertette egy csomó indián szokással, szertartással, és indián emberrel. Élete elmondja, hogy egy indiánnak miken kell keresztül mennie a fehérek világában, és miken kell keresztül mennie, ha hagyományos indián életmódot akar folytatni. Mindez fűszerezve egy nagy adag élettapasztalattal, bölcsességgel, humorral, bepillantást engedve az indián kultúrába. Nos, ebből a könyvből bőségesen szemezgettem.


Tahcsá Húsdé azaz Sánta Őz a Sziú indián sámán.

Egyedül a hegytetőn. (az első látomáskeresés)

Egyedül voltam a hegytetőn. A látomásveremben kuporogtam, a hegy földjébe ásott gödörben, térdemet karommal átkulcsolva. Néztem, hogyan tűnik el messze lenn a völgyben a vén Mellkas a sámán, aki idevezetett. Már csak apró fekete pont volt, hamarosan végképp elenyészett a fenyőfák között. Most hát egészen magamra maradtam, itt a hegytetőn, négy teljes napra és négy éjszakára, étel-ital nélkül, amíg csak a sámán vissza nem jön értem. Tudod, nálunk indiánoknál más a szokás, mint jó néhány amerikainál, ahol mondjuk, van egy férj, egy feleség meg két gyermek, és ahol este, amíg a szülők vendégségben járnak, valaki, azzal az ürüggyel, hogy a gyerekekre vigyáz, a tévét bámulja. Az indián gyerek soha sincsen egyedül. Szüntelenül körülveszik őket nagyszülők, nagybácsik, unokatestvérek, mindenféle rokon. Ajnározzák a kölyköket, énekelgetnek, mesélnek nekik. Ha a szülők elmennek valahová, mennek velük a gyerekek is.
És én most itt kucorogtam a veremben, életemben először teljesen magamra hagyatva. Tizenhat éves voltam, még fiúnevem volt, és mondhatom, féltem. Reszkettem, és nem csak a hidegtől.
A legközelebbi emberi lény is sokmérföldnyire volt tőlem, és négy nap, négy éjszaka nagyon hosszú idő. Persze, ha majd túl leszek rajta, nem leszek többé gyerek, hanem férfi. Akinek már volt látomása. Aki férfinevet kapott.
A sziú férfiak nem félnek az éhségtől, szomjúságtól, sem a magánytól, és engem mindössze kilencvenhat óra választott el attól, hogy férfivá váljak. Ez a gondolat megnyugtatott. Kellemes melegen simult rám a csillagos takaró is, amelybe a vén Mellkas csupasz testemet beburkolta. Nagyanyám keze munkája volt, erre az alkalomra, első HANBALÉCSEJÁ-mra, vagyis első látomáskeresésemre készítette. Nagyon szép, steppelt fehér takaró volt, rajta ragyogó színű foltokból kivarrt, hatalmas hajnalcsillag.
Akkora, hogy a takaró anyaga jóformán ki sem látszott alóla. Ha WAKHA TÁGÁ, a Nagy Szellem megadja a látomást és az erőt, sámán leszek, és sok szertartást végzek majd ebbe a takaróba burkolva. Ma már öregember vagyok, sokszoros nagyapa, de ma is megvan a nagyanyám varrta csillagos takaró. Kincsként őrzöm, egy napon ebben fognak majd eltemetni.
A sámán egy békepipát is hagyott itt nekem, egy csomó kinikinik-kel- vörös fűzfa kérgéből készített dohánnyal- együtt. Ez a pipa még a takarómnál is drágább barátom. Nekünk a pipa a bibliánk. A fehéreknek templom, pap, orgonazúgás kell ahhoz, hogy megszállja őket az áhítat. Szerintünk ilyen körülmények között az embernek nem is lehet látomása.
Nekünk indiánoknak elég a pipa, a föld, amelyen ülünk, és felettünk az égbolt. A szellem mindenütt jelen van. Néha valamilyen állat, tán egy madár, fák vagy dombok formájában mutatkozik meg. Néha egy kőből vagy akár a vízből is szól hozzánk. A békepipa füstje felszáll, egyenesen a szellemvilágba. Ám ez kétirányú dolog. A füstön, a pipaszáron át erő áramlik belénk. Egyvalami mégis nyugtalanított. Sámán akartam lenni, JÚWÍPÍ, a sziú nemzet ősi szokását ápoló javasember. Csakhogy aki sámánnak készül, annak nem egyetemre kell járnia, mint a fehér embernek, ha orvos akar lenni. Egy-egy idős szentember tudja beavatni a füvek, növények titkaiba, tőle tanulhatja meg, hogyan végezze a szertartásokat, melyeknél mindennek pontosan a helyén kell lennie. De önmagukban ezek a dolgok semmit sem jelentenek. A látomás és az erő nélkül az egész tanulás mit sem ér. Ettől még nem leszek sámán. Mi lesz, ha kudarcot vallok, ha nem lesz látomásom? Tudni fogod, ha megkapod az erőt – így mondta nagybátyám, Mellkas.

Ha nem kapod meg, nem fogod azt hazudni, hogy megkaptad, nem fogsz úgy tenni, mintha meglenne.
Leszállt az éj. Még mindig kicsit bizonytalanul éreztem magam, szédelegtem életem első gőzfürdőjétől, melyben megtisztultam, mielőtt feljöttem ide a hegyre. A gőzfürdő előkészített a látomáskeresésre.
A bőröm most, órákkal később is bizsergett még. De mintha a gőzfürdőtől üressé vált volna az agyam. Talán így van ez jól, most bőven van hely benne az új felismeréseknek.
Sötétség borult a hegyre. Tudtam, hogy felkelt a HÁHÉBI WI, az éjszakai nap, amelyet holdnak nevezünk. A szűk üregben kuporogva én nem láthattam. Feketeség burkolt be puha bársonylepelként. Úgy tetszett, az egész külső világtól, még saját testemtől is elzárt. Rákényszerített, hogy a belső hangokra figyeljek. Őseimre gondoltam, akik előttem kucorogtak itt, a hegyen. Gondolatban megérintettek, a földön át, melynek támaszkodtam. Éreztem, a testembe szívódnak, ott mocorognak a tudatomban, a szívemben.

Hangok hatoltak át a sötéten: szél rikkantott, fák susogtak, neszezett a természet, állathangok hallatszottak, egy bagoly huhogott. Hirtelen nyomasztó érzésem támadt, valami megjelent mellettem. Egy nagy madár, itt lent, a szűk üregben. A verem csak akkora volt, hogy egy magamfajta vékonydongájú gyerek épp hogy elfért benne, a hatalmas madár mégis úgy röpködött körülöttem, mintha a végtelen égboltot szelné. Rikoltását hol a fülem mellett, hol nagyon messziről hallottam.
Éreztem, hogy hátamat, fejemet tollak vagy egy szárny legyinti meg. Az érzés annyira nyomasztó volt, hogy nem bírtam elviselni.
Reszketni kezdtem, testem jéggé dermedt. Megmarkoltam a tökhéj csörgőt. Sok apró kavics volt benne egy hangyabolyból. A hangyák gyűjtögetik őket. Senki sem tudja, hogy miért. Úgy tartják, a parányi kövekben valamiféle erő rejlik. Megráztam a csörgőt, megnyugtató hangot adott, mint amikor esőcseppek kopognak a sziklán. Tudtam, beszél hozzám, de nem bírta legyűrni bennem a félelmet. Másik kezemben a szent pipát fogtam hát, így kezdtem énekszóval imádkozni: TÚKÁSÍLÁ, nagyapa szellem, segíts! De ez sem segített. Nem tudom, mi történt velem, de már nem voltam önmagam. Sírni kezdtem. Síró hangom is idegenül hatott. Mintha egy idősebb emberé lett volna, azt sem tudtam, kié lehet ez a különös hang. Régi szavakkal imádkoztam, manapság, ezeket a szavakat senki nem használja. Törölgettem a könnyeimet, de csak ömlöttek tovább. Végül is egyszerűen a fejemre húztam a takarót, szorosan magam köré tekertem. Még mindig éreztem a madárszárnyak érintését.
Lassan felfogtam, hogy egy hang szól hozzám, mondani akar valamit. Madárrikoltás volt, de szavamra, valamennyire érteni kezdtem. Emberi hangot is hallottam, különöset, sipítót, olyat, ami nem eredhet megszokott, emberi lénytől. És hirtelen a madarakkal együtt nagyon magasra kerültem. A hegy a látomásveremmel mindenek fölött volt.
Lenéztem még a csillagokra is, és a hold ott volt, közvetlenül balra tőlem. Úgy látszott, hogy a föld és a csillagok alattam mozognak. Egy hang azt mondta:
Te itt most feláldoztad magad, hogy sámán lehess. Ha eljön az ideje, sámán leszel. Más sámánokat fogsz tanítani. Mi vagyunk a madáremberek, a szárnyas lények, a sasok és baglyok. Nemzet vagyunk, és te a testvérünk leszel. Soha nem fogsz megölni vagy bántani egyet sem közülünk. Mindig megértesz majd minket, ahányszor csak följössz ide a hegyre, hogy látomást keress. Megtanulod, amit a füvekről és gyökerekről tudni kell, és gyógyítani fogod az embereket. Semmit sem fogsz kérni tőlük cserébe. Az ember élete rövid. A tiédet tedd tartalmassá.
Éreztem, hogy a hangok jót akarnak, és lassan elcsitult bennem a félelem. Időérzékem teljesen megszűnt. Nem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Aludtam, mégis roppant éber voltam. Aztán megláttam magam előtt egy alakot. A sötétből és a verembe szivárgó, gomolygó ködből bontakozott ki. Láttam, hogy dédapám az, a MNÍGÓWÓZSÚK agg főnöke, TÁHCSÁ HÚSDÉ, Sánta Őz. Melléből, ott, ahol egy fehér katona golyója eltalálta, vér szivárgott. Megértettem: dédapám azt kívánja, hogy az Ő nevét viseljem. Kívánsága kimondhatatlan örömmel töltött el.
Mi sziúk úgy tartjuk, hogy valahol belül van bennünk valami, ami igazgat bennünket, valami vagy valaki, mert szinte olyan, mintha egy másik személy lenne.
NÁGHI-nak hívjuk – mások talán léleknek, szellemnek vagy az ember lényegének hívják. Se látni, se tapintani, se ízlelni nem lehet, de akkor, ott a hegyen tudtam, hogy ott van bennem. Aztán éreztem, hogy eláraszt az erő. Képtelen vagyok leírni, hogyan, de teljesen kitöltött. Most már biztosan tudtam, hogy WÍCSÁSÁ WÁKHÁ, szentember leszek. Megint sírni kezdtem, de most a boldogságtól.
Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem ott, azon a hegyen – egy percet vagy egy emberöltőt. Kezet éreztem a vállamon, valaki gyengéden megrázta. A vén Mellkas volt, értem jött. Azt mondta, négy napon és négy éjjelen át voltam a látomásveremben, és itt az ideje, hogy lejöjjek a hegyről. El akartam mondani neki mindent, ami a HANBALÉCSEJÁ-m alatt történt. Kértem, magyarázza meg a látomásomat. Azt felelte, hogy a látomásverem megváltoztatott, de hogy hogyan, ezt most még nem tudnám felfogni. Azt is mondta, hogy nem vagyok többé fiú, hanem immár férfi lettem. Férfi, akinek a neve: Sánta Őz.


Jelképek és Szent dolgok

A szimbolikának köszönhetjük, hogy ábc nélkül is tudunk „írni”. A jelképekkel elvont gondolatokat is olyan pontosan tudunk közölni, hogy mindenki számára érthetővé válnak. Ha két nyitott tenyér egymás felé nyúl, az azt jelenti, hogy BÉKE.

A békepipát tartó férfi IMÁT jelent. Egy becsukott szemű indián a feje felé tartó vonalakkal azt jelenti, hogy látomása van, befelé néz és a feje fölötti vonalak a hozzá áramló szellemi energiát jelentik.

A pontok körébe zárt ember azt jelenti, hogy ez az ember fél, a dolgok bekerítették.

A WÁSÍCSÚ a fehér ember jelképe a négyzet, a szöglet. Szögletesek a házai, a hivatalai, bennük falak választják el egymástól az embereket.
Szögletes az ajtó, amely kizárja az idegent, szögletes a dollárbankjegy, a börtön. Szögletesek a fehér ember szerkentyűi – dobozok, dobozok, dobozok, és még több doboz – a tv, a rádió, a mosógép, a komputer, a kocsi. Foglyokká váltok ezekben a skatulyáitokban.
A természet a kerek dolgokat kedveli. Az emberi lények és az állatok testén nincs szöglet. Nálunk a kör, az emberek összetartozását jelenti, ahogyan egymás mellett ülnek a tábortűz körül, a rokonok és barátok békés együttélését, miközben a pipa kézről kézre jár.
A tábor, ahol minden tipinek megvolt a maga helye, szintén kör alakú volt. A tipi alakja gyűrű volt, benne körben ültek az emberek, és a falu minden családja egy-egy kis kört alkotott a nagyobb abroncson belül, amely a sziú nemzetet jelképező hét tábortűzből állt. De a nemzet is csak a világegyetem részecskéje volt, a mindenségé, amely önmaga is körkörös egész. A hold, a látóhatár, a szivárvány – körökben körök, bennük körök, kezdet és vég nélkül. Számunkra mindez szép és hasznos, jelkép és valóság egyben, az élet és a természet harmóniáját fejezi ki. A mi körünk időtlen, folyamatos, a halálból új élet sarjad – az élet diadalmaskodik a halál felett.
Bennünket, indiánokat születésünktől halálunkig úgy burkolnak be a szimbólumok, akár egy puha takaró. Az újszülött bölcsőjét ellepik a rajzok, őrködnek fölötte, hogy a gyermek boldog és egészséges legyen.

A holtak mokaszinjának talpán a különleges gyöngyhímzés megkönnyíti a túlvilágra vezető utat.
Ugyanebből az okból van a legtöbbünk csuklóján tetoválás – csak egy név, néhány betű, vagy egy egyszerű ábra. A szellemek hajlékához vezető utat őrző Bagoly Asszony csak ránéz a tetoválásra, és máris mehetünk tovább. Olyan ez, mint valami útlevél.

A kő is tökéletesen beilleszkedik a jelképeink világába. Gömbölyű és végtelen. Végtelen a benne rejlő erő is. A gömbölyű tárgyak egymással rokonságban állnak, mint a WÁGMÚHÁ – a tök, a szent csörgő – benne a négyszázöt apró kővel, a hangyabolyból gyűjtött kavicsokkal. Semmi sincs, ami kisebb és jelentéktelenebb lenne ezeknél a kavicsoknál, mégis WÁKHÁ TÁGHÁ a Nagy Szellem szellemmel ruházza fel őket. TÚKÁ-t nevezhetnénk a kövek istenének, de ugyanakkor a Nagy Szellem része is. Az istenek különálló lények, ám mindannyian WÁKHÁ TÁGÁ-ban egyesülnek. Nem könnyű megérteni – olyasmi ez, mint a Szenthármasság.

Másképp nem lehet megmagyarázni, csak ha visszanyúlunk a „körökben körök” gondolathoz, a szellem szétosztja magát kövekbe, fákba, még a legapróbb rovarokba is, és mindenütt-jelenvalóságától mind WÁKHÁ – szent lesz. És ez fordítva is így van, a mindenséget alkotó dolgok miriádjai visszaáramlanak a forráshoz, egyesülnek az egyedülvaló nagyapa-szellemben. (Csak a sziúk hívják az Istent nagyapának, és a Földanyát nagyanyának. A többi törzs, akárcsak mi Apának és Anyának hívja.)
TÚKÁ, a kő-szellem, WÁGÍJÁ, a mennydörgés-szellem, TÁKÚSKÁSÁ, a mozgató-szellem, aki a dolgokat mozgásba hozza, ÚGTÉHÍ, a víz-szellem – mind WÁKHÁ: titokzatos, csodálatos, felfoghatatlan, szent. Mind a Nagy Misztérium része.
Ők a mi hatalmas természetfölötti lényeink, négyen – és ezzel elérkeztünk a jelképek világának egy másik formájához – a varázslatos számokhoz, melyeknek bűvölete más népeket is fogva tart.
TÓPÁ-négy – ez a leginkább WÁKHÁ, a legszentebb szám. Négy azt jelenti: TÁTÚJÉ TÓPÁ – a négy világtáj. Fő jelképeink egyike az ÚMÁNÍ. A föld kihasználatlan erejét
szimbolizálja.

A négyes, a szent szám jelenti a négy szelet is, jelképük a kereszt. 

Mi sziúk négy férfierényről beszélünk, ezek a bátorság, a nagylelkűség, a kitartás, és a bölcsesség. A női erények, a bátorság, a nagylelkűség, a megbízhatóság, és a gyerekszülés.

A hetes is szent szám, jelenti a sziú nemzet hét tábortűzének köreit, a hét szent szertartást,a titon sziúk hét törzsét. Az oglala, a sícsághú, a húgpápá, a mnígówózsú, az ítázípkhó, az óóhébúná, és a síhászábá, a hét szertartás pedig, az izzasztókunyhó rítus, a látomáskeresés, a halott lelkének megőrzésének szertartása, a naptánc, a társsá fogadási szertartás, a lányok asszonnyá történő avatása, és a rituális labdajátékot jelenti a sziúknál. Minden szertartásunkhoz négy színes zászlót tűzünk ki, amiről eszembe jut a színek szimbolikája, és ereje. A fekete szín a nyugatot jelenti, a vörös az északot, a sárga a keletet, a fehér a délt. Fekete az éjszaka, a sötétség, a rejtelem, a nap, ami lenyugodott. Vörös a föld, a pipakő, az emberek vére. Sárga a felkelő nap, amint keleten előbukkan, hogy fénnyel árassza el a világot. Fehér a hó, és fehéren izzik a nap, delelőn. Vörös, fehér sárga, fekete-ezek az igazi színek és megadják nekünk a négy fő irányt az imáinkhoz vezető ösvényeket. Valamint szimbolizálják az emberiség egységét – a fekete fajtát, a vörös fajtát, a sárga fajtát, és a fehér fajtát, azt, hogy mind a testvérünk.

Sámánok.

Van néhány sámán, akik képesek befolyásolni az időjárást. Nem bánnak könnyelműen ezzel az erővel, csak akkor használják, ha égető szükség van rá. Amikor a naptáncot tartjuk, mindent megpróbálunk, hogy jó legyen az idő. Az idén tavasszal, mikor Winnerben esküvői szertartást rendeztünk, láthattad, hogy egy teknősbékát rajzoltam a földre. Az öregektől lestem ezt el. Kisfiú koromban egy ünnepségen voltam, olyan jókat lehetett játszani. Csakhogy most szemerkélt az eső, és én majdnem megpukkadtam mérgemben. Akkor mondta a nagyanyám - Miért nem rajzolsz egy teknősbékát?
Még el sem készültünk a rajzzal, az eső elállt. Aszályt hozhatnék a környékre, vagy ha egy speciális, a hátára fordult teknőcöt rajzolnék, elöntené az ár. A dologhoz tudni kell a megfelelő imádságot, a szükséges szavakat. De nem mondom meg őket. Túl veszélyesek. Nem arra valók, hogy játszadozzanak velük. Most olyan fehér ember módra bámulsz rám. Egy szót sem hiszel az egészből? Kérdezd meg barátomat és sámántestvéremet Pete-t. John igazat beszél. Egy naptáncnak a végén nyugat felől hatalmas sötét fellegek közeledtek. Sokan indulni akartak, hogy még a vihar előtt hazaérjenek. A fekete felhő nagyon gyorsan közeledett. A tánc még tartott, nekem a kezembe nyomták a pipámat. Fogtam a pipámat és arra kértem a Nagy Szellemet, oszlassa ketté a vihart, hogy befejezhessük a szertartást.

És ott, mindannyiunk szeme láttára a hatalmas vihar kettévált. Az egyik része északnak fordult és hatalmas pusztítást vitt véghez a White River vidékén, a másik fele délen okozott óriási jégverést. De a tánchelyen változatlanul sütött a nap. Így aztán ez az 1964-es naptánc életem legjobb naptánca volt. Ami pedig a teknősbékarajzban rejlő erőt illeti, amiről John mesélt, mi tudjuk, hogy igaz. Géha – a teknőc szíve talán a létező legerősebb dolog. Ha megölöd a teknősbékát, a szíve még két napon át, dobog. Ennyire nagy benne az erő és kitartás. De minden állatban rejlik erő, mivel a Nagy Szellem lakozik mindannyiukban. Ahhoz, hogy közel kerülj a természethez, hogy érezd erejét, segíthessen rajtad, idő és türelem kell. Idő kell hozzá, hogy töprengj a dolgokon, hogy sok mindenre rádöbbenj. Az örökös gürcölés, kapkodás, sietség megkurtítja az ember életét. Népünk vénei szerint a régi időkben nem ismerték az indiánok a szívbántalmakat, meg a rákot sem.
A betegségeket, amelyekben akkoriban szenvedtek gyógyítani is tudták. De 1890 és 1920 között az Indián Ügyi Hivatal, a kormány rendőrei elvették és elpusztították gyógyító szereink többségét, pipákat, ősi titkos dolgokat, melyek évszázadokon keresztül legfőbb kincseink voltak.
Évszázadok bölcsességeit törölték el alaposan. De elveheted az indiántól mindenét, megmarad a szája, hogy imádkozzék, hogy ősi énekeit énekelje.
Én szent ember vagyok vagyis wicsásá wákhá. Nektek csak egy szavatok van erre a sámán, de nekünk több kifejezésünk is van attól függően, hogy ki mit csinál. Először is ott van a javasember a bézsúdá wicsásá, a füvek ismerője. Aztán a júwípí, aki a kövek erejével gyógyít. Külön nevet kapott nálunk a wáájádá is a révülő, aki olyan eseményekről beszél, amik a jövőben fognak történni. A wábíjá a varázsló rontással foglalkozik, amikor valami rossz szellem szállja meg az embert, akkor előcsalogatja és elűzi azt. Van még a héjóká a szent bohóc, aki a mennydörgés erővel gyógyít.
Szóval a sámán olyan kifejezés, mint egy takaró, ami alá mindenki befér, aki rendelkezik valamilyen erővel. De minél többet gondolkozom a dolgon, annál erősebb a meggyőződésem, hogy az egyetlen valódi sámán a wícsásá wákhá a szent ember. Ő tud gyógyítani, megmondja a jövendőt, beszélget a füvekkel, parancsol a köveknek, irányítja a naptáncot, s akár az időjárást is befolyásolni tudja, de mindennek számára nincs különösebb jelentősége. Az ő osztályrésze a wákhájá wówájágé a nagy látomás. Űlő Bika – Thatankha Yotanka – is ilyen ember volt. A wicsásá wákhá a magányt kedveli. Távol tartja magát a tömegtől, a kicsinyes hétköznapi dolgoktól. Legszívesebben egy fának vagy sziklának dőlve gondolataiba mélyed, érzi a az elevenen élő földet maga alatt, a vakító, hatalmas égboltot maga fölött. Ha lehunyja a szemét, sok dolgot tisztán lát. Az az igazán fontos, amit csukott szemmel látsz.
Azt hiszem sámánnak lenni mindenekelőtt bizonyos tudati állapotot jelent. Attól sámán, ahogyan látja és megérti a világot, ahogy ráérez, mi is ez az egész. Sámán vagyok, mert megálmodtam, hogy azzá kell lennem, és mert parancsot kaptam rá, és mert szent emberek segítettek. Ha megbetegednél, akár egyetlen pohár tiszta vízzel meggyógyíthatnálak a látomásom erejével. Ahhoz, hogy valaki sámán lehessen, kinn a természetben kell látomást találnia. Nyugatról kapja az ember a bölény erejét, északról a mennydörgéslényekét, keletről jön a szellemló és szarvaserő, délről a lélekerő. Föntről az égboltról a nagy sas bölcsességében részesül, alulról a földanya táplálékát kapja. Így lesz wícsásá wákhá, így tanulja meg a titkos nyelvet, és azt, hogyan beszéljen a szent dolgokról, hogyan hasznosítsa a köveket, a füveket, hogyan használja a pipát.

Kővé vált vér

Egy régi-régi történet járja nálunk, nagyapák mesélik az unokáknak számtalan generáció óta. Arról szól, hogy valamikor egy óriási áradás óceánként borította el a prérit. Az emberek közül, akik réges-régen ezt a földet benépesítették, néhányan egy magas hegy tetejére menekültek, de az ár tovább nőtt, elsöpörte őket, feldúlta a földet, és minden élőlényt elpusztított. Az emberek húsa és csontja hatalmas, vérrel teli medencévé változott. A vér megalvadt, megszilárdult, és ahogyan az idő múlt, vörös pipakővé vált. Ott van most is, Minnesota állam délnyugati csücskében. Ez az egyetlen hely a földön, ahol a szent, vérvörös sziklák találhatók. Egy fiatal, szép nő túlélte az áradást. Amikor a hullámok már-már elborították, hatalmas sas csapott le a felhőkből, és elvitte egy magas hegycsúcsra, ahol már biztonságban volt, oda nem ért fel az árvíz. Ott aztán két fiúnak adott életet, akik, felnővén, a sziú nemzet ősei lettek. Így mesélik a vének.
Nagyon jó, hogy ősi legendáink, melyek nemzedékről nemzedékre szállnak, mind azt a hitet erősítik, hogy a mi vérünkből, a sziú nemzet véréből lett a kő, melyből a szent pipa készül. Mert ez a pipa mi magunk vagyunk. A szára a mi gerincünk, feje a mi fejünk. A kő a mi vérünk, vörös, akár a bőrünk. A pipa öblének nyílása a mi szánk, és a pipából felszálló füst a mi lélegzetünk, népünk láthatóvá vált lehelete. Amikor ott állunk földnagyanyánkon, imádkozva, szent pipánkat az ég felé emelve, szára hídként köti össze a földet a saját testünkön át az éggel, Wákhá Tágával, a nagyapa-szellemmel. A pipát szent vörös fűzfakéreg dohánnyal tömtük meg, minden egyes morzsája a föld egy-egy élőlényét képviseli. A Nagy Szellem minden teremtménye, az egész világegyetem benne van a pipában. Az imádság pillanataiban mindannyian ott vagyunk benne.
Ez a hatalmas érzés gyakran úgy megráz bennünket, hogy elkezdünk sírni, könnyezve nyújtjuk a pipát a felhők felé.
A pipa a mi legszentebb értékünk. Egész hitünk a pipából ered. A szent pipa minden szertartásunk szíve, bármennyire is különbözzenek a szertartásaink egymástól. Mi a szent pipát e teknőc alakú földrész minden törzse, a világon létező minden élőlény nevében emeljük magasra.
Nagyatyáinktól tudjuk, hogyan került a szent pipa törzseinkhez. Egyszer nyáridőben, megszámlálhatatlan emberöltővel ezelőtt, népünk különböző csoportjai szokott éves találkozójukra gyűltek össze. A vidék gyönyörű volt, mindenfelé magas fű és virágok borították, de az emberek éhesek voltak. Sokkal-sokkal előbb történt mindez, hogysem fegyverünk vagy lovaink lettek volna, és a vadászok élete nehéz és bizonytalan volt.
Az egyik sziú törzs-ítázípkhó, az „íjnélküliek „ törzse-már napok óta nem evett egy falat húst sem. Kiküldtek hát két vadászt, hogy bölények után cserkésszenek. A két ember sokáig járt vad után, de egyetlenegyet sem találtak. Végül egy hegytetőre értek, ahonnan messze elláttak, és megpillantottak valamit, ami feléjük tartott. Először azt hitték, bölény, de amikor közelebb jött, kiderült, hogy egy szép fiatal nő, a legszebb, akit valaha láttak. Finoman megmunkált, hófehér szarvasbőr ruhát viselt, olyan csodálatos volt a ruha díszítése, hogy nem lehetett emberi kéz műve. Haja lazán omlott a vállára. Hátán batyut vitt, kezében zsályalevél legyező.
A csodálatos asszony így szólt a két vadászhoz: Ne féljetek. A bölények nemzetségéből jövök, üzenetet hoztam népeteknek, méghozzá örömhírt. Az idősebb vadászban kéjes vágy ébredt és meg akarta érinteni az asszonyt. Feléje nyújtotta a kezét, csakhogy az asszony Lílá Wákhá, az embernél magasabb rendű lény volt.
A vadászra egy felhő ereszkedett hirtelen és, amikor a felhő eloszlott a férfiból csak egy halom szikkadt csont maradt.
Így hát csak egyetlen, fiatal vadász maradt, és a Fehér Bölényasszony azt mondta neki, hogy térjen vissza népéhez, szólítsa föl őket, hogy készüljenek a fogadására. A fiatalember visszatért népéhez és mindent elmondott.
Másnap a kikiáltó mindenkit a szent tipi köré hívott, és a kelő nap sugarainál meg is látták a Fehér Bölényasszonyt, aki szentként közeledett hozzájuk. A kezében a zsályalegyező helyett most a szent pipát tartotta. Szárát a jobb, fejét a bal kezében tartotta, így tartjuk a pipát a mai napig is. A Fehér Bölényasszony belépett a tipibe, ahol a törzs vénei várták. Így köszöntötték: Nővérünk, boldogok vagyunk, hogy eljöttél. Húsunk már nincs egy ideje, nem tudunk neked mást kínálni, csupán vizet.
Wácsághát – harmatkása füvet – merítettek egy bőr vizestömlőbe és így adták át neki, és a mai napig így teszünk, ha meg akarunk gyógyítani valakit. A legtöbb rítusunk azzal végződik, hogy vizet iszunk, mindez állandóan frissen tartja bennünk a Fehér Bölényasszony emlékét.
Aztán a Fehér Bölényasszony megmutatta, hogyan kell a pipával imádkozni.
Felemelte az égre, leengedte a föld felé, sorban a négy irány felé mutatott, ahonnan a szelek fújnak. Úgy fogtok élni a szent pipával, mint megelevenedett imádsággal – mondta a Fehér Bölényasszony. Lábatok földnagyanyánkon nyugszik, a pipa szára fölnyúlik, egészen az égbe, nagyatyánkhoz, testeteken át összekapcsolódik a Szent Lenti a Szent Föntivel. Wákhá Tágá mosolyog ránk, mert immáron egyek vagyunk, a föld, az ég, minden, ami él. Most egyetlen hatalmas családot alkotunk. A pipa egyesít bennünket. Békét teremt. Van valahol egy vérrel teli medence, a ti népetek onnan ered. Meglátjátok majd: a vér kővé vált, s a kő vörös. Szent helyről származik, s az a hely minden népé, ott még a legádázabb ellenségekből is barát, rokon lesz. Valószínűleg innen ered a szokás, hogy a sziúk minden fontos szertartást úgy fejeznek be, hogy Mídágújá ójáz í – azaz minden rokonom. 

A Fehér Bölényasszony ezután a törzs asszonyaihoz és lányaihoz szólt. Azt mondta nekik, hogy az ő kezük munkája és méhük gyümölcse éltetik a törzset. A feladat mely nektek jutott osztályrészül, semmivel sem csekélyebb, mint a harcosoké és vadászoké. Ezért a Szent Pipa olyan valami is, amely a férfiakat és nőket a szeretet körébe fogja.
A Fehér Bölényasszony végül a gyerekekhez beszélt, mert a gyermekek többet megértenek, mint amennyit koruk szerint feltételeznénk róluk, és az indián gyermekeknek joguk van hozzá, hogy ugyanazzal a tisztelettel kezeljék őket, mint a felnőtteket. Elmondta nekik, hogy amit a felnőttek tesznek az értük, a gyerekekért történik. A gyerekek a nemzet legnagyobb kincse, mert ők jelentik a nemzet jövőjét, a következő nemzedéket, a soha véget nem érő kört.
Soha ne feledjétek ezt, és ha felnőttök, adjátok tovább a ti gyerekeiteknek. Mindezt elmondva a Fehér Bölényasszony beburkolta a pipát a batyuba, és átadta a legvénebb főnöknek, hogy ezentúl őrizze azt.
A Fehér Bölényasszony a pipán kívül egy kerek, vérvörös követ is adott az embereknek. Hét kör rajza látszott rajta – a lakoták hét tábortüze – vagy annak a hét szertartásnak a jele, amelyek a pipához tartoznak. Miután a Fehér Bölényasszony mindezt elvégezte, elbúcsúzott az emberektől és elindult visszafelé, abba az irányba, ahonnét jött. Elmentében dalolt:
NÍJÁ TÁÍJÁ MÁWÁNÍ JÉ ami azt jelenti, hogy A látható lehelettel járom az utamat. És ott az emberek szeme láttára a csodaszép asszony fehér bölénnyé változott. 

A sziú indiánok

Az indiánregényeknek és filmeknek köszönhetően szinte nincs olyan ember, aki ne hallott volna a sziúkról. Általában úgy ábrázolják őket, mint ravasz és harcias nép. Az átlagember számára a sziúk testesítik meg az igazi indiánokat, akik tipiben laktak és bölényre vadásztak a síkságon. Egyik történelmi alakjuk, Ülő Bikának neve eléggé közismert. Azonban a sziú elnevezés meglehetősen pontatlan, s inkább az eltérő kultúrájú népek és nyelvek gyűjtőneve...
A Nagy-Tavak északi térségében elsőként járt franciák az odzsibuáktól hallottak gyűlölt ellenfeleikről, akiket ők úgy neveztek saját nyelvükön, hogy Nadoweisiw-eg, "kis kígyók".
Ez módosult francia kiejtéssel Nadouessioux-ra, s idővel már csak az utolsó szótagot, a Sioux-t ejtették ki, ami a magyarban sziú lett. Az európaiak a földrajzi elhelyezkedés, az eltérő életmód és a nyelvi dialektus ellenére ezeket a rokon törzseket mind sziúnak nevezték.
Az európaiak megjelenése előtt hét autonóm, de egymással rokonságban lévő csoport létezett, az Oceti Sakowin, Hét Tanácstűz néven. Bár soha nem gyűltek össze egy időben és egy helyen, tudták, hogy a kultúra, a történelem és a nyelv szempontjából együvé tartoznak.


OCETI SAKOWIN, A HÉT TANÁCSTŰZ
>Dakota >Nakota >Lakota
1. Mdewakantonwan
A Szent Tó Népe 2. Wahpekute
Levelek Közt Lövők 3. Wahpetonwan
Levelek Közt Lakók 4. Sisitonwan
Mocsárlakók 5. Ihanktonwan
Végen Lakók 6. Ihanktonwanna
Kis Végen Lakók 7. Tintatonwan

Síkság Lakók

Ezek a sziúk nyelvjárásuk szerint háromféleképpen nevezték magukat: dakota, nakota és lakota, és mindegyik jelentése :"Szövetséges".
A dakota nyelvjárást négy törzs beszélte, a mdevakanton, vahpekuté, vahpeton és szisziton, akiket együttesen szanti- vagy keleti-sziúknak is neveznek. Hazájuk a mai Minnesota középső és déli területe volt, a szomszédos Iowa állam északkeleti részével.
Tőlük nyugatra a mai Észak és Dél-Dakota keleti felében, a középső-sziúk a nakota dialektust használták. Ez két törzsből állt, a janktonokból, és a janktonájokból, az utóbbiak két részre váltak, a Felső- és Alsó-janktonájokra.
Bár az asszinibojnok, akik a mai Kanada, valamint észak-Montana és Észak-Dakota földjén vándoroltak, magukat is Nakotának nevezik, nem tartoznak a Hét Tanácstűzhöz. Valamikor 1640 előtt váltak ki a janktonáj-sziúk vazikuté csoportjából. Miután szövetséget kötöttek a krí indiánokkal és a franciákkal, biztosítva puskáik forrását, rokonaik ellen fordultak, és ádáz ellenfeleik lettek Az alsó-asszinibojnok idővel békét kötöttek a felső-janktonájokkal, s 1876-ban együtt telepedtek a montanai Fort Peck Rezervátumba.
Legnyugatabbra, Észak-és Dél-Dakota, Nebraska, valamint Montana és Wyoming füves síkságain kóboroltak a nyugati-sziúk, akiket titonoknak vagy lakotáknak is neveznek, és hét törzsre oszlottak:

1. oglala (oglála, "akik szórják a sajátjukat")
2. brulé (szicságú, "égett combúak")
3. minikonzsu (mnikhówozsu, "akik a vízparton ültetnek")
4. húgpápá (hunkpapha, "szarv végiek")
5. szanzark (itázipkhó, "íj nélküliek")
6. feketeláb (szihászapa, "feketeláb")
7. túketl (óóhenupa, "akik kétszer főzik a húst")

Nem tudni hogy a sziúk ősei mikor és miért vándoroltak el az Ohio völgyéből, mígnem a Mississippit követve eljutottak annak forrásvidékére. Amikor elsőként 1650 táján írtak róluk, akkor a Mille Lacs és Leech Lake köré tömörültek a Mississippi forrásától, és néhány napi járásra a Felső-tótól. Életmódjuk rokon volt az erdővidéki népekével, valamint a későbbi dakotákéval; a férfiak halásztak, vadásztak, míg a nők vadrizst, juharcukrot és vadrépát gyűjtöttek, valamint kukoricát, babot és tököt termesztettek. Erdővidéki hazájukban kenuk és téli vigvamok készítésére használták a nyírfa kérgét. Erről a területről a puskákkal felfegyverzett és keletről előrenyomuló odzsibuák szorították ki őket, s a támadókhoz csatlakoztak még a krí indiánok, és azok új szövetségesei, az asszinibojnok. Így a támadások és a bölény vonzása miatt a dakoták fokozatosan délnyugatra szorultak a Big Stone Lake vidékére. A déli határnál meg szembekerültek az ájovákkal, otókkal, majd a szók-fokszokkal. Feltehetően 1700 tájától történt, hogy egyre több sziú csoport vándorolt nyugatra. A janktonok és janktonájok a Missouri-tól keletre telepedtek le.
Kultúrájuk néhány vonást átvett a Missouri-menti falulakó törzsektől, a mandánoktól, és hidatszáktól, így olykor földkunyhókban laktak, de kultúrájuk inkább átmenetet képzett a keleti és nyugati csoportok között. A titonok 1760-80 között keltek át a Missourin, s az oglalák, mint a törzs élharcosai, már 1775 körül felfedezték a Fekete-hegyeket.
A Nagy Síkság egyetlen törzse sem dicsekedhetett nagyobb háborús sikerekkel, mint a lakoták. Eredetileg gyalogosan érkeztek a síkságra, málháikat kutyatravoison vontatva, de miután lovakat loptak vagy vettek, a síksági nomád népek mintaképei lettek. Sorozatos győzelmekben söpörték félre a mandán, hidatsza, arikara, omaha, ponka, ájova, pauni, kájova, varjú és asszinibojn törzseket. A 19. sz. elejére a sziú terület nyugati határát már a Big Horn-hegység képezte, északon elkóboroltak még a kanadai síkságokig, délen pedig a Platte- és Republican-folyókig. A becslések szerint a három sziú csoport együttes lélekszáma 35.000-50.000 fő volt, s ennek kétharmadát a lakoták alkották. Szövetségeseikkel a sájenekkel és arapahókkal erős gátat képeztek a középső síkságon terjeszkedő amerikaiak előtt. 

Harcok az amerikaiakkal 1854-1890

1841-ben megjelentek a vonuló társszekerek az Oregon-ösvényen. A beözönlő több ezer emigráns nemcsak betegségeket terjesztett, mint a himlő és kolera, hanem elriasztották, vagy leölték az útjukba eső vadállatokat is. A kormány, hogy megakadályozza a "puskaporos hordó" felrobbanását felvásárolta az egykori prémkereskedelmi állomásokat, mint a Laramie-erődöt, és 1851 nyárutóján tanácskozásra hívta több síksági törzs főnökét a Laramie-erőd mellé. A kormány kijelölte a törzsi területeket, cserébe az indiánok nem fosztogathatták a bevándorlókat, és abba kellett hagyniuk a törzsközi harcokat is. Évjáradékot ígértek, amit az erődben vehettek át. Főnököket neveztek ki, hogy felügyeljék a szerződés betartását, és tárgyaljanak egész népük nevében. Ilyen ún. "papíron törzsfőnök" lett a brulé Hódító Medve, mint az összes lakota nagyfőnöke.
1854 augusztusában egy látogató minikonzsu lelőtt egy tehenet, amit mormon tulajdonosa is sorsára hagyott. Erre a forrófejű és becsvágyó Grattan hadnagy kivonult egy szakasszal a brulé faluba, hogy letartóztassa a vétkest. Arroganciájának áldozatul esett a diplomatikus Hódító Medve, mire feldühödöt harcosai felkoncolták a különítményt. Ezzel kirobbant a fegyveres konfliktus, a következő év szeptemberében Harney tábornok Ash Hollow-nál keresztülgázolt a brulé Kis Mennydörgés faluján. Nyáron a Pierre-erődnél újabb szerződés aláírására kötelezték a lakotákat.
Keleten a dakoták jelentős kulturális változáson mentek keresztül, egyesek felvették a fehérek életmódját. Miután több ezer telepes tódult hazájukba, a dakoták 1851 nyarán szerződést írtak alá, melyben lemondtak összes földjükről egy keskeny földsávot kivéve a Minnesota-folyó mindkét partja mentén. Azonban a földekért fizetett évjáradék mindig késett, a kereskedők megalázóan viselkedtek, s 1861-62 tele éhínséggel sújtott. Az elfojtott indulatok azután robbantak ki, hogy 1862 augusztusában négy fiatal szanti megölt néhány telepest.
Az indiánok bosszútól tartva, és bízva abban, hogy a polgárháború miatt kevés a katona, támadni kezdtek. Egy hónap alatt több mint 500 telepes és katona esett áldozatul a szantik öldöklésének.
Végül az offenzíva kifáradt és az indiánok egysége is felbomlott. A dakoták egy része megadta magát. Ennek ellenére közülük 38-at kivégeztek. A többieket kitoloncolták Minnesotából és a Missori menti Crow Creek Rezervátumba telepítették. Mások azonban Kanadába szöktek, vagy nyugati rokonaikhoz csatlakoztak.
1863-ban egy új, az Oregon-ösvényhez kapcsolódó Bozeman-ösvény lerövidítette az utat a montanai aranymezők felé. 1864-65-ben az indián támadások ellenére közel 2.000 ember utazott rajta. A kormány aztán úgy döntött, hogy a bevándorlók védelmére erődláncolatot létesít az ösvény mentén. A lakoták valamint szövetségeseik az arapahók és sájenek 1866-ban zaklatni kezdték a munkásokat és rátámadtak a katonákra.
Végül Vörös Felhő 1868 nyarán olyan szerződést írhatott alá, melyben az amerikaiak lemondtak három erődjükről és hivatalosan is bezárták az ösvényt.

1873-ben a fehérek aranyat találtak a dél-dakotai Fekete-hegyekben, ami a szerződés szerint sziú birtok volt, s a katonáknak el kellett volna távolítaniuk az aranyásókat. Ehelyett a kormány, fontolóra vette a hegyek megvételét, de erről a lakoták hallani sem akartak. Így 1876 tavaszán háromágú hadjárat indult az "ellenségesek" ellen, akik két nagy győzelmet arattak, június 17-én a Rosebud-nál és június 25-én a Little Big Horn folyónál. Azonban a nagy tábor feloszlott, s a katonák üldözése miatt egyre többen adták meg magukat. A háború akkor zárult le, amikor 1877 májusában Fékevesztett Ló és követői megadták magukat a Robinson-erődnél.
Az 1851-es Laramie-szerződés meghatározta a lakota terület határát, míg Vörös Felhő 1868-ban akaratlanul hagyta jóvá a rezervátum kijelölését. A félreértést 1870-ben tisztázta Washingtonban. Akkor a lakotáknak még engedték, hogy a rezervátumon kívül vadásszanak.
1876 augusztusában a Little Big Horn-i vereség hírére a Kongresszus törölte a korábbi szerződést, s a megfélemlítés eszközével elérték, hogy az ügynökségi lakoták aláírják az új szerződést, amivel lemondtak a Fekete-hegyekről. Az 1888-as sziútörvény 6 rezervátumra szabdalta a Nagy Sziú Rezervátumot.
A lakoták 1880-ra már mind rezervátumokban éltek, az ügynökök gyámkodása alatt, akik "kívül vörös, belül fehér" amerikait akartak faragni belőlük. Csakhogy a régi élet eltűnésébe nehéz volt belenyugodni. Ekkor jelent meg egy krízisvallás, a Szellemtánc, ami keresztény elemeket is tartalmazott. Az indiánok táncolni kezdtek, hogy visszahozzák a régi világot, de az ügynökök, és a környék fehér telepesei harcias fehérellenes megmozdulásként értelmezték az egészet. Így a rezervátumokban megjelent a katonaság, mire a fanatikusabb hívek elsáncolták magukat a Bad Lands-ben.
Ülő Bikát, aki nem tervezett fegyveres felkelést, az indián rendőrök meggyilkolták 1890. december 15-én, s a katonák lemészárolták a minikonzsu Nagy Láb népét Wounded Knee-nél december 29-én. A szellemtáncosok és a katonák közötti csatározásokkal zárultak a 19. századi sziú háborúk.

Társadalomszervezet

A Hét Tanácstüzet 7 törzs, (tunwan) alkotta, ami több altörzsre, (oyate) tagolódott. Az oyate csoportokból, vagy bandákból állt, (családok halmaza), amik egy vagy több táborból (helyi csoport) tevődtek össze, s ezeknek legkisebb egységük a család volt.
A tábor főnöke népét nem irányította, az emberek csupán azért követték, mert bátor harcosnak tartották, aki nagylelkű hozzájuk, és bölcs döntéseket hoz. Ha a főnök gyenge, sikertelen, gyáva lett, vagy már nem tudta népe óhaját teljesíteni, akkor megnevezhette utódját, aki rendszerint idősebb fia szokott lenni, vagy népe egy alkalmasabbat kezdett követni. Az idős férfiak a főnökkel, és annak tanácsadóival össze szoktak gyűlni, hogy megbeszéljék a nép dolgait, és megvitassák a tervezett döntéseket. A vallási ügyek az orvosságos emberek hatáskörébe tartoztak. A tábor rendjének fenntartására valamelyik akicita, katonai társaságot bíztak meg, rendszerint egy évre.
A férfi és a nő életútja különbözött, de egymást kiegészítette.
A ház és minden tulajdona a nőé volt, és számukra a férfirokonok sikerei, valamint szorgalmuk és művészetbeli jártasságuk biztosították a magas társadalmi helyzetet. A férfi vadászattal tartotta el családját, valamint gyakran eljárt portyázni, hogy feljebb jusson a társadalmi ranglétrán. A hadviselésnek két típusa volt, a gazdasági célú lótolvajlás, és a bosszúálló skalpszerző vállalkozás. Mint a többi síksági törzsnél, náluk is szokás volt az "ütésszámlálás", amikor az ellenséget puszta kézzel vagy valamilyen tárggyal megérintették.
A lakotáknál 4 fő erény volt, a bátorság, az állhatatosság, a nagylelkűség és a bölcsesség. Ezek állandó bizonyítása is segítette a társadalmi előrejutást.

Vallás

A vallás nem különült el a mindennapi élettől, hanem annak része volt, benne a természeti világ látható és láthatatlan jelenségeiben. A természet minden részében erő lakozott, amiktől segítséget lehetett kérni.
Sajátos hatalommal rendelkező egyéni istenként is fordulhattak hozzájuk, de egységesen is, mint a minden hatalom átfogó birtokosához, Wakha Tagához, a Nagy Titokzatossághoz.
Az emberek részesülhettek ebből az erőből, és előnyükre használhatták, ha megkapták álomban, látomásban vagy rítus során.
A lakota legenda szerint valamikor nagyon régen, egy szent asszony, a Fehér Bölény Asszony hozta el a nép szent pipáját. Az asszony ugyanakkor 7 szent szertartást is hozott, melyből néhány megtalálható a többi sziú törzsnél is:
1. Wakicagapi- a Lélekmegőrző Szertartás. Az elhunyt lelkét szertartásosan megőrízték 1 vagy 2 évig, mielőtt elengedték volna.
2. Inipi- az Izzasztókunyhó Szertartás. Az emberek egy takarókkal lefedett alacsony, kúpos kunyhóban forró kövek gőzében tisztultak meg.
3. Hanbleceyapi- a Látomáskeresés. A fiatalemberek és férfiak napokig böjtöltek a vadonban, hogy látomásban részesüljenek vagy erőt nyerjenek.
4. Wiwayag Wacipi- a Naptánc. A legfontosabb, az egész törzset egybegyűjtő vallási szertartás, amit nyaranta rendeztek, és 12 napig tartott. Ilyenkor került sor a szellemi és társadalmi megújulásra, valamint az év közben tett eskük beteljesítésére, valamint áldozatra a törzs jólétéért. 5. Hunka Alowanpi- a Rokonná Avató Szertartás. Szerepe két ember rokonná avatása volt szertartás keretében, amihez speciálisan díszített botot használtak.
6. Isna Ta Awicalowanpi- a Lányok Asszonnyá Avatása. A szertartás a bölényhez és Földanyához kapcsolódott és szerepe az először menstruáló lány megtisztítása és felkészítése volt a női létre.
7. Tapa Wankayapi- a Labdadobó Rítus. A labda szimbolikusan megjelenítette a világegyetemet, és rituális játékokhoz használták.

Művészet

A sziú művészetnek több területe volt, mint a festészet, faragás, sül- és gyöngyhímzés.
A férfiak realisztikus stílusban festették vadász és harci jeleneteiket ruháikra, takaróikra, a tipikre és harmatfüggönyökre. A bőr anyagát később a szövet és a papír váltotta fel. A nők stílusa geometrikus volt. Takaróikat, és a változatos formájú és szerepű, nyersbőr táskákat díszítették ezzel.
A sülhímzés és gyöngyhímzés női munka volt. A kereskedelmi színezőanyagok megjelenéséig csak kevés színt ismertek. Egyes csoportok olykor a sirály tollcsévéjével is hímeztek. Amikor a kereskedelemben megjelentek az európai üveggyöngyök, az asszonyok azokat is felhasználták, mígnem az ősi sülhímzést lassan kiszorította a gyöngyhímzés. Először nagyméretű, ún. pónigyöngyökkel dolgoztak, melyeknek korlátozott színválasztékuk volt. Azután beköszöntött a szélesebb színskálájú és kisebb méretű maggyöngyhímzés kora, és kialakultak a törzsi stílusok. A sziú törzsi csoportok között határozott különbség fejlődött ki.
Így a dakoták az erdővidéki törzsek hatására korán használni kezdték a virágmotívumokat. Hatásuk nem érződött erőteljesen a középső és nyugati törzsek művészetében, akik inkább geometrikus mintákkal dolgoztak. A középső sziúk a nyugatiaknál jóval szélesebb színpalettát használtak, s háttérnek rendszerint a kéket részesítették előnyben.
A faragás különféle ágai közül kiemelkedtek a szanti-dakoták, akik különösen szép pipafejeket faragtak a délnyugat-minnesotai pipakőbánya anyagából, a híres catlinite-ből, amit egy angol festő tiszteletére, George Catlin-ról neveztek el. Sok törzs kereskedelem útján jutott ezekhez a pipákhoz.
A keleti-sziúknak még két további sajátos erdővidékre jellemző művészetük volt, a szövés és a rátétszalagos munka.


AZ ASSZONYI VARÁZSERŐ

Avagy sámán asszonyok bölcsességei

Ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessünk a Szellemmel, sem ételt, sem italt nem vehetünk magunkhoz. Akkor eljutunk Szellemünkhöz. Ez a mi imádságunk. Imádkozni annyi, mint olyan állapotba kerülni, amelyben felismered saját Szellemed. Ebbe az állapotba, vagy ebbe a Szellembe, saját Szellemedbe az imádság által jutsz el. Ha eléred ezt az állapotot, érezni fogod azt az együttérzést és szeretetet, amely mindennek alapja, s léted forrása.
Van egy erő, amely más, mint a mindennapok ereje. Ez az az erő, amely megtanította nekünk a lebegést, amelynek segítségével elhagyhatjuk a testünket, hogy énekes madár módjára szállhassunk, s ez az az erő, amely Öreg Asszonyt köddé változtathatja, hogy szél hátán lovagoljon, vagy Öreg Asszony által szóljon. Ez az erő időtlen idők óta létezik, az itteninél több világban, az itteninél több Földön. Mint ahogy a tűz és víz, a hideg és a meleg, a puha és a kemény, férfi és nő egymás ellentettjei, úgy létezik a jó fajta erőnek is ellenpárja. Ez pedig a gonosz erő. Nem mindenki ismeri ezt a különbséget.
A mi világunkon túl létezik egy másik világ, messze, mégis oly közel, s láthatatlanul. És ott van, ahol Isten van, s ahol a Holtak vannak, a Szellemek és a Szentek, olyan világ, amelyben minden megtörtént már, s amelyben mindent ismernek. Az a világ beszél hozzánk. Saját nyelvezete van.
Én tolmácsolom, amit mond. Le tudok pillantani oda, ahonnan minden ered. Odáig tudok menni, ahol a Világ születik.
Ha ebben a modern világban böjtölsz, le kell mondanod a televízióról és a rádióról. Visszavonulsz a külvilágtól. Nyugodtan böjtölhetsz, és még mindig létezni fogsz. Többnyire csak vizet iszol, vagy teát. Addig böjtölsz, amíg szükséges, hogy végre megbékélj. A böjtölés halálközeli élményhez vezet. Így szólsz: "Itt vagyok, Istenem, én...
" Vagy mondjuk, hogy imádkozol. A sámánnak vagy a sámánasszonynak azért nehéz, mert el kell jutnia odáig, hogy akár életét is feláldozza azért, hogy gyógyíthasson. Ha valaki nagyon, nagyon beteg, így szólsz a Teremtőhöz: "Vegyél magadhoz engem, ha nem elég áldozatom. Vegyél magadhoz." Ezért tudnak egyesek gyógyítani, de a gyógyító erőkkel bánni nagyon mélyreható, mélységes dolog.
Úgy kell szeretned embertársaidat, hogy ha egy idegen ember ide betéved, ha kell, életedet tudd áldozni érte.
Ha visszaélsz ezekkel az erőkkel, ez visszaüt rád, ez törvény. A gyógyítók tisztában vannak szent kötelességeikkel, s azzal is, milyen árat fizetnek érte. Nagyon óvatosnak kell lenniük.

A magyar indián

Gutterlein Adolfból Éhes Farkas,
a feketelábúak varázslója

Hungry Wolf eredeti nevén Adolf Gutterlein 1947-ben látta meg a napvilágot Németországban, apja svájci anyja magyar volt. A második világháború után nem egész egy évtizeddel Dél-Kaliforniába költöztek, ott nevelkedett, járt iskolába, majd egyetemre. A háború utáni hangulat nem kedvezett neki, hiszen abból az országból jött, amelyik ellen a legtöbb fiú apja harcolt, ráadásul neve miatt is sokat csúfolták, hiába magyarázta, hogy apai ágon náluk mindenkit Adolfnak hívtak, így nem csoda, hogy átérezte a szintén kiközösített indiánok helyzetét.
Abban az évtizedben, amikor Adolf megszerezte történész diplomáját fiatalok tízezrei fordítottak hátat a szülők életmódjának, ekkor gondolta ő is, hogy megvalósítja gyermekkori álmát, és az indiánok közé költözött Brit Columbiába. Éhes Farkasék farmja ötven kilométerre van a legközelebbi városhoz, ahol kilenc kimustrált vasúti kocsiban és egy faházban lakik feleségével, Beverlyvel, illetve három fiával, Adolffal azaz Wolffal, Iniskimmel, Okannal és egy lányával, Starral. Felesége indián, feketeláb nyelvet tanít és sikeres író, akárcsak Éhes Farkas.
Negyed százada Adolf az utolsó pillanatban érkezett, hogy a vénektől összegyűjtse az indián hagyományokat. Erről és egyéb témákról összesen ötven könyvet írt.
Mivel a vének megbíztak benne a fiatalabb indiánok is elfogadták.
Összebarátkozott Utolsó Puskával is, aki már állítólag 116 éves volt és még vadászott bölényre, járta a hadiösvényt és szerzett skalpokat. Ő, számtalan szertartás ismerője egy hód-varázsköteg és egy varázserejű pipacsomag birtokosa avatta be Éhes Farkast vallásuk titkaiba. Különös véletlen, hogy Éhes Farkas maga is ?varázsló? lett, amikor fia súlyos beteg lett, megfogadta, hogy ha meggyógyul, valami szent dolgot fog cselekedni. A vének azt tanácsolták neki, szerezzen egy varázserejű pipacsomagot, ezért azonban nagy áldozatot kell hozni, esetében ez harminc ló ára volt. Az ereklyével Adolf a blackfoot (feketeláb) törzs varázslója lett, sokévnyi tanulással sajátította el a rituálékat. A varázserejű csomag gyakorlatilag a törzs szent tárgyainak gyűjteménye, ezek szimbolizálják számukra a természetet, vannak benne állatbőrök, faágak, tollak és egy díszes pipaszár, persze nem dohányzásra, hanem imádkozási céllal. Aki nem ment végig a komoly beavatási szertartáson azt hihetné: ??De hiszen ezek vademberek, madár és állatbőrökhöz imádkoznak?? Erre a bölcs indiánok azt mondják ?Bezzeg a fehérember káromolja az Istent, de olyat még nem láttunk, hogy a dollárt káromolta volna??
Nitsitapi - így nevezték magukat azok az indiánok, akik késõbb Blackfoot /Feketelábú indiánok/ néven váltak ismertté. Õk voltak az északi síkságok legfélelmetesebb harcosai az 1800-as évek közepén, mindaddig, amíg az európai telepesek és kereskedõk által elterjesztett fekete himlõ járvány a törzs nagy részét elpusztította. A túlélõk késõbb békét kötöttek a fehérekkel. Ma az USA-ban egy, Kanadában több rezervátumban élnek az utódaik, akik õrzik a szokásaikat és hagyományaikat.
A nitsitapi szó eredeti jelentése - Az Igazi Nép.

Egy sziú indián verse

Fogták a bátor sziu népet
S rezervátumba zárták őket
Szokásainkat sutba dobták
Velük az íjat, kést, baltát
Új gyerekágyban sír a kisded
Nem szarvasbőr, nylon az inged
Ősi nyelvünkön nincs, ki szólal
Angolul búg az altatódal
Tipi volt nekünk otthon, édes
Ma már csak díszlet, neonfényes
A gyöngyhímzés, kezünk csodája
Japánból jön ma, tucatszámra
De bár a múltat eltörölték
Szívünk-lelkünk ki nem ölték
Hordjak bár farmert, zakóban járjak
Maradok lélekben indiánnak

HÁÍ JÁ JÓ, HÁÍ JÁ JÓ HÓ

   Thathanka LyothKépanka  Űlő Bika

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Simon Péter (részlet)

Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön

Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.

Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a témában tovább kutatnom.

Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.

A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.

Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.

Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják. Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett.

Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték.

De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.

Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni!

A következőkben csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam.

Nyelvi sajátosságok: Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a feleségem. Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…! – Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már nagyon elfelejtettem a dakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek. A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve) „Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.” Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő legyen négy”. Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn. Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem: „Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így hangzik: two by two is four (kétszer kettő, az négy). On pár on pár lecsen topa” volt a meglepett gyerek válasza. Pedig nekünk volt sokkal több okunk a meglepődésre, hiszen most egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki ugyanazt. Az „on” szinte a világ valamennyi nyelvén egyet takar. A pár magyarul most is kettőt jelent. Tehát a jelentés: „Egy pár x egy pár legyen négy”. - Mindezek után hallgassuk meg, hogy régi és kortársi ismert egyéniségek hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvéről. Sorjában idézek néhány jellemző mondatot megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye nélkül.

Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt. A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:

Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog. Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”

Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet adott kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve így kezdett énekelve fohászkodni:

„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”

„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”

Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:

„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!)

Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók.

Teológiai vonatkozások: Az indiánok egy Isten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. A Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek egyébként is prioritást élveztek.

Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. Az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést.


Legfontosabb jelképek: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott. A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket székelykaput és kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik. Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat. Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… - Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.

Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk. Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére m e g m e n e k ü l !

 



 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

india

(valaki lány, 2014.11.24 14:16)

sziasztok ez az indiai történet igaz és szeretném a nézőket megkérni hogy kinkeljék be és szoljanak hozzá ha igaz vagy valamit nem ért köszönöm!